Blue Monday

Múlt héten, míg apám a 82. születésnapját ünnepelte, nekem korán kellett menni fogorvoshoz: első voltam a székben. Még csak csiklandozta az ég alját a rózsaujjú hajnal, amikor autóztunk a tenger felé... Rosszul aludtam, hülye vagyok, tudtam, hogy minden rendben, de többször felébredtem, vagy azt álmodtam, hogy elkésünk, és rohanni kell... Ehhez képest a fogdoki megdicsért, hogy minden milyen szépen rendben van tartva, még a leghátsóbb eldugott fogaim is, ki is húztam magam. Rágom a masztikát rendesen, meg is látszik. Köszönte a karácsonykor vitt sütiket, s kérdezte, melyik a legjobb süti, muszáj volt elmagyarázni, hogy dekorált sütiket készítek, de szerintem a meggyes/csokicseppes a legjobb süteményem. Nem kis büszkeséggel tereltem őt az Instagram oldalamra, s mire eljöttem, már volt egy új követőm.

Mivel Rosa még a szereldében volt, V. továbbautózott az én autómmal munkába, én pedig jöttem haza DART-tal. Kelt fel a nap, muszáj volt lefényképezni, a sajnos, koszos ablakon át: csodás volt a látvány Killiney-nál, a reggeli ropogós fényektől ölelve kutyasétáltatókat láttam, egy elszánt úszót, s elfordulva ettől a látványtól megnézhettem a sok vitát kiváltó új lakótelepet a városkánk szélén: gyakorlatilag köpésre épül a tengertől, a folyótól, ártéren! (Vízszintemelkedés, áradás figyelmen kívül helyezve.) Szürkésfehér lakótömbök, a régi György-korabeli épületek minden szépségétől megfosztott, modernizált, higiénikus másolatai, vagyonért. A hátsó házsorban már laknak, a többszintes épületeket még csak most építik. Egymás szájába nyúló ablakok, a szokásos.

Elszoktam a reggeli jó levegőtől, a minden-friss érzéstől, ahogy ballagtam haza a még nedves utcán, muszáj volt bemenni egy lélekmelegítő kávéért a Nine-ba, mert kissé alulöltöztem. Salvatorét láttam meg a konyhában, lelkesen integettünk egymásnak: még réges-régen jártunk abba a kicsi olasz étterembe, ahol ő volt a szakács. Aztán elköltözött a városból, de mint kiderült, most újra itt él, s hurrá, a Nine-ban főz. A hétvégén már be is mentünk, hogy együnk a tiramisujából. Hamarosan lesz vacsoraest, megyünk!

A reggelek langyosabbak, aznap pl. 12 fok lett délre. Láttam már kinyílt nárciszt, s még a kevésbé napos Albert Walk-on is kétarasznyiak már a nárciszok, s virágoznak a bőrlevelek. A kertben ma vadul kergetőztek a mókusok, felrúgva egy vizesedényt. Lassan fel kellene raknom a madárodút is a falra.. Muszáj volt lehülyéznem magamat, hogy miért nem megyek el sétálni, amikor ilyen jó a levegő? Reggel még, amikor kelni kell(ene), még mindig sötét van, de talán iskolakezdés ideje előtt már érdemes lenne kimenni... Hm...

Később a hold volt nagyon mutatós aznap az égen, de nem sikerült lefényképeznem. 

Elaine-ék volt lakásába beköltözött a hölgy, jött a bútorszállító, költöztető, míg piacon voltam, V. már látta is a hölgyet. Gondolkodtunk, hogy bemutatkozzunk-e neki, de nyilván megkapta a kukatároló kódját s az egyéb infókat is a telepről... Nem tudom, meséltem-e, de a szomszéd srác, Tom, kérdezte tőlem, hogy van-e Mantzi-nak ilyen automata etetőgépe... Mert hogy hallja, amint úgy negyedóránként hangos kerregéssel zörög a gép, és adagol... Tiltakoztam, hogy olyan nincs, Mantzi az ajtó előtt eszik, nem kap ilyen etetőgépet, hiszen nem is jöhet be a lakásba enni.

Csak pár órával később jutott eszembe, s ezt később sikerült neki is elmondanom, hogy a felettük lakó idős hölgy, aki már nagyon nehezen mozogg, nos, az ő szintén nagyon öreg vörös macskájának lehet ilyen gépe, annak a zörgését hallják. Mert nyilván a néni nem fog kínlódva leballagni a lépcsőn az emeleti hálószóbából, hogy a macska ehessen. 

Azt hiszem, ez elég sokat elmond az itteni lakások hangszigeteléséről.

De jut eszembe, lassan megyek is, megetetni Mantzit. Nemsokára 18 óra, ilyenkor már rendesen az ajtó előtt toporog, vacsorára várva. Néha beengedem tíz percre, a sarki fotelben babusgatom kicsit, hagyom, hogy a dorombolása rezegtesse a kezemet. Fúrja a fejét a tenyerembe, vakargassam, gyürkésszem a füleit. S hangosan tiltakozik, amikor felnyalábolom a most már 5 kilós testét, és kirakom. Sajnos, hanyagolja az új házát, a régiben alszik. A hidegfront idején kibéleltem azt is, az újat is, de alighanem a régit jobban szereti, mert inkább barlangszerű.

Történések (mert azért van ám itt még élet)

Október elsejétől megszűnt létezni a rumpf.hu weboldal a régi blogommal és a monikasbiscuits.com oldal is. Utóbbit nem használtam, -frissítettem ezer éve, csak arra volt jó, hogy a szintén hanyagolt Facebook oldalamra terelje az érdeklődőket. Igazából az Instagram az, ahonnan néha kapok érdeklődő üzenetet, rendelés a kávézókon és a meglévő vásárlókon és baráti körökön át jön. A kávézók mindig megosztják a tőlem kapott sütik fotóit, néa egy-egy reel is felkerül, amit én is megosztok, s így akad egy-két új követő. De konkrét megrendelés kevés akad. Erre minden sütis panaszkodik. 

Nem mintha nem lennék enélkül is szokatlanul elfoglalt. A tavalyi karácsonyi megrendelésnek köszönhetően a Metától idén Halloween-i rendelés jött, s büszkén küldtem el a szellemekkel, tökökkel teli mintasütik fotóját a PR-osnak, aki a rendelést intézni, s boldogan bólintottam rá a többszáz sütiből álló megrendelésre. Csak egy héttel később jeleztek vissza, hogy a parti Mátrix témájú, s olyan sütim van-e?

A szokásos hozzáállásomat jelzi, hogy elsőnek futottam egy ingerült kört a lakásban, hogy hát hú és ha, nem ebben egyeztünk meg, én a közhelyes sütikre mondtam igent, milyen ez má'. 

(Közben V. hozott nekem egy "múzsányi" teát, mert itt sírtam neki, hogy miért nem tudok én írni szép novellákat, erre célzott rá, hogy talán blogolni kellene... s ehhez hozta segítségül a szemnyitogató italt ezen a Bank Holiday-i, ágyban hentergős hétfőn.) 

...S hogy akkor én most írok egy ingerült emailt... miközben elmentem Eddie előtt is, és eszembe jutott, hogy hoppá, tudok én sütiket nyomtatni is, s leültem Mátrix motívumokat keresni. A Pinterest tele van remekebbnél remekebb nyomtatható design-okkal, így pár nappal később már ment is a fotó a PR-osnak. Kiművelődtem Mátrix-ból, s tudtam neki cukormázas és nyomtatott sütiket is ajánlani. A mázazott sütiknél nagy segítségemre volt CookieSpot, alias Yana, aki 3D-s nyomtatóval csinált nekem egy formás kéz alakú kiszúrót, így lett mázas kéz süti, kék és piros tablettával a tenyerében. 

A fagyasztó megint hasznosnak bizonyult, hetekre előre tudtam dolgozni, szépen várták a hűtőben a jelenésüket a sütik. Közben egy piaci kollégának hála, találtam forrást nagyobb méretű, teherbíró dobozokhoz, amik nem torzulnak el, ha az ember megemeli őket, s beléjük fér 120-150 sütemény. Sikerült megcsinálnom a nagy rendelést Eddie-vel, mellette még Ray-nek is jutott Halloween-i süti (két nap alatt elfogytak, még így jóval Halloween előtt), s párat a másik kávézóba is vittem. 

Sajnos, oda sosem merek nagyobb mennyiségben vinni, valamiért nem rendelnek tőlem olyan sokat, mint régen, de majd Karácsony előtt azért rájuk testálok egy nagyobb adagot.

Most pedig egy Munkáspárti képviselő korteshadjáratára nyomtatok sütiket, hosszú hétvége ide vagy oda. Szép mennyiséget rendelt, a LUAS-megállókban fogják osztogatni. Tőlem szokatlan módon, amikor egy kávézóban összefutottunk, gyakorlatilag a második mondatom az volt a lelkes puszi-puszi után, hogy tudnám az arcát sütikre nyomtatni, ha gondolja. Nem szoktam ennyire nyomulós lenni, főleg nem egy politikussal, de jönnek a választások, s ez a nő régóta járt a régi piacra, mondhatni, ismerem. Egy időben - amikor süti eladási lehetőségek után érdeklődtem - azt hitte, ki akarom bérelni az akkor még nem létező kávézóját a csodás Fernhill Garden-nek amit az önkormányzat akkor tervezett megvenni, megépíteni és bérlésre felajánlani. Sajnos, kávézóépület még mindig nincsen, egy kis kocsiból árul kávét valaki, de akkor nagyon reménykedtem abban, hogy oda be tudnám szerezni magamat. Virág formájú, állatos sütik lebegtek a szemem előtt, de nem lett belőle semmi, komolyabb helyiség kialakításához, fenntartásához pedig én nem vagyok alkalmas, nem vagyok igazi üzletasszony, aki azonnal ugrik a lehetőségre, bankkölcsönt lengetve... Lásd fenti reagálásom a Mátrix-os megrendelésre. Nem vagyok olyan, mint volt főnököm Michelle, vagy Ray, vagy úgy általában az írek, akik a "Jaj, neeem" attitűd helyett inkább a "Már miért ne?" jegyében gondolkoznak.

De álomnak szép volt. Csak ne tudnám, mi minden szükséges egy ilyen kávézóhoz. Michelle mellett kiművelődtem ebből annak idején, s nekem nincs idegzetem, s anyagi hátterem egy ilyenhez. 

(Apropó, Michelle. Hírét kaptam, hogy új, gyerekeknek szánt könyve jelent meg, főzésről, hozzávalók eredetéről, a földművelés jelentőségéről. Micsoda remek ötlet! Egyszerűbb, könnyebb receptekkel színezte a könyvet, meg is fogom majd venni egyik kedves kenyeres kuncsaftom elsős kislányának. Hallva a hírt, így írtam neki gratulációt, s váltottunk pár üzenetet. A város közepén lévő bérleményükből elköltöztek Kimmage-be, s a kislánya már 3 éves. Megszerezte a doktori címet, így már Dr. Michelle Darmody-ként szerepel az újságban.

Ray pedig nagyon belenőtt a manageri szerepébe a kávézójában. Komolyan, sosem hittem volna, amilyen szétszórt, néha szeleburdi ember volt. A nyáron volt 10 éves a Slice, jókora partit csaptak, nem tudtam rá elmenni, bár invitált, csütörtök este az nekem már kenyerezős időszak. A partnere intézi a kávézót, Ray pedig vacsoraesteket, esküvői catering-et, karácsonyi partikat szervez, a hétvégékre már be is teltek a dátumok. Szóval sikeres, és közkedvelt, s felajánlotta, hogy a nyomtatott sütiket meghírdeti, szóba hozza a megrendelőinél. Nagyon hálás vagyok neki ezért.

Közben a PR cégtől meglengettek előttem még egy rendelést, amire most várok, s nagyon reménykedem, mert ha azt megkapom, szépen lezárhatom az idei megrendelő könyvet. S ha valaki azt hinné, csak én vagyok így elhavazva, akkor téved: az Instagram-on Yana által alakított írországi sütidekorálós csoportunkban gyakorlatilag mindenki tele van megrendeléssel Karácsonyig. S ezek a nők csupa custom süti megrendelést csinálnak, egyedi kiszúrókkal, alkalomra nyomtatva... A drágaság ellenére alkalmi sütiket még mindig rendelnek az írek.

A mézesházakkal kapcsolatban is jövögetnek az érdeklődő mail-ek. Két igazán hűséges megrendelőm van, Katherine, 14. éve rendel házakat, és Rosaleen, akinek idén 10. éve csinálok házakat, neki a kávézón keresztül. Jött rendelés az Instagramon át, úgyhogy eddig 10 rendelés van. 

