Kedves Emese és Laci!

Tegnap egy elszúrt napom volt. Reggel visszaludtam szállítás után, nem tett jót, ugyanis jött a front, így fejfájósan ébredtem. A heti bevásárlást - és itthoni kipakolást - dörgő-villámló felhőszakadás kísérte, aggódtam is a zöldikéért. (De aztán írogatás közben láttam, hogy lerepült a földre, a lehullott magvak között bogarászott, lassacskán, de azért evett-ivott, és szárazak voltak a tollai. Talán megmarad.) Még a nagy eső idején kirohantam a postáért, na, voltak meglepetések, amikor bontogattam a borítékokat. Számla management fee-ről, telefonos riasztószolgálatról, éves befizetések - alig állt helyre a nyaralás után a bankszámlánk lelkiállapota, megérkeznek ezek a számlák. Ráadásul Böhömre biztosítást kell fizetni, majd október végéig V.-nek az adóját is intéznie kell, kiváncsi vagyok, mikor jelentkezik a könyvelő ezzel kapcsolatban, remélem, nem az utolsó héten. Novemberben aztán Focisra is kell a biztosítás... V. idei vállveregetése a Gyárban a vártnál visszafogottabbra sikerült, de azért nagyon is jól fog jönni a sok befizetés idején. Morogtam, de mint kiderült, idén senkivel nem voltak nagyvonalúak, recesszió van, vagy mittudomén.

Vigasz, hogy szeptemberben sok megrendelésem lesz, főleg az utolsó két héten a nem túl kis popsimat le fogom dolgozni. Megérkeztek - Zitának hála - az esküvői tortás kiszúrók, most már semmi sem állhat a megrendelések teljesítésének útjában.

Itt megjegyzem, hogy ha nem lennének a barátaim, nem lennék ilyen sikeres. Az ő segítségük nagyban hozzájárul ehhez! There, I said it. Önfeláldozó, segítő férj nélkül sem megy, de ő úgyis tudja...

***

Na, mielőtt átcsapnék szappanoperás érzékenykedésbe, jelentem, hogy tegnap végre vettem a bátorságot, és felhívtam Dingle-ben a fagyizót, hogy beszéljek az egyik tulajjal az esetleges mézeskalácsház-árusításról, Karácsony idején. Nem volt bent, a hölgy készségesen megadta volna a mobilszámát, de utálok mobilozni, inkább emailcímet kértem. Írtam is egy szépet, majd V. este megnézi, hogy elküldhető-e. Október közepére kérek benne randit a tulajtól, persze, csak ha még mindig érdeklődik a házak iránt.

A mai napot pedig egy mézeskalács ház összeállítása töltötte ki. Reggel bevásároltam mindent, ami a sütéshez, dekoráláshoz az elkövetkező 3 napban kell - hideg szél fújt, majd feldöntött, és esett vadul. A zöldike egyre ziláltabb, egyre nehezebben repül fel, és ma egy méternyire közelítettem meg, mire észrevette, hogy valaki van a közelében. A többiek már akkor felrepülnek, amikor az ajtóhoz lépek. Szegénykém, az egyik széles cserepem védelmébe húzódott az eső elől... Csináltam neki egy szélvédett, fedett helyet két nagyobb cserép között, egy fém doboztető segítségével, de kétlem, hogy oda húzódik be, hiába a jó szándék, egy vad madarat nem lehet úgy terelgetni, mint egy csirkét, hogy na, komám, itt jó neked, ide ülj.

A ház most szárad, 2 óra 50 perc volt az elkészítés ideje, a tésztája kikeverésétől az utolsó darab arany cukorka helyére ragasztásáig. Most 2 óra van, 3-ig hagyom száradni, aztán csomagolom, és viszem Betty-hez. Onnan fél 6-kor indul Kilkenny felé, Bernadette kocsijában, a többi holmival, ott lesz ugyanis holnap délelőtt a verseny.

Work in progress

Sajnos, a gingerbread keveréket sikerült túlságosan puhára készítenem. Túl sok golden syrup-ot adtam hozzá. Mert hogy igencsak angolszász mézeskalács ám ez a ház, méz egy csepp sincs benne, csak melasz (treacle) és a golden syrup-nak nevezett borzalom. Ami valamilyen cukorszirup, ahogy azt az In the Sweet Kitchen c. - szerintem alapműnek nyugodtan nevezhető - könyvből megtudtam, a nádcukor finomításakor nyert melléktermék. Ahogy neve is jelzi, aranyszínű, sűrű folyadék, ha Írországban nem akarunk vagyonokat költeni sütéskor mézre, vegyünk golden syrup-ot. Szóval túlságosan puha lett a keverék, ahogy sültek a ház oldalai, a megolvasztott cukorból lévő ablakok szinte eltűntek a lassan dagadó, föléjük folyó gingerbread alatt. Kénytelen voltam egy késsel közbelépni, és tologatni a gingerbread-et jobbra-balra, hogy az ablak négyszögletes formájú maradjon, és látszódjék valami a cukorüvegből. Kicsit babrás volt, de megérte.

A végtermék

Betty-től pedig Olive-hoz megyek, egy csirkéért, amiből a piacra kell majd kaját készítenem. Minához is be kellene ugrani, beszélni akar velem, sütikről. Erősen az az érzésem, hogy segíteni akar, nincs igazából szüksége semmire, de majd megtudom. Aztán pedig Horasztól kölcsönzött recept alapján csirkepörköltet szeretnék főzni. Ahhoz idő kell, így jó volna hamar hazaérni.

***

Túra megejtve. Voltam Betty-nél, voltam Olive-nál, a fagyott csirkét nagy nehezen begyömöszöltem a csöpp mélyhűtőbe, miután alaposan kitetris-eztem, hogy a sok egyéb zacskócska a mélyhűtött cuccaimmal hova fér el. Itthon már Daphne, a mentorom emailje várt, sütimegrendeléssel. Phű. Az már biztos, hogy holnap-holnapután sok munka lesz, mert a piacra sütök extrákat. Most pár napra félre kell tennem a kézimunkát, a tévéből felvett régi Vészhelyzeteket mert, hurrá, meló van!

A kézimunkában - amely egy babatakaró lesz, ha kész lesz -, itt tartok. Az első évszak, még koránsem befejezett állapotban. Karácsonykor akarom majd eladni a piacon. Talán látszik, hogy nem túl bonyolult, nagy keresztszemes öltésekkel készülő, amerikai, előrenyomott design. Bp-en vettem. Még a hátára valami bélést kell varrnom, mert az öltéseim nem szépek, és nyilván jövendőbeli tulajdonosának sem lenne jó, ha folyton beleakadnának valamibe a szálak. A nem túl nagy odafigyelést igénylő tévéműsorok idején szoktam öltögetni.

