Kedves Laci!

I'm a Highway Star!

Ma dolgoztam, mint a kisangyal. Hétfőn kisütöttem a kávézó ren-deléseit, előre egész hétre - sajnos, elszámoltam a tésztaadagot, s a piaci már nem fért bele. Így is 595 aprósütit sütöttem ki. 4 kiló liszt, 1600 gramm vaj, ugyanannyi cukor, 8 tojás, stb. Ma hamar elkészítettem azt a 24 darabos rendelést, ami ma estére a kávézóba kellett (babaváró bulira rendelte valaki), s délben le is szállítottam, hogy délután már megszakítás nélkül tudjak dolgozni.

A napi munka remekül sikerült, lendületben voltam, jó zene mellett. Az egyetlen döbbent öt percet az okozta, hogy ex-főnököm fél 11-kor rámtelefonált, hogy hallotta, amúgy is jövök be, tudnék esetleg pár tortát hozni? Wha'? Nem, feleltem, tőlem szokatlan nyugodtsággal, hiszen 500 sütin dolgozom, csak nem elfelejtetted? Nem, nem felejtette el, csak gondolta, hogy... esetleg... Végül abban maradtunk, ha szokatlanul jól haladnék, szerdán megpróbálok nekik sütni valamit.

Délben aztán a megrendeléssel együtt bevittem a mini cupcake-formát, azt az egy 24-lyukút, amim van, mert az is segítség, amikor ezret kell kisütniük. Csak ki-, és berohantam, a sütiket otthagytam a polcon, s siettem haza. Fantasztikusan jó idő volt, bőgettem a Driving Songs CD-t, s megállapítottam, hogy a Highway Star c. szám határozottan agresszív kismalaccá tesz a volán mögött, főleg, ha előttem 40-vel ballag valaki, és emiatt éppen úgy érünk minden lámpához, hogy az piros lesz. Legközelebb valami visszafogottabb zenét fogok hallgatni :-)

Ranelagh-ban megdöbbenve láttam, hogy a Mint vendéglő, amelyik tavaly kapott Michelin-csillagot, bezárt, a helyiség kiadó! Idehaza gyorsan utánanéztem a neten, mi történt, talán nagyobb helyre költöznek?! (Amanda valaha ott dolgozott.) De nem, vége, csődbe mentek, okként a nehéz gazdasági helyzettől a sztárséf hatalmasra duzzadt egójáig sok mindent felhoztak.

Ugyancsak bezárás fenyegeti parti kedvencünket, a Barracudát, tulajdonosa bajban van, csak remélni tudom, találnak valakit, aki megveszi. Nem rossz hely, főleg, ha vacsorázni megy oda az ember, elég hangulatos, s a kilátás miatt külön kedvelem.

Szombaton pedig a piacon mesélték, hogy az a Laura Thorpe, a Laura's Bakery tulajdonosa, akit a tavalyi "Start your own business" fejtágításon mint példát hoztak elénk (lisztmentes sütiket gyártott, valamint tönkölylisztből készült sütiket, süteményszeleteket), nos, az ő vállalkozása is csődbe ment. Őszintén sajnáltam, mert lendületes, lelkes fiatal nőnek tűnt a videófilmen, ráadásul valahogy úgy kezdte, mint én, hobbiként sütött, aztán piacon árult, majd megalapította saját kisvállalkozását... alkalmazottai voltak, betört ide-oda, s most tessék.

Susannal beszélgettem ma egy negyedórát. (Jövő héten megyek babanézőbe.) Majdnem csupa jó hírt mondott, Deirdre lánya és a párja beköltöztek a felújított házba, Cian, a baba jól van, hízik, a lánya januárig otthon marad a babával, aztán Susan felmond, és onnan kezdve napközben ő foglalkozik majd a kicsivel. Távozása után az eredeti bandából, a régi Londis-osok, egykori kollégáim közül már csak Bernie marad a boltban.

