2009. július 9.

Hal(szag), provanszi fűszerezéssel

Ez ma egészen jó nap volt. Kezdődött ott, hogy ráérősen elautóztam Dun Laoghaire-be, átadni Daphne-nak a sütiket, amiért cserébe ajándékot nyomott a kezembe, sőt, még parkolóengedélyt is adott, ne fizessek az automatánál, majd elmagyarázta nekem a járda melletti parkolás helyes módját - ugyanis sikerült előadnom egy igen bénán elkövetett parkolást a háza előtt, két kocsi között.

Aztán a Cakebox nevű cukrászüzletben/üzemben sikerült beszélgetnem az eladóval. Eddig mindig sietett, vagy a műhelyből jött elő, nem mertem zavarni, de most - főleg, amikor megláttam, hogy vannak új rizspapírból készült virágaik - beszédbe elegyedtünk. A végén már a cupcake-ek árairól beszélgettünk, melyik cukrászatban mennyit kérnem egyért. Iszonyat árak vannak. Mármint máshol: ők cupcake-enként 1 eurót kérnek, a dekoráció extra, de az sem túl sok. De említett helyet, ahol minden extrának számít, egy cupcake mázzal, díszítéssel 9 euro...!

Kibeszéltük még a válogatós menyasszonyokat, megbámultam egy plexiből készült cupcake-tartót (189.99 euro - nem írtam el), s máris volt újabb téma. A kirakatban ugyanolyan cupcake-tartó állt, mint amilyet én örököltem meg Susan lányától, s amit Tracy-nek, a menyasszonynak is ajánlottam az esküvőjére. Kérdeztem, hány cupcake fér el rajta? Mert Tracy 180-at akar rátenni. Kiderült, 120 fér el rajta, több nem. No, ezt is megtudtam, anélkül, hogy nekem kellett volna üres cupcake kapsznikkal telerakni próbaképpen a tartót.

Aztán a rizspapírvirágokat csodáltam meg, vettem párat, csak hogy gyönyörködhessek bennük, s elmeséltem, én honnan szereztem a virágaimat. Azonnal felcsillant a szeme, tudok-e weboldalt mondani? Címet? Email-címet cseréltünk, s amit lehetett, elmeséltem neki a Szamos gyárban készülő marcipánvirágokról. Holnap viszek neki pár mintát, gyümölcsöket is, még megmaradt pár a legutolsó adagból, amit hazulról hoztunk.

Tényleg örülnék neki, ha sikerülne rendelniük a Szamostól rózsákat. A Szamost itt nem ismerik, amerikai cukorvirágokat láttam csak eddig, marcipánt nem is. S azt is remélem, hogy velük profibban és gördülékenyebben fog lefolyni az üzlet, mint a kávézóval, mert két éve főnöknőmet igencsak meglepte a nehézkes ügyintézés. Bár, ahogy néztem, még ugyanaz a nő intézi az exportot...

Hogy megvolt a mai napra való hazafias cselekedetem, elégedetten indultam el a kocsi felé, de elakadtam az egyik sarkon, egy ígéretes health shop kirakata előtt. Bent aztán a polcokon látható teatömeg bűvölt el. Nemrég kiolvastam egy teákról szóló könyvet, úgyhogy ott volt a kis kívánságlista a fejemben. Egy japánnak tűnő néni pattant mellém, s tört angolsággal tanácsolta, melyiket válasszam. Nagyon jó kis boltja van, ahol szendvicseket, salátákat is lehet enni, ott helyben, vagy elvitelre lehet venni. Daphne sms-ezte később, hogy a tulaj egy "őrült hippi", s a nő a felesége.

Végül egy fura nevű japán tea mellett döntöttem (később felfedeztem rajta a magyar feliratot is, tehát odahaza is kapható). Igen érdekes, mert nem csak tealevelekből áll, hanem inkább kis ágacskákból. Kukicha a neve, egy liter vízhez két púpos evőkanálnyit kell adni, majd öt percig kell forralni a vizet a teával együtt. Igen kis koffeintartalmú tea, érdekes, kellemes íze van, nem hiányzik hozzá a citrom vagy a tej, magában finom, és világos színű teát ad. A kis ágdarabkákat kissé megpörkölik, sötét színűek, és finom fűillatuk van. Valamint jaj-de-egészséges, ez sem elhanyagolható szempont :-)

Itthon aztán megsütöttem a kávézó megrendeléséből hátramaradottakat, majd Susan csokoládétortája került sorra. Hamar rájöttem, hogy a 31x31-es centis formába háromszoros adag kell a hozzávalókból... Vagy 2 óráig sült... Már most is meglehetősen nehéz, mi lesz majd, ha rákerül a csokoládébevonat!