A ma nagy híre még, hogy Jennie, a volt manager ajándékot küldött nekem, Georgina Campbell egy régebbi szakácskönyvét, ír kenyerekről, süteményekről. S hozzá olyan kedves kártyát, hogy még. They all luv ya - üzente az uram, amikor elújságoltam neki Messengeren. Igen, they all luv me. Nem is panaszkodom. A rádióban hallottam Betty háza felé menet, hogy az okos néni éppen azt modta az aggódó szülőnek, kinek kedvetlen, mufurc, letört a kamasz fia: kérdezd meg tőle, milyen 3 jó dolog történt vele aznap. Soroltasd fel vele, hadd lássa, milyen boldog is az élete, csak rá kell döbbenteni. Nos ... Nem is nyafogok számlák miatt, hiszen csupa jó dolog történik velem. Valakinek írtam a minap: egészségesek vagyunk, van munkánk, tető a fejünk felett, kényelmesen élünk, némelyik barátunk előtt példa a házaséletünk - nehogymá' sírjak?!

Most már csak a zöldikének kellene meggyógyulnia...

***

Most megyek, beleöntöm a hatalmas fazékba, a csirkepörkölt fenségesen illatozó darabjai közé azt az üveg bort, amit Minánál vettem. Azért vettem meg, csakis és kizárólag, mert egy 2006-os Monica de Sardegna nevezetű vörösbor volt. Ki tud ellenállni egy olyan palack bornak, ami a nevét viseli? Meglátjuk, mit alakít ez a könnyű szardíniai vörösbor a csirkepörköltben, amihez magyar pirospaprika és magyar erős zöldpaprika szogáltatja az ízeket...

Horasz, köszönöm a receptet!

Hét eleje, hó eleje

Ej, gond van. Beteg az egyik zöldike. Reggel a szomszéd napsütötte klematiszának egyik vaskosabb ágán aludt - gondoltam én. Jajdekisaranyos - mutattam V.-nek, nézd, hogy élvezi a napsütést, felfújt gombócként, félrebiccentett fejjel. Csak az volt gyanús, hogy olyan pihegve lélegzik. Amikor jött az árnyék, zöldike odébbvonult a fénnyel. Aztán eltűnt. Közben fürödtem, nem volt időm madarat lesni. Az imént, amikor a gép elé ültem, tűnt fel az etető alatt, nehézkesen mozogva, alig bírta tartani magát, lassan csipegette fel a földre hullott magokat. Most pedig a kerti fal hatalmas borostyánpaplanán ül, háttal a napnak, melengeti magát. Szegénykém, az jó jel, hogy eszik, de mitől ilyen kába, ilyen bizonytalan? Raktam ki egy marék magot az etető alá, hogy ne kelljen az üres héjak között keresgélnie, és majd a vizüket is frissítem, ha inni akarna... de most nem merek ajtót nyitogatni, nehogy megijesszem, hiába ül a háznak háttal, süketnek nem süket.

***

Fél 2. Már kész a két gingerbread tömb, a sárgabarackos-mandulás torta, a kávétorta és 24 fűszeres süti. A citromos pite héja most sül. Aztán már csak a cukorbevonatos sütik vannak hátra, úgy 50. Most ebédszünet, a zöldikét bámulom, aki szegény - most már tudom - biztosan beteg. Itt gubbaszt a pirosló zsidócseresznyék tövében, félrefordult fejjel, napozik, alszik. Sérült. Rajtakaptam, hogy az etetőn ül, gyorsan hoztam a messzelátót, azzal megnéztem, jó közelről. Macska, vagy valami más megtámadhatta, nyaka körül hiányoznak a tollak, látni a rózsaszín nyakát, ahogy a fejét forgatja. Csőre jobb oldalon a tövénél sérült, mintha megroppant volna, nehezen bontogatja vele napraforgómagot, de azért sikerül neki. Nem mindegyik, de sikerül. Majd rakok ki tisztítottat az etetőbe, szórok a cserepek földjébe, az talán segít neki, ha megtalálja. Nem tudom, megmarad-e, mert amúgy lassan, de eszik, ellenben tollai most is ziláltak, bizonytalanul mozog, keveset, el-elbóbiskol ültében, míg a többiek izgága módon repkednek, jönnek-mennek. Esélyeit nem tudom latoltgatni, elég legyen annyi, hogy bizony, szívfájdító látvány.

***

Horász (www.horasz.blog.hu) oldalán találtam ezt a 100-as listát, ő is úgy találta egy másik oldalon, akik - a blogok törvénye szerint - megintcsak másoktól szerezték... 100 étel, amit ki kell próbálnod, mielőtt meghalsz. Az eredeti lista itt található: http://www.verygoodtaste.co.uk/uncategorised/the-omnivores-hundred/. Ki kell húzni, amire nem vállalkoznál, megvastagítani, amihez már volt szerencséd. Horász megjegyzésekkel is ellátta az egyes kajákat, amiket megkóstolt, azt hiszem, én is így fogok tenni. Biztos előjönnek majd érdekes emlékek... Ahogy végigfutottam a listán (most már késő van, majd holnap dolgozom bele magam), a legtöbb fogásnál, ételfélénél csak egy "Micsoda?" kérdésre futotta tőlem. Bővebben holnap. Késő van, most estem túl egy igen furcsa, és nagyon szomorú kínai filmen (Still Life), valamint szállítok is holnap, úgyhogy most ágybabújás.

V. még a laptop előtt ül, illetve alatta, félkézzel dolgozik, másikkal néha kapcsol egyet a távirányítón... A munka nem áll meg. Még így este 11-kor sem.

Kedves Emese és Laci!

Ebben a hónapban rekord bevételem lesz a piacon. Egyrészt, mert öt szombat esett bele, másrészt, mert többen nyaraltak, és őket helyettesíteni kellett. Vagyis készíthettem-árulhattam olyasmit, amit máskor másvalaki csinál, mondhatni, más monopóliuma. Szeptember első hetében is csinálok majd ilyesmit, pl. piskótát, amit eddig más csinált. Valamint megígértem Olive-nak, aki a biocsirkét árulja, hogy megveszek tőle hetente egy-egy megmaradt csirkét 14 euróért (ha megmarad, mert legtöbbször elfogy mind a 25), és csinálok valami csirkés kaját, körettel, szépen elrendezem alutálcán, és árulni fogom. Ha nem kel el, az lesz az ebédünk, V.-nek és nekem.