Aztán elmesélte még - mert nem csak vidámság ám az élet -, hogy "Da" Duffy, Duffy papa, vagyis Gerry Duffy, egykori közös főnökünk idős papája haldoklik, a hospice-ban van már. Da 92 éves, nemrég ünnepelte a születésnapját. Amíg a Londisban dolgoztam, nagyon kedveltük az öreget. Többször sütöttem neki tortát, meglepetés-sütit, s mindig raktuk félre a húspotyadékot az Oscar nevű kutyájának, s borzadtunk, mert az öreg a kocsija hátsó ülésére borította ki az ebnek a maradékot. Hiába volt nyugdíjban, mégis mindig jött, megnézni azt a 6 boltot, aminek a franchise-át még ő vette meg az angol Londis-bolthálózattól. Sikerült boltos-diansztiát alapítania, mert a fia, és két unokája is boltosok lettek. Mindig kinevetett, mert rosszul ejtettem ki az apricot szót - sokszor hozatott ugyanis velem lekvárt a piacról, s a sárgabarack volt a kedvence. "Éprikot az, nem eprikot!" - figyelmeztetett. Elmesélte egyszer, hogy amikor még kezdő boltosok voltak a feleségével, külföldről rendelt gyümölcsből hatalmas üstökben főzték eladásra a lekvárt... Főnökünk, Da fia, Basil - ha jól emlékszem, még tavalyelőtt - eladta a boltjait, s elköltözött Spanyolországba, új feleségével. A Londis-unkból, egykori munkahelyemből Centra lett. Ennek ellenére Da azért be-benézett a régi helyekre, és most, az egykori alkalmazottai, többek között Bernie is, hetente bejárnak Da-hoz a hospice-ba. Szellemileg teljesen jól van, mindenkit megismer, beszélget, csak éppen a teste adja fel, elfogy lassan. Borzasztó.

Emiatt a hír miatt kicsinyég le voltam eresztve, mire V. hazajött, s csak az dobott fel, hogy a sütik festésével a vártnál gyorsabban haladtam. Már csak 290 van hátra, azt holnap délelőtt megcsinálom, s talán tényleg marad időm sütni még tortákat a kávézónak...

Így este 11 felé eszembe jutott, hogy hm, ma volt, ahol egy újratemetés évfordulóját ünnepelték, máshol Bloomsday volt, de ma nem értem rá megemlékezni egyikről sem...

No fecking comment - vagy mégis?

"Szeptembertöl live out, vagy live in nanny munkát keresek Dáb-linban!" - írja a leányzó. Állítása szerint már élt itt.

Tényleg?

Jaj, ne legyek már ennyire kritikus. Anno a Malév-es néni is az után érdeklődött a gépen a mellettem ülőtől, hogy "ön utazik 'Döblinbe'?" Pedig neki azért illett volna tudnia.

De azért fáj.

Globalizáció rulez

Sötét, alacsonyan szálló viharfelhők fenyegetik Bray-t már egy órája. Lassan kúsztak a Wicklow-hegység felől, s csak az imént kezdtek esni a súlyos, hangosan szétcsappanó esőcseppek a terasz kövére. Egészen eddig tapadósan meleg volt, a séta után muszáj volt újra lezuhanyoznom. Már-már kinti teregetést terveztem, amikor megláttam a fekete réteget a látóhatáron. Már zuhog. Érdekes volt hallani a környéken sietősen becsukódó ablakok csattanását. Én éppen most nyitottam tágra az ablakokat - legyek sehol, hadd járjon a hűvös, de friss levegő.

A jókora, fóliába tekert sütitészta-adagok már érnek a hűtőben. Kikészítettem néhány jó CD-t is a hosszú munkához, és majd még egy jó eszpresszóval megtámogatom a lelkemet.

***

Gyerekkoromban emlékszem, mennyire ritka jószág volt a háztartásban egy-egy külföldi termék. Persze, kaptunk másodkézből farmernadrágot, néha egy-egy magazint, csokit... A nagyimék szomszédságában élő fiatal házaspárnál kisgyerekként láttam néha külföldi (német) pletykalapokat, magazinokat, a rokonaik által küldött édességet. (Ők aztán el is tűntek, suttogva lehetett csak emlegetni, hogy "disszidáltak"...)

