Chapter One, Paragraph Two :-)

Amikor Trish-től tavaly megkaptuk az eszméletlenül nagylelkű ajándékát, eldöntöttük, ezt viszonozni kell. Anyósom segített, hogyan. Arra hivatkoztunk Trish-nél, hogy V. Gyárbeli megmaradását ünnepelnénk egy vacsorával - ünnepeljük együtt. Karácsony előtt már nem volt asztal a vágyott helyen (Chapter One), s mivel ünnepek idején kéthetes üzemszünetet tartanak, januárban akartam próbálkozni újra.

Trish születésnapjáig, majd kis híján a közelgő házassági évfordulónkig halasztódott az ügy.

Mióta két éve voltunk ott, azóta vágytam vissza. Tegnapelőtt végre újra eljutottunk az "Első Fejezet"-be. Előtte egy nappal hívott a foglalást intéző hölgy, hogy akkor, ugye, megyünk. Naná! Még a legszebbik blúzomat is kivasaltam napokkal korábban. Csak este 9-re volt asztal, úgy tűnik, a Celtic Tiger idején megszokott "one sitting a night" (egy terítés) korszaka véget ért, most már két sitting van, valamint egy korai terítés a színházba menőknek.

Nagy örömömre még parkolóhely is akadt, mégpedig nem messze az épülettől. Fél siker! Amikor leóvatoskodtunk a lépcsőn - ami szerintem nedves időben felér egy életveszéllyel - a dublini Írók Múzeuma épülete alá -, eszembe jut, hogy ez tulajdonképpen egy szuterén, de még sem volt barlang-érzetem a jobbára sötét színekkel berendezett teremben. A falak, a fehér terítők világítanak a tompított fények alatt - sok az üveg, a tükör - az egyikben meg is pillantottam szélesedő hátamat, fújj.

A kerekded host fogadott, azt hiszem, Martin a neve, és amikor hosszan az arcomba bámult, titokban azt reméltem, felismer. Nem lehetek ennyire hülye, eltelt két év és 2 hónap, anno két percet beszélgettünk a nekik készült csokitortám kapcsán, miért ismerne fel? "Talán valamilyen különleges alkalmat ünnepelnek nálunk?" kérdezte, mert folyamatosan csevegett, valamit kérdeznie illett: joviális hatvanas, kerek arcú ember, azonnal lazultam, s kiengedtem a pocakom a blúz alatt. "Több mindent ünneplünk" - mondta az uram, mire a bácsi arcán tanácstalanság futott át, hozzám fordult, s megkérdezte: " Are you from Cork?"

Mivel lassú a reakcióidőm, nem mondtam neki, teátrálisan szívemhez kapva, hogy "Do you want to hurt my feelings?", hanem automatikusan feleltem: "I am from Bray." Rumpf Moni, született hazafi, élből felelte: "I am from Bray."

(Az uram szokta ezt mondani, kissé összeszorított szájjal, amikor hébe-hóba megállítja a rendőr, megnézni a biztosítások papírkáit a szélvédőn, majd ilyenkor - nekünk legalábbis - mindig felteszik a kérdést, az idegen nevet hallva: "where are you from?". Az uram nem rajong a rendőrökért, az ugye, sejthető. Ezért a válasz, amely korántsem a lakóhelyünkre vonatkozik. Nem tudom, mi baja velük (vagyis tudom, de most hagyjuk), ők vacognak az út szélén, és mi ülünk a meleg kocsiban, de mindig felbosszantják a felesleges megállítással. Is.

(Közbevetett megjegyzés egy olvasómnak: Bocs, Medve, de az "Ön Cork-ból való?" kérdés nálam sértésszámba megy, mert a) ex-főnököm cork-i, b) valahogy az az érzésem, hogy a dubliniak és a corkiak nincsenek jóban egymással, mindegyik a maga nagyságát akarná bizonyítani... c) nanehogymá' az akcentusomat Cork-ból valónak ítéljék!

De alighanem csak csevegni akart a kedvesember, mert az uram kizökkentette a csevegős rutinjából, s hirtelen más kérdés nem jutott eszébe...)

Na, de haladjunk!

A bár puffjain töltött hosszú percek (negyedóra) alatt elmerülhettünk a borlista és a menü rejtelmeiben. Közben eltoltak előttünk egy hatalmas, alulról kis égőkkel melegített edényt, aminek fedele alatt V. szerint egy egész malac rejtőzhetett: utána nézve csalódottan látta, hogy az edény üres...