Nagy meglepetésünkre, tegnap nemcsak Mavis 8 palack limonádéja, hanem az én 8 palackom is elfogyott. Kérték, ezután is csak csináljak ennyit. Odamentem Elsie-hez, és mondtam neki, hogy múltkor alig félóra gondolkodás után jöttem rá, honnan is ismerős a fia. Erre elújságolta, hogy Stanley ma este és hétfőn is szerepel egy kétrészes ír tv-filmben, ami egy nagy port kavart orvosi botrányról, illetve egy perbe fogott nőgyógyászról szól, aki nők tucatjait operálta meg feleslegesen, kivette a méhüket, tönkretette őket egy életre. "Guess, who plays the gynecologist?" - kérdezte mosolyogva. Mesélte még, hogy az orvos áldozatainak tartottak egy privát vetítést, s ők áldásukat adták a filmre. Meglepődtem, mert meglehetősen friss az eset, még én is emlékszem, miket írtak az újságok a drogedai Dr. Neary-ről. Valamint megkaptam Bernadette-től a Margaret Merrill-t, jó 70 centis rózsa, ígéretes bimbókkal a tetején. A Maggie névre hallgat. Most éppen a kertben élvezi az utolsó napsugarakat, az etető alatt, oda még éppen besüt a nap. Ami egyre korábban megy le, múltkor meglepetve jöttem rá, hogy már fél 9 körül sötétedik. Hiába, itt az ősz. Mennyire örülök neki! Ez az izzasztó, hol hűvös, hol meleg, hol szaunás idő nem a kedvencem.

Anna eléggé késve esett be a piac ajtaján, beszélt Olive-val és Betty-vel, aki a piac elnöke, és szóban közölte velük lemondását. Nem lesz többé tag, a karrierjére koncentrál. Lemondó levelét én fogom felolvasni a legközelebbi piaci meetingen. Alig tudtam vele váltani pár szót, mert sietett tovább, a szüleihez, de megegyeztünk, hogy majd ír, hogyan válik be az új munkahelye, és ha V.-nek véget ér ez a hajtós időszak (megjegyzem, most is dolgozik), akkor eljönnek Paidar-ral, a barátjával hozzánk egy vacsorára.

Amikor kezdett lecsengeni a vásárlók rohama, Clarissa Pilkington, a megrendelések pultjánál dolgozó idős hölgy, odaintett magához, hogy kérése van. Tudnék-e előadást tartani az Irish Countrywomens Association (http://www.ica.ie/) egyik helyi csoportjának a karácsonykor hagyományos magyar ételekről? Szám tátva maradt. Tettem egy célzást a nem tökéletes angolomra, mire arcon nevetett, hogy ne vicceljek már, és ugye, elfogadom a felkérést, amiért 50 eurót fizetnének. Fél-háromnegyed órát kellene beszélni, és számítsak sok fura kérdésre.

Mit mondjak, az agyam meglódult. Ott helyben, azonnal. "Szokásokról is beszélhetek?" -kérdeztem. Mivel némileg másképpen ünnepeljük a Karácsonyt, mint az írek. "Természetesen." - hangzott a válasz, s olyan izgatott lettem, mintha csoportkísérésre kértek volna fel. Kavarogtak agyamban az ötletek. Mentem Minához, ebédet venni, az éppen autóvásárlást végző Trish-nek és V.-nek, akik reggel mentek a Trish által végre kiszemelt Fiestáért, Carlow-ba. Minánál baromira lassú volt a kiszolgálás, sehol a gyors kezű kínai lányok - akiket V. folyton zavarba hozott a "double shot latte, no foam" kérésével -, helyettük csak Mina és egy láthatóan kezdő leány igyekezett ellátni a négyasztalnyi vendéget és engem. Kicsit beszélgettünk, aztán siettem haza, s mivel a Bray-be vezető úton hosszasan állt a dugó, magamnak kezdtem mondani angolul a kis karácsonyi előadásomat. Annyi ötletem van! Habcsók, beigli, szaloncukor, Mikulás-csomag (tudom, nem tartozik szigorúan a Karácsonyhoz, de adhatnék a tagoknak egy-egy kis csomagot, karácsonyi finomságokkal). Már Paprikáéknak is írtam, mikor jön meg boltjukba az első karácsonyi szállítmány, mert az előadást december 9-én kell megtartanom. Ígértek puszedlit, marcipánt finomságokat, de még nem tudták megmondani, mikor jön az első adag. A mézeskalácsot meg tudom csinálni magam is... Előtte vasárnap be is tudnék vásárolni, vagy még az előtt egy héttel, biztos vagyok benne, hogy a Mikulás-csomagok azért megjönnek időben, hogy az itt élő magyar gyerekeknek legyen mit rakjon a cipőjébe a Mikulás.

Talán felállíthatnék egy aprócska fát, biztos kapok cserepeset a kertészetben, feldíszíteném, ahogy mi szoktuk, csinálok habcsókot, amit nagyanyám mindig rakott a fára, mesélek majd a szaloncukor történetéről, talán kapok Szamos-féle finomat, és beiglit, amit felszeletelnék, raknék minden asztalra, kóstolónak...

Nem vagyok normális, tegnap csak ez járt a fejemben, még a délutáni szieszta is csak nehezen sikerült, minden piros-arany-zöld volt a fejemben. Trish alig ment el ebéd után - sajnos, az autóvétel az utolsó pillanatban meghiúsult, nem akartak engedni egy fillért sem az árból -, V. is követte, ment dolgozni a Gyárba, egyedül maradtam, és csak járt a szám, itt beszéltem hangosan, próbáltam összeállítani, miről milyen sorrendben beszéljek. Lapozgattam a Köhnemann kiadó Culinaria sorozatának magyar konyháról szóló kötetét - az angol szöveg összeállításában segíthet, ha kell, bár tudok én beszélni... Legfeljebb megkérem Trisht, nézze át a szöveget, ne maradjon bent valami nyelvtani gubanc.

V. azt mondta, eljön, és meghallgat.

Kedves Ica!

Nagyon kis ügyes vagyok, éppen befejeztem a fűszeres sütik tojással való bekenését, amikor csipogott a sütő, és kivettem belőle a citromos pitét. Vagy minek nevezzem a lemon tart-ot. Most már csak a limonádéhoz kell lereszelnem 20 citrom héját, aztán megizzasztom az elektromos facsarót, és kész. Akkor már csak a vacsora készítése lesz hátra, és a kis sütik bezacskózása. Holnap reggel még sütök két parti kenyeret, palackozom a limonádét, s mehetek piacolni.