A domb tetején lévő kávézóba továbbra is szállítok minden második héten mézes embereket. Lassan oda is mehetnek a kezükben hópelyhet, kis karácsonyfát, ajándékdobozt tartó, sálat viselő emberkék. Állítólag roppant népszerűek, de a mennyiséget még nem sikerült feljebb tornásznom.

A piacon most már többféle kenyeret árulok. Legutóbb 16 veknivel indultam neki. Ezt egy kollégnak köszönhetem, aki ún. vajgyertyákat készít, a paradicsomos kenyeremet használja kóstolónak, ami azt jelenti, hogy az emberek több paradicsomos kenyeret vesznek tőlem. A vajgyertya tulajdonképpen egy ételkészítéshez használható kanóccal ellátott, kis papírpohárba öntött, fűszerekkel, reszelt fokhagymával kevert, olvasztott vaj, ami szépen megdermed a hűtőben. A vekni kenyérbe lyukat vágunk, beketesszük a papírpohárból kiburkolt vajgyertyát, meggyújtjuk a kanócot, s a lassan olvadó vajba mártogathatjuk a vekniből kivágott, letépett kenyérdarabokat. 

Bemutatója nagy siker volt, így eszembe jutott az a német partikenyér, amit még - szintén Michelle jóvoltából - a DIT-n tanultam. Sima élesztős kenyértészta, tojással, tejjel (vagy tejporral) dúsítva, kis gombócokra osztva. A gombócokat tojással megkenve különféle magokba mártjuk, s szépen körben elrendezve virágsziromformába rendezzük. Ha megsült, a közepén lévő gombócot kicsavarva be tudjuk rakni a helyére a vajgyertyát, s a gombócokat egyenként kitépve lehet mártogatni. Csudás!

A partikenyér nagyon látványos, szép mintás a többféle maggal, így ebből is többet viszek. S valamilyen rejtélyes okból az eddig csak fogyogató aprósütijeim is népszerűbbek. 4 zacskó helyett 12 fogy. Talán az idő teszi, most jöttek el azok az esős, borús kora esték, amikor az ember a teájába sütit mártogat, s borong az idő múlásán.

De legnagyobb örömöm az, hogy Magyarországról is kaptam nyomtatott sütire megrendelést, mégpedig barátnőm fogja a segítségükkel új utazási irodáját hirdetni. Az pedig külön mázli, hogy V. akkortájt megy haza, s felvállalta a szállításukat. Izgalmas lesz a mézeseket úgy csomagolni, hogy túléljék az utazást, de küldtem én már mézest Nápolyba postán, sima papírdobozban, s egy kivételével (s az nem is egy mézes volt), túlélték az utazást és a postai kezelést sértetlenül. Egy Samsonite-ban, több réteg buborékos csomagolásban és műanyag dobozban még védettebbek lesznek.

Szóval, munkahegyek, de csupa kellemes kihívás, és sűrű napok Karácsonyig.

***

Közben alakul a következő év szabadsága. V. igen erősen dolgozik rajta, több a stressz a szokásosnál, de - fingers crossed - meglesz az eredménye. Hamarosan New York-ba utazik, életében először (eddig csak a reptérhez volt szerencsénk), s a konferenciát ő szervezi. Ráerőltettem, hogy vigyen custom sütit a résztvevőknek, nagyon emlékezetessé akarom tenni számukra a konferenciát, s már most biztos vagyok benne, hogy fogok némi arany mázat használni a design-on, ami mindenképpen a Szabadságszobrot fogja tartalmazni. 

***

A kert mögöttünk csendes. Amióta kivágták a fákat, nem mozdulnak, nincs munka. Zajosanyuka szerint azért, mert a kert végében lévő üvegház tetején azbesztet találtak, de ez szerintem csak erős találgatás. A daru-darabok mozdulatlanul hevernek a bejáratnál, néha látni kisebb munkagépeket jönni-menni, de zaj nem hallatszik, talán az épületen belül dolgoznak. A focizás most is folyik, eddig öt berúgott labda gyűlt össze a kertben, amit konokul tárolok s nem vagyok hajlandó visszaadni. Főleg azért nem, mert nem is jönnek és kérik őket vissza. Biztos én vagyok a mumus labdafaló öregasszony a telepen, de who cares.

 

Az egyik gyűlésen - mint véletlenül megtudtam az egyik committee tagtól - szóba került, hogy megfinanszírozzák a hálót a kertfalunk fölé, de ebből nyilván nem lett semmi. Háló nincs, berúgott, cserepeimen, virágaimon, ajtón-ablakon megpattanó labda van. Két dolog történt csak a committee-nak és egyik francia tagjának hála: lett konténer, amibe végre bele tudtam rakni a shed maradék romjait, s ez az ember csinált szép lakásszámokat öntapadós matricából a közösségi postaládákra. A háló költsége úgy 150 euro lenne, plusz szerelés, de ennyit sem voltak hajlandók a szülők áldozni arra, hogy a labdák ne zúgjanak be a kertbe. Úgyhogy most makacsul tárolom őket. Majd karácsonykor visszakapják.

Manci (íreknek Mantzi) ápolója és legnagyobb rajongója, Elaine, a tömbszomszédunk, elmondta nekem, hogy költöznek. A szinte a szájukba tervezett lakótömb, a várható, hónapokon, ha nem éveken át tartó zajos építkezés, s a rohadó ablakkereteik kapcsán a management company-val folytatott eredménytelen harc miatt a költözés mellett döntöttek. A lakásra még nincs vevő, de mennek mindenképpen. S mit szólnék, ha örökbe fogadná Mancit, s elvinné magával? 

Először elsápadtam az ajánlata olvastán, de aztán folytatta. A közelben maradnak, bármikor szükséges, visszajár, ha elutaznánk, s eteti Mancit, viszi a választott állatorvoshoz, ha ne adj Isten, szükséges. De úgy vette észre, Manci egyre többször, egyre hosszabb időt tölt velük bent, s ahogy öregszik, ez az idő valószínűleg egyre hosszabb lesz. S félti is, öreg macskaként nem fogja tudni magát megvédeni a többiekkel szemben. Már 6.5 éves... Mit szólok ehhez? Nem akar önző lenni, s azonnal elvinni magával, nyilván Mancit is megviselné a környezetváltozás, de beleegyeznék?

Egy napot rágtam a szám szélét, s be kellett látnom, igaza van. Én nem engedhetem be Mancit, a HSE-s néni kifordulna magából, ott a szálló macskaszőr veszélye, s ugye, emlékszünk, a bolhás kalandra, hiába kezelem le havonta, a kinti élet miatt nem bír megszabadulni a bolháitól. Öeg macskaként pedig nyilván feladja majd a vadászatot is, nem lesz már annyira fürge és mozgékony... Be kellett látnom, hogy Elaine ajánlata igen nagylelkű, így megírtam neki, hogy köszönöm, s idővel, majd ha sok kerül a költözésre, beszéljük ezt meg, de Mancinak biztosan jobb dolga lesz nála. Minőségibb kaját kap, van saját fekvőhelye, párnája odabent, csuda dolga lesz, főleg úgy, hogy most már Elaine partnere is rábólintott a dologra. 

Mondogatjuk is egymásnak V.-vel, hogy bizony Mancinak a nyugdíjas évei jobban biztosítottak, mint a mieink...

Szeptember

A madárének megváltozása mellett alighanem a közeledő őszt jelzi az is, hogy a telep bejáratánál lévő fákon egyre több a sárga levél, és a hátsó kertünk páfrányfája tavalyi levei olyan gyorsan barnultak kemény, karcolósan durva karmokká, mintha belülről ölné valami. De ez csak a szokásos évi folyamat: az idei levelek üdezöldek, a legélénkebb zöld folt hátul. Alatta pedig már kicsi foltokban nyílnak a ciklámenek, azok  cserepesek is, amiket a piac eladásakor kaptam Willie-től, aki ott már nem tudta eladni őket. (Ez a Willie, nem a postás Willie, hanem egy másik, hatalmas kertttel rendelkező tagunk, akivel sokat beszélgettem családom német örökségéről, mivel az ő felesége is német származású.)

Ugye, tavaly elég hangosan sírtam amiatt, hogy a szomszéd gyerekének labdája telibe találta, s derékbe törte azt a fuksziát, amit a postás Wilie-től kaptam, ami évek óta aprócska növényként fásodott egy nagyobb edényben. Új hajtások jelentek meg a tövén s már fél méter magasak, sőt, idén tőle szoktalan lendülettel tíz gyönyörű (szerintem étvégygerjesztő) virágot hozott, csodás színekkel. Ha lesz hozzá bátorságom, s már nem virágzik, az egészet át fogom ültetni valami mutatósabb cserépedénybe, s úgy helyezem el, hogy még véletlenül se találja el labda. Lehet kapni fém virágtámaszt, egy olyat fogok köréje rakni. A fenyő ágai most valamennyire megvédik. Amúgy lekopogom, mostanában egyáltalán nem fociznak a fal ellen rugdosva a labdát, a kamaszok és a kisebbek is a kosárlabda állvány körül gyülekeznek, annak döngését lehet csak hallani. Talán akkor ez a kellemetlen időszak is véget ér egyszer és mindenkorra. Koppkopp.

Helyette az építkezés folyik, vagyis egyelőre még csak a terepelőkészítés. Egyik reggel, mint mindig a séta végeztével, mentem megnézni a cseresznyefát, s megöntözni az egyik távol lévő kertészkedő lakó zukkinijait, s megcsodálni Orla és Fran méhkasait, ahol szokás szerint nagy volt a mozgás, dönögés. De a figyelmemet az kötötte le, hogy az alacsony fémkerítés túlsó oldalán markológép dolgozik, s pakolja a régi apácazárda körüli parkoló köveit. Közelebb mentem bámészkodni, s a markoló vezetője odakiáltotta nekem a kérdését, hogy a fóliasátorban virágot vagy zöldséget nevelünk-e. Zöldséget, feleltem, s büszkén mutattam, hogy méhek is vannak, nemrég lett a méz kipergetve. Nevetett, mutatta, van-e egy kis üveg a számára esetleg? Magyaráztam, nem az enyém a termés, hogy megosszam vele. (Orla és Fran saját cimkét terveztetett a méznek, több mint 25 kis üvegnyi lett lepergetve a két kaptárból! Én is kaptam egy üveggel, csodásan illatos volt, s azóta is örömmel nézem a kertben a virágaimon feltűnő méheket. 

Nos, ez a markolós döngeti, pakolja továbbra is a köveket, a régi teniszpálya körüli susnyást, a romos régi öltöző épületét tüntette el, s vele együtt azt a szép monkey puzzle fát is, ami már egyszer túlélte, hogy megégett, amikor tinédzserek felgyujtották a régi öltözőt. Nem volt finomkodás, láncfűrésszel, szakmázás, ilyesmi, a markoló törte-zúzza a fák ágait, törzseit, a földben hagyva a gyökereket, gyakorlatilag csak derékban eltörték a a pálya szélét övező fákat, s nagyjából ment a pucolgatás. Egy toronydaru elemei már megjelentek, hosszan elfektetve fehérlenek a telek bevezető útja mentén, eléjük új rácsos kapu került, tele figyelmeztető feliratokkal, s úgy tűnik, őr is van. 

A favágók csak később jelentek meg, amikor már a szorosan a kerítés mellett álló vagy az azon átlógó ágú fákkal kellett elbánni. Aznap egész nap zúgott a fűrész, és hörrent-horkantott a darálógép, ahogy őrölte az őrölhető méretű ágakat. A nagyobb törzsek szanaszét hevernek az egykori teniszpálya szélén. A nagy cédrusfa, ami védett fa, s aminek néhány nagyobb ágát vihar törte le, s a mi oldalunkon most is megtörve, levágatlanul lógnak ezek az ágak, hajnalkával befutva (mert a management company évek óta sokallja a fasebész bérét), most félig megcsonkítva áll a kerítés telepi oldalán. Az építkezésre átlógó ágait úgy másfél méternyire a törzsétől levágták. 

A régi zárda épületének tövében a gaz és a megmozgatott föld alól érdekes oldalkapu tűnt elő, vajon hova vezethet? A teniszpálya és a bekerített kert ugyanis alacsonyabban vannak, mint maga a zárda épülete, úgyhogy az első, amit építettek a megmozgatandó földből, az egy lejáró volt a munkagépeknek. A zárda épülete védett, abban lakásokat akarnak kialakítani. Pár éve, kalandvágyóbb és az épület megmaradásáért aggódó lakótársaim beszöktek az épületbe, találtak is egy csodás színes üvegablakot, de nem tudták kiszedni. Aztán kiderült, hogy az épület védett, így az ablak valószínűleg megmarad a helyén, "feature" lesz belőle, talán.