A szobát belengő csokiillat nagyon éhessé tett, hiába is döntöttem magamba a bögre teákat, elnyomni a gyomorkorgást. Éppen egy Hugh Fearnley-Whittingstall-féle fagylaltreceptet fordítottam le valakinek, s ha már kezemben volt a könyv, megnéztem, van-e jó receptje makrélához? Ugyanis most, hogy V. távol van, ehetek bármilyen erős szagú halat. S ez a makréla, ahogy a hűtőben olvadt ki, egyre erősebb halszaggal töltötte meg a hűtőt. (El ne felejtsem holnap kimosni szódabikarbónával.)

Volt recept, mégpedig igen egyszerű, "provanszi" recept. Két-három vöröshagymát felszel az ember, s kevés olívaolajon tíz perc alatt puhára párolja. Beledob két-három babérlevelet, néhány ágacska friss kakukkfüvet, sózza-borsozza, majd ad hozzá egy marék, darabokra vágott fekete olajbogyót. Amikor a hagyma puha (vigyázni kell, nehogy odakapjon!), félretoljuk az edény szélére, s középre rakjuk a kifilézett, bőrös makrélaszeleteket. Négy percig sütjük hússal lefelé, majd újabb négy percig a bőrös felükkel lefelé. Erre a négy percre rájuk pakoljuk a megpuhult, aranyszínű hagymaszeleteket is.

Azért szeltem hozzá egy csilit is, ha már fokhagyma nem volt a receptben. Langyosan kell megenni, írja a könyv, egyenesen a serpenyőből, ahonnan ki lehet tunkolni az olajat kenyérrel. Ami nem volt itthon. Mint ahogy jéghideg rozé sem volt, pedig - tudtam meg - az esik jól a finom zsíros halhús mellé.

De rozé nélkül is igen finom volt a kaja. Sokkal jobb volt a halhús, mint vártam. Volt egy félresikerült halvásárlásom évekkel ezelőtt, amikor szinte szétmállott a kezemben a kiolvasztott makréla, úgyhogy akkori macskánkat, Harry-t boldogítottam vele, aki örjöngött a gyönyörtől, míg engem a gyanúsan málló hal emléke eltántorított a makrélával való próbálkozástól egy időre.

Úgy döntöttem, hogy a recepthez illő hangulatban fejezem be a napot, és elalvás előtt Peter Mayle: A Year in Provence c. könyvét fogom olvasni. Ez a könyv indította el az angolok rohamát a francia kivárosok, falvak felé, őt lehet vádolni, amiért sok angol megpróbálkozott - sikerrel vagy sikertelenül -, a romantikus vidéki francia élettel. Neki köszönhető, hogy megjelentek a francia falvakban a helyiek által "rosbif"-ként gúnyolt, franciául megtanulni rest angolok (roast beef - marhasült, az angolok nemzeti eledele, s itt gúnyneve), akik ugyanazt az életformát és élményeket keresték, mint amit Peter Mayle a könyvében leírt.

Valamilyen rejtélyes okból ugyanő írt egy forgatókönyvet, édeskés, provanszi sztorival Ridley Scott-nak, A Good Year címmel, melyből egy angol tőzsdeügynök által váratlanul megörökölt szőlős birtok történetét ismerhetjük meg. Persze, nemcsak a szőlőtőkék körül kavarognak az események, van benne romantika dögivel, és mély érzelmek és egymás szemébe nézések, szimpatikus, nagyfenekű házvezetőnő, valamint sötét szemű femme fatale, és sáros medencében való csúszkálás. Véletlenül kezdtem el nézni a minap ezt a filmet, amely tipikusan elsőrandis filmre sikeredett, benne szép provanszi vidékkel és esőverte szőlősökkel, és a puha húsú Russell Crowe-val - azért volt pozitívum is, kétszer hangosan felnevettem. Édeskés volt a film, nem nyálas, de cukros erősen, legközelebb, ha Russel Crowe-ra vágyom, megnézem az Insider-t.