Ez a házi limonádé igen népszerű a piacon. Kapni mindenféle palackozott szirszart is a boltokban, vagyonért, ehhez képest nálunk egy 7.5 decis üveg 2-2.50 euro. Két 7.5 decis üvegnyihez kell 6 citrom, 150 g kristálycukor, és 1.4 liter frissen forralt víz. 3 citrom héját le kell reszelni úgy, hogy a héj fehér része ne jusson bele - mert akkor keserű lesz -, mellé rakjuk a cukrot, és nyakon öntjük a forralt vízzel. Aztán beletesszük a 6 citrom levét (a maradék 3 citrom héját is reszeljük le, takarékosak vagyunk, vagy mi, jó lesz más sütibe). Egy éjjel állni hagyjuk, aztán sűrű szitán beleszűrjük a palackokba. Ízlés szerint lehet még cukrot hozzá adni, ha túl savanyú. Hűtőben eláll pár napig, ha nem hűtjük le, megbuggyanhat a lében lévő citromhéj-reszelék miatt. (A fenti receptet az angolok szakácsnőfejedelmétől, Delia Smith-től kölcsönöztem, amikor először megkértek, hogy csináljak eladásra limonádét. Weboldalán bárki csemegézhet a receptek között, aki ért angolul: http://www.deliaonline.com/)

Jégkockákra öntve a limonádé remek ital a nagy melegben. Amiből itt nincs sok, az írek mégis rajonganak e tipikusan nyári frissítőért. 8 palack biztos elfogy egy-egy alkalommal, Mavis - piaci kolléga - ennyit szokott csinálni. Mostanában én is csinálok pár üveggel, de csak akkor rakjuk ki a pultra az enyémeket, ha az övé már elfogyott. Ha marad, V. boldogan megissza.

***

A múltkori fordítási/ellenőrzési megbízásodtól egészen honvágyam támadt. Vagy intézet-vágyam? Eszembe jutott az a vaddisznós konferencia, amit az intézet rendezett, ahol dolgoztam, anno. 1996-ban. Amin dolgoztunk, Veled. Ahol először használhattam úgy Isten igazában az angol tudásom. Ahol még belefértem a miniszoknyába, s nem is állt rosszul. Az is eszembe jutott, András kollégám hogyan állt az asztalom mellett, a szállodában, ahol a vendégek regisztrációja folyt, s bámult az arcomba, hogy vajon mikor hibázom. Vagy ott volt a reptéren töltött nap, amikor majd befagyott a fenekem, és csak gyűjtöttem, gyűjtöttem az érkező vendégeket, kis táblácskával, és lehetett aggódni, mert nem jött meg X. vendég csomagja... kisbuszoztattuk őket Schwechat és Sopron között... Most is így ment? Nem volt az olyan rossz. Szívesen ott lennék. Talán most rutinosabban csevegnék el az időjárásról és semmiségekről, mint régen, de valószínűleg ugyanúgy kiborítana kollégám felügyelő pillantása. S elvitatkozhatnánk a reserve, game park és az enclosure közti különbségekről.

A hosszú, unalmas órák a szállóban, ahol a konferencia volt. Míg folytak az előadások, ültem a bejárattal szemben, minden ajtónyitásnál hideg markolt a térdembe. A korzikai vendég, aki minden nap másféle valutával akart fizetni, és ez akkor még kis problémát jelentett Magyarországon. A szinkrontolmácsok folyamatos kévéztatása. A buszos túra, amely kissé unalmasra sikeredett, és a t. vendégek szétülték a popsijukat. A vaddisznóskertben a rengeteg hóvirág. A záróvacsora, amikor rájöttem, hogy attól, hogy valaki magas pozícióban van, még nem feltétlenül odavaló, sőt. A hadd-ne-nevezzem meg nemzetközi ezmegaz főfejese, aki nevetve újságolta, hogy legközelebbi vadászkiruccanása során milyen szigorúan védett vadra fog vadászni. Néztem, hogy micsoda, ezt lehet? Persze, lehet, hogy a közép-kelet-európai vadászok és az asztalnál némán és csodálkozva ülő kis admin előtt adta a nagyot, de elképzelhetőnek tartom, hogy az igazat mondta. Pénzzel mindent el lehet érni. Ezt már megtanultam.

Nem volt rossz ez a hostess-kedés ezen a konferencián. Jól fizettek. Életemben először itt nyomtak a kezembe borravalót kézrázás közben - a döbbenetttől elnyílt a szemem-szám, ilyesmiben rutinos preparátor kollégám észrevette, megkérdezte: Mennyit kaptál? Az a jókora doboz belga bonbon, amit az egyik francia vendégtől kaptam, mert intéztem neki szállást Bp-en. Nagyanyám alig bírt elszakadni a doboztól, a csodás selyemszalagtól, amivel át volt kötve, ott ámuldozott felette, hogy de szép. Volt vagy egy kiló.

Ha végigcsinálhattam volna pár ilyet, rutinosabban fogadnám ma az emberek furaságát, nagyarcúságát. Gördülékenyebben fordítanék köszöntőket :-) és egyéb szövegeket. Igaz, most már nem férek bele a miniszoknyába, de az arcom ugyanolyan pattanásos, mint akkor. A múltkor mondtam nemet egy 4 napos dublini idegenvezetésre. Lehet, hogy hiba volt? Idegenvezetni nem rossz, a turistákkal tett utakat élveztem is, de eléggé bennem maradtak az emlékek a lilazakós managerekkel a Baileys-gyárban tett látogatásról. Nem vagyok elég türelmes az ilyenfélékkel. Te biztosan mosolyogva terelnéd őket, s csak otthon csóválnád a fejed a hülyeségeiken.

***

Lassan este 9, V. még mindig dolgozik. Én már bezacskóztam a sütiket, becsomagoltam a citromos pitéket, csak az uramra várok, és félszemmel A királynő c. filmet nézem, Helen Mirren-nel a főszerepben, akit nagyon kedvelek. Ugyan az uram még nem telefonált, hogy jön, azért a csirkeszárnyakat beraktam a sütőbe, csak hazaér, mire elkészülnek. Sütöm őket 45-50 percig 190 fokon, aztán, ha már szépek-ropogósak, nyakon öntöm őket azzal az amerikai szósszal, ami Frank's Red Hot Sauce névre hallgat, és ami az Elephant and Castle vendéglő fűszeres csirkeszárnyait olyan híressé tette. Majd ha jössz, elmegyünk oda is. A csirkeszárnyakhoz - mert igencsak csípnek - kéksajt szósz jár. Nagyon finom sajtot kaptam, Cashel Blue Cheese, az egyik legfinomabb sajt az országban. Aztán olyat csináltam, amit eddig még soha: kinyitottam azt az ajándékba kapott Stahl-szakácskönyvet, ami eddig csak a gyomorsavamat szokta szaporítani, haha, s megnéztem, ő hogyan csinálja a szószt. Megtudtam, hogy készítése "nem túl bonyolult mutatvány", kikevertem hát az apróra tört sajtot a tejföllel és a tejszínnel - kész a szósz, hül a hűtőben.