A fejhallgató egész napos viselése nekem már nem szokatlan, de a délutáni sziesztához a füldugó igen. Mit lehet tenni, megszokjuk. Mindig tartottam tőle, hogy a magasra nőtt fánk ágait majd a felettünk lakó Zajosék egyszer kifogásolni fogják, mondván, a késő délutáni napfényt eltakarja az erkélyük elől... Most kiderült, hálásak érte, idővel fogja majd a port, és némi takarást biztosít a későbbi lakótömb elől. Meg kellene néznem a terveket megint, mennyire közel is lesz a tömb hozzánk? Elvileg csak pár méter...

De lakni kell valahol a szünet nélkül érkezőknek, a városi FB oldal folyamatosan tele van lakást keresőkkel. Külföldi nővérek, akik a közeli kórházakban dolgoznak. Ukrán menekültek, akiknek a gyerekei már beszoktak az iskolákba, de a korábbi lakóhelyükeről menniük kell. Diákok, akik megkezdik az új félévet... A régi Dell-gyár helyén is megkezdődtek a munkák, az is már mióta elhanyagolva áll, talán régebb óta, hogy ideköltöztünk. Ott pl. kikötötték az építési engedély során, hogy a lakásokat csak tulajdonosok lakhatják, nem lehetnek bérlakások, külföldi befektetők lakásai. Terjed, sűrűsödik a város, mint mindenhol máshol, s egyre csak jönnek a cikkek, hogy még, még több lakás kell.

Szóval zajos napok elé nézünk. Fájó szívvel várom, mikor állnak neki a bekerített kert fáinak, s csak azt remélem, a mi kis dzsungelünk menedéket adhat a madaraknak, már amennyire ettől a két nyeszlett fától és a kerítésfal tetetjén még meglévő borostyántól telik. Az etetőket biztosan nem hagyom üresen.

Szél és eső

Végre elvonultak a viharok (egyelőre), most "csak" a szokásos szélerősséggel kell megbirkózni. S hozzá a rengeteg esővel. Egész nap esett, hallgattam a nagy csöppek koppanását a szellőző tetején, s valahányszor kinyújtottam az ajtónyíláson át a tenyerem Dotty-nak, a vörösbegynek, tele maggal, elázott a pulcsiujjam. De meglett a szoktatás eredménye: Dotty néha már 2-3 másodpercig is megül az ujjaimon, s csipeget, miközben párja ijedten ugrál a teraszon, s a Dotty által levert magokat szedegeti össze.

***

Mozgalmas hétvégénk volt. A szárítógép bedöglött a múlt héten, amikor el akartam indítani, enyhe torokhangon hörgött, meg sem rezzent, ellenben olyan büdös szagot produkált, hogy ijedten téptem ki a fali csatlakozóból a dugóját, nehogy lángra kapjon, mint egykor a szomszédunké, aki valósággal kirugdosta a házból a büdös füstöt árasztó lángoló masinát. Tíz éves Candy gép volt, használtan vettük, de nem vártam még a a halálát. Másnap elmentünk megrendelni az újat, ami szombaton meg is érkezett. Ma már szárítottam is vele, s meglepve vettem tudomásul, hogy hatékonyabban és gyorsabban szárít, mint a régi. Miért voltam meglepve, nem tudom, nekem már ez a Candy gép is maga volt a csoda, s a kényelmes magas fokát képviselte.

Szintén tíz éves tévénk ugyanerre a szombat estére időzítette a maga halálát, a LED-es képernyő felső egyharmada elsötétült, s a neten talált összes tanács ellenére sem volt hajlandó magához térni. Vasárnap tehát tévé-vétel volt a soron. Amilyen szerencsém volt, a tévéhez féléves Disney+ előfizetés is járt, így tegnap már el is merülhetem a The Bear első évfolyamában. A szokottnál nagyobb és élesebb képű képernyőn még kapkodóbbnak, pergőbbnek tűntek a sorozat eseményei, s kis híján nosztalgiám lett a kávézóban töltött évek iránt. De hamar elmúlt. Elég kívülállóként nézni a konyhai sürgést-forgást, főzések és sütések okozta stresszt.

***

Szomorúan vettem tudomásul, hogy kedvenc liszt-forrásom, a csomagolásmentes bolt Bray-ben bezár(t). Ha bio rozs- vagy tönkölyliszt kellett, rájuk mindig számíthattam, még kedvezményt is kaptam. Sajnos, nincs elég vásárlójuk, s két év után bezárnak a hónap végén. Kissé nehéz szívvel mentem hozzájuk elbúcsúzni. Rengetegen voltak bent, kicsit úgy éreztem magam, mint egy sírrabló, aki még utoljára alaposan bevásárol, de nyilván örültek, hogy megszabadulnak a készlettől. Elhoztam az összes köménymagot (mostanában a rozskenyérnek keletje van, s sehol nem találok a boltban köménymagot nagyobb kiszerelésben), eljött velem saját edényében a maradék szezámmag, s majdnem az összes szappan és samponszappan. Szerintem az elkövetkező egy-másfél évre el vagyunk látva ilyesmivel. Megkaptam még a maradék tönkötlylisztet is, s megvettem egy szép nagy üvegedényt, amiben most az Isomalt cukrok laknak, várva, hogy Bálint-napi szívekbe kerüljenek (remélhetőleg). 

Kérdeztem a tulajt, nem tudja-e a készletet átadni a szomszéd városka hasonlóan csomagolásmentes boltjának, de kiderült, azok nem függetlenek, hanem egy ausztrál (!) lánc tagjai... Angliából hozatott dolgokkal. Nahát. Legközelebb Dundrumban van független bolt, de sajnos, lisztet nem tartanak, majd körül kell néznem, hova menjek, ha kifogyok a 25 kiló rozslisztből. Emlékszem, régebben volt egy amolyan gazda-bolt Dun Laoghaire-ben, ahol mintha rendeltek volna nekem lisztet, majd megnézem őket megint, így tizensok év után, hátha még ott vannak...

***

Még mindig tart ez a januári semmilyen érzés. Legszívesebben egész nap ágyban lennék, egy jó könyvvel és teával. Amikor végre ráveszem magamat/magunkat egy gyors sétára, akkor jólesik a friss levegő, még ha hideg is, és szeles is az idő, de ez a sötétség, az egész nap felhős ég nem tesz jót a hangulatomnak. Pedig most már aztán nem lehet halasztgatni, kezdődik a szezon. Már van rendelésem márciusra is, esküvői sütik, szerencsére a visszafogott dekorációjú fajtából, akvarell módszerrel dekorált sütiket kért egy, a kávézóban megismert cukrászleány, március végén esküsznek. 

S kinyílt az első nárcisz az egyik cserépben! A vörösbegyeket két napig nem láttam, csak a hangoskodásukat hallottam a kertből s az egyik cinke jellegzetes tavaszi énekét. Úgyhogy vegyük így: tavaszodik!

Isha....

Manci nem az a fajta, akit eső vagy szél elriaszt a vacsorájától, legfeljebb beleül a kosarába, dobozába, s úgy várja, hogy megetessem. De tegnap, amikor Isha, az alaktalan istenségnek elnevezett vihar itt üvöltött a város felett, úgy kellett kioperálnom a búvóhelyéről, s behozni enni. Annyira zajos volt a másfél napig tartó vihar, hogy a kajáért bátor macska nem mert kijönni az ajtó elé.

S most nem viccelek vagy túlzok, ez a szél üvöltött.

Szomszéd néninél feldőlt a lánya labdáit, sporteszközeit tároló műanyag "üvegház", s néhány cserepe bánta a vihart. Olyan hétvége volt ez, amikor nem mozdultunk ki sehová, újságért is csak kocsival mentünk, mert szakadt az eső, hordta a szél rendesen. Nem csoda, hogy az ez évre kitűzött séta-mennyiséggel erősen el vagyok maradva. Az időhöz képest meglepően enyhe volt az idő, 13 fok, ami ma megint lecsökkent 9-re, de a barométer lassan visszamászott a megszokott mértékre, s most már a fürdőszobai ventillátor sem kínlódik a szél miatt.

Ellenben alaposan beáztunk. Szemből nem folyt be annyira a víz, de oldalról, ahol telibe kapta az esőt az ablaküveg és a keret, két saroknál, ahol nyilván valamilyen okból rossz a szigetelés, vagy egyéb hiba áll fent, befolyt a víz. Többször kellett kifacsarnom az odatett ruhát. Sőt, most az ablak felső sarka is eresztett, ahol már régen látszottak az ázott foltok, de most látványosan folyt be/le a víz, kis csíkban, mintha örökké könnyezett volna. Kénytelen voltam a fakerethez odaszögezni egy összehajtott ruhát, hogy az fogla fel a vizet. Így legalabb a fal nem ázott. 

Reggelre minden tele volt a kertecskénkben letépett levélfoszlányokkal, ágakkal, de amint csendesedett a szél, és elvonult az eső, madaraktól lett hangos a kert. Olyan nyüzsi volt, öröm volt nézni. A vörösbegy - alias Dotty - már azonnal odaszáll a kezemre, s mindjárt el is rúgja magát egy-egy maggal a csőrében. Nevetnem kellett mert nagyon hidegek voltak a kis lábai! Ezt megcsinálja háromszor-négyszer, majd elrepül, cinkéket kergetni az etetőről. Amit egyébként ő is tudna használni, de szerintem lusta odamenőverezni magát a mókusbiztos etető rácsai közé.

***

Elmentem megint a Lidl-be, s alaposan bevásároltam azokból az Isomaltból készült cukrokból, vettem áttetszőt is, nagy terveim vannak velük Bálint-napra...

***

Közben kiderült, hogy a korábban emlegetett könyvből apám majd kap tiszteletpéldányt, amit az író személyesen fog neki elvinni. Az USA-ban már megjelent a könyv, s írója egy másik közreműködőnek már küldött egy kötetet, ami után vámot kellett fizetnie a címzettnek... Így a többit az író maga fogja elvinni Magyarországra, a magyar fordítás megjelenésének alkalmából, júliusban.

Munka annyi, mint az esőcsepp

Mire befejeztem a nyafogást, hogy ó, de nem fogynak a gingerbread-ek a piacon, s bevétel gyenge, azóta úgy megtelt a rendelőkönyvem (alias Post-It-ek egy halomban), hogy lezártam az idei évre a megrendeléseket. Főleg cégesek, természetesen. Akadt két olyan érdeklődő, akihez nagy reményeket fűztem, de a végén el kellett őket hajtanom, mert szokás szerint a lelkes kapcsolatfelvétel ellenére  hosszan vártak a döntéssel, majd egyikük egy héttel a rendezvény előtt akart rendelni, ilyenkor, amikor legjobb tudomásom szerint némelyik sütidekoráló már kéthetes határidőnél is sürgősségit számol fel. A másik még csak vissza sem jelzett bocsánatkérő üzenetemre. Kapósak vagyunk, sütisek, ilyenkor. Nem tudom hová, és mekkora betűkkel írjam fel, hogy időben kell rendelni... Jelentkeztek a rendszeresen rendelők is, sőt, a megszűnt piac néhány állandó vásárlója is megkeresett karácsonyi rendeléssel. S szerintem fognak még beesni páran, kiknek majd csalódást kell okoznom.

Úgyhogy munka, munka, munka. A Post-It-eket szépen sorba rendezgetem a hét elején, s újra előveszem az a táblát, amire régen ezeket akasztgattam fel. 

Lelkesedésemben jóval több Halloween-i süti készült, mint amit rendeltek, az extrákat végül Ray kérte el, mert az általa óvatosan megrendeltek hamar elfogytak. Nézegettem, mennyit csináltam neki tavaly, ugyanez volt, hogy jaj, volna még? Most időben rákérdeztem, kell-e neki karácsonyi süti, a fagyasztó birtokában előre tudok sütni neki is. Rendes volt, rendelt nekem puha celofánlapokat a kis házak csomagolásához, sőt, egy igencsak távoli dekorációs boltból is hozott nekem dolgokat.  