Hosszasan szemeztem a polcra rakott single maltokkal, de végül Trish választott egy (érzésem szerint elég semmilyen) ausztrál Sauvignon Blanc-t. Az a fajta fehér bor volt, amit az ember szopogat, lenyel, de alig érzi, hogy bármiféle íz is társulna a borhoz. Meg is lepődtem, többet vártam, főleg a megszokottan finom kiwi sauvignon-ok után.

Vegyetek mély lélegzetet, mert ezek után botcsinálta éttermi beszámolónk következik, hozzáértés nélkül.

Hosszas nyammogás, szájszélrágás után - miközben (hála kávézóbeli múltamnak), ismerősként üdvözöltem pár nevet a beszállítók listájáról -, a következők elfogyasztása mellett döntöttünk:

Escabeche of red pepper and oven dried plum tomato jelly, smoked Ardsallagh goats cheese, basil

Loin of Tamworth pork, sauté spinach, spiced belly, chantrelle mushroom, gratin of cauliflower and potato, caper and sage jus

V. és Trish a steak-re csapott le. Most már bánom, hogy nem én szálltam be V. steak-jébe:

Rib of Irish Angus beef, acidulated onion and sage compote, girolle mushroom cream, sauce fleurie

Fordítsak? Jaj, hadd ne. Beleizzadnék. Némelyik szóval egyáltalán nem tudok mit kezdeni... De majd adok részletes leírást. A kaja (majdnem) szuper volt, főleg Trish-é és az uramé. A steak akkora darabként érkezett (a már látott domború tetejű melegített tálalókocsin), hogy elnyílt a szemem, mert ekkora tömb húst a konyhánk még nem látott.

Az escabeche nevet alighanem Chili oldalán láttam, legalábbis a szó ismerősnek tűnt, s az alkotórészek szimpatikusnak. A leheletnyit paradicsomízű, szép piros zselé alatt főttnek tűnő paprikaszeletek rejtőztek, de nem főtt volt az, hanem ecetesen puhára pácolt. Az egészet körbeölelte egy vékony réteg, levesesre olvasztott kecskesajt, benne aprócska zöld levélkékkel, amelyek érzésem szerint csak pár napja nőttek ki a magokból. A zselé tetején két nagy szem, vékony lapka tengeri só hevert, kész, vége, el voltam bűvölve. Sóval engem bármikor le lehet nyűgözni. Bazsalikom ízt nem éreztem, csak a sajt füstös ízét. Kár, hogy olyan vékony, folyós réteg volt a sajt, alig bírtam felkanalazni, lenyalni a tányért pedig nem szabadott ezen a szent helyen :-)

Trish és V. udvariasan végigülték, amíg különöző szögekből kanalaztam, és szeleteltem a zselét, miközben majdnem minden korty víz és bor után odaugrott egy-egy pincér, s utántöltöttek. No, ez is meglepett. Mert úgy tudtam, bort nem szoktak utántölteni, csak ha üres a pohár... Egy alkalommal V. nyúlt a vizespalack után, hogy nekem töltsön, mire odaugrott egy pincér, s kikapta a kezéből a palackot, s ő töltött nekem. Az a hirtelen, szinte ingerült mozdulata... V. megdermedt, szerintem attól tartott, mindjárt a kezére vernek. Tudja valaki, mi ilyenkor a teendő, ha üresedni készül a vizespohár: inteni kell a legközelebbi pincérnek, hogy gyere, oszt tölts, az asszony inna - ez lenne a helyes módja?

Trish kissé elbizonytalanodni látszott a megérkező steak félig vörös közepe láttán, ugyanis medium-well done-ként kérte a húst. Futólag eszembe jutott, amit szakácsoktól olvastam, hogy a well done, az bizony no-no, ha erősen átsütve kívánjuk a húst, csináljuk meg odahaza, de ne menjünk vendéglőbe. Nem fognak örülni nekünk. Így aztán ezért gondoltam, hogy az a medium-well done szándékosan figyelmem kívül lett hagyva, s erősen mediumként érkezett a szelet, izé, hústömb. Trish mondta is, csak a helyre való tekintettel nem küldte vissza - hála az égnek, mert ízlett mindkettőjüknek. Kaptam belőle én is egy kis falatot... Ah...