Késő délután még elolvastam régi naplóbejegyzéseimet a vaddisznós konferenciával kapcsolatban. Hahaha, 100 forint volt egy kávé a szállodában!

Két adag sütés között...

... hogy megtörjem a monoton "kikeverem, formába teszem, megsütöm" ritmust, ami ma, péntek lévén, kitölti a napom, írogatok kicsit. A változatosság kedvéért csak egy cinke üldögél az illatos muskátlin, s gyanúm, hogy nem azért olyan kis kerek, mert felborzolta a tollait, és sziesztázik, hanem mert olyan rettenetesen kövér - tessék, máris átült az etetőre!

Megszántam egy "Impatiens"-nek nevezett növényt a Tesco-ban, hazahoztam - majdnem úgy dobták utánam -, átültettem, meglocsoltam, és most majd kicsattan az egészségtől. A virágok, a levelek megteltek vízzel, szép piros foltként ragyog a falon, az eper és az azért-sem-hozok-virágot nevű fukszia között. (Mert háromból kettő fukszianövény idén virágzott rendesen, ez az egy nem hajlandó. Majd beszélek a fejével. Vagy kap tápot.)

Így néz ki az Impatiens, magyar nevét, ha tudja valaki, írja meg, legyen szíves.

***

Nem vagyok ám egy dög, csak kicsit. Ma megláttam az újságosnál a Food and Wine új számát, címlapon nagy betűk hirdették az éves versenyről szóló cikket. Nosza, hazajöve egyből azt néztem. S kacarásztam magamban, én dög. A kávézó helyezéséhez - Innovation, 2008, amit főleg a környezetkímélő működésért kaptak - az illusztrációt az általam tavaly Karácsonyra készített kis mézeskalács ház nyújtotta, homlokzatán a kávézó logójával. Nem az udvarukról látható kép - ami mostanság nagyon hangulatosan néz ki, hála az új kertésznek -, nem a kávézó belsejéről készült fotó, hanem az én kiskezem munkájával illusztrálták a díjnyertes helyezést! Ha!

Igen, bevallom, még mindig érdekel, hogy mi folyik ott, annak ellenére, hogy nem dolgozom ott, csak beszállítok. Megnézem, mit írnak a Menupages legújabb kritikáiban a kávézóról. Bosszant, ha nincsenek jó véleményel a hely tisztaságát illetően. Kiváncsi vagyok, sőt, kiskiváncsi. Lében kanál. Nem szép szokás, de... Ugyanez volt a Londisnál is, visszajártam, bementem körbepislantani, hogy s mint vannak, kivel mi történt, mik a változások. Most reggelenként sajnos, csak Darren-nel találkozom, vele pedig elég nehéz teljes mondatokat váltani, mert szegény, még átöltözés előtt kikeveri a kenyereket, s nincs ideje csevegni, tele munkával a feje. Úgyhogy csak köszönésre, hogy vagy-hogy vagyok-ra szorítkozunk. Ja és arra, hogy de szép időnk van.

A helyettesítéssel kapcsolatban, mielőtt bárki szívtelenséggel vádol, hogy cserbenhagytam volt munkatársaimat, el kell árulnom, hogy Darren már akkor bejelentette, mikor akar nyaralni, amikor elszegődött a kávézóba (a repjegyeket jó előre megvette, már májusban mesélte, hová mennek nyaralni). Sőt, ex-kollégáim azt is megmondták volt főnökömnek, hogy én már nem akarok helyettesítést vállalni. Mégis, felhívatott velük. Mégis, itt a kapkodás Darren távozása előtti napokban, hogy jaj, ki helyettesítse. Nem mondom, ha valamelyikük betegség miatt dőlt volna ki, vagy rájuk zúdulna egy kiugróan nagy megrendelés, mennék, de így, hogy hónapokkal előtte tudta, és nem gondolt rá, mert szétszórt és figyelmetlen - hát én fogom emiatt rosszul érezni magam. (Pedig érzem.) Ezt fontosnak tartottam megjegyezni.

Valamint, ha annyira meg vannak szorulva, akár volt főnököm is beállhatna sütni, hiszen "she can bake, too", írták róla egyszer.

Bocsánat, de ez nagyon kikívánkozott.

***
Upsz, csengetett a citromkrém. Megyek, kiveszem őket hűlni, s berakom sülni a rozskenyereket.

A sütésben mai segítőim: Garbarek, Republic együttes, és a Dire Straits. Csak úgy dőlnek a kezem alól a sütik! Öröm dolgozni, ilyen illusztris társaságban :-)

Kedves Emese és Laci!

Köszönöm, Laci, a leveledet. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy írok egy szösszenetet a hírességekről, hogy miért rajonganak Írországért, miért szeretnek itt "hétvégi" házat venni, urambocsá, végleg ide költözni.

De először két weboldal. Az egyik szakmába vág (az enyémbe), csúnya, ízléstelen torták vannak rajta. Muszáj volt alaposan végiglapozgatni: http://cakewrecks.blogspot.com/

A másik, hogy egy bizonyos nyaraló írt egy kurta beszámolót az Írországban töltött napjairól, de valahogy úgy érzem, ez nem az a beszámoló, amit szívesen felraknék a másoktól kapottak közé a turistás weboldalunkra. Idebiggyesztek inkább egy linket, ha valakit érdekel: http://www.kapcsolat.hu/index.php?cmd=/public/blog/view/id_62206/full_1/. S nagyon kiváncsi volnék, hogy valójában tényleg annyira örültek annak az összefutásnak a magyar fiatalok, elvégre ez volt az az ember, aki - mint egy sértődött ovis -, odavágta a hazájuk szemébe, hogy "el lehet menni" -, és ők ezek szerint el is jöttek onnan.