S közben az adózás is megtörtént, fájdalommentesen, idő előtt. Örömmel és nem kis büszkeséggel állapítottam meg, hogy a piac utolsó teljes évében kiugróan nagy bevételem volt, no ez idén változni fog. Az új számlanyilvántartó program birtokában a számlák, kiadások vezetése is igen könnyű, két estét vett csak igénybe a számlák átnézése, korrekciója. Pár extra adatot kellett beküldeni a lakásbérlésről, orvosi kiadásokról emailben, s más nem volt. Semmi stressz, semmi kapkodás. Csudás.

Közben az előléptetését végre megkapó V. is nagyszerű sikereket ért el a csoportjában, igaz, dolgozik is erősen. Van úgy, hogy csak ebédkor néz fel a gépből, állandóan fején a füles, éppen csak int, amikor lerakom elé az gyümölcsöket. Keresik a segítségét, kérik a tanácsait.

Megjöttek a konténerek a telepre. Péntek lévén a kenyerekkel voltam elfoglalva, nem is hallottam megjönni a szállítót, a szomszédom szólt rám úgy tíz óra felé, hogy menjek és hogy hol találom a konténert. Addigra már gyakorlatilag tele volt, amikor kezdtem kicipelni a hűtő maradványait, egy pasi a kocsija csomagteréből pakolt hatalmas zsákokat bele. Nem szívbajoztam, belegyömöszöltem a maradék résekbe, amit lehetett. Egy üvegtáblával megjártam: amikor emeltem volna a konténerbe, szétrobbant a kezemben, ott álltam üvegszilánkokkal körbevéve, idióta módon tartva fel a két kezemet, amiből eltűnt az üveglap... még jó hogy hoodie volt rajtam s sima szövet, lepattant rólam a nagyja. Fél órát takarítottam a szilánkokat, mindezt esőben, később, amikor elállt az eső, újra kimentem, hogy amit csillogó esőcseppnek láttam, s üveg volt, az is eltűnjön az esetleges arra járók lába alól. 

Takarékos módon csak két konténer jött (máskor három, s mind tele szokott lenni), aznap tele is lett mindkettő, már délre, s ahogy az várható volt, a későn jövők körbepakolták a szemetükkel. Nyilvánvalóan nem vitte el a sofőr az extra szemetet, miért is tette volna, most áll a bál, hogy ki és hogyan takarítsa fel a nyomokat, hátrahagyott matracokat, szekrényfalakat a helyszínről. Még mindig itt vannak, áztatja őket az eső, szívják magukat a nedvességgel. A hűtő belsejében szolgáló polcokat és a shed romjait már ki sem tudtuk dobni. Utóbbit majd feldarabolom, úgyid olcsó lécekből van összeszögelve, s apránként kidobom a szemetesbe. A többi... nem tudom.

Ó, kaptam ám növényt a szomszédtól. Nem fuksziát, hanem egy kék festuca-t. Nagyon látványosan néz ki a kékes vékony leveivel, tussock-ra hajaz, s igényli a napfényt, úgyhogy kiraktam az ajtónk elé, lássa a szomszéd, hogy értékelem, s szépen néz ki a meglepő módon újra virágzo fehér krizantémbokrocskám mellett. Nem fűztem nagy reményt ahhoz, hogy az apró fejű krizantém újra virágozni fog, de virágzik! Igaz, nem annyira dúsan, mint előző évben, de legalább él. Az ajtóra raktam egy sima ágakból font koszorút, három egészen jól kinéző műanyag almával, borostyánt fontam bele, s kész az őszi ajtódísz.  

Idén több a halloweeni díszítés a házakon, nemcsak Zajosék bejáróját lengik körbe szellemek és csontvázak (csodájára járnak a gyerekek), hanem máshol is feltűntek a pókhálók, sírkövek, az előkert talajából meredező csontvázkezek. Tegnap befejeztem a nagy megrendeléseket, már csak két kisebb van hátra, s maradt vagy húsz süti, amit majd az egyik családnak viszek át, akik már a kezdetektől lelkesen rendelik a kenyereimet, s gyakran kapok tőlük képeket, hogy a gyerekeik hogyan tesztelik azújfajta kovászost. Tőlük kaptam a bread monster rajzot, amin remekül szórakoztam: voltám már sok minden, cookie lady, gingerbread woman, de bread monster még sosem... Kisebbik fiúk mindig jön az ajtóhoz, amikor csengetek, elveszi a kenyeret tőlem vagy a szülőjétől, s "Moni Pan" felkiáltással rohan be a konyhába. A mamája, Ana spanyol...

Szóval nem fogok unatkozni az elkövetkező hetekben. Megjött az új mézesház kiszúró, kezdhetem a nagy panelek kisütését is, beszerezhetem majd a dekorcukrokat, s felállíthatom a sürgősségi sorrendet a sütéseknél. Volt, aki már beigli utánis érdeklődött nálam, őt elküldtem a Strudel-be, én is onnan veszem a beiglit, ha csinál...

Hja, igen, az időjárás. Esik. Sűrűn és sokat. A hét közepére újabb vihart várunk, ezúttal Ciaran fog felfordulást okozni. Hogy mennyit, az még nem egészen tisztázott, de elég riasztó dolgokat jósolnak a levelibékák. Azt hiszem, Manci kuckójának tetőt kell csinálnom, egy sima műanyaglap nem fogja megvédeni az esőtől az ostoba fejét. 

Esik

Mit is írtam tegnap? Hogy ide csak kitartó esőket hozott a vihar? Igen, ide csak azt, szelet nem, sőt, ma a reggeli kétórás esőben szállítás után (ezúttal az északi oldalra mentünk, Ray kávézójába), volt egy szerencsés két óránk, amikor kitisztult, meglepően langyos lett az idő, el tudtunk sétálni a boltba, tökpüréért, sőt, még a nap is sütött annyira, hogy túl soknak tűnt a pulcsi és az esőkabát. Aztán megint jött a következő eső, már nem tudom hova töltögetni a vizet, megy a lefolyóba. Ha ez így megy tovább, nem tudom, hogyan fogom szétszedni a shed falait, hogy holnap kidobhassuk őket.

Cork városában és megyében jókora áradások vannak, kirendelt katonaság segíti a lakosságot, s a hírek szerint egy szigettel odébb Skócia egyhavi esőmennyiséget vár mára és holnapra. V. mesélte, hogy Magyarországon 30 fokot jósolnak a hétvégére... A mai 14 fok és az eső után elég mulatságosnak tűnt itt a főút melletti figyelmeztetés, Be winter ready! Kétlem, hogy idén lesz hóban részünk. Majd a rengeteg sálas-sapkás állatsütim teremti meg a hangulatot, nem a hó.

***

A múltkor nagyon felháborodtam, s ezúttal nem rejtettem el a felháborodásomat. Elsétáltunk ebédelni, s mire hazajöttünk, egy (névvel ellátott) labdát fedezett fel V. az egyik nagyobb virágládában. Zajosék fia ismét labdázott, s berúgott labdája azon a virágládámon landolt, amiben a Willie-től kapott kis fuksziám éldegélt: már több mint fél méter magasra felnőtt, fás szárral, nagyon büszke voltam, mert nagyhirtelen meglódult, talán a nedves nyár miatt, s számos új hajtással, erőteljes levelekkel és virágokkal köszöntötte az őszt. Amíg a berúgott labda a szó szoros értelmében derékba nem törte. De úgy, hogy még vissza sem tudtam volna kötözni, szorosan, ahogy a kertészek szokták néha megmenteni a letört ágat. Azt hiszem, elég artikulátlanul üvöltöztem egy darabig, első dühömben átdobtam a labdát a szedresbe, ajtót is csapkodtam, s aztán mondtam V.-nek, felmegyek hozzájuk, panaszra, mert mindenem tele ezzel.

Addigra sehol sem volt a gyerek. V. feljött velem, s eléggé remegő kézzel és gyomorral közöltem az ajtót nyitó Zajosapukával, hogy mi történt, s jön nekem egy növénnyel. Ő mondta, hogy hátizé, Covidos az asszony, most nem tud mit kezdeni ezzel a problémával. Igazából már nem emlékszem, mit mondtam, vagy pontosan mit mondott, de eléggé vöröset láttam a dühtől. Később lejöttek a fiával, de nem mentem ki, V.-re hagytam a dolgot, beszéljen vele, valamit még kiabáltam is a belső szobából, dühtől forgó gyomorral, ők pedig ígérték, hogy a gyerek a saját zsebpénzéből fogja pótolni a növényt és bocsánat.

Ami azóta sem történt meg, a fuksziának már véget ért a szezonja, amikor a kertészetek árulják, de igazából nem is bánom, nem akarok tőlük semmit a kertben tudni. A fukszia letört hajtásait próbáltam meggyökereztetni, persze, sikertelenül, de annak nagyon örültem, hogy a letört szár tövében felfedeztem egy pár levélből álló kis hajtást, rácsot raktam föléje, hogy ne érje baleset, ha más gyerek focizna, s miért ne tenné, szóval fingers crossed, hátha az a hajtás megmarad.

Azon már csak keserűen nevetni tudtam, amikor láttam, hogy pár nappal később egy labda fennakadt a fenyőn, nem csöngetett be érte senki, azóta is ott van, nem vertem le, nem dobtam vissza. Feck them. 

Aztán jó egy hét csend után kenyérszállítás közben jött velem szemben Zajosapuka kocsival, intettem, lássa, nincs harag, de azért feszes volt a mosolyom. Hazafelé tartottam pár perc múlva, elém jött, s hosszan magyarázkodott. Hogy látta ő ám, mennyire megviselt a dolog, mennyire felindult voltam, s hogy ez menyire jogos volt, s megérti. S hogy ő mennyiszer szólt a fiúknak, nem csak a saját fiainak, hanem mindegyiknek, akit itt látott focizni. S csak mondta, mondta... Ami a végén már nekem volt kellemetlen, annyit magyarázta, hogy ha nem fájt volna egész nyáron a válla, maga szerelt volna fel hálót a kertfalunkra, de hát ugye, fájt neki... S ez egy jó lecke lesz a fiának, hogy vállalja a felelősséget, majd vesz növényt a zsebpénzéből, én pedig, hogy szabaduljak már, mondtam neki, rendben, küldje fel a gyereket a Tescoba, vegyen valami olcsó cserepes növényt, s akkor we are OK. A labdát pedig a szedresben keresse.

Később a felesége is elnézést kért, miután először kijöhetett a lakásból, én mondtam, no problem, közben vérzett a szívem azért a szegény kis nyamvadt fuksziáért, főleg azért, mert Willie-től kaptam, aki nem tud már kertészkedni azóta, mert nem lát, járni is alig tud, elmúlt 90. Van már több növényem, amit a virágkosarak most megüresedett félgömb alakú rácsai borítanak, mert "sosem lehessen azt tudni". Ami értékesebb növényem van, mind áthordtam a hátsó traktus fala melle, ahová nem szokott beesni a labda. S azóta is mosolygok, ha találkozunk, s utálom az egészet.

***

Újabb háború... Azt gondolja az ember, á, messze van ez, nem érint, pedig igen, nem is annyira kicsike tüske a köröm alatt, zavaró, ott van, mert vannak palesztinok és izraeliek itt is, megosztja véleményt, ami történt, itt is... De nekem nem az jár az eszemben, hogy ki mellett vonuljak fel, ha vonulnék egyáltalán (nem), hanem eszembe jut az az orosz pár, akiknek a kezemunkáját évek óta csodálom, figyelem, követem, a nő csodás nemezállatokat készít, csipkefinom kötött holmikat viselnek az apró egerek, s emellett tehetséges festő. A férje szintén nemezezik, s amikor kitört a HÁBORÚ (kabbe, orbánviktor, akármit mond a pórázod végén Vladimir, háború az), akkor elköltöztek Izraelbe... Nem szokásom senkire ráírni csak úgy, de most írtam nekik, megvagytok? Biztonságban? Északon vagyunk, biztonságban, írták, Istenem, remélem, tényleg így van. 

S hogy kinek van ott igaza? Fogalmam sincs, de egyik sem bűntelen. 

Ma a macskatalpnyomokkal ékes késemmel vágtam a levesbe valót, azt, aminek az áttetsző nyelébe kicsi hangadarab van beépítve, az ír szigetért rajongó lelkemnek jól esett ez a választható díszítés. Készítője orosz férfi, a háború kitörése óta Etsy boltja zárva, mi lehet vele? Harcol? Behívták? Vagy elmenekült külföldre? Háborúpárti vagy -ellenes? Fogalmam sincs. Bumszli fejű kutyájáról készült a fotó az üdvlapra, amit a kés mellé rakott. Vajon most miből él, kinek árul? Árulhat egyáltalán? Vágom a zöldséget, gondolok ezekre az emberekre, arra az őrületre, ami körülvesz... Sosem lesz vége. Sütésbe menekülök, hülye vigyorú szellemeket dekorálok, tökpürét gyömöszkölök a kenyérbe, s elbújnék, elbújnék, mint a hörcsögünk régen, jó mélyre...