Majd következett a desszert. Költőien elrendezett parfait Trish-nek: Roast coconut and lemon parfait, pineapple and orange salad, coconut and lime emulsion, sesame tuile. Csak a leírás hosszú, maga a desszert aprócska darabokból franciásan elrendezett költemény volt. V. választása a csokis, mandarinos finomságra esett: Milk chocolate and mandarin orange dessert. Nekem - tiltakozásom ellenére is - hozott kanalat a pincér, pedig akkor már tele voltam, tiltakoztam a desszert, kávé ellen. Végül csak nem álltam meg, hol balra, hol jobbra kóstolgattam bele (kicsit, tényleg) a többiek desszertjébe. Trish-sel versenyt lökögettük a rezgő fejű citromhabot a tányérján, elég gusztustalan, de kárpótolt V.-nél a szelet, rendkívül erősen mandarin ízű zselé, ami nagyon finom volt.

Trish kávét kért még, szépszemű fiatal srác hozta, s mellé egy fehér márványlapon (egy pillanatra fehér csokitömbnek néztük) négy apró csokoládé érkezett. Helyben készült. S mellé kis fadobozban mályvacukor-kockák, és celofánba hengergetett Earl Grey-, és málna ízesítésű zselérudak. Pár percig csak celofánok zörgése hallatszott az asztalnál.

Ahogy végigszámoltam, négy pincér/host foglalkozik minden asztallal, velünk is. Körbeugrálás-érzetem volt, ami nem rossz, csak szokatlan. De az kellemes, hogy nem kérdezte meg tőlünk senki ötpercenként, hogy minden rendben van-e. Elég volt nekik egyszer a válasz, amelynek során a szószomról hallgattam, nem vagyok én elég bátor.

Ugyanis majdnem tökéletes élmény volt, leszámítva a malacom túlsózott szószát. Először arra gondoltam, hogy a húsnak akarnak ízt adni, de aztán rájövök, hogy nem, a szósz tényleg túl sós, s a húskockának egymagában is finom, szegfűszeggel "aláfestett" (bocs!) íze van, az erős körítés zavaró. A másik kifogásom a fizetést intéző hölggyel ellen volt, aki egy kissé túlságosan haverkodósan csevegett az urammal, amikor ő kérte, hogy a két megmaradt csokiból készítsenek számára doggie-bag-et. Tréfálkozott a lelkem, de akkor is, rosszul esett a pincérnő javaslata, hogy hahaha, funny, tekerjük a csokit a számlába... Meg is jegyeztem az uranak, hogy ez a kváterkázás nem volt valami szép, mire ő közölte velem, ne legyek már ilyen nyársat nyelt, este fél 12 volt, nyilván fáradtak voltak már a személyzet tagjai, lazítottak az úri viselkedésen kicsit. Lehet, hogy nagyon várták már, hogy menjünk... A konyha 10.30-kor zár, elvileg... S rajtunk kívül még bőven voltak az asztaloknál üldögélő-csevegő emberek, a fizetési szándék legkisebb jele nélkül...

Ami feltűnt még, hogy az első ránézésre kicsinyelt adag (mármint az enyém, nem az uramék hústömbje), mennyire eltelített. Disznóhúsból három, dobókockánál alig nagyobb húskocka volt a tányéromon, a mindig örömmel fogadott oldalasból névjegykártya méretű jutott. Alattuk a vajon éppen csak megfuttatott spenót - a párolt zöldséggratin pedig aprócska, féltenyérnyi edénykében érkezett. Ennek kétszeresét, de inkább háromszorosát eszem meg egy átlagos napon... S most ez is bőven elég volt. Mi okozhatta? Talán az, hogy majdnem minden falat után letettem a kést-villát, megtöröltem a szám a ropogósra vasalt szalvétában, ittam és csevegtem a kedves asztatársakkal? S nem szólt figyelem elterelőnek a tévé, nem a Home and Away soron következő béna sztoriját néztük, hanem az étellel foglalkoztunk? Ez lenne a titka? Lehet, hogy egyszerűen nem élvezzük már ki odahaza az ételeket, csak belapátoljuk, s mire észrevesszük, már szokás lesz belőle, s nem étel az, hanem csak táp, s kár erőlködnöm fantáziadús főzéssel, ha úgyis a tévé dominál...? Nem csoda, hogy szélesedem...

