2018. április 26.

Újra itthon


❝One, remember to look up at the stars and not down at your feet. Two, never give up work. Work gives you meaning and purpose and life is empty without it. Three, if you are lucky enough to find love, remember it is there and don't throw it away❞ - Interview with ABC's Diane Sawyer, June 2010 

Stephen Hawking-tól van az idézet. Még akkor mentettem el, amikor meghalt. Most eszembe jutott. Amíg távol voltunk, meghalt az egyik piaci kolléga, aki az utolsó percig, görnyedt háttal és botra támaszkodva, de jött a piacra, s árulta a növényeit, s bár már az utolsó időben a cserepeket mások emelgették helyette, de azért ott volt minden szombaton. Váratlanul, álmában halt meg, kegyes volt hozzá az ég.

Szerintem írtam is róla korábban, hogy az elmúlt pár hónapban hogyan lett egyre hajlottabb, az az ember, akitől egy kicsit mindig féltem, mert olyan magasról nézett le rám. S olyan távolságtartónak tűnt. Erre most azt mondták róla, félénk volt és visszahúzódó. Lehet, én mindig kétszer meggondoltam és átfogalmaztam a mondataimat, amikor odamentem hozzá, valamilyen orchideás vagy egyéb kérdéssel, s ügyeltem, hogy ne ejtsek nyelvtani hibát. Angliában született, a Guinness-nél volt salesman, ahogy mesélték róla, az édesapja pedig valamikor az állatkertben dolgozott. Michael-nak hívták. Az orchideák és a nárciszok voltak a kedvencei, s egyszer még hoztunk is neki Magyarországról tiszta faszenet, amit az orchideák alá rakott. Mert itt csak mindenféle gyúlékony folyadékkal átitatottat lehetett kapni akkoriban.

Három növényem van tőle a lakásban, az udvaron, az egyiket nagyon megkínozta a hó, most próbálom megmenteni. Jellemző, hogy csak az egyiknek a nevét tudom, míg a piacon a növényesek között csak úgy röpködnek a latin nevek, tőlem csak olyasmi leírás telik, hogy "az a fényes levelű, szapora izé". Volt egy növény, amivel finoman szólva is átvert, azt mondta rá, lassan fejlődő növény, idővel szép, hagymafej nagyságú gumóval, szép nagy fehér virágfejjel. Az aprócska gumó először egy testvért növesztett virág helyett, majd secc-perc alatt kinőtték a cserepüket. Amikor jelentettem Michael-nak, hogy ez a növény minden, csak nem lassan fejlődő, kis mosollyal megjegyezte, hogy hm, nos igen, néha elég gyorsan is tud fejlődni... s ő sem bír lépést tartani a rengeteg kis gumóval, ami feltűnik az öregebb növények tövében, de ha kérek, hoz egy marékkal, mert nincs szíve kidobni őket. Hozott is, de ezek az apróságok már nem maradtak meg nálam (szerencsére). A nagyok hosszú levelet hoztak, virágot nem, a levelük dőlt jobbra-balra, valószínűleg nem érezték jól magukat az ablakban. Most az udvaron laknak, még bírják a gyűrődést, küzdenek a csigákkal, s várom, mi lesz velük, ha úgy istenigazában kitavaszodik.

Mert a jó idő még várat magára. Hihetetlen, mennyire késik minden. Ma reggel 6 fok volt, a múlt héten élvezett napos, szinte nyári időnek nyoma sincs. Múlt szerdán alig értünk haza a reptérről, indult a munka. Nagy céges megrendelés a kávézón keresztül, megizzadtam vele, logók, 200 süti, tegnap  elefántok egy régi kliensnek, gitárok szombatra egy másik megrendelőnek, s egy elsőáldozásra "bohém-sikkes" (!) stílusban sütik egy hölgynek, aki már tavaly novemberben írt, hogy ugye, ugye, itt leszek áprilisban, mert a kislánya elsőáldoz. Értékeltem, hogy előre bejelentkezik.

Nem tudom, Magyarországon hogyan megy, illetve úgy sejtem, kevesebb felhajtással történnek a dolgok, de itt az elsőáldozás érdekes módon folyik. A legtöbb jó iskola egyházi, vagy az egyház tartja fent, vagy valamilyen módon érintettek az iskolákban (nem tudom, nem vagyok járatos ebben a témában sem, de tudom, hogy egy ismerősünk a kávózóból milyen faggatózáson esett keresztül, hogy a kisfia bekerülhessen a kiszemelt suliba, ráadásul a szülők nem voltak házasok... jujj.)Tehát az elsőáldozás mondhatni, kötelező, ha a szülő jót akar, s be akarja juttatni a gyerekét később a kiszemelt iskolába-gimnáziumba, vagy ha tart tőle, hogy megszólják. Az esemény gyakran valóságos partivá fajul, rengeteg kiadással, amire lehet készülni, nehogy szó érje a ház elejét. Ruha a gyermeknek (lehetőleg nem bérelt, mert az olyan snassz), cipő, táska, fejék a lányoknak, öltöny a kisfiúknak... Torta, ünnepi ebéd egy vendéglőben, lehetőleg a tágabb családi kör résztvételével, mert akkor gyűlik össze igazán szép mennyiségű boríték az ünnepeltnek a rokonságtól. Amit aztán a bölcsebbje bankba tesz, a későbbi oktatási költségek kifizetésére, mások egy részét visszaadják a gyereknek, hadd költse el apránként. 