Majd valaki szóljon, ha kitisztult az ég.

Hideg-meleg-hideg

Odakint mintha november lenne, hideg szél fúj és esik, egyre csak esik, telnek az edények vízzel, hiába öntögetem át őket a lassan már teli víztartályba, megtelnek újra hamar. Múlt vasárnap óta egészen őszies lett az idő, elkel a pulóver, az esti félóra fűtés. A váratlan, iskolakezdésre időzített melegnek nyoma sincs. 

A szeles, ronda idő hatása a tegnapi piacon is érződött, nem volt sok vevő, csak lézengtek az emberek, s ez is meg is látszott az eladott termékeken. Nekünk, újaknak most sem volt örömre okunk, minden piac alatt megállapíthattuk, másfajta vevőkör, a mi termékeink nem népszerűek. Múlt héten egyetlen egy sem, ezen a héten csak két gingerbread fogyott, kedvetlenül pakoltam el a máskor oly népszerű dinoszauruszaimat. A kenyerek jobban fogytak, de azokért nagyon megküzdöttem előző este, mert péntek délelőtt és délben programom volt, délután értem csak haza s akkor kezdtem neki a munkának.

Sebaj, jövő hétre van megrendelés, és charity event, amire lehet sütni, igaz, adományként, de mégis kreatívkodhatok, anélkül, hogy valakinek a tyúkszemére lépnék.

Múlt hétvége a piaci kedvetlenség ellenére igen kellemesen telt, ugyanis látogatónk volt. Barátunk remekül időzítette a hétvégét, amit két hivatalos program között velünk tudott tölteni. Szinte nyári meleg volt, még naptejet is fújtunk magunkra - bár egyes orvosok szerint ezt már akkor is kellene, ha felhős az ég. Legalábbis azoknak a piaci ismerőseimnek, akikről kisebb bőrrákos foltot szedtek le az orvosok, ezt tanácsolták: naptej, mindig, fejet betakarni, fület is bekenni, nemcsak a nyakat... Elég ijesztő! 

Szóval a hétvége remek volt, s nemcsak az idő miatt. Annyit nevettünk! A közös emlékek, az "amikor együtt kezdtük" emlékei az első itt töltött évekből, a rácsodálkozás, hogy mivé-kivé fejlődtünk azóta, a kirándulások, az együtt evések - aminek során megtanultuk, hogy a finom mushy pea-t is el lehet rontani egy rosszul megválasztott fűszerkombinációval. 

Ezúttal felmentem az Avondale Forest Park hatalmas kilátójába, s megérte elballagni a spirális walkway tetejére, el a sorban álló gyerekek és felnőttek sora mellett, akik a kilátó belsejébe épített spirális csőben csúsztak le, szőnyegdarabokon. Szelíden lejtő a csúszda, ki is próbáltam volna, ha nem lett volna teljesen zárt, csak a pár méterenként lévő kis ablakok világítják meg felülről, s az nekem nem elég. Öregszem, pár éve egy alig háromméteres csőben is csak hosszú hezitálás után mertem lecsúszni, ami semmiség ennek a hosszúságához képest, mégis megijesztett.

Odafentről csodaszép kilátás nyílt a környező vidékre, az erős napfényben izzottak a színek, a sokféle zöld, a felhők, felülről lehetett nézni a fák koronáját, a távoli hegyeket. Most már biztosan feljövök ide máskor is, nem leszek lusta. Az építők számítottak a tömegre, mert a korlátra különféle feladatokat ismertető táblákat ragasztottak ki: amíg az ember sorban áll a lecsúszáshoz, vagy a kilátáshoz, felsorolhatja a sziget megyéit, országok nevét abc sorrendben... Utóbbival mi is eljátszottunk, hosszan gondolkodva, hogy Wales-en kívül akad-e még W-vel kezdődő ország? Elég sűrűn kint van a figyelmeztető tábla, hogy viharos időben ne maradjunk fent a kilátó tetején, érdekes lehetne pedig nézni, ahogy közeledik a vihar, de a villámcsapás esélye elég nagy ezen a fák közül kiemelkedő fém- és faépítményen. 

Igen szépen elrendezett, karbantartott hely ez a park, élmény mindig. Legközelebb késő ősszel szeretném megnézni, amikor már színesednek a fák.

A hétvége fénypontja mégis a Russborough House and Parkland volt, ahol még - szégyen és gyalázat - sosem jártunk az itt töltött évtizedek alatt. Már a hegyen át odavezető keskeny, birkákkal és erdőcskékkel szegélyezett út is egy élmény. A birtok egykor hatalmas volt, most is elég tekintélyes, pl. van egy sétaútja, amelyet vagy negyven perc lejárni. A ház kávézója egyenesen kiugróan jó, s igen elegáns helynek tűnik. Gyerekeknek játszótér, bokrokból épített útvesztő, a már említett sétaút, melynek során tekintélyes korú és méretű fákkal találkozhatunk, van külön rhododendron sétány, fákra erősített tündérlakok, kis épített sziget, japán stílusú piros fahíddal s így, szeptember táján rengeteg ciklámennel a fák alatt. A házat vezetéssel lehet megnézni, amely majdnem egy órás, igen érdekes. Érdemes megnézni, hogyan éltek jómódúék ebben a hatalmas épületben, s meg lehet csodálni a rengeteg értéket, amit gyűjtöttek a nemzedékek során.  

A ház, illetve a család festménygyűjteményéről is nevezetes, a National Gallery-ben két szárny is róluk van elnevezve. A leginkább a festményeik elrablása miatt lehet ismerős a Russborough vagy a Beit név, mert a ház értékes képeiből többet is többször is elraboltak, ezek közül kettő még mindig nem került meg. Egy idő után aztán a legértékesebbeket a National Gallery-nek adományoztak: kedvencem az a gyűjtemény, amelynek mindegyikén levélírással kapcsolatos jelenet szerepel. 

Jelenleg 24 órás biztonsági szolgálat őrzi az épületet, be van kamerázva minden, de ehhez a kormánytól semmilyen segítséget, anyagi támogatást nem kapnak, saját maguknak kell fenntartani magukat. Így nem csoda, ha van egy jókora, eklektikus választékkal rendelkező ajándékbolt, s mindenféle rendezvények, s természetesen, a parkolás és a házban történő vezetés is fizetős. De az a pár euró nagyon megéri, igen szép a ház, kellemes a kávézó, s a vezetés is igen szórakoztató volt. Nemsokára Art Fair lesz, aztán Halloween közeledtével jönnek a "szellemes" programok, tűznyelők bemutatója, az útvesztőben pl. majd szellemek és töklámpások között lehet utat keresgélni. Vagyis remek hétvégi program. Szerencsénk is volt, éppen elkerültük az egyik turistabuszt, s nem voltunk túl sokan a vezetésen. Mint kiderült, a házból a Wicklow-hegység hegyeire néző kilátást védettnek nyilvánították, nem építhetnek semmilyen házat, új telepet sem oda, ameddig a szem a szó szoros értelmében ellát. 

Séta közben találtam egy frissnek és erőteljesnek tűnő makkot, amit pár napja el is ültettem. Az eggyel korábbi tölgyfa-próbálkozásomat sajnos már második alkalommal támadja meg a lisztharmat, pedig már két arasznyi nagyságú és szépen el is ágazott. Hiába törölgettem a leveleit, nem javul az állapota. 

A szép langyos idő - bár kora estére befelhősödött - kitartott vasárnap estig, nevettünk is, mert miután barátunkat leraktuk a szállodában, minket hazafelé autózva már elkapott az eső. A kert most is átázott, minden szottyos. Kedvetlenné tesz az időjárás, a folyton felhős ég, a korai sötétedés, hiányzik a napi séta is, a jó levegő. Valamint az egyik fogam is rendetlenkedik, várom, hogy a doki által ajánlott kezelés hasson, s ne ezen járjon az agyam. 

Nemrég, ahogy már régóta terveztem, pár órás munka keretében kurta kis fűrészemet latba vetve alaposan visszavágtam a hátsó "kert" hatalmasra nőtt bokrát, s több fordulóval, a közösségi kert talicskájával hordtam le a kertfalon átdobált rengeteg apróbb ágat, a földről feltépett borostyánok szétfutó hajtásait. S jé! Most van fény a hátsó kertben, ki is raktam oda azokat a cserepes növényeket, amik eddig a félárnyékban éltek. 

Borostyántalanítás közben találtam a földből alig kiálló, szinte csukó vastagságú borostyán gyökeret, amihez majd kisbalta vagy fűrész kell, úgy áll ki a földből, mint egy makacs könyök. Egy pár centis szeder ágacskát elkezdtem húzni a most lazává vált földből, s egy méternyi alattomos gyökérhálózatot téptem fel végül. A harc ezekkel örökké tart, borostyánból is van még elég a fal tetején, lesz még velük munka. Csodálatos terveim vannak a hátsó kerttel, ha sikerül megvalósítani, nagyon büszke leszek magamra, de legelőször is a régi shed falaitól kellene megszabadulni, a szétmállott tetejét kellene összelapátolni, lefeszegetni a téglafalról a borostyán kopasz ágait, elegyengetni a kavics/föld keveréket, az ágakból megcsinálni egy esetleges virágágyás szegélyét... Terv, az van bőven! Még mindig nem érkeztek meg a telepre azok a konténerek, amibe évente kétszer beledobálhattuk a feleslegessé váló dolgokat, ott végezte a shed ajtaja, teteje, régi konyhaszekrény ajtók, rovar- és ki tudja még mi rágta padlóaljzat... 

De legalább most már világosabb a hátsó rész, a növényeknek jobb helyük van. Szegény mókust ma rajtakaptam, amint tanácstalanul ült az egyik ágcsonkon, nem volt semmi, amiről átugorhatott volna a kis fenyőfára, nem volt meg a megszokott közlekedési útvonala a tál vízhez, amiben a madarak fürdenek, s ami az ő ivótála is egyben... Kénytelen volt a szottyos földre lemerészkedni.

Helló, szeptember

A lényeggel kezdem. Sajnos, piacilag nem volt valami sikeres ez az elmúlt fél hónap. Az egykori sikertermékeim nem sikeresek, rá kell döbbennem, hogy jelentős bevétel-visszaeséssel kell számolnom. Mivel már sokadszor hoztam haza a felét, vagy több mint a felét a szeletetelt süteményeknek, ezeket nem fogom készíteni többet. 5 alkalom azért már elég volt arra, hogy a rendszeres vevők megkóstolják, kipróbálják (volt kóstoló is), s úgy tűnik, nekik nem jött be. Másféle vásárlók. Azért, hogy itthon V. elnyammogja őket, vagy odaajándékozzam a szomszédoknak, kár megsütni. Nem sajnálom V.-től, nem erről van szó, hanem hogy kész pénzkidobás. Kenyeret csak 6 felet tudok eladni, de azt biztosan. Most megpróbálkoztam paradicsomos kenyérrel, egy tag javaslatára, csináltam köménymagos, kenyérfűszeres rozskenyeret is (élesztőset, de majd lassan átváltom az élesztőt kovászra). A gingerbread men/dinoszaurusz kombóból 15 fogy piaconként. Nudli. Úgyhogy most ez az egész piacozás tényleg amolyan hobbi szint lett, úgyhogy a kávézót nyomom, hogy rendeljen többet a sütijeimből, s szerencsére van privát megrendelés is. 

Amúgy nem vagyok egyedül a csalódottságommal, a másik két kolléga, akikkel együtt magunkat Kilternan refugees-nak tituláltam, hasonlót tapasztalt. Ami Kilternan-ban sikeres volt, az itt nem az. De nem adom fel, járok továbbra is, nézegetem, mi az, ami sikeres lenne, talán valami reggeli péksütemény?

A kenyereket, éjjel kelesztett dolgokat figyelnem kell, mert a hűtőszekrény nem hűt már valami jól, volt egy hét, amikor több kenyerem is túlkelt, lapos korongok kerültek ki a sütőből. Változtatnom kellett a kelesztési időbeosztáson. Megérett a helyzet egy új hűtőre, de mivel beépítettről van szó, át kell gondolnunk, mit veszünk, hogyan rakjuk be a régi helyére.