***
Anna végre jelentkezett. Mint kiderült, már augusztus elején hazajött Nepálból, caak nyaralni mentek a barátja családjával. Talált új állást, néhány énekesi megbízást is kapott, esküvőkre, de a rossz hír az, hogy kilép a piactól. Eddig csak szüneteltette a tagságát. Messze lakik, nem tud eleget sütni, a vizsgadolgozata, és a pénzkeresés el fogja venni az időt ettől a foglalatosságtól. Elszomorodtam, mert igen jó fej lány, segítőkész, aranyos, érdeklődő. Trish után a legjobb fej ír ismerősünk. Csak azt remélem, hogy azért a barátságunk nem fog megszakadni, és bármennyire elfoglalt is lesz a jövőben, azért lesz ideje összefutni velünk, ebédre, kávéra, és emailezünk is egymásnak.

***
Akkor hát a hírességekről: akadnak szép számmal. De az íreknél nem szokás a bámulás, utcán lerohanás, persze, ők is összesúgnak az illető mögött, de ügyet nem csinálnak belőle. Bono a U2-ból nyugodtan leviheti a kedvenc kocsmájába Dalkey-ban, a híres színész barátait, a személyzet gondoskodik róla, hogy a kedvenc helye üres legyen, és nyugodtan iszogathassanak. Sarah-Jessica Parker - lóarcú színésznő a Szex és New York sorozatból - évek óta Donegalba jár nyaralni a családjával, s nem sértődik meg, ha felkérik, hogy a helyi mezőgazdasági versenyen ő adja át a helyezetteknek a díjakat. Még a gumicsizma viseléstől sem retten meg. Szeretik is a helyiek. Akik általában magukénak érzik a "celebeket", védik őket a kellemetlenségektől, így riporter, fotós ott helyben sosem fogja megtudni, melyik ház is az adott hírességé. Ezért történhetett meg - írta nemrég az újság -, hogy egy lesifotós elbújt a fent említett színésznő kertjében, hogy fotókat készíthessen róla, majd egész éjszakás lapulás után sikerült képet készítenie egy, a kertbe kisétáló öregasszonyról. Rossz kertben lapult.

Ugyan az írek nem csinálnak ügyet a hírességekből, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy buszos utakat szervezzenek Dalkey-be, és a bámész turistáknak mutogassák Bono, Enya and co. házait. Vagy csak a birtokok kapuit. Az üzlet az üzlet!

Az itt félig-meddig letelepült hírességek közül leginkább az angol Jeremy Irons-t szokták példaképpen emlegetni - talán emlékszel rá, őt néztük meg Londonban, a Márai-darab főszereplőjeként -, aki West Cork-ban, a Roaringwater Bay partján vett egy kastélyt, ahol időnként hosszabb időt tölt, és részt vesz a környékbeli városok közösségi életében. Schull környékén él David Puttnam producer, aki sok nagysikerű angol filmet pénzelt. Woody Allen sokat járt Írországban, főleg a "fények és a színek játéka" miatt kedveli a vidéket, főleg Wicklow-t. Wicklow leghíresebb lakosai közé tartozik a színész Daniel-Day Lewis, és John Boorman filmrendező.

Valószínűleg a táj szépsége, az élet lassú, nyugodt ütemben történő folyása miatt jönnek ide a hangos nagyvárosokból, a rohanásból a - főleg amerikai - hírességek. Itt nem zaklatja őket senki, nyugodtan ihatnak a kocsmában anélkül, hogy sikoltozó rajongók támadnának rájuk. Nyugodt, ráérős, hétköznapi életet folytathatnak, önmaguk lehetnek, ugyanakkor bármikor "hazaruccanhatnak" az USA-ban, vagy Angliába, ha munka szólítja őket.

(Ha megtehetném, én is beruháznék egy vidéki kis házba, lehetőleg tengerparthoz közel, nagy konyhával, kis sétára egy falutól, ahol van piac. Fuksziabokor a kertben, almafa, és egy szomszédoló macska is járna a házhoz. Kellene még néhány domb a környéken, jó fedettségű, kanyargós utakkal, hogy azért néha V. is élvezhesse a vidéki létet, autózás keretében.)

Mi legelőször a reptéren láttunk hírességet, mégpedig Edge-t, a U2 gitárosát. Kora reggel volt, utas még kevés, őmaga egyedül csekkelt be egy londoni gépre egy gitár társaságában, sehol egy asszisztens, vagy rajongók hada, néhányan kétszer odapillantottak, de nem rohanta le senki autogrammért.

Kedvenc ír színészemet, Stephen Rea-t, aki egyébként észak-dublini lakos, kétszer is láttam, egyszer egy jótékonysági, egyszer egy komolyzenei koncerten. Ah, volt szívdobogás.

Vagy két hete pedig ugyanarra a mozielőadásra ült be Brian O'Driscoll, az írek egyik rögbijátékosa, mint mi. Trish bökte meg az oldalamat, hogy nézzek már fel... Igaz, ő rögbirajongó, nekem nem okozott izgalmat a gyerekarcú, vaskos fiatalember látványa.

A kávézóban töltött hónapok alatt már több helyi és nem helyi hírességet láttam. Gerard McSorley ír színész (utoljára az Omagh c. filmben láttam) pörge kalapban érkezett. Liam O Maonlai, a Hothouse Flowers énekese örökifjú rocksztárnak volt öltözve, rengeteg nyakbavalóval és mélyen nyitott ingben. Andrew McCarthy amerikai színész megjelenése (családjával együtt jött) szinte hisztérikus remegésre késztette Anizt, a mexikói pincérnőt, akit csak nagy nehezen tudtunk lebeszélni róla, hogy rajongó szöveggel teli cédulkát dugjon a férfi csészéje alá. Bryan Dobson - akit mi csak Newsreader Bryan-nak, vagyis hírolvasó Bryan-nek hívtunk -, naponta jött kávézni, újságot olvasni, aztán este, a 6 órás hírekben már őtőle hallottuk a híreket. Dús szemöldökű, bozontos szőrű, öregecske kutyája miatt vett a főnököm kutyatálat, hogy tudjon miből inni az eb, míg búsan kornyadozik a biciklitárolóhoz kötve.

Voltam még dedikáláson, felolvasáson, így volt szerencsém Nigella Lawson-hoz, az ír Jennifer Johnston-hoz, és a szintén ír Peter Sheridan-hez.