Amikor nagyon jól ment az országnak, s ment a rongyrázás, egészen extrém esetben bérelt limuzin és kishintó is került, hogy a gyerek stílusosan tudjon megérkezni a templomba... Ugyan az elmúlt "nehéz gazdasági években" kissé visszafogták magukat a szülők, de most megint huhognak a rádióban, hogy a szegényebbje hogyan adósodik el rettenetesen, mert az elsőáldozó gyerekének nagy ünneplést akar csapni. Hogy a nagy nap eredetileg miért is nagy nap, az eléggé háttérbe szorul.

Amikor sütit vagy tortát rendelnek, legtöbbször sejthető a kívánt dekor, kereszt, virágok, galambok, fehér ruhás süti-kislányok, stb. Aztán vannak a formabontó, nem annyira a vallásosságot hangsúlyózó partik, ahol a gyermek - miután kibújt az ünnepi ruhácskából, s megszámolta az ajándékba kapott pénzmagot -, dinoszaurusz sütit kap, vagy póni sütit, vagy mint most, bohém, sikkes, cukormáz-tollakkal és virágokkal díszített sütiket. Úgyhogy ha ezt befejeztem, fehér és arany tollakat fogok kihúzni.

***

A kurtára sikeredett látogatás alatt sikerült megbeszélni a házrész dolgát, nagyjából megtervezni, mi hogyan legyen, ismerősök, barátok segítségével erre embert is szerezni. Mint kiderült, már csak kevésbé fontos könyveim, s néhány személyes iratom, s kukázható videókazetta-hangkazetta-gyűjteményem maradt a lakásban, amit nagy lendülettel ki is dobtam volna, ha nem minősülne veszélyes hulladéknak. Másra marad a kidobás gondja. A könyveimet - kivéve másfél kis doboznyi kötetet - könyvesboltos barátnőm válallta el, kiszemelgeti, amit hasznosítani tud, a többi papírgyűjtő gyerekeké lesz. A romló ház itt-ott megroggyant ereszét nézegettem, a régi, nagyon poros, pókhálós tárgyakat, a ház falától lassan elváló konyha falát, ahol ujjnyi résen benéz az ég. El sem tudom képzelni, mit lehet ezzel kezdeni, mennyit érne, kinek érné meg, hiába néztük sokszor az egyik angol adón a Grand Design sorozatot, ahol esetenként magukba omló romokat hoznak néha vissza a halálból elszánt építők, vagyonért. 

Vagyon nincs, csak enyhe szívfájdalom, de már azzal is leszámoltam (gondolom én). Mászkáltam a kertben, sorravettem az emlékeimet, letéptem pár ágacskát, levelet, hogy emlék legyen, s kész. Megmorzsoltam egykori macskám sírján a többméteres tiszafa leveleit, megszagoltam az elpusztult cseresznyefa tövében növő medvehagymást. Öcsém könyvpakolás közben kihajított néhány szutykos, beszáradt földű virágcserepet, mintegy jelzésül, megkezdődik a kiürítés. A többi cucc már nem az enyém, másnak kell ott szelektálnia. Mondtam, hogy esetleg hazajövök egy hétre, mire feljött, hogy elég, ha a pénzt küldöm, s én egyszerre könnyebbültem meg és egyszerre ijedtem meg, hogy így is lehetne?! Hamar rájöttünk, a kipakolásról beszélgetve, hogy gőzünk sincs arról, hogyan megy egy ilyesmi Magyarországon, kit kell hívni, hová jutnak holmik, hogyan lehet megszervezni. Itt bezzeg tudnám.

Lemezeimet, kazettáimat nem nézegettem végig, nehogy meginogjak, lesz azoknak is helyük másnál. Majd csak az ajtóról fogom elkérni a régi névtáblát, nagyapám nevével, a többi pedig meglesz fejben. Valahol úgy érzem, vissza kellene menni, segíteni, rendezni, takarítani, ha nem lenne folyamatosan a gyomromban az az érzés, hogy csak hátráltatnám a dolgokat. Hol kezdeném? Jó lenne, ha jönne egy felnőtt, kézen fogna, s mondaná nekem, mint annyiszor ebben az életben, hogy itt kezd el, ezt csináld, ide tedd, oda dobd, ezt hívd fel...

Ma korán keltem, kell az idő a munkára. Csak gondoltam, elkezdem a beszámolót, ne foyton az a havas kép jöjjön fel, amikor odakint azért már a zöld szín dominál. Úgyhogy az élményekről majd legközelebb.