***

A tegnapi első összejövetelünkön - amit egykori piaci tagtársakkal ejtettünk meg - főleg a kudarcainkról volt szó, aztán unokákról, sikeres egyetemi felvételeikről, unokák látogatásairól ment a csevely. Melyik régi vevő hunyt el (erre is volt példa), előkerült néhány fénykép az utolsó piacról, azt adtuk kézről-kézre, míg kávéztunk az egyébként remek Gathering Ground tágas termében. Ezt a kávézót Kilternanban az ottani temlomi közösség építtette, és tartja fent: a személyzet önkéntesekből áll, ragyogóan tiszta és szépen kialakított hely, mellette teniszpálya egy klubnak, remek parkoló, s mintegy emlékeztetőül az idő múlására, pár lépésre a templom temetőkertje, ahol Robin is nyugszik, egykori pénztárosunk. 

Ami elszomorított, az az, hogy a piac egykori parkolóját már veri fel a gaz, a hatalmas tábla még mindig hírdeti, hogy elkelt a terület. Az építési engedélyt nem kapta meg a vállalkozó, majd gondolom, kevesebb házat akar rá felhúzni, s akkor átmegy az engedély.

Még lesz egy meeting, mert vannak még eldöntendő dolgok, s nagyon ragaszkodni kell ahhoz, hogy minden jogilag megtámadhatatlanul menjen. De talán utána már tényleg megszűnik a titkári pozícióm, tagságom, s megőrzésre átadhatom valakinek a papírokat, valakinek, akinél több hely van.

De ami örömteli, hogy a régi vevők továbbra is jönnek az új piacra, s két érdeklődő is akadt, aki talán megkeres süti ügyben. Tehát ez jó, mindig örülök, ha simerős arcokat látok az új piacon, mert lehet beszélgetni. Most a termékek szebben szét vannak terítve, van új asztal a kenyérféléknek, nem annyira zsúfolt a tálalás. Segítek árakat beolvasni a pénztárosoknak, pakolni a vevőknek, de úgy negyed 12 után már csak a lézengés marad, bár legutóbb vagy fél órát beszélgettem egy idősebb hölggyel, aki egy hatalmas ír farkaskutyát hozott magával a piacra, a hétvégén vigyázott rá. Az állatot Charlie Brownnak hívják, nem volt barátságos, ellenben hatalmas termetével mindenkit lenyűgözött, úgyhogy alaposan megcsodálta mindenki, s számos fotó készült. Sajnos, ezek a hatalmas termetű ebek nem élnek sokáig, 7-9 év után már rohamosan romlik az állapotuk. Charlie Brown is barátságos eb volt eddig, mondta a néni, de idén nyártól a most 6 éves eb valamiért mogorvább lett, így óva intettek tőle, hogy barátkozzak. 

Eszembe jutott, hogy jó pár éve, Rotterdamban, a nagyon kora reggel induló kompra várva hogyan találkoztunk egy házaspárral, akinek a jókora terepjárójában hátul két ilyen kutya és egy német juhász utazott. S azokkal barátkozhattam, de alig bírtam állva maradni, amikor nekem dőltek babusgatásért, s a németjuhász szinte belefúrta az orrát az ölembe, nem tudtam hova forgolódni a szaglászódás elől. S emlékszem, rátettem a kezem az egyik ilyen farkaskutya hátára, s inkább felfelé kellett emelnem a kezem, mint lefelé... s igen-igen kicsinek éreztem magam az óriási teste mellett. Az a házaspár is a szigetre tartott, jöttek nyaralni a házukba, a három ebükkel...

Akkor volt az is, hogy autóztunk a kikötő felé, s nem értettük, hogy a kelő nap hogyan festheti meg a nyugati ég alját.... Amíg rá nem jöttünk, hogy üvegházak világítását látjuk, nem a kelő napot. 

***

Volt két kissé izgulós hetem, mert apám papírján valami észlény elírta az információt, s két hétig ő is, én is azt hittük, a kezelése kemoterápiával folytatódik. Kell-e részleteznem a borús gondolatokat? Aztán pár napja írta, hogy nem, szó sincs kemoterápiáról, tévesen lett feltüntetve ez az info a papírjain, de addigra már ő is, én is végigbújtuk a netet, szokás szerint a legrosszabbra készülve fel, erre kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Jobb helyen egy ilyen elírásért perelnek a népek, apám esetében csak annyit mondtak neki, bocs, megesik. Hogy az Úr rogyassza rájuk a eget, de csak miután befejezték Apu kezelését. De akkor teljes erővel. 

Közben fogynak az egyetemi régi kollégák, ismerősök, Apu egyre sűrűbben ír temetésekről, búcsúztatókról, fogy az a nemzedék, akikkel/akiknek még dolgoztam kis egyetemi papírtologató koromban. S a képek barátaink gyerekeiről, öcsém fiairól egyre sűrűbben emlékeztetnek, hogy megy ám az idő. Mondjuk, ennek haszna, hogy most már tudok velük beszélgetni, kinőttek abból a kamaszkorból, amikor szótlanul ettek velünk a családi asztalnál, vagy a számgép előtt ülve sem méltattak minket válaszra. Ez már jó. 

***

Megkezdődött az iskola. Ez azt jelenti, hogy legalább a délelőttök csendesek, nincs labdarugdosás, mert suliban vannak az apró- és nem annyira apró népek. Szomszédunkkal megbeszéltük, hogy amennyire tőlem telik, visszavágom a fát a hátsó kertben, igyekszem leginkább azokat megkurtítani, amíg átlógnak az ő felére. A most érő vörös bogyók mindent megfestenek, amire ráesnek. Az ágakon egyre többször landolnak kövér erdei galambok, s akrobatikus mutatványok (hasizom!) keretében tépegetik a bogyókat.

Szomszédom nemrég beinvitált a kertjébe/teraszára, s irigyen néztem a kis lámpasorokkal átszőtt kiülős részt, a szépen elrendezett cserepek sorát, aztán azonnal bevillant, hogy na ja, ide sosem vágódik be labda, sosem borul fel edény egy-egy berúgott foci után. Bár ne panaszkodjak annyit, az utóbbi időben egyre ritkábban hallom a döndülést hátulról, talán most már megpróbálhatnám felrakni a függő virágtartókat, főleg most, hogy egy csöppet jobban értek a fúrógép kezeléséhez. 

A lakásban felraktam újabb két képet, és egy olajlámpát, amit már nem is tudom, honnan kaptunk, de nagyon jól mutat a falon. Sikerült újabb adag könyvet elszerezni máshová, lassan de azért fogynak a charity shop-okba eljuttatott dolgok. Mindig elviszek három -három könyvet a Little Library-be, amikor megyünk újságért. 

Reggelente sétálunk. Nem mindig vidám kiscsikóként ugrálunk le a partra, arcunkat még feszesre húzza az alhatnék, de megyünk. Amikor csendes a tenger és langyos a reggel, rengetegen fürdenek. Már többször összetalálkoztunk szomszédunkkal, amint jön haza az autójával, fürdőköpenyben ülve, egy kis úszás után. Én addig jutottam, hogy hideg vízzel fejezem be a zuhanyzást, a tenger a közelembe nem jöjjön. Elég nekem a partról csodálni az úszókat, vagy a vízben csak csendesen ejtőző nőket, férfiakat. 

Két hónapja nem írtam már...

... s most sem tudom, mennyit írjak a kórházi dolgokról, s mennyit arról a néhány napról, amely igazán nyaralásnak volt nevezhető. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtunk időt az öregek otthona intézése közben a barátokkal való vacsorákra, kvíz-estekre, új helyek felfedezésére, de a kettő úgy egybemosódik, hogy valamiféle vegyes íz van a számban, amikor a nyaralásról kérdeznek. Nem mondom válaszul, hogy oh, it was fantastic, hanem csak annyit mondok, it went well, thank you.

De az biztos, hogy a XII. kerület és a Pilisvörösvár közti utat becsukott szemmel is meg tudnám tenni. Ami igazából a lényeg, hogy apósom biztonságban, kényelemben élhet, és gondos ápolást kap. Rekordidő alatt sikerült elintézni az elhelyezését. Ez volt a legfontosabb a nyaralás alatt.

Rengeteget autóztunk... Sikerült eljutni Kolozsvárra, szétszórni anyósom hamvait, s ennek során nyilvánvaló volt, hogy Románia jobban teljesít. Remek, sima utak, ápolt kertek, zsongó Kolozsvár és sok román zászló fogadja Erdélyben az autóst, de a határon való átjutás teljesen zökkenőmentes. Nekem még vannak emlékeim a régi, hosszú várakozással és feszengéssel (félelemmel?) teli fájdalmas átkelésekről, s ezeknek ma se híre, se hamva. Ahhoz képest, hogy miért mentünk, egy remek nap volt, az unokák társaságában, egy klassz ebéddel megspékelve, egy szép vendéglő napos, virágzó gyümölcsfákkal és családokkal teli kerthelyiségében. 

Hazajőve a megújított lakásban aztán mindent beborító vékony porréteg fogadott minket, s a beiktatandó dolgok dobozolt tömege. Eddig csak a könyvespolc készült el, szelektálva felkerültek az angol nyelvű könyvek a helyükre, alapos porszívózás, felmosás után. Most a régi, penészes, vagy már megunt polcok lecserélése van folyamatban, az agonizálás, hogy milyen színű, mekkora legyen, elég lesz-e. Van munka bőven. Újabb ruhadaraboktól válok meg, elismerve, hogy a köldököm alá alig érő régi pulcsi, bármennyire is remek színű, már nem fog kelleni. Most a rengeteg doboz vackaimat kellene kidobni, elismerve, hogy ezek csak tárgyak, s elkezdeni azt, amit valaki ajánlott: fényképezzem le őket, lőjem fel a fehőbe, s búcsúzzak el tőlük. A charity shop, ahová mentem volna, tele van, sajnálkozva küldtek el, egyedül háziurunk régi, fém, pingvin alakú koktélshakerét fogadták be.

A kert kész dzsungel, mókusokkal, vörösbegyekkel, cinkékkel és egy érdeklődő kövér vadgalambbal, a klematisz uralta fal szinte egyetlen szárréteget alkot, magába font mindent, vissza kell vágni. Mindkét hortenzia megmaradt, de már most látni, hogy nagyobb edényre van szüksége a cserepesnek. A rózsák hajtanak, némelyik virágom részben áldozatul esett a rendszeresen berúgott labdáknak, s a fenyő virágai apró porfelhőként szórják szét pollenjeiket, különösen meleg napokon. Az időjárás kellemesen langyos, lehet már csak egy pólóban mászkálni, s élvezettelviselni az új, fényre sötétedő szemüveget. 

(Budapesten sokként ért bennünket a hír, hogy az általunk csak Simon úrnak titulált idős, talpig úriember optikusnak nem is ez volt a neve, s nemrég meghalt, s nagynevű fotográfus volt, akinek talán még nyitva a kiállítása Budapesten. Műhelyét egy fiatalabb optikus és felesége vette át, szemüvegeinket ők készítették.)

S voltam már piacon... Kevesen voltak, sajnos, sok dolgom megmaradt, de a kenyerek, bucik mind elfogytak. A folytatásként kinézett North Wicklow market-hez még nem tudtam lemenni, hiszen ők is szombatonként vannak nyitva, de egy kolléga volt nálunk, s mondta, nagy szükség lenne ránk, nincsenek traybake-ek, s ami volt, annak nem volt jó a minősége. Gingerbread men nincs, s dekorált sütik sincsenek. Rájuk fogok írni... 

Levegő!

A régi shed üres, a folyosón áll még néhány doboz könyv, szaporodik az elajádékozandók halma, megy a mosógép, mosom a szekrényben kissé megszagosodott ruhadarabokat, rendeződnek a holmik... ha nem is iziben de talán hamarosan rend lesz. Új rend. A nappali egyik sarkában plasterboard-részek állnak, doboz festék, eszközök, ezeket áprilisig nálunk tárolja JP és a kollégája. Megbeszéltük, a nappali melyik részei szorulnak cserére, hogyan kell az ablakpárkányt megjavítani, mi szorul felújításra, hova kerüljön a ventilátor. Lesz mit pakolni, az biztos. A könyveket már biztosan be tudjuk pakolni a hálóba, a műhelybe, de a bútoroknak, tévének nem lesz hely, ők minden bizonnyal tárolóba kerülnek, nem lehet mindent a nappali közepére halmozni. Még letakarva is túlságosan útban lennének festéskor.