Az iskolában a lányok között irigység tárgya volt az, akinek "szagos szappan" került a birtokába. Hiába volt közel Sopronhoz Ausztria, a szüleimnek arra nem volt dolga, mi ilyesmit legfeljebb ismerőstől kaphattunk, vagy anyám valamelyik külföldet megjárt kollégájától. Emlékszem, mennyire irigyeltem barátnőmet, akinek ruhás szekrényében a dobozukból, papírcsomagolásukból óvatosan kihámozott, gondosan a ruhák tetejére helyezett gyöngyvirág-, narancs illatú, vagy kókusztejes szappanok díszlettek. Főleg a narancsos tetszett, fura, kissé íves formájával, tenyérbe illő, simogatásra csábító alakjával - örültem, ha engedte kicsit a kezemben tartani a ritka kincseket.

Később, a gimnáziumban, serdülő nőként ámulva hallgattam azokat a pletyiket, miszerint "X. Bécsből hozatja az OB tampont". Voltak, akik dobozszám rendelték említett lánytól a szükséges kelléket, míg én csak álmodozhattam ilyen luxusról. Hogyan is futotta volna nekem ilyesmire havi 60 forintos zsebpénzből? Amit amúgyis inkább mozijegyre szántam.

Érettségim idejére esett apám első külföldi kiküldetése, az NSZK-ba ment előadást tartani. Bizony ám. Meghozta nekünk életünk első (nyugati) magnóját, és hozott nekünk kis csokoládékat, dobozos üdítőt - ezeket aztán büszkén vittem az írásbelire, a padon gondosan elhelyezve, nemcsak szendvicsem van ám, parizerrel, hanem ilyesmim is. Őrület, mire vágtam fel :-) Később pedig a helyi "dolláros" boltban lehetett elkölteni szülőm kinti útjairól megmaradt schillingeket, márkákat.

Aztán, amikor már könnyebben lehetett külföldre menni, volt egy emlékezetes biciklis bevásárlásom Deutschkreuz-ban, szülők nélkül. Tornacipőt vettem összespórolt filléreimből. Rögtön utána jött London a vadító sokféleségével, csak kapkodtam a fejem a választék láttán a boltokban - le voltam nyűgözve. Pár évre rá azon tréfálkoztunk egy skót tengerparton barátnőmmel (tájfutó versenyre mentem velük, tolmácsként), hogy lám, itt ülünk, skót tengerparton, a magyar Pick-szalámis szendvicseinkkel, német nescáfét iszogatva, svájci csokiszeletet szopogatva, és angol almát eszünk mellé. Ez ám az élet.

Majd jött Írország. Eleinte ámultam, kisvárosi lány, micsoda dolgokat kaphat az ember egy ír boltban - főleg az angol Tesco írországi boltjaiban: nem volt ritka az osztrák biokrumpli, az indonéz halkonzerv, az orosz rákkonzerv (ez már azért súlyos áron), a spanyol saláta, az alaszkai lazackonzerv, a francia és amerikai gyümölcs, a ciprusi sajt, az olajbogyók tömege, a világ mindenféle tájáról hozott borok... Nem kellett nekiindulni a világnak, a világ kopogtatott a boltajtón.

Azt hittem, már nem érhet meglepetés. De a legutóbbi vásárláskor, amikor V.-t is vittem magammal, érdekes dolgot talált a Tesco-ban. Én általában csőlátással csak azokat a dolgokat látom meg, ami a listámon szerepel, főleg, ha sütéshez vásárolok be, mint most is. Így esett, hogy míg az alsó polcról gyűjtöttem be a vajat a sütéshez, addig V. a felső polcon talált egy színes csomagolású vajat. Megnézi, forgatja: "Te, ez új-zélandi vaj, kipróbáljuk?"

Érthető okokból elfogultak vagyunk mindennel szemben, ami arról a remek szigetről érkezik - bár ittunk már pocsék bort, de azért mindennek adunk egy esélyt. Új-zélandi tejtermék? A bort, a fagyasztott báránycombot (na, ez is érdekes, ebben az országban pláne), hoki halszeletet, almát már megszoktuk, de vaj? Ide?

