Amikor még tavasszal szóba került a festés, színes falakról álmodozva elmentem egy közeli, ír gyártmányú festékeket, kellékeket áruló boltba (mondván, támogassuk a helyi ipart), hogy kinézzem a kívánt árnyalatokat. Mondanom sem kell, a különböző Pinterest-en lelt ötletek és álomszép lakásbelsők eléggé el tudják kápráztatni az embert, amikor színt választ, de sikerült hamar eldöntenem, mit szeretnék. Amikor említettem az eladónak, hogy jön a festő, akkor csodálkozva kérdezte, miért nem csinálom a festést én magam?
Néztem rá nagy szemekkel, mint a sövénybe szorult tehén, hogy ezt hogyan gondolja, mire biztosított is róla, hogy az egész dolog nagyon egyszerű, csak jó eszközök kellenek hozzá, például itt van ez a szögben levágott szőrű ecset, ezzel kihúzom a sarkokat, falszéleket, a többihez ott egy jó henger... Gyerekjáték. Egészen belelkesedtem, s elsőnek vittem is haza a festékmintáimat, ahol aztán V. határozottan közölte, hogy szó sem lehet róla, majd Róbert megcsinálja, mert ő a szakember. Ki tudja, milyen egyéb rétegek kellenek még a falra, lásd penészesedés ellen, valamint Róbert már sok-sok falat lefestett, ennek profin kell kinéznie...
Letörtem, mint a bili füle, de egész nyáron való kitartó emlegetéssel, és célozgatással elértem, hogy a kis belépőnk kifestésére (előszobának nem nevezhető csöpp méret) végül rábólintott V. Annyira sokszor alkalmaztam enyhe erőszakot, hogy még festéknézőbe is eljött velem, s mivel nem mertem meglepetésként csak úgy valamilyen színt rákenni a belépő falára, addig-addig biztattam, míg kiválasztott egy kellemes meleg, Sierra Vista nevet viselő árnyalatot. S nem az ír festékek egyikére, hanem egy teljesen mezei Dulux-ra esett a választás. S mivel múlt héten pár napot Cork-ban töltött, szabad volt a pálya a "festegetéshez".
Nem mondom, hogy kacarászva álltam hozzá, mert szokás szerint túlaggódtam és túlgondoltam a dolgot. De annyiszor láttam hirdetést, reklámot, ahol az emberek maguk festették a falat, hallottam ismerőst is festést említeni, hogy azt gondoltam, csak meg tudom csinálni. Milyen ördöngösség lehet benne?
Kicsit gyomorszorulva mentem a közeli barkácsboltba festékért, kerengtem a polcok körül, szemem sarkából segítségre lesve. Sajnos, csak egy meglehetősen kedvetlen arcú eladó volt ott, fülében telefonos fejhallgató, amivel - mint később kiderült - a raktárral tudott beszélni. Meg akartam volna tudni tőle, hogyan tudom a falból kioperálni a tipliket, amik régebben szögeket tartottak volna a belépő falában. Még a háziúr nyomta őket oda be, alighanem polc felszerelését tervezte. A fickó olyan kurta volt velem, hogy végül, miután megkaptam a festékemet, nem kérdeztem tőle semmit. Tovább mászkáltam a polcok között, hengerek nézegettem, mekkora legyen, hogy a radiátor mögé is beférjek, kell-e hozzá külön hosszú nyél (szintén a radiátor miatt), műanyag tálcával együtt vegyem, vagy külön, borzas legyen-e vagy sima, melyik milyen festékhez/falhoz/magassághoz való, segítség! Rajtam kívül úgy tűnt, mindenki tudja, mit akar, s senkin nem látszottak a tanácstalanság jelei.