Az első napokban még tapasztalgattuk, hogyan működik s milyen hangerővel dolgozik az új ventilátor, ami sajnos, okozott egy-két zavaros éjszakát, tapasztalatlanságunk miatt (RTFM!). Ha a jó fülemre fordulok, nem hallom az éjszakai üzemmódot. Alighanem a beállítással kell majd kísérletezni, például megpróbáljuk majd úgy beállítani, hogy csak kifelé fújja a levegőt a szobából, s akkor nem fogjuk hallani, amikor a ventilátor irányt vált. S akkor tényleg nyugodt lesz az éjszaka. A kék függöny felkerült a kerti ajtó elé, a szobákban érezhetően melegebb van, nem nyúlok azonnal pulcsiért, ha bemegyek dolgozni a műhelybe.

Aminek falára végre felkerült Lady Agnew of Lochnaw, Sargent festménye, "akit" először 1990-ben láttam, amikor először Edinburgh-ban jártam, s megcsodáltam a Nemzeti Galériában. Akkor nem volt poszteren megvásárolható, de később V., akit céges útra vittek oda, megvette, s a követségtől kapott hatalmas (általuk kidobásra ítélt) fémkeretbe került a poszter. Évek óta rakogattam ide-oda, néha elbújva várta, hogy méltó helyére kerülhessen, néha kisszekrény tetetjén lakott, a falnak támasztva... Most végre itt van, a munkaasztal fölött. Hamarosan csatlakozni fog hozzá a tetoválómestertől kapott cseresznyevirágos lovat ábrázoló nyomat (a ló évében születtem), no és Benicio Del Toro dedikált fotója. Hogy mindig tudjak valami szépre és csábosra nézni, ha elfáradok munka közben, haha.

A második mini konténer is megtelt, most már csak a régi shed tetejét kellene leválasztanom a falairól, s megkoronáznom vele a szeméthalmot. Sűrűn átszövik a ránőtt borostyán gyökerei, gyakorlatilag porlad az egész, de az oldalfalak még jók, szilárdan állnak, nem bántanám őket, ha nem muszáj. V. szerint vennem kellene egy új shed-et, de nekem elég a régi váza, egy felújított tetővel, ami kissé túlnyúlna az elején, s akkor nyáron oda be tudnám rakni a szárítóállványt az esők elől. Hiába volt sikerélményem a kéziszerszámmal, s raktuk össze jól összedolgozó csapatként az új fehérneműs szekrényt, azért nem vagyok egy tapasztalt csináld-magad fenomén, úgyhogy ki tudja, lesz-e új teteje annak a shed-nek.

A mélyhűtő továbbra is csak részben nyitható a mosógép miatt, így amikor begyűjtöttük a fehérneműs szekrényt a bevásárlóközpontban, elmentünk hűtőt nézni. Találtunk is szimpatikus darabot, de alighanem túl nagy a jelenlegi helyére. Ellenben jó magas, nincs hozzá fagyasztó (fagyasztásra ott lenne a kis fagyasztó a műhelyemben), s több kelesztőkosár fárne el benne, több kovászost tudnék csinálni a piacra... S persze, egyből jön az észérv, hogy mit raknánk mi egy ekkora hűtőbe, amikor csak ketten vagyunk, csak a kenyerek miatt vegyük meg? Korai lenne még ilyesmire gondolni, hiszen ki tudja, meddig maradunk a piacon, s hogyan tovább később? Hiába fogy el most tíz perc alatt a tíz fél vekni, ha nem lesz hol árulni, hova sütnék többet? Lehetőségként ott van a Killruddery piac, ahonnan megkerestek még Covid előtt, hogy nem akarnék-e ott kenyeret árulni, s ott nagyobb a forgalom, hiszen vagy 6 órán át van nyitva... Decisions, decisions... Lényeg, hogy a csinos hűtőszekrény megvétele igen csábító, a régi V. szerint egyre hangosabban zúg, s nyilván azóta az újabbak energiatakarékosabbak, bár alig találtunk D vagy C besorolásút, a legtöbb F és E.

***

A melósok által kissé megviselt kertben (pakoltak ott is, s nem mindig figyeltek, hogy hova lépnek) hét lila krókusz virágzik, random cserepekben, és a nárciszok is sárgállanak már. Pár centisek a bluebell-ek, s a klematiszt vissza kellene vágnom, mielőtt megindulnak a rügyei. Sőt, az eddig rejtőzködő medvehagyma is előkerült, egész csokornyi levél zöldül a cserépben. Ki kellene ültetnem a fa alá, talán elterjedne, mint régen, apám kertében, ahol kaszálni lehetett a vén cseresznyefa alatt.

Március egytől hivatalosan nem szabad bokrost, sövényt vágni a fészkelések miatt, de még ennek tudatában is meglepett, hogy a piac kerítése túloldalán lévő igen sűrű, elvadult szedrest a földsáv tulaja - a piac vevője - tarra vágatta. Az már ezer éve az ő tulajdona volt, de semmi munka nem történt a területén. Többször csináltam szörpöt a kerítésen átnyúló ágakról leszedett rengeteg szederből (sokszor a rigókkal vetélkedve a szebb szemekért), s tavaly is vagy két edénnyit ajándékoztam az egyik piaci kollégának, mert mi elutaztunk szeptemberben, nem volt időm szederszörpöt főzni, ő pedig felhasználta őket a scone-okhoz. 

Még mindig Sale Agreed áll a táblán, mindkét oldal ügyvédjei ellenőrzik a különféle lehetséges jogi buktatókat, s ameddig nem írja alá a vevő a szerződést, addig nem tudunk lépni, hogy hogyan tovább. A vevők pedig érdeklődnek, hol lehet majd minket elérni, ha elkel a terület, s az igazság az, ha rákérdeznek, mindenkinek odaadom az elérhetőségemet, ki tudja, mi lesz később. Nem tudni, bérelhetjük-e majd az épületet, vagy egyből kipaterolnak onnan minket... A pletyka szerint a terület parkoló lesz, átjáró út a későbbi faluközpont felé, de ha eddig nem kezdtek hozzá a fák kivágásához, akkor talán már nem is fognak, elvégre mindjárt itt a március eleje. A parkolóban találtam egy kis műanyag darabot, amit szemétnek vélve, felkaptam a földről, s akkor vettem észre, hogy a talajba volt szögezve. Alighanem a földmérő dolgozott ott, majd elnézek a hátsó parkoló felé, hátha ott is van egy leszögezett jelző.

Sale and szél :-)

Amikor a piac felé autóztam múlt szombaton, megcsodálhattam a Wolf Moon-t, az év első teliholdját. Szép reggel volt, mögöttem jött fel a nap, előttem az egyre világosodó égen a hold... nagyon szép volt a látvány. Az első piac igen csendes volt, csak csordogáltak a vevők, sok sütim megmaradt, de a kenyér/krumplis buci így is mind elfogyott. Nagyon-nagyon lassan múlt az idő, kávézni is kevesen ültek le, csak lézengtünk. Jobb híján a szemközti domboldalt bámultam, ahol egyre csak emelkednek az újonnan épített házak favázas tetejei a fák felé. Azt reméltem, hogy a sok új ház/lakás lakói majd eljönnek a piacra, de nem ugrott meg a látogatottság. Fogynak a régi vevők, a kiöregedtek, s alig jön helyettük új. Egyik tagunk szerint nem vagyunk elég "trendi" az újaknak, s mióta Paddy, a farmer kilépett (s nemrég sajnos, meghalt), nincs aki zöldséget szállítson, s a helyi zöldség igen nagy vonzóerő volt.

Kellő izgalommal készültünk az Annual General Meeting-re, ahol a tagság megszavazta hogy fogadjuk el az ingatlanos által javasolt árajánlatot a három ajánlattevő közül. (Az egyiket egy kínai cég pénzeli, szinte hallottam, hogyan szívja meg a fogát a tagság, amikor meghallották, hogy kínai lenne a befektető. A városban is van már olyan hotel/vendéglő/bár, ami kínai kézben van.) Mint kiderült, ment a küzdelem a három potenciális vásárló között, s végül a piacot eredetileg is megkörnyékező vállalkozó ajánlatát fogadtuk el, az ingatlanos tanácsa alapján. Övé a környező összes terület, régóta ismert vállakozó, jó a kapcsolata a councillal, s talán kellő jóindulattal viseltetik majd irányunkban s maradhatunk, némi bérleti díj ellenében, amíg meg nem kezdődik a területen az építkezés. Ki tudja.

Felemeltem a kezem én is, az eladásra szavaztam, mert ez még nem jelenti azt, hogy a piacnak vége, az egy külön móka lesz. V. csodálkozott is, hogy igennel szavaztam, de úgy éreztem, nem lehetek az, aki egyedüliként nemmel szavaz. Idősek már, az alkalom is jó, s... s nem is mertem volna nemmel szavazni, azt hiszem.

Kivételesen azt csináltam, amit már máskor is megtehettem volna, felvettem a telefonnal az ingatlanos és az ügyvéd szövegét, bár nem volt bennük sok jogi kifejezés, de tartottam tőle, hogy a bonyolultan fogalmazó (idős) ügyvéd vagy jogi bikkfanyelven fogja előadni, mi a következő lépés. De alig szólalt meg, gyakorlatilag csak megköszönte a bizalmat, mondta, hogy akkor elkezdi a szerződés elkészítését, s slussz. Nem lesz nehéz legépelni a meeting jegyzőkönyvét.

***

Tegnap izgalmas nap volt, vagyis inkább éjjel. Az angolok által repülőgépről rakétával útraindított műholdak miatt háborogtak az indítás területén halászó ír halászhajók tulajdonosai. Megkapták a figyelmeztetést, hogy esetleg nem sikerül a repülőről indítás, és a rakéta darabjai majd ott, Kerry és Cork partjainál hullanak a vízbe. Panaszkodtak hogy nem volt elég korai a figyelmeztés, mert ezek a halászhajók nem csak úgy kiugranak a tengerre, többnapos, vagy akár hetes is a halászat ideje. A halászok vezetője meglehetősen ingerült volt, a riporter nem is tudta félbeszakítani az egyre felhevültebben nyilatkozót. Érzésem szerint leginkább azzal volt baja, hogy angolok indítják a rakétát... 

Éppen egy Bécsről szóló (elég bombasztikus, és bőbeszédű stílusban elkövetett) dokumentumfilmbe merültem este, így elfeledkeztem az izgalmas eseményről, pedig sokan követték a rakétát szállító repülőgép útját a különféle, repülőforgalmat követő oldalakon. Ott, ahol én is szoktam nézni, V. mikor száll fel és le, amikor nélkülem utazik.

Izgalmas lehetett!

***

A január szeles és nedves időjárással indított. Még egy alapos fejfájásos reggelem is volt, a szemem mögött fájt, mint régen, még Magyarországon. Frontfájás. Tegnap olyan szél fújt, hogy V.-nek húznia kellett, amikor széllel szemben mentünk. A sirályok szinte egy helyben lebegtek az égen, szárnyukat nem is kellett mozdítaniuk, csak vitorláztak. Éjjel is többször felébredtem arra, hogyan tépi a szél a közeli fákat, s milyen hangosan locsog az eső a lefolyóban. Hangos, néha kissé ijesztően zúgó szélrohamok, mutatták is a neten, milyen nehezen dokkolt némelyik komp a sziget szelesebik felén. A nyolckor még tartó reggeli sötétség nem tesz jót a "márpedig korábban kelek!" elhatározásomnak, rezignáltan fordultam ma is a másik oldalamra, amikor ébresztett az óra, s láttam, hogy a függöny túloldalán még csak nem is dereng a világosság. Sétálni is jobb napközben, amikor fény van, s nincs az embernek barlangérzete. 

Ebben a januári, még lendület nélküli napokban külön öröm, hogy az egyik kedvenc sorozatomnak a folytatása végre nem csak egy fizetős csatornán érhető el. Hurrá! Sajnos, a most már számos spin-off még mindig csak a fizetősön nézhető, de már ennek is örülök. 

Valamint az új Jonathan Franzen-regény esténként a szórakozásom, magával ragadó történetével. Olyan remekül ír az alakjairól, néha sikerül órákra belefeledkeznem a történetükbe. Jó feküdni az ágyban, a meleg, nehéz takaró alatt, s csak olvasni, olvasni... A másik regény, ami tetszett, mint kiderült, az év ír regénye lett, Louise Kennedy Trespasses c. regénye. Észak-Írországban játszódik, s nem árt hozzá kis háttértudás a Troubles időszakáról. Szerelmi történet, anya-lánya kapcsolat, a katolikus-protestáns mindennapok dühítő, elkeserítő, "nem hiszem el, hogy ilyen volt"-részleteivel. A könyvben egy alkalommal, amikor katonák faggatják a buliba induló (katolikus) fiatalokat, eszembe jutott, hogy 1997-ben, vagy 1998-ban, már nem emlékszem pontosan, mikor, hogyan állt el a lélegzetem, amikor Belfaston át autózva átment előttünk az úton hat angol katona, jókora fegyverekkel a kezükben... Nagon megmaradt benem az "élmény". A könyvhöz remekül társul - szerintem a '71 c. film, amely egy angol katonáról szól, aki egy belfasti utcai lázongás közepette elszakad a többi katonától, s megpróbál visszajutni a kaszárnyába. Hasonlóan megdöbbentő, mint ez a könyv, s nem volt gyomrom végignézni.