Az Anchor márkájú lepkés, fűszálakkal, napocskával, "múú, szabadság, legelés, legelő" szavakkal díszített csomagoláson az első pillantásra minden arra vall, hogy a vaj angol. "We are a free-range butter company" - írják aztán a hátoldalon -, s remélik, hogy a krémes, kellemes íz az Anchor-t majd Anglia legkedveltebb vajává fogja tenni. Aztán efelett mindjárt az is szerepel, hogy a vaj új-zélandi, és az EU-ban csomagolták. Valamint a logó a New Zealand Milk Brands Ltd. tulajdona. A weboldalukon (www.thefreerangebutter.co.uk) ellenben már semmi sem utal arra, hogy a vajhoz való tejet nem angol tehenek szolgáltatták. A tejfeldolgozó cég - mely magáénak vallja a vajat - weboldalán pedig külön kihangsúlyozza, hogy a nekik beszállító farmereket nemcsak a teheneik által produkált tej minősége, de aszerint is válogatták, hogy a tejfeldolgozóikhoz közel legyenek. Persze, lehet vitatkozni, hogy kinek mit jelent az a "közel".

Hm...

Aztán ha úgy keresünk rá, hogy "Anchor butter" - már egészen más oldal jön fel, egészen más infókkal: http://www.anchorbutter.com/ Ekkor már a Fonterra nevű cég jegyzi magáénak az Anchor nevet, ők 11 000 új-zélandi tehenészetet fognak össze, és adják el termékeiket világszerte. A cég a világon sok helyen rendelkezik irodákkal, többek között Angliában is. Fő, árusítással foglalkozó telephelye Németországban van.

Micsoda érdekes dolgok ezek.

A Tesco-ban sűrűn fordulnak elő olyan termékek, amit más szupermarketekben nem tudnék megvenni, angol termékek természetesen, vagy másféle, Angliában már ismert, de Írországban még nem elterjedt áruféleségek. Pl. így kapható a Tesco-ban - ha bárki ingerenciát érez a megkóstolására - a walesi herceg organikus farmján gyártott Duchy márkájú sütemények. A Tesco-ban voltak kaphatók kedvenceim, a Method márkájú környezetbarát tisztítószerek, amelyek "zöldségük" ellenére még V. tetszését is elnyerték, miután egyszer kitakarította velük a fürdőt. Sajnálatos módon nem tartják már őket, most egy másik, pénztárca-barát amerikai termékkel nyomulnak a polcokon, így majd nézhetek más terjesztő után, vagy mehetek Newry-ba, reménykedve, hogy az északír Tesco-kban még megtalálom őket.

Ez a vaj azért meglepett. Hogy ilyen messzire elhozzák azt az új-zélandi vajat, sőt, még ebbe az országba is jut belőle. Hiszen Írországban is remek fűvű legelőkön vannak egész nap a tehenek, jó levegőn, bő eső növeszti nagyra a füvet, s igaz, hogy mostanság filléreket kapnak a farmerek a tejért, és gyakran csábulnak el, s mennek a szebb jövő reményében külföldre (az USA-ba, Montanába, és Új-Zélandra is), de azért nem mondanám, hogy híjában van az ország a jó tejnek, vajnak. Kiváncsi vagyok, meddig lesz az Anchor a polcokon. Valószínűleg túltermelés lehet az oka, hogy ide is került, mert pl. a rajta lévő promócióra (nyaralást lehet nyerni a papírján szereplő kódszámmal) csak angol és északír lakosok jelentkezhetnek.

Amúgy igen finom vaj, az uram is nagyon elégedett az ízével. Most akciós, 1.50 eurót kérnek 250 grammért. Alig veszi ki az ember a hűtőből, máris kenhető, könnyű, krémes. A csomagolása felhasználóbarát, kis vonalkák jelzik belül, a papíron, hogy mennyit kell levágnunk belőle sütéskor, ha 50 gramm stb. vajra van szükségünk. A csomagolása figyelemfelkeltő, kész felüdülés a kis piros lepke és az zöld fű képe a sok zöld/arany- és ezüstszínű papírba csomagolt, vagy a kissé elkedvetlenítő, világosbarna dobozú ír vajak mellett. A csomagolása teljesen papír, nincs belül az a más vajaknál folyton felszakadó, vékony alufólia-bevonat.