Nem rajongok a vendéglőbeli fotózás ötletéért, s úgysem tudnék jó képet készíteni, s étteremkritikusnak sem vagyok jó, úgyhogy elnézést a fellengzősre sikeredett szavakért. Sikerült elkerülnöm az "ízvilág" szót, nem tudom, észrevettétek-e - erre külön büszke vagyok :-) A lényeg: egyszerűen csak jól éreztem magam, remélem, a többiek is. Finom volt az étel, olyan élmény, amire jó visszaemlékezni - elsózott szósz ide vagy oda. V. másnap mesélte kollégáinak, hogy hol ettünk, majdnem lehülyézték, hallván az árakat (rákérdeztek), aztán kiderült, hogy ők sörre elköltenek ennyit egy héten... S házassági évfordulója sincs mindennap az embernek :-) Az már biztos, hogy szeretnék máskor is itt ünnepelni. Egy férj és egy tömb steak társaságában...

Mi is ez az idézet a blog címeként?

Mit jelent? Ki írta? Ismernem illenék? - kérdezte tegnap apósom.

Hosszú a története ennek, kérem. Évekkel ezelőtt esküvőre voltunk hivatalosak. Ennek történetét még a régi blogomban írtam le (lásd itt).

Akkor este az erősen vidéki B and B szobájában, a házigazda által festőien elrendezett (szétszórt) könyvekbe lapozgattam bele időtöltésként. Az egyik egy szakácskönyv/képeskönyv volt, ír tájak szépségét ötvözte ír receptekkel. Nem véletlenül volt ám a könyv az asztalon, ugyanis a házigazda egyik receptje - ha jól emlékszem, valamilyen galambos recept - is ott a többi között.

Azonban ez az idézet, ez ott állt a könyv elején, a belső oldalon. Valamiért szíven ütött. Egy apró papírfecnire lemásoltam, az eredeti tördeléssel, mert valójában így nézett ki:

"...Or to be a place that
has got
To be forgiven

for its faults."

S olyan szellemesen és találóan kifejezi, amit Írország iránt érzek. Szabad (száraz, magam-kiizzadta) fordításban ezt jelenti: ..."Vagy hogy az a hely legyen, amelynek meg kell hogy bocsássuk hibáit." (Ha nem ezt jelenti, vagy van rá jobb fordítás, Botond barátom majd jelzi. Ugye? :-))

Írója egy amerikai-ír író, JP Donleavy, akinek leghíresebb, Ginger Men c. könyvét annak idején betiltották az országban. Túlságosan merész volt az ittenieknek, mármint a cenzoroknak. Tőle még semmit sem olvastam, de a kérdéses kötet ott ül a polcon, várva a sorára, sok más fontos és kihagyhatatlan művel együtt.

Most, hogy apósom rákérdezett, keresgéltem az idézet eredete után. Nem tudtam rájönni, melyik művében szerepelhet ez a sor, hiszen egyáltalán nem ismerem azokat. Ellenben eltévedtem a róla készült rendkívül részletes weboldalra. Hamar küldtem egy mailt a fenntartójának, segítsen nekem, itt és itt találtam az idézetet, az író melyik művéből való?

Alig küldtem el a levelet, amikor egy felsorolásban megtaláltam azokat a műveket, könyveket, amelyekhez Donleavy bevezetőt, netán egysoros kis ajánlót írt. S köztük azonnal felismertem a borítójáról az "Ireland, the taste and the country" c. könyvet, aminek az előlapján olvastam az idézetet. Gyanúm támadt, hogy az én évekig melengetett idézetem nem is idézet, hanem ajánló?

Más oldalakon bóklászva még ezt a mondást találtam tőle: “But Jesus, when you don't have any money, the problem is food. When you have money, it's sex. When you have both, it's health, you worry about getting ruptured or something. If everything is simply jake then you're frightened of death.”

Megmosolyogtatott ezzel engem, az örök aggódót:

"Az égre, ha nincs pézned, a kaja miatt aggódsz. Ha az van, akkor a szex miatt. Ha megvan mindkettő, akkor az egészséged aggaszt, hogy megszakadsz-e, vagy mi. Ha minden rendben, akkor pedig a haláltól rettegsz."

Még ma éjjel meg is jött is válasz a JP Donleavy oldal fenntartójától. Az idézet valóban egy rövidke ajánlás csak, kifejezetten annak a könyvnek írta. Úgy volt, ahogy sejtettem. Így folytatta a könyv címét, jellemezve az országot.

S ezzel szíven ragadott.

A többi írását is fel kellene fedezni...