***

Ahogy Európában mindenhol, itt is sok a megbetegedés, ennek a köhögős, köpködős vírusnak köszönhetően. Hirtelen elfogyott a gyógyszertárakból a köhögéscsillapító szirup, hiánycikk néhány fájdalomcsillapító, és még jobban tele lettek a kórházak. Az, hogy milyen sok időt kell széken, hordágyon üldögélve tölteni a betegeknek, míg ágyhoz és kezelésnek jutnak, már nem is újdonság. Kérték a háziorvosokat, hogy meghosszabbított rendelési időben dolgozzanak, újra javasolják a maszkozást, úgyhogy izgalmas lesz ez a téli időszak. A Covid, az influenza és ez a vírus így együtt eléggé megkeseríti az évkezdést, több barátom, ismerősöm, és apám is megbetegedett. Neki még szerencséje is volt, hogy karácsony este a helyi kórházban kapott kezelést, s nem kellett órákat, fél napot várnia a fájós hátával egy széken ülve. 

***

Tegnap a mókusokkal való hadakozás új szakaszába léptem. Reggel alig töltöttem fel az etetőt, kinéztem, s már bent ült egy mókus az etetőben. Kimentem, hogy elhessegessem, de ügyet sem vetett rám, csak akkor ugrott el, amikor majdnem meghúztam az etetőből kilógó farkát. Ha nem hangos anyázással mentem volna feléje, meg sem hall, annyira tompította közeledésem zaját a sok lehullott, nedves levél. Éppen csak átugrott egy közeli ágra, s onnan nézte, mint hablatyolok neki. Éppen csak annyira ugrált el, hogy ne érjem el, s természetesen azonnal visszatért, mihelyt behúztam magam mögött az ajtót. 

Így a nagybaniba menet bementem a kertészetbe, mókusbiztos madáretetőért. A pénztáros kérdésemre lemondóan mondta, hogy semmi sem mókusbiztos, előfordul, hogy a mókusok szétrágják a drótszálakat az etető körül, sőt, sőt! - nézett mélyen a szemembe, mint aki le akar beszélni a vételről -, néha megpróbálják, sikerrel, lecsavarni az etető tetejét, így ni - s mutatta. Kissé hitetlenkedtem, mert később ezt a tetőt jómagam alig bírtam lecsavarni, de ki tudja, lehet, hogy mókusaim már mókusbiztos etetőn is edzettek. Egyelőre nyomuk sincs, s a nagy szél a madarakat is távol tartja az erősen lengedező etetőtől, de majd figyelek...

Hőhullám!

Ma reggel már 9-kor 24 fok volt, amikor kimentem a postáért, a nap égette a bőröm, sietve félreraktam a reggeli séta ötletét. Tegnap este megint sokáig fenmaradtunk, a House of Gucci film után James May legújabb sorozatát élveztük, éppen Sziciliában kóborolt, s amíg néztük, muszáj volt ennem még egy szeletet a megmaradt kissé lapos kenyeremből, annyira éhessé tettek a látottak. 

Tegnap 28 fokot fotóztam egy hőmérőn, a promenád csurig tele, ha lehet így mondani, gondolom, fürdőző is akadt szép számmal, de nem mentünk le a vízig, a felsőbb utcákon jöttünk haza, hogy kerüljük a tömeget. Jövö hétvégére igérték az Airshow-t, ha arra is lejönnek a dubliniak, akkor itt parádés tömeg lesz, arathat a Covid. Lassan minden ismerősöm megkapta már, némelyikük kétszer is, ezért a piacon még mindig maszkozunk, de bevallom, a kedvenc vendéglőnkbe/kávézónkba már anélkül megyünk.

***

"Azért nem rossz, hogy a te különbejáratú EU-d egy sziget az Atlanti-óceánban" - írta egy igen távoli ismerősöm, amin először jót mosolyogtam, aztán nagyon megtetszett, mert valóban az, sziget és különbejáratú, bár ettől a sziget léttől elszoktam, van komp, repülő, 3 óra és hopp, máris Magyarhonban van az ember. Nincs szigetérzetem. Pedig köpésre vagyok a tengerparttól, s pálmafa is van, hahaha.

Az én különbejáratú EU-m, gondoltam, amíg a még nyomdameleg útlevelemben nézegettem a Nationality: Irish szöveget, ami alatt azért elég árulkodóan ott van, hogy Place of Birth: Hungary, s e kettő sortól kicsit facsarodik az ember szíve. Mert mégis, a vak is látja, a süket is hallja, nem vagyok én Irish, kicsit hamisnak érződik, esküszöm, ha valaki legközelebb megkérdezi, mi vagyok, naturalized Irish lesz a válasz, from Bray. Konokul, és valószínőleg ostobán fogom bizonygatni, hogy most már ide tartozom. 

A héten visszakaptam minden, bizonyítékként beküldött papíromat, még a nyomtatott számlákat is, ami röhej, dobják kukába, vagy semmisítsék meg, s erről küldjenek egy emailt, feleslegesen pazarolják a borítékokat. Van útlevél, útlevélkártya, s IGEN, ezzel fogok utazni, s nyújtogatom majd oda mindenkinek, aki kéri. Tegnap ünnepélyes keretek között kukába raktuk a meggyötört, ki tudja miért őrizgetett narancssárga Fideszes ernyőt, kész, vége, most már minden megvan a teljes jogú állampolgársághoz, Huxit esetére (amit kétlek, jobban kell azoknak a pénz, mint hogy kilépjenek).

Az idei szabadság és látogatás ideje lefoglalva, várom is és nem is, jó lesz megint utazni, a barátokkal nemrég töltött négy nap csak megerősítette bennünk a pihenés és mászkálás iránti vágyat: jó volt turistáskodni,  múzeumozni, napközben járni a várost és nem aggódni az otthoni tennivalók miatt. 

"Hazulról" továbbra sem jönnek jó hírek, lassan, szakmai segítséggel elnyomtam a gyomromban ülő lelkifurdalást, mert amikor az ember felkínál A, B és C megoldásokat és hétrét görnyedve segítene, s mindenre konok NEM és hallgatás a válasz, akkor megszűnök erőlködni, jöhet a vállrándítás, és az ember a saját dolgai és kényelme felé fordul, és nem ül gyomorszorongva, hogy jaj, most mi lesz. Ahogy egyszer hallottam valakitől, mindenki úgy teszi magát szerencsétlenné, ahogy akarja. 

Tervezve volt egy utazás Seattle-be augusztusban, ami aztán sajnos, törlődött, így hiába terveztük az ottani barátainkkal való együttlétet, erre még várni kell. Ellenben ők nyaralnak, Olaszországból kaptunk képeket, jó volt nekünk is visszaemlékezni autós utainkra azon az országon át, különös tekintettel a napfelkeltére a Lake Como-nál, vagy a Siena-i vendéglőben elköltött ebédre, San Gimignano hatalmas templomában az érdekes freskóra a sündisznókkal... Hamarosan mi is utazunk, addig maradnak a séták, a langyos meleg szél, a szokatlanul sokáig tartó meleg idő, s a várakozás. Jó lesz!

A hosszan tartó melegnek köszönhetően némelyik növényem a lankadás jeleit mutatja, s a közösségi kert füve is szalmasárga. A kölcsönkapott sövényvágó egyelőre használatlanul pihen a nappali padlóján, ma délutánra tartogatom az előkerttel való leszámolást: nehogymá' én legyek az, aki vasárnap zajong. 

***

Péntek reggel jött a higiénikus néni, egyetlen dolgot kért csak, hogy a cimkéimen tüntessem fel azt is, milyen liszt a liszt. Főleg az allergénekről beszélgettünk, s arról, hogyan éltem túl a pandémiát. Már maszk nélkül jött volna be, én sem erőltettem. A piacról is kérdezett, de kiderült, ő csak Bray-ben ellenőriz.

A piac eladásáról amúgy nincs új hír, az ügyvéd ügyvédkedik, intézi, hogy a piac végében lévő, hibásan másnak tulajdonított terület a hivatalos nyilvántartásban is hozzánk kerüljön.

Péntek éjjel sokáig fent maradtunk, apósom egy ismerősének búcsúztatója volt egy denveri unitárius templomban, azt néztük végig, ki-ki a maga laptopja előtt ücsörögve, könnyek és mosolyok között. A késői fekvést korai kelés követte, vártak a bucik, így, mint egy kifacsart, aprószemű lény dolgoztam a piacon, utána sietve leszállítottuk a tortát, ami csendben olvadozott a dögmelegben, aztán ágy. Nem való már nekem a kialvatlanság, kell a 8 óra a paplan alatt.

***

Ahogy írtam, a barátainkkal töltött négy napunk remek volt, s nemcsak azért, mert napos volt az idő, hanem mert sokat beszélgettünk, alaposan kiélveztük egymás társaságát, s emellett jókat ettünk, jó koncerten vettünk részt az általunk még nem ismert Wexfordban, ahová majd vissza kellene menni, mert csinos kis városkának tűnik, impresszív promenáddal. Koncert utáni bolyongásunk során találtunk olyan kocsmát, ahol nem fogad üvöltő zene, hanem beszélgetni is lehet. Ahol a tulaj és a tulajnő ismerte Magyarországot, na jó, Budapestet, s akikkel lehetett beszélgetni, ötletet adni a szeptemberi hen party-hoz. 

A hetvenen már bőven túl lévő Christy Moore remekül bírta a gyűrődést, micsoda energia áradt belőle, te jó ég! Nagyon feldobta a hangulatot, tényleg klassz koncert volt, bevallom, jobban élveztem, mint amit - akkor is barátaink társaságában - pár éve a Killruddery house parkjában hallgattunk végig, egy fesztivál keretében. Némelyik dalnak ismertem a szövegét, némelyik daltól muszáj volt bőgni, némelyik dalnál felálltam volna, táncolni, de hát azt mégsem lehetett a széksorok között. Utána séta, söröcske, s V.-nek köszönhetően igen kényelmes hazaautózás a most már egészen Wexford-ig nyúló motorway-en, alig másfél óra, s már ott is volt a Bray tábla. Az ég alja még világosan derengett még éjfél felé is, később borvörös csík jelezte a napnyugtát, próbáltuk betájolni, merre is van nyugat, hogyan is helyezkedik el az én különbejáratú EU-s szigetem az óceánban. 

Ahogy említettem korábban, hála érdeklődésüknek, vehettem egy halom könyvet, az elmúlt pár év termését, amit majd csak később viszünk haza Botond feleségének, így elolvashatom őket, de nem foglalják a helyet a polcon. Apránként szemezgetek a polcon lévő könyveim közül, próbálom csökkenteni a mennyiséget. 

Ugye, ott van az a pár bedobozolt adag cucc, amit nem tudok/tudtam hova beosztani a reciklálóstelep kukáinál, pl. ki kellett dobnom egy egész nylonzacskó égősort, mert a jótékonysági bolt nem vehet át elektronikus eszközt, az alig egyszer-kétszer használt divatos műanyag edényeket sem vehetik át, felrakni a Facebook marketplace-re pedig lusta vagyok. A sütőformáimat is sajnáltam a cuccok közé pakolni, de muszáj volt némelyiket elvinnem a telepre, ahol éppen csak kinyitottam a kocsi csomagtartóját, amikor egy travellerforma ember odalépett, s meggusztálta a földön lévő dobozok tartalmát. - Elvihetem? - nyúlt a formák, s a gőzös tisztítógépecske után, én pedig vállat rántva mondta, vigye, nem érdekel, hova kerül, talán ő talál neki vevőt, vagy jobb tulajt, mint én. Ez is egy megoldás. Még car boot sale-n is gondolkodtam, de nincs rá szükség, V. unokaöccse elkérte a CD-ket, DVD-ket. 

S a nem-csinálok-tortát fogadalmam már régen feladva, Trish rendelt két tortát, így úgy döntöttem, ha megkérnek ilyesmire, nem mondok nemet, de reklámozni nem fogom.