Nem láttam - mert nem dolgoztam éppen -, de a kávézóban volt vendég Sophie Dahl, modell, Roald Dahl unokája. Majd a testvére jött el, no, őt már megnézhettem magamnak, magas, szép szál fiatalember, szebb férfiban, mint a húga nőben. Neil Jordan ír rendezőt is elmulasztottam - kedvenc ír rendezőim egyike. Fiona O'Shaughnessy ír színésző, aki szép arcú teremtés, de olyan hátborzongató hangja van, hogy szenvedés volt az a pár óra, amit színésztársaival ott töltött, hangosan csevegve. Mintha folyton félúton lenne egy kiadós berekedés felé. Gertrude Montgomery - egy itteni orvosos tévés sorozat szereplője, visszajáró vendég volt, sőt egy főzőtanfolyamon is részt vett. Ő egyszer odajött hozzám, amikor meglátta, hogy dekorálok, s megkérdezte tőlem, hogy megéri-e ennyi időt eltölteni a sütik csinosítgatásával?

Tina Kellegher, az otthon Méregzsák címmel vetített The Snapper c. film főszereplője sokáig szemben lakott velünk Sandyford-ban, s amikor kisgyereke született, összejárt a szintén kisgyermekes szomszédunkkal. Egyszer segítettem neki feltakarítani a kiömlött sót a boltban, amikor elejtette a dobozt a Londis-ban. Akit saját kis kezemmel szolgáltam ki, de nem vagyok rá büszke, az a Boyzone egyik tagja volt, Stephen Gately. Szendvicset csináltam neki, hosszan elmerengett, hogy mit egyen -, emlékszem, mennyire megdöbbentett, hogy milyen alacsony srác! Ő sűrűn előfordult a boltban, a nővére ott lakott a telepen. Amikor egyszer egy vagyont költött kajákra - és pezsgőre -, akkor Severenna, a kollégám, a vásárlás blokkját kirakta a kantinban, hadd csodálja meg mindenki, mit vett: burgonyaszirmot, üdítőitalt, és méregdrága pezsgőt :-)

No és itt van Elsie fia, Stanley, akiről nemrég írtam...

Magyar nagynevűekhez kisebb szerencsém volt: évtizedekkel ezelőtt egy Könyvhét során a Fő-téri könyvsátrak egyikében dolgoztam, és eladtam egy könyvet Eperjes Károlynak.

Családunkban legendaként emlegetik, amikor Sándor György - még pályája elején -, egyszer becsengetett hozzánk, amikor Sopronban lépett fel. Korábban a papám mondta neki, hogy nálunk ellehet, míg kezdődik az esti előadás (tél volt, és hideg), amit - ha jól emlékszem - az Egyetem szervezett. Csak öcsém volt otthon, ő pedig, jól idomított kisfiúként (nem engedünk idegent a lakásba) kivágta, mint a macskát. Este aztán papámmal mentünk kimagyarázni a dolgot...

***

A lakás csinosítgatása érdekében tegnap átrendeztem a szakácskönyveimet. Jelenleg 102 van, a megörököltekkel együtt, nem számolva a magazinokkal járó kis fűzött köteteket. Ha valaki választás elé állítana, hogy na, melyik a kedvenc, nem tudnék választani. Legalább tíz olyan van, amit fő kedvencként említhetnék, s majdnem mindegyikbe belenézek, ötletért, tanácsért, valami újért...

Megkíséreltem ma egy alapos felmosást is, de az első határozott mozdulatnál kezemben maradt a felmosó nyele. Azt hittem, csak kicsavarodott a helyéből, de nem, sajnos egyszerűen eltört a tövénél. Végül négykézláb nyaltam végig a padlót, mindenféle illatos padlómosóval, most mandulaillat van, és tisztaság. Így, térden csúszva valahogy könnyebben felmoshatók a tapadós foltok, amik alighanem a sütisütés közben kerülnek a földre.

Éppen kezdtem tisztességesen kiizzadni, amikor szólt a telefon. Myles telefonált, hogy nem tudnám-e Darren-t, utódomat, helyettesíteni egy hétre. Két napra akár. Vagy csak reggelenként. Olyanszépenkérik. Nemet mondtam. Életemben először nemet mondtam volt főnököm kérésére, amikor tudtam, hogy meg van szorulva. Nem akarok megint 5.25-kor kelni, alvó férj mellől kikászálódni, nem. Nem akarok meggörbült formákkal dolgozni, utolsó pillanatban beeső rendelésekkel kapkodni, félig elmosott edényeket újra mosni, hogy alkalmasak legyenek kenyérsütésre. Bukok rajta szépen, de nem akarom csinálni.

S én érzem magam kellemetlenül ettől.

Would you like to have some frogs?

... vagyis: "Nem akarsz pár békát?" - kérdezte Bernadette a piacon, miután kielemeztük, hogy kissé árnyékos és nedves kertünkben milyen élőlény érezné még jól magát - a páfrányon kívül. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy apró helyes békák fognak ugrálni a teraszon, de aztán nemet mondtam, mert a mi kertünk falatnyi, nincs benne víz, mint az övében (szép kis tava van a kertük egy rejtett zugában), valamint szerintem kaja sincs nekik elég. Hacsak a legyeket, darazsakat és a néha felbukkanó meztelencsigákat nem számolom. Bár a komposztedényben igencsak élénk élet folyik, de mégsem akarom kitenni a békákat semmiféle nehézségnek. Így békamentesek maradunk.

Bernadette egyébként jól behúzott a csőbe, pár hónapja mutatott nekem egy rózsakatalógust, kérdezte, melyik tetszik. Azonnal rávágtam, hogy a Margaret Merrill nevezetű. Olive, piaci kollégáim egyike, sokféle rózsát nevel a háza körül, és a piaci kávézóba szombatonként mindig ő hozza a virágokat, hogy legyen valami szép az asztalokon. Ott volt szerencsém először a Margaret Merrill-hez. Fehér, nagyvirágú, erős, édes illatú rózsa, valami csoda. Bernadette csak bólogatott, s pár hete szólt, hogy van számomra egy Margaret Merrill-je, szóljak, ha hozhatja. Belesápadtam, mert az ilyen rózsacsodáktól tartok, nincs elég nap a kertben, nem értek a metszéshez, csak megpusztul szegény... Mire ő legyintett, ne hagyjam magam megijeszteni, a rózsanevelést szeretik bonyolult és külön tudománytként feltüntetni a művelői, de nagyon egyszerű. Úgyhogy jövő héten egy Margaret Merrill boldog tulajdonosa leszek.

Már tudom is, mit fogok neki csinálni cserébe: egy csokoládétortát (az sokáig eláll, s csak ketten vannak rá a férjével), virágokkal, madarakkal és békákkal díszítve.