De ami ezt illeti, mostanság inkább Európa felszabadításáról olvasok. Két kötet után csömörig elteltem Stieg Larsson stílusával, sok szálon futó történetével, fura hősnőjével, így a Millenium-trilógia utolsó kötete még várat magára. Helyette ezt olvasom.

Szomorú, borzasztó, megdöbbentő, csupa olyan dolog, amiről egyáltalán nem tanultunk az iskolában. Valószínűleg azért, mert nem volt szabad... Emlékfoszlányokat ugyan hallottam nagyanyámtól, de nem volt valami lelkes mesélő, ha erről faggattam. Azt tudom, hogy nagyapám annak idején mereven ellenállt, amikor nagyim el akarta hagyni az országot. S őrizte inkább a szővőgyárat, baja ne essék. Legalábbis ezt mesélte nagyanyám. Aki Svájcba ment volna. Későbbi el-, és kivándorlásomkor is mindent Svájchoz mért. Messze van az a London? Svájcon túl? Írország? Svájcon túl?

Ez volt a mérce.

***

Amúgy ha megnézitek, az idézet keresésekor az én blogom jön fel elsőként. Eh. Keressétek inkább JP Donleavy írásait.

Kedves Emese és Laci!

Szaporodik a telepi állatállomány: tegnap feltűnt ugye, a mókus, ma reggel pedig már két fácánkakas ballagott el a ház előtt, majd besétáltak a legutolsó földszinti lakás kertjébe...

(Kép a Wikiről)

Tegnap életemben először vezettem hózáporban. Még tapsikoltam is hozzá, úgy örültem neki. Az idő délután egy óra körül kezdett elromlani, egész délután havas eső vagy hó esett a környéken. Amire V.-vel hazafelé jövet felértünk a Scalp nevezetű erdős-vadregényes részhez Enniskerry előtt, már megült a hó a házak tetején, de amint kicsit is lejjebb autóztunk, a tenger felé, ott nem maradt meg a nedves hó. Estére már alapos eső lett belőle, jól átáztatta a kertet... Az elmúlt 12 év alatt ilyen hosszú, hóban ilyen gazdag telet még sosem tapasztaltunk.

Tegnap Dublinban Amandával találkoztam, aki nagy rejtélyeskedve kért randit. Mint kiderült, a műszakjait nagyon megnyírbálta volt főnököm, s ezért valamilyen keresetkiegészítés után nézne. Mivel mostanság nem megy jól a kávézónak, egyre csak csökkennek a munkaóráik. Ő egyedül tartja el a kisfiát, muszáj neki valamilyen plusz melót találni, mert nem él meg a heti 30 órából.

Sütésre gondolt, és az üzlet megalapításáról faggatott. Kávézóknak akar szállítani. Meséltem mindenről, ami csak eszembe jutott, a higiénikus látogatásáról is... mit-hol érdemes beszerezni, hogyan kezdje... Remélem, nem veszíti el a lelkesedését. Ő sokkal lendületesebb, bátrabb, mint én, biztos sikerülni fog valamilyen úton belekezdenie ebbe. Ha mégsem, vagy túl sok kiadással járna a kezdet, azt mondta, akkor inkább megpróbál egy teljes munkaidős állást találni, bár mostanság a szakácsoknak, cukrászoknak sem könnyű feladat ez.

Apropó, bármennyire rosszul megy a kávézónak, a sütijeim azért fogynak, a százas adag elfogyott az első két hétben.

***

Tegnap megint csak bebizonyosodott, hogy nem vagyok életrevaló. A randi után bementem a TK Maxx-ba, ahol leárazott, szezonból kifutott holmikat kapni, valóságos kincsesbánya, legutóbb pl. remek kiszúrókat találtam fillérekért. Akkor egy csavaros tetejű üvegedényt is vettem, amihez sikkes fémkanál tartozott, amit bele lehet szorítani az üveg fedelének vájatába. Abban az őrölt mandulát tartom, egy kiló majdnem belefér. Egy ugyanilyet vadásztam le most, gondoltam, valamelyik cukromnak, vagy magoknak jó lesz. Csak éppen a kanálkát nem találtam a dobozban. Kérdeztem a polcrakodó hölgyet, nem tud-e róla, nem talált-e egy elhányt fémkanálkát a földön (mert hogy a népek alaposan szétrámolnak mindent, s néha keverednek dolgok a földön, és a csomagok tetején). Természetesen nem talált, de mondta, említsem meg a kanálhiányt a fizetésnél, és akkor olcsóbban megkapom az üveget.