***

Míg n
ekem jó napom volt, az uramnak nagyon nem volt jó. Folyamatosan jöttek a panaszkodó sms-ek, melyek után megállapíthattam, hogy nemcsak az írek, de az út kapcsán érintett németek és angolok sem tudnak szervezni. Majd a hosszú esti telefon után az elkeserítő (bocsánat, de nagyon nem publikus) szakmai és egyéb részletekből az derült ki, hogy az Aston Martin közelről - mint a mesebeli király -, meztelen, s hogy ha nyerünk a lottón, akkor olasz autót veszünk inkább (yeah, right, a múltkor is csak 10 eurót nyertünk.) S fejetlenség, fejetlenség, felsőfokon. Nagyon csalódott volt az uram, félórán át panaszkodott. De holnap este már jön haza.

Home alone I.

Tegnap csend volt, nagy csend... V.-t elutazott a németekhez reggel fél 6-kor, háromnapos fotózásra. Nem először vagyok itthon egyedül, de mégis, ha tudom, hogy V. nem lesz itthon este, valahogy igyekszem nagyobb zajt csinálni, magamnak beszélek, zenét hallgatok, szól a rádió, csak ne jusson eszembe, hogy este egyedül leszek, ne kezdjek el fülelni zajokra, mint egy ijedt nyúl. S vajon miért zárom az ajtót napközbenre is, amikor máskor sosem szoktam?

Tegnap kora este, amikor felhívott az uram, már nyitottam a számat, na, mesélj! De aztán kiderült, csak a vendéglő rövidke menüjéhez kellett segítség. Bámulatos, hogy amikor váratlanul előveszik az embert, hogy na, ez mi magyarul, akkor az ezeréves csekélyke némettudása milyen hamar előjön. Bár a Zwiebel-en elgondolkodtam, hogy hagyma-e vagy fokhagyma... A visszajelzések szerint nem tévedtem nagyot a kajákat illetően. (Hagymát jelent, amúgy.)

Aztán két órával később, vacsora után már a hosszabb beszélgetés során sikerült elmesélnie, milyen elbaltázott úton is vesz részt: rossz szervezés, félreszervezés, photoshoot nincs lebeszélve, odaengedik-e őket egyáltalán a vagyont érő kocsihoz stb., háromnaposra nyújtott út, amikor egy is elég lenne... ez főleg akkor bosszantó, amikor tudom, hogy ő, személy szerint mennyit erőlködik, hogy a Gyárnak pénzt takarítson meg, az ilyen utak szervezése során pedig szórják a pénzt. A céges hitelkártyával rendelve több a repjegy, mint ha magánemberként rendelné meg, s hasonlók. Szóval, fejetlenség. Ilyenkor kitör belőlem az admin, legszívesebben mennék, rendet csinálni. De itt is az van, hogy nem feltétlenül az arra legrátermettebb ember foglalkozik a feladatokkal, a szervezés nem az írek erőssége, erre már sokan panaszkodtak.

Tehát elég kedvetlenre sikerült volt a beszélgetés. Elvileg a vele utazó ember majd fog egy ún. postmortem-et írni az útról, remélem, megemlíti ezeket a bosszantó baromságokat is. Hátha változik valami - haha.

Az egyetlen jó kedvre derítő történet az volt, hogy hosszas keresgélés után rájöttek, hogy a szálloda nem is Koblenz-ben van. Megkérdeztek két öregasszonyt, azok próbálták elmagyarázni, merre a szálloda (egy közeli, Lahnstein nevű faluban van, egy hegytetőn). Aztán egy laptoppal üldögélő öregembert is megkérdeztek, aki beült velük az autóba, és elnavigálta őket Lahnstein-be. Mert mint kiderült, ő is odatartott, éppen azt nézte a laptopján, melyik busz visz oda... valami sakkversenyre ment. Micsoda mázli, hogy így egymásra találtak a nyüzsgő Koblenz-ben :-)

Remélem, ma jobb napjuk lesz.

***

A vigyort az én arcomról azonban nem lehet letörölni. A vasalt ruhákat pakoltam éppen a szekrénybe, amikor megláttam egy régi nylonszatyrot, az akasztós pólótartók mögé begyűrve. Régi utunkról maradt kedves emlék ez a szatyor, máskor is láttam már, de azt gondoltam, karácsonyi díszeket rejtettem bele, a pólótartók mögötti üres részbe, mert máshol nem volt hely. Most előhúztam, megnéztem, mi van benne. Nem karácsonyi díszek voltak, hanem gyermekkori mackóm, valamint Nyüszi, a kalapos nyúl és...és...ÉS! Maroknyi vackok között a régóta elveszettnek hitt kiwis kitűzőm, amit még a Te Papa múzeumban vettük, Új-Zélandon. No, volt öröm.

