Hűséges PC-nk augusztus elején meghalt, s mivel a tableten nehézkes volt a gépelés (szárnyaló gondolataimat nem érte utól keresgélő ujjam, haha), nem blogoltam. Ráadásul igen sűrű hónap volt, sok tortával és stresszes megrendelésekkel, amitől nemcsak én, hanem a kávézó is fogta a fejét. A szokásos. Többszöri változtatás a design-on, kieső napok az emailekre való válaszvárás miatt, a végén pedig kapkodás... De volt olyan is, hogy péntek délután itt ültem várva a rábólintást a cég részéről, aztán mivel estig nem jött válasz, jeleztük, hogy akkor nem fog menni a dolog. S mintha mi sem történt volna, hétfőn délben érdeklődtek, hogy akkor várhatják kedd reggelre a sütiket, ugye? A több tucatnyit, logóval?
Semmit nem érek el a "3 napod van rá" jellegű fenyegető emailekkel, ha még ahhoz sem veszik a fáradtságot, hogy reagálnak rá.
Lényeg, hogy sűrű volt, sok pénzt összejött, és sok tapasztalat is. S hó végén már izgatottan készültem az utazásra. Seattle-be mentünk, V. egyhetes konferenciára, amit kitoltunk egy héttel, hogy barátokkal legyünk, s a környéken utazzunk.
***
Ma reggel 4-kor keltünk, hála a jetlagnek. Felettünk már korábban Zajosgyermek rohangált a lakásban, később hallottuk elmenni őket, remélem, nem kórház az úticél, hanem valami fura időben induló repülőgép. Tegnap egykor érkeztünk meg Seattle-ből, s hősiesen délután ötig bírtuk a fennmaradást, utána már aludtunk hajnalig, kivéve azt a pár órát, amit V. ébren töltött egy kis munkával. Most nem vettük be a barátok által javasolt melatonint, mert már ahhoz is nyúzott voltam, hogy a csomagolás megkönnyítésére egybeöntött tabletták közül kiválogassam a megfelelőt.
Megint rendeltem SemiSweet Design-tól három remek kiszúrót, az ünnepekre, csudásak. Nosztalgikus okokból megint elmentem Ballardba, mint 3 éve, s ott véletlenül betévedtem abba a konyhaboltba, ahol évekkel ezelőtt, utolsó előtti látogatásunkkor Janet-tel, régi piaci társammal voltam. Három állvány, csupa jó kiszúró... Sajnos, Janettel most nem sikerült találkoznom, üzenetemre nem reagált, csak remélni tudom, hogy egyéb elfoglaltság tartja távol, s nem betegség.
Elmentem abba a Nordic Museum-ba, amit akkor Janet javasolt. Sok érdekességet tudtam meg a nyugati partra kivándorolt skandinávokról. Igazán szép múzeum, s hatalmas. Mondták is, ha közben elfáradnék, nyugodtan menjek ki ebédelni, s visszajöhetek újabb jegy vétele nélkül, egy kis színes cimke birtokában. Micsoda remek ötlet. Szerencsére már a múzeum előtt ebédeltem, egy kis kocsmában, ahol, mint kiderült, a helyi ivóklub jókora üvegpoharai sorakoztak a falon. Az amerikai porciók megérdemelnének egy külön bekezdést... Eredménynek könyvelem el, hogy nem híztam!
Most szállodában voltunk az első héten, nem volt egy álom, mert egy zajos légkondira nézett a szoba, aztán pár éjszakára barátnőmék közelében béreltünk szállást, utána pedig náluk aludtunk. Most nem volt kocsi a fenekünk alatt, csak az utazásunk idejére, így tömegközelekedtem, egy Orca kártya büszke tulajdonosaként. Ez olyan, mint az itteni Leap Card, használható számos tömegközeledési eszközön, így villamosoztam, buszoztam... A szállodához közel voltak a Félcsöcsű épületei, így V.-nek nem kellett kártya.
Öt napig pedig a Pacific Coast Scenic Byway-en, más nevén Highway 101-en autóztunk végig, Oregon északi csücskétól Kalifornia északi csücskéig, s onnan egy jókora kunkorral fel Portland-be, majd vissza Seattle-be. Hatalmas partokat láttunk, a végtelen óceánt , helyi mércével mérve réginek vagy kevésbé réginek számító kisvárosokat érintve. Motelekben aludtunk, kivéve az utolsó napon, ingazodó minőségűek kerültek elénk. A Redwood Highway-t megkönnyeztetően hatalmas és gyönyörű fák szegélyezik, amelyeknek tövében az ember saját kicsiségén és jelentéktelenségén gondolkodhat, míg megpróbálja a magas fát valahogy beilleszteni a fényképezőgép látószögébe. A borravaló kultúra nyomasztó, az állandó számolgatás, hogy kinek mennyit, miért is, ez tőlünk nagyon idegen. Jobbára mosolygós, készséges emberekkel találkoztunk, de ültünk olyan helyi "inn"-ben is, regelizés céljából, ahol a vaskos bárpultos leányka hatalmas keble felett mosolytalan arccal szolgált ki, s láthatóan nem volt kedve a hülye turistának elmagyarázni a számtalan tojás/kenyér/szalonna kombinációt. (A reggeli menüt nyilvánvalóan nem ránk szabták, sűrűn teleírt egy oldal volt, s ebéd gyanánt is elment egy-egy adag kaja.)
Most rengeteg dolog kavarog a fejemben, egyelőre még gyászolom barátaink távollétét, hatalmas távolság ez a 9.5 óra repülőn, s tényleg nem túlzás azt mondani, hogy egy világ választ el minket. Odakint elállt az eső, lassan világosodni is kezd majd, a fejem felett lejárt egy mosógép, s lassan kellene kezdeni összerakni a bevásárlólistát. V. biztatott, menjek el úszni, de ahhoz óriási önfegyelem kellene, s borotvált lábak.
Az ember (legalábbis én) úgy jön haza a nyaralásból, hogy na, most akkor megváltozik, valami más lett benne, valami új, alkalmazni fogja az ott látott pozitiv dolgokat... de este az ágyba bemászva rájöttem, hogy nem lesz változás. Örömmel használom majd az új kiszúrókat, a helyi nevezetességek képével díszített konyhai törlőket, veszek be az ott javasolt gyógyszerből, s hétvégente majd nosztalgikus mosollyal fogok inni az ajándékba kapott egyedi színű ginből. De amúgy minden marad a régiben. Az ember leszáll a gépről, hálás, hogy megjött érintetlenül minden cucca, kókad a taxiban, kocsiban, hazafelé... Feltűnik néhány apró változás, de minden ugyanaz. Minden furán kicsi, és leharcolt odaáthoz képest. S abban a pillanatban, hogy a megszokott dolgai közé ér, véget ért a nyaralás. Az éjszaka közepén a wc-n automatikusan nyúl a papír felé, s az ott van, nem idegen helyen kell tapogatózni, közben félve, hogy a csurgatással felveri a házat (hülye amerikai vécék, a vízzel telt öbleikkel!), s visszamászva az ágyba a saját mosópora, a saját testének illatát érzi, s tudja, hogy szép volt, jó volt, izgalmas volt, de most már otthon van.