Eszem is most ebédre belőle, két vastagon megkent kenyérszelettel, s arra a pár perce odaképzelem magamat valamelyik új-zélandi mezőre, ahol szabadon kószálnak, és harsogó frisseségű füvet legelnek a (talán éppen oda emigrált ír gazda által nevelgetett) boldog tehenek.

Vasárnapi idill

A mai éjszaka elég furára sikeredett. Először kora este meg-néztem egy Leonard Cohen-koncertet, felvételről, ott olvadoztam a tv előtt - az az arc... az a hang..! Most ugyan leírok olyasmit, hogy mézédes, cukorbarna hang, kordbársonypuha hang, de ez hülyeség, és a jelzők rosszak, mert nincs mese, hallani kell. Az pedig nem lepett meg egyáltalán, hogy minden dal után felállva ünnepelte a jobbára negyvenen túli közönség.

A dublini koncentjére csak legyintettem, kegyetlenül drágák a jegyek. Marad a tévés felvétel és a kazetták.

Jóóó vóóót.

Utána egy Robert Redford-filmet akartam volna megnézni, de V. játékra csábított. Rossz az, aki rosszra gondol, hehe, ugyanis X-box-oztunk. A játék során mindenféle egzotikus helyszíneken eldugott tárgyakat kell megkeresni. Mire végeztünk, már éjfél volt. Máskor ilyenkor én már javában alszom, de valahogy kiment az álom a szememből. Még bele akartam nézni a felvett filmbe, s mivel érdekes volt a történet, leragadtam előtte, majd V. is odajött, s együtt megnéztük a teljes filmet. Az ilyesmi - mármint közös filmnézés - ritka dolog nálunk, ízlésünk erősen eltérő, már nem is tudom, mikor néztünk végig együtt egy filmet. Azt hiszem, talán a múltkor a félig megnézett Notting Hill volt az, amire nagy meglepetésemre az uram azt mondta, hogy "nem is olyan rossz kis film ez".

Negyed 3 volt, mire ágyba kerültünk. Tetszett a film mindkettőnknek, annak ellenére, hogy Jennifer Lopez is játszott benne, akit amúgy nem kedvelek.

Ennek volt köszönhető, hogy nagyon-nagyon későn keltünk. De utána mindjárt hasznosan töltöttük az időt, elmentünk a Gyárba bodzavirágért. Az irodaházak körül ugyanis szépen kialakított, parkosított rész van, távol az autóutaktól, ahol bőven terem bodza is. Cigiző biztonsági emberek unott tekintete kísért bennünket, míg elballagtunk a Gyár egyik épülete mögé, s megtömtük a jókora papírzacskót virágfejekkel. Sajnos, a legtöbb virágfej már hervad, hullatják a szirmaikat. De az az illat, ami a bokrokat körülveszi...! Emlékszem, amikor egyik kávézóbeli managerem megkérdezte, hogy meddig tudom csinálni a bodzaszörpöt, mondtam neki, úgy 2-3 hétig. Ja, ő azt hitte, egész nyáron virágzik a bodza... Sajnos, nem. A 6 palack elfogyott a piacon, megpróbálok még egyszer ennyit eladni, aztán véget is ért a bodzaillatú időszak.

Utána V.-nek muszáj volt beugrania az irodába, én pedig addig megcsapoltam a kávégépet. V. megmutatta a Surface-t, ami ki volt állítva az emelet közepén. A mintapéldányon a Concierge nevű alkalmazás futott, így az éppen betöltött London térképet tologattam, nagyítottam-kicsínyítettem az ujjaimmal, keresve az ismerős címeket, helyeket. A Surface nagyon jó, sokáig elszórakozhat rajta az ember, azt meg sem mertem kérdezni, mennyibe kerül. Egyelőre csak cégek számára vehető meg.