Már ettől enyhe izgalom fogott el, hogy hát izé... szólni... De azért csak megemlítettem a pénztárosnak, hogy hiányzik a kanál, mit tegyek? Erre odahívta ugyanazt a nőt, aki a konyhás pultokért volt felelős, s ő megint csak megerősítette, hogy kanál, az sajnos nincs. Erre a pénztáros nézegette a csomagot, fejben számolt-osztott-szorzott, majd közölte, hogy 5 euróért vihetem az üveget (5. 99 lett volna). "Így rendben?" S nézett rám, várakozón. Én pedig, ahelyett, hogy mondtam volna, hogy "Hm, 4.50-re gondoltam", túláradó hálával néztem rá, hogy igen, ó, köszönöm, remek. S titkon izzadt a hátam.

Még hogy üzletasszony, hahaha.

***

Egy súlyos tartozásomat kell pótolnom. A lepkés torta ötletét, a készítés módját Peggy Porschen Romantikus torták c. könyvéből vettem.

Az imént Daphne hívott, hogy a klub szakácsának nagyon tetszett a torta, és esetleg majd hív, születésnapi torták kapcsán... De most irány a konyha. Várnak a gingerbread men-ek. S este lakógyűlés egy közeli szállóban...

Még hogy mókusbiztos etető...

Alfa-meet

Ma megint Alfás összeröffenés volt. Délben Maynooth-ban találkoztunk, és azután indultunk egy kis környékbeli vezetésre. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy míg Bray-ből ragyogó napsütésben indultunk, Dublin határában már behavazott táj fogadott minket, s beborult az ég. S én csak egy könnyű kabátot vittem, arra számítva, hogy kocsiban ülünk inkább, nem a szabad ég alatt álldogálunk! Maynooth-ban gyorsan szert tettem egy sapkára, s milyen jól tettem, ugyanis egy parkerdőbe mentünk, az volt a meet úticélja. Csodás volt a vékony hóval borított tájon át autózni, szebbnél-szebb házak, birkás-lovas-tehenes mezők között. A parkerdőbe pedig biztosan vissza fogunk menni, mert gyönyörű lehet tavasszal, amikor minden zöld. Addig néhány kép a meet-ről:

A Donadea Parkerdő bejárata. Nagyon-nagyon tetszettek a vékonyan behavazott fák. Mivel a beléptető automata csak fémpénzt fogad el, volt egy kis fennakadás. Nem mindenki tudta nagy hirtelen előkapni a négy eurót... Perceken át ültünk amiatt, hogy az előttünk lévő egyik Alfás kéteurósát többször visszaköpte a gép: utóbb az érme kéteurósra igen hasonlító, valamilyen indonéz vagy thai pénznek bizonyult, s eltartott pár percig, mire tulajdonosa rájött, hogy mi nem stimmel vele.

A felhozatal.

Ez a kis meseházikó-szerű kávézó életmentőnek bizonyult a hidegben. Mindenhol élő, friss virág, még a WC-ben is, utóbbi mécsesekkel, pelenkázóval, baba wc-ülőkével ellátva. Kényelmes párnák a székeken... A kávé sajnos, gépi, és a sütik legtöbbje gyári termék, de ne legyünk telhetetlenek: igen hangulatos hely, tűzzel az épület előtt. Szeretettel, odafigyeléssel fenntartott hely.

Romos, elhanyagolt kastély a parkerdő közepén.

Ezt a vacogó weimari vizslát legszívesebben ölbe kaptam volna. Szegény, alighanem szobakutya, mert igen hosszúak voltak a körmei. Sage-nek hívták. Gavin, az egyik Alfa-tulajdonos próbál itt vele barátkozni. Hallottátok Ti már, milyen, amikor vacog egy kutya foga? Először azt hittem, morog, de közelebb hajolva vettem észre, hogy a szerencsétlennek csak a foga vacog, az koccan össze... kikötötték a pad mellé, hadd álldogáljon a sárban, nyomorult.

Barátságos csevegés a tűz körül

A tegnapi "party"-ról majd még írok. Most egyelőre annak örülök, hogy hazaértünk a melegbe... és felfedeztem, hogy a számgép előtt ülve - kis nyújtozással ugyan, de - fel tudom rakni a csülkeimet a radiátorra. Maga a mennyország!