A zacskó alján még találtam sok charity-s kitűzőt, azokat mind William, a pulcsis medvém kapta meg, a mackómat (deformált fejével, félig leszakadt fülével) megölelgettem, Nyüszi pedig az olvasófotelben üldögél mostantól, s onnan felügyel a világra. Annyira örültem!

***

Ha jól emlékszem, Alexandra nevű olvasóm írta, hogy Stillorganban vércsét láttak a lakótársai, amint az erkélyen elkapott egy madarat. No, a minap, amikor begyűjtöttem V.-t a Gyárból (ami Stillorganhoz elég közel van), én is láttam egyet. Lassacskán araszoltam be az ipartelepi úton - nem is lehetne nagyon hajtani a fekvő rendőrök miatt -, amikor előttem elsuhant alacsonyan egy rigó, be a bokorba. Utána pedig felülről lecsapott egy szürke villanás, majd - mert elhibázta a rigót - éles kanyart leírva, szinte a kocsi tetejével egy magasságban, előttem visszarepült a közeli fás-gazos folthoz. Nagyon gyors volt, de azért láttam, hogy vércse volt. A telepen sok a fás-gyepes folt, remek vadászterület lehet a vércséknek, de még sosem láttam sem ott, sem máshol. Talán majd a rendbejön a gép, és ha megmaradtak a fotók, megpróbálom berakni azt a képet, amit öcsém készített a házuk udvarán galambot eszegető vércséről. Sopron belvárosában kevesebb a zöld, mint Stillorgan-ben, mégis akad vércse. A soproni Kecske-templom tornyában már régóta fészkelnek.

A tegnapi buzgó napomnak köszönhetően (előre lesütöttem az összes aprósütit) ma lazább nap következik, bőven lesz időm Dun Laoghaire-be autózni, sütit szállítani Daphne-nak, sütőformát bérelni Susan jókora tortájához... este pedig halat fogok magamnak sütni, sok hagymával.

Csak ez a csend ne lenne...

2009. július 7.

Jelentkezés laptopról

Jelentem, a számítógépünk feldobta a talpát. Ilyet még sosem éltem át, azt hittem, a nyitott ablakon át kintről jön a zaj, de nem, a mi számgépünk köhögött. Kehe - keh - kehe - keh... kehe... lefagyott az egész, éppen kattintottam valamire, de az egér nem volt hajlandó mozdulni, tanácstalanul néztem ki a fejemből: jesszusom, mit csináltam rosszul?!

Mint kiderül, én semmit. Valamelyik merevlemez adta meg magát. Amikor bekapcsoltam a gépet, volt valami figyelmeztető csipogás, de mire megnézhettem volna, hogy mire is figyelmeztet, már váltott a képernyő, én pedig a teregetésből későn futottam vissza - mostanában ugyanis a vírusellenőrzés miatt lassan tér magához a gép, így van időm másra, amíg feltámad. Mire újra a képernyő elé értem, már magától elindított egy programot, de amúgy sem tudtam volna segíteni rajta...

Emese, hogyan is szoktad mondani? Valamit mindig tojik a kutya...

Szegény V. fújtatva egész este okos weboldalakat bújt, hogy mit lehet majd tenni, de a héten aligha lesz ideje érdemi javításra, mert szerdán kora reggel elutazik. A Nürburgring-re megy a mázlista, kiküldte a Gyár Aston Martin-t fotózni. Háromnapos kiruccanás lesz, Koblenz-ben fognak aludni.

Most már elmondhatjuk, hogy ismeri oda az utat, mint a tenyerét. Többször is felemlegettük, amint pár éve teli szájjal röhögve, szégyentől pirosló fejjel, kissé lassan és óvatosan autóztunk körbe a Ring-en, a felpakolt Böhömmel, míg mellettünk suhantak el a márkásabbnál-márkásabb autók, villámgyors motorok - de hát nem lehetett kihagyni! Talán lesz még rá lehetőség, hogy most már üres kocsival, az alkalomhoz méltó tempóban menjünk ott körbe...