***

Kiderült, az uram érzékeny a darázscsípésre. Nem allergiás, de érzékeny. Péntek este éppen a Myles rendelte tortákat díszítettem, amikor jött az uram a dolgozó felől, hogy jaj, megcsípte valami, nézzem, dagad, piros, fáj... A karja szőrzetén ergy potrohmaradék volt, ebből gondoltam, darázs lehetett, amit ijedtében lecsapott a karjáról. Méhfullánk bent maradt volna. Hamar, elő a könyvet, mit kell csinálni, hideg víz, ecet, fertőtlenítős lemosás - erre jó az itteni univerzális szer, a TCP, aminek a szaga ugyan fertelmes, de kelésekre, csípésekre hatásos szer. (Bár legutóbb az aftáimmal szemben nem hatott.) Uram magából kikelve kutatott a tetem után, de nem találtuk meg. Ijesztő módon fel volt zaklatva, de én csak városi neveltetése rovására írtam ezt - utál minden repülő rovart, mindent, ami zümmög, dönög, cikázik. Már emlegettem eleget, egy évet töltött gyerekként Irakban, volt hol megutálnia a legyeket. Próbáltam tortamutogatással elterelni a figyelmét, de nem sikerült, majdhogynem hisztisen reagált.

A dagadás nem múlt el, sőt, egyre nagyobb lett, piros folt vette körül a sebet - ami ráadásul be is gennyesedett. Ez már aggasztott egy kicsit. Velem ilyesmi nem fordult elő. Uram bőre furán kemény a pirosodás területén, ma már zsibbadásra is panaszkodott. Riadtan küldtem a dokihoz, de csak délutánra kapott időpontot, meglátjuk, mi lesz. A sebtiben felkutatott infók szerint akár egy hétig is ilyen lehet a keze, adnak rá antihisztamint, kenőcsöket, netán antibiotikumot, ha elfertőződne.

Azt hiszem, ezentúl csak akkor hagyom nyitva az ablakot, ha egyedül vagyok itthon, és mielőtt hazaér, alaposan körbenézek, nincs-e valami repülő bizbasz a lakásban. Érdekes módon nem hallott sem zümmögést, nem is látta a darazsat, amelyik - egyesek szerint - így, közeledvén az őszhöz - fáradtan vonszolhatta magát a számítógép asztalon elterülő számos vezeték, vicikvacak között, amikor az uram rárakta a karját.

***

Tegnap Jennie és Myles is küldött egy-egy sms-t, hogy a Food and Wine kajamagazin versenyén Innovation kategóriában első lett a kávézó. Örvendeztem. Darren pár hete emlegette, hogy nevezték őket a legjobb vendéglő címére, kérdezte is, megyek-e a díjkiosztóra. Majd megveszem az új számot, hadd lássam, ki mit nyert. Szép kiállítású lap ez, sokféle témát érintenek, borokat ismertetnek, vendéglőkritikákat, recepteket közölnek, de ha választani kell, még mindig a Good Food angol magazinhoz húzok inkább, főleg, mert remek weboldala van, ahol a régi számokban megjelent receptek között lehet válogatni (http://www.bbcgoodfood.com/). A Food and Wine (Ireland's food and drink bible, mondja a címoldalon egy szerény sor) havonta jelenik meg, az ír kajamagazinok közül valóban a legszínvonalasabb, nagynéha megveszem, ha találok benne érdekeset (itt nem kapják le az ember fejét, ha az újságosnál ráérősen átlapozza a magazint). Nyár közepén vettem meg az egyik számot, mert a magyar boltokról írtak benne. Innen tudtam meg, hogy kettő is van belőlük Dublinban, a Paprika és a Gulyás Corner. A Paprika szélesebb választékkal rendelkezik, valahogy profibbnak tűnő a bolt, a helyiség is, a Gulyás Corner-nél azonban könnyebb parkolni, és nekünk közelebb is van. Amikor elmentünk megnézni, elég nehézkesen találtuk meg - rosszul emlékeztem rá, melyik utcában van -, de amikor megtaláltuk, alapos bevásárlást csaptunk. Nagyon pici bolthelyiség, a környék eléggé le van harcolva - egy részeg bácsika feküdt nem messze a kövezeten, körös-körül tanácsi lakásokra hasonlító épületek. Nagyon drágák a bolthelyiségek, amióta nézegetem az ingatlanügynökségek oldalait, konyhát keresve, már tudom, milyen sokat kell lerakni az asztalra, ha valaki boltot akar nyitni. Erre futotta, lényeg, hogy megnyitottak. Alaposan felpakoltunk Erős Pistából, erős paprikából, rétestésztából és túróból. Került a kosárba még kovászos uborka (az a finom lé! mind megittam, szenvedtem is utána), kolbászfélék. Néha azért jólesik hazait enni, és támogatni a honfitársakat. A vasárnapi lágytojásom elképzelhetetlen Édes Anna vagy Erős Pista nélkül!

Egyedül a borboltban nem voltunk még. Mivel az is van. Még online is lehet rendelni tőlük: http://www.hungarianwine.ie/. Nagyon remélem, hogy a bray-i Cafe Bar Deli nevű vendéglőben látott/ivott Tokaji fehérbor tőlük származik.

A magazin lapozgatása közben beütköztem egy képbe: jé, narancstorta. Nézem a cikket: jé, hiszen ez a kávézó narancstortájának a képe. Amit ezúttal citromtortaként sütöttek el. Soha nem volt citromtorta a kávézóban, de a recept, amit volt főnököm megadott, azt írta le. A sűrűn sütött narancstortájuk képének kíséretében. Hm.

***

Uram üzent, lemondta a doktort, mert munkája van, mégpedig sok. A hétvégét is átdolgozta, vasárnap 3 felé lett tele csak a hócipője, addig bírta. 9-re ment. Vigaszképpen csináltam neki egy gyümölcsös tortát, egy ámerikai szakácskönyvből. A mértékegységek átszámításával megszenvedtem, ahány online átszámító oldal, annyiféle érték, nem voltam róla meggyőződve, hogy a jót választom. Így történhetett, hogy a dekorálás végére kifutottam a málnás tejszínhabból, így a szép, elvágólag elhelyezendő habrózsák helyett gyümölccsel pakoltam tele a torta tetejét. A képen nem látszik (naná, hogy nem), de a torta hátuljára sem jutott már habdekor.

Ez pedig itt imádott páfrányunk, igazi tree fern, Dicksonia antarctica, azt hiszem, látszik rajta eléggé, hogy remekül érzi magát nálunk. Amolyan örök emlékeztető az új-zélandi útra. Kétlem, hogy akkora lesz, mint azok, amelyeket ott láttunk, de elég rohamosan fejlődik, gyakorlatilag amióta megvettük, egyfolytában hozza az új - s látványosan nagy - leveleit. Néha elérzékenyülve megsimogatom őket...