2016. június 15.

Kerti idill

Amióta itt járt a higiénikus (nem volt semmi gond, csak pár dolgot mondott, hogy mit kellene még csinálnom), azóta gyakorlatilag folyamatosan van nagy megrendelésem, jobbára a kávézónak köszönhetően. Ami remek, mert lefoglaltuk a jegyeket a nyaraláshoz, s a repjegyek ára nem csökkent, hanem nőtt, ugye. Majdnem minden hétre esik megrendelés a saját klienseimtől is, mind visszatérő megrendelő, ami jó, de új megrendelő nem akad. "Like"-ingolják az oldalt, de nincs érdeklődő. Illetve egy volt, egy fiatal hölgy, jókora mennyiséget rendelne, de csak jövő márciusban, esküvőre. Már ha rendel...

A kert köves terasz része úgy-ahogy rendezett, kitakarítottam. Felállítottam a víztartályt, szorgalmasan töltögetem bele a mostanában megszaporodott esőknek köszönhetően  vödrökben felgyűlt vizet. Oisín az alacsony, cserepekkel teli kerti falon való egyensúlyozása közben rátaposott a kis harangvirágomra, s letörte a szárát, a fő szárat... Így az egy locsoláskor egyszerűen kifordult a cserépből. Bosszankodtam nagyon, az egyetlen kék virágú növény volt az egész kertben, de aztán pótoltam egy újjal, s leraktam mindent a falról, ne érje kár. A kinyílt virágú áldozatot még napokig döngték körbe a méhek, mert nem volt szivem a komposztra dobni, még holtában is gyönyörűen kéklett. Oisínnal váltottam egypár kemény szót, ami nem rendítette meg: most is rajta-rajtakapom néha, ahogy egy vízzel teli edényből iszik, s mászkál a falon.

Egyik délután, olvasás közben fura, nedvesen szuttyogó zajra lettem figyelmes. Először arra gondolta, a fölöttünk lakó kisgyerek lövöldözik vízipuskával. Óvatosan osontam az ajtóhoz, nem tudtam, mire számítsak. Hát egy barnás, világos mellű madár fürdött az edgyik, szintén vízzel teli edényben. Egy énekes rigó! Mint kiderült, énekes rigó az is, amelyiknek a csodás énekét olyan sokszor, néha még késő este is halljuk. A Facebook-on egy madaras csoport segített meghatározni a hangját, amikor beküldtünk egy felvételt az énekével. Amilyen kis jelentéktelen, barnás madár, olyan erős, változatos éneke van. Még azt sem bántam, hogy megláttam, ahogy erős csőrével szétszórta az egyik cserép földjét a teraszon. Ilyen énekért cserébe bármit.

Amúgy a madarak a legfőbb örömöm a kertben. Az a jövés-menés, amit csapnak, az apróbb családi jeleneteik, a műgond, amivel végigvizslatják a növényeket kajáért... a csicsergés, a szárnysurrogás, az az ÉLET, amivel betöltik az én ápolatlan kertemet, olyan életörömet ad, olyan érdekes. A vörösbegy fiókák alighanem felnőttek már, s másfelé járnak, rég láttam őket. Ellenben már röpképesek a cinkefiókák, akik hangos, pösze csicsegéssel követelőznek, s járnak szüleik nyomában, akik megszállják az etetőt, aztán a fenyőt, s összeszednek mindent, amit lehet, a fiókáknak, akik szárnyverdesve guggolnak mellettük. Cserépről-cserépre járnak, ugrálnak, fejforgatva néznek meg minden szárat, levélnyelet, s nekem nincs gondom kukaccal, féreggel... Csak a meztelen csigákat, vagy házascsigákat kell összeszednem sötétedés után, egy zseblámpa fényénél, s nagy ívben átsegítenem őket a falon.

Néha, mint egy moziban... ülök a ágyon, teával vagy kávéval a kezemben, s nézem őket. Feketerigó, zöldike, szürkebegy, énekes rigó, cinkék, pintyek, vörösbegyek, néha zajos szarkák jönnek... Még az unalmas zoknipárosítás, pólóhajtogatás is más, amikor egy erdei pinty válogat az etetőn, az ajtón túl, az embertől alig két méterre, s félelem nélkül szökken át az itatóhoz, hogy igyon egyet a napfénytől csillámló, szellőtől remegő felszínű vízből.