Míg távol lesz, nem fogok unatkozni, munkás napok jönnek. Daphne rendelt sütiket nagynénje 100. születésnapjára, és Susan is rendelt egy hatalmas négyszögletes csokoládétortát, amihez még be kell szerezni a kölcsönformát egy sütödéből. Apropó, mindenkinek, aki azt ajánlotta, hogy babanézőbe csokoládétortát vigyek, igaza volt, azt mondta, soha semmilyen más süteményt nem akar tőlem, ez a legjobb, ez bevált. Jönnek az anyóspajtásék, és nagy családi babázós összeröffenés lesz, amire én is meg vagyok híva.

***

Tegnap kissé nehezen kezdtem a napot. Mindenhez úgy kellett magamat fenékberúgásokkal bíztatni. Amolyan "nincs semmihez kedvem" hangulatom volt. Pedig volt tennivaló: házimunka, kert, mosás, vasalás... nem beszélve a weboldal végső javításairól, amivel az öcsémnek tartozom, már le sem merem írni, mióta. Elvileg bele akartam vágni egy egyhetes detoxba, de hamar megbuktam. Először a korgó gyomromat nem tudtam elnémítani teával-vízzel, aztán megcsapott a konyhában a friss kávé illata, s mire észbekaptam, már döntöttem is magamba... Puha vagyok!

Folyton esőre állt, nyomott volt a levegő. Végül azért csak sikerült erőt vennem magamon, és kimennem a kertbe, még jobban felnyírni a most már kisebb fa nagyságú bokrokat. Egy nagy zacskónyi ágat levágtam róluk, itt-ott elég durván, azokon még finomítani kell, ne meredezzenek az ágcsonkok csak úgy bele a semmibe. Ténykedésemnek köszönhetően most már a kiskertem minden részét éri a nap - már amikor süt. A hétvégi nagy esők miatt sok levert levél volt, rengeteget szórtam a komposzt edénybe. Abban már kifejezetten szaunás volt a levegő, a belső, páracseppekkel borított falán lehetett látni, merre próbáltak felkapaszkodni a giliszták - némelyiknek sikerült, az edény tetejének zugaiban hűsöltek. Majd óvatosan kell ezután mozdítanom azt a tetőt: nehogy összenyomjam valamelyik hűsölőt.

Sajnos, megint van egy merész patkányunk, amelyik fényes nappal sem volt rest látogatást tenni a kertben. Igaz, eddig csak egyszer láttam, de a tegnap kirágott szemeteszacskóból arra következtettem, hogy jön-jött többször is.

Pénteken ott álltam az ablak mögött, amikor megláttam, de ez nem zavarta - vagy nem vett észre, mert azonnal ledermedtem a láttán. Körbefutotta a páfrányt, beleszagolt a madarak vizébe - majd eltűnt a köztes fal mögött. Amilyen halkan csak tudtam, kinyitottam az ajtót, s mentem utána. Meglestem, amint megvizsgálta a komposzt edényt - hát abba be nem bírsz mászni, öregem! - megszagolgatta a házikó sarkát, majd eltűnt mögötte. Onnan kezdve este-reggel ellenőriztem a kitett mérget, de csak hétfő reggelre volt megbolygatva. Raktam ki frisset. Nagyon ki voltam rá akadva, s érdekes módon még az uram csitított, hogy "hát szegénynek is élni kell valahol!" Azt remélem, most, hogy nincs könnyen hozzáférhető kajaforrás a kertben, hamar eltűnik innen, s átszokik máshová.

***

Trish elutazik szabadságra, rám bízta a növényei locsolását. Irigykedve láttam, hogy a citromnövényke, amit adtam neki, milyen szépen fejlődik a konyhája ablakában. Bezzeg az enyéim nagyon furán néznek ki, a felső leveleik eldeformálódtak, fejletlenek. Az avodákó pedig, amit kiraktam a kertbe, hogy szokja a szabad levegőt, szépen eldobálta a régi leveleit, illetve a szél is tépett le belőlük, s helyette, főleg az új hajtásain új leveleket hoz - de azok sem szépek, hanem olyan nyeszlettek. Valamit rosszul csináltam vele.

A régebben beteges külsejű maidenhead fern-em azonban magához tért. Imma tanácsára átraktam egy másik ablakhoz, ahol szűrtebb a fény, s nem éri huzat sem, s most már hetente kétszer kap vizet. Sűrűbben spriccelek rá langyos vizet is. Rengeteg új levelet hozott, megnagyobbodott, egészségesebben néz ki. Jó ötlet volt védettebb helyre rakni.