Amúgy rettenetes, milyen a levegő bent a Gyárban, hétvégén, amikor nincs légkondícionálás. A számgépek mennek éjjel-nappal, a levegő sűrű, nehéz, szinte harapni lehet, rossz szagú, szinte fojtó. Míg megittam a kávét, nem is maradtunk bent, kimentünk a folyosóra, nyitott ablak mellé. El sem tudom képzelni, hogy bír megmaradni bent az, akinek esetleg hétvégén dolgoznia kell.

Amúgy nem szeretek bejárni a Gyárba, legalábbis munkaidőben nem. A folyosókon velem szembejövő emberek elnéznek a fejem mellett, köszönésemet nagyritkán viszonozza csak valaki, idegennek és nemkívánatosnak érzem magam, ha valamiért bemegyek V.-hez. Hatalmas útvesztőhely. Mindig eltévedek, rossz felé fordulok, V.-t csak a kirakott magyar zászló segítségével szoktam megtalálni. Nem is tudom, tudnék-e dolgozni ilyen kis kasznikra osztott helyen, ahol minden köhhentést hallani, s az ember nem igazgathatja meg nyugodtan a bekapott bugyiját anélkül, hogy ne kellene attól tartania, hogy a háta mögött ülő esetleg éppen akkor fordul felé a székkel.

***

A tortát a várakozásommal ellentétben nem anyu, hanem apu gyűjtötte be, ráadásul hozta magával a születésnapost is. A kislány láttán összeugrott a gyomrom, no, most azonnal kiderül, tetszik-e neki a torta, nincs haladék. Nem mertem az arcába nézni, míg levettem a dobozról a tetejét, de V. állította, hogy a gyereknek elnyílt a szeme, és láthatóan tetszett neki, amit látott. Fura volt, hogy apu a kiscsaj kezébe nyomta a számlát, míg kivitte a tortát a kocsihoz. Azt hittem, meglepetésnek szánják a tortát, de apu csak legyintett, s mondta a lánya feje felett, hogy nem titok, tud róla.

V. hiába bizonygatta, hogy minden OK, addig nem nyugodtam meg, míg meg nem kaptam szombat délután az sms-t a mamától, hogy köszönik a tortát, s nagyon boldoggá tettem a lányát. Phű.

***

Adós vagyok a színházi beszámolóval. Kizárólag Trish kedvéért mentem el megnézni vele a világpremieres darabot: Shawshank Redemption. Stephen King novellája, amiből a világ egyik legközkedveltebb filmje készült Tim Robbins és Morgan Freeman főszereplésével. Lehet azt felülmúlni? Lehet még újat kihozni belőle? Erősen kételkedtem. Nem is adott újat. Annak, aki látta a filmet, olyan érzése lehetett, hogy a filmet látja rövidítve, képeskönyvszerűen. A darabban a főhős kiszolgáltatottságát egy kis full frontal nudity-val és kicsit begyakorolatlannak tűnő "erőszakos" verésekkel és verekedésekkel ábrázolták, amitől egyrészt pirult a fülem (igen, zavarba tud hozni egy pucér férfi/segg látványa), másrészt valahogy olyan hiteltelen volt az egész. Nem tudtam komolyan venni, nem rázott meg. Na, nem fröcsögő vérsugárra vágytam, csak arra, hogy tényleg tűnjék igazibbnak, valódibbnak az a "mintha".

Az utolsó öt perc azonban, no, az tetszett. Red monológja volt csak szerintem olyan jó, hogy megérdemelt néhány elkent könnyet, és vörösre tapsolt tenyeret. Az az öt perc volt a lényeg, attól a remek fekete színésztől, akinek arra az öt percre száz százalékig elhittem, hogy ő tényleg az, akit alakít, s micsoda boldogság is kiszabadulni annyi év után a börtönből, és találkozni rég látott barátunkkal. Azért az öt percért megérte végigülni az előadást. Nem volt rossz, erős közepesnek osztályoznám. A filmhez mindenesetre nagy kedvet csinál.