Az egyik polc előtt egy magába mélyedt férfira akadtam, szintén vásárlóra, kissé festékes ruhában. A smirgli-lapokat nézegette. Egy életem, egy halálom, megszólítottam, mondván, csinált már ilyet? S emelgettem a festékes edényt. Csinált. Megkérdeztem a tiplikről, mire a szemét forgatta, hogy jaj, tudja miről beszélek, előző este 30 darabot szedett ki a falakból... Majd szépen körbement velem a polcok között, míg össze nem szedtünk mindent, ami a tiplieltávolításhoz, lyuk betöméséhez, a tömítés elsimításához kellett. Megmutatta, melyik hengerre lesz szükségem. Sokkal figyelmesebb és kedvesebb volt, mint az eladó, akinek ez lett volna a dolga. Hálásan búcsúztam el tőle, kosaramban ott volt minden, amivel elvileg magam is meg tudtam oldani a festést.
S megoldottam. Nagyjából. Annyira izgultam, hogy csak az első egyedül töltött nap kora délutánján mertem megközelíteni a falakat, miután kipakoltam mindent a belépőből, leszereltem a fogast, a szellőzőnyílást fedő jókora műanyag rácsot... No, arra is rácsodálkoztam, mert nem volt más, mint egy a falba látszólag ököllel szakított lyuk, össze-vissza tépett széllel, mögötte maroknyi törmelék, szemét és pókháló, s egy műanyag cső, amely ki tudja hová kanyarodik fel, enyhe légáramalatot hozva a belépőbe. Ó, az ír építészet rejtélyei! Pedig mióta - Róbertnek hála - láttam, mi rejtőzik a kád alatt és a mosogatószekrény mögött, nem kellene, hogy meglepetésként érjenek az építők által hátrahagyott "nyomok".
Kipucoltam belőle a törmeléket, lefényképeztem, hátha még szükségem lesz gyomorsavszaporítóra, aztán letöröltem a falakat, s leterítettem az újságpapírokat a létra alá. A léckereteket legjobb tudásom szerint leragasztottam fedőszalaggal, s ugyanígy tettem a villanykapcsolók esetében. A kapcsolószekrényt, a riasztó házát nem ragasztottam körbe, mondván, elég stabil a kezem ahhoz, hogy ezeket körbefessem. A pasi tanácsai alapján a tipliket az egyik vaskos fémnyársammal egyszerűen benyomtam a falba, a mögöttük lévő résbe (ugyanis a legtöbb helyen olyan falunk van, ami mögött nincs szigetelés, csak a nagy büdös semmi). A lyukakat legjobb tudásom szerint betömtem, lekentem glettel (Polyfilla, ahogy itt hívják), amikor az megszáradt, amennyire tudtam, simára csiszoltam, s aztán jött a festés.
Előtte jött a kézremegés.
Számtalan Youtube-videót néztem meg a falfestés helyes módszeréről, mondanom sem kell, minden egyes videó alatt összevesztek az emberek, hogy melyik módszer a jó. Megnéztem festékgyártók videóit, magyar szobafestőkét, írekét, angolokét, amerikaiakét... S aztán kitöltöttem némi festéket egy edénykébe, s a ferde ecsettel fentről lefelé, balról jobbra kihúztam az első fal szélét. Fogalmam sincs, hogy jól csináltam-e, igyekeztem nem mélyen a festékbe nyomni a lapos ecsetet, aztán kicsit lecsapkodni róla a fölösleget... Ügyeltem, hogy a festék ne csöpögjön le, s én se essek le a létráról. Jobbára sikerült egyenes vonalakat húznom... S nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy egy volt műszaki rajzoló keze nem feltétlenül biztos akkor, amikor az egy létra tetején egyensúlyoz.
Néhány hete látogattam meg egy vidéken élő ismerősömet, aki két, még eléggé kiskorú gyermek mellett vállalkozott hatalmas házában kifestésére, s a nehezén túlesett emberek magabiztosságával ajánlotta nekem, hogy mindenképpen vágjak bele, mert ha nem csinálom meg, ahogy fogalmazott, "ott örökké viszketni fog". Egyik tanácsa az volt, hogy tartsak a kéznél babafenékhez méretezett törlőkendőket, s ha bármit félrekenek, csak töröljem le hamar. Így is tettem, kéznél volt egy csomag Tesco babywipes, tökéletesnek bizonyult. Eleinte nőtt a létra alatt az élénkpirosra maszatolt törlőkendők halma, de aztán ahogy húzogattam a vonalakat, úgy lettem magabiztosabb.
Amikor már mindent körbekentem, eljött a hengerhasználat ideje. Beleöntöttem a kis tálcámba másfél centi magas festéktócsát, a nyélre ráhúztam a nagyobbik hengert, s óvatosan megmerítettem a festékben. Ja, hogy gurítgatni kell, hadd szívja meg magát? Gurítgattam volna, de nem gurult. Odanyomtam, nagynehezen megindult. De nem gurult körbe teljesen a nyelén. Jajistenem. Akkor most hogyan kenem be mindenhol? Forgattam így is, úgy is, végül csak festékes lett a teljes felülete.
Amikor úgy gondoltam, elég festék van a hengeren, se nem kevés, se nem sok, nagy lélegzetet véve felkentem az első M-et a falra. Aztán görgetés visszafelé. S onnan kezdve igyekeztem ügyesen, egyenletesen lekenni a falat. Jobbára sikerült is. Amikor végeztem, jött a következő fal, mert mindenhol az volt a tanács, egyszerre csak egyetlen fallal dolgozzunk. Ez a csöpp kis helyiség 5 órámat vette igénybe... S amikor már elteltem önmagam nagyságától, leesett, hogy bizony két réteg kell, nem egy, az első réteg csak az alap...
Akadt néhány akasztó, amit nem tudtam kiszedni a falból
Nem egészen hozzáértő számításaim alapján a 2.5 liter festék elég kellett volna, hogy legyen a csöpp belépő falaira. Amikor úgy tűnt, hogy mégsem lesz elég, a biztonság kedvéért vettem még egy pekedlivel, erre tegnap, amikor befejeztem a festést, mégis maradt egy egészen kevés az első edény alján... Az már csak az én szerencsém, hogy amikor visszamentem egy újabb pekedli festékért, az utolsót hoztam el a boltból. S azt hárman kerestük, két (ezúttal készséges) alkalmazott és én... De meglett. Más festékek mögé belökve, egy polc hátulján. Meglett, s most felesleges...
A végeredmény, ha az ember felületesen futtatja végig a szemét rajta, egészen mutatós. De persze, az összes hibát elkövettem, amit el lehetett. Amikor lehúztam a fedőszalagot, már megszáradt a festék, s két helyen is feljött a szalaggal, festegethettem a foltokat egy kicsike ecsettel. Két helyen is megfolyt a festék, pedig nagyon igyekeztem, hogy ne kenjek túl sokat a falra. Bámulatos hajlékonyságról téve bizonyságot, be tudtam festeni a falat a radiátor mögött mindenhol, igaz, a csöveit is alaposan összekentem festés közben. A lyukak glettelését nem tudtam lecsiszolni teljesen simára, szerencsére a visszarakott képek elfedik a falhibát. Bár nem szabadott volna, a plafon alatti csíkot leragasztottam fedőszalaggal, s mondanom sem kell, itt-ott lejött a fehér festék, amikor lehúztam a szalagot... Eredmény: a plafont is festeni kell.
Az egyik cikkben olvasottak szerint nem tálcába kellene mártogatni a hengert, hanem egy vödörbe kellene kiönteni a festéket, s (szintén a vödörbe állított) rácson lehúzni a festékfelesleget. Ha vállalkoznék a többi szobára is, valószínűleg így tennék, de nem fogok vállalkozni. El sem tudom képzelni, mennyi ideig tartana, nekem, a kezdőnek egy átlagos méretű szoba kifestése...
