Hahahaha, nevettem tegnap magamon, mert három napja elfelejtettem fordítani a naptáron... A konyhai falinaptár az, ami jobban számít, a rendelésekkel - a szobait, ami öröknaptár és sok éve szolgál, még csipás szemmel szoktam átfordítani a következő napra... De ez elmaradt pár napig. Ez is. Egybefolynak a napok.
A macskák mostanság nagyon aktívak, szinte naponta takarítom a vadászat nyomait: a környék egérpopulációja igen sűrűn gyászol. V. szólt tegnap, hogy "keresnek", s valóban, először az ablak, majd az ajtó előtt feltűnő Pocak délben jött be, igen nyugtalanul. Evett, de többször szinte a falat közepén fordult el a táljától, hogy menjen egy kört körülöttem, fejvakarást követelve, kurrogva, azon a kedves kis hangján. Gyanús volt ez a nyüzsi, a remegő oldala, s valóban, egy, az ablak előtt heverő tetem okozta izgalmát, mert még nem ülepedett le benne az adrenalinroham, amikor beengedtem enni. Mire felöltöztem, és mentem ki utána a kis takarítókészletemmel, az egértetemnek nyoma sem volt, gondolom, a szárazkaja okozta egyhangúságot javítja majd vele.
(V. szerint egyébként már régen kiérdemeltem a telepiek szemében az "őrült macskás nő" elnevezést.)
Reggeli műsorként előfordult, hogy hajnalok-hajnalán, fél hatkor például, minek utána kissé elült a madarak hajnali kórusa, alkalmanként felhangzott Manci hívó szava a kertajtó elől, vagyis a hálószobában halljuk. Ízig-vérig nagyvárosi férjem tréfásan nehezményezte, hogy először a madarak, utána a macska, majd esetleg, mindezt megkoronázva a macskát kergető szarkák zavarják kora reggeli nyugalmát. Ezután egyébként visszaalszunk, s a következő időjelző Zajosék ébredése, amikor 8-9 felé megindul a gyerekek rohangálása a konyhában felettünk. Lockdown rutin.
De legalább csökkenni látszanak a betegszámok.
***
Megkaptam az első külsős rendelést, majd a másodikat. Május végén már összejöhetnek a családok, nagyik az unokákkal, így az egyik kliensem mézes emberkéket rendelt az első gyerekpartira, amikor újra látogathatóak lesznek a hónapok óta nem látott csemeték. Ugyan küldtem én már Nápolyba is mézest, s meg is érkezett sértetlenül, de azért nagy az izgalom: sikerül-e majd úgy becsomagolnom őket, hogy túléljék az egy-két napos postai utat Dublinba. A másik megrendelés telepi, de végre dekorált aprósütire, egy 70. születésnapra.
Félig optimistán, félig kétkedően kiakasztottam a múlt heti újság hátlapján szereplő "nyitási tervezetet". Ha minden jól megy, nyár végére már ismét nyithatnak a kávézók. HA minden jól megy. Sokaknak tele a micsodája a megkötésekkel, főleg azoknak, akiknek kellene a munka és a rendes fizetés, nem a kormány adománya, kellene a (kis)lakásból kimozdulás, - ők érthetően türelmetlenek. A másik csoport óvatoskodó, kivárna, maradna még a seggén, nem tudják elképzelni, hogy biztonságosan visszamehetnek dolgozni, félnek a második hullámtól, az újra elszabaduló betegszámtól, maszkosan mennek mindenhová, s mint én, féltik a szaros kis életüket. A harmadik csoport gyászol, s egyéb dolguk van, mint beszállni a másik két csoport vitájába.
Az időnként (szerencsére ritkán) rámtörő gyászos gondolatokat és aggodalmat lenyelem, s próbálok nem előre nézni, mert alapból a legrosszabbat képzelem el.
***
A rozskenyér kísérlet jó lett. Jó, mármint nekem. Még nem kaptam visszajelzést. A korábbi, kovászos receptet próbáltam megsütni újra, kevesebb kovásszal, kis élesztővel, "hibridként", ahogy egyik pékismerősöm hívja az ilyen kenyereket. A kovász képezte hiányt liszttel váltottam ki. Kellemes illatú kenyér jött ki a sütőből. Hogy mi se maradjunk kenyér nélkül - amit V. alaposan felhánytogatott nekem -, csináltam egy olivaolajos kenyeret. Ugyanis felfedeztem,hogy a Tesco-ban van francia vaj, normandiai. Próbáljuk ki! Igen krémes, kellemesen sós vaj, sajnos, az a fajta, amit egyre csak enni kell, még egy... s még egy szelet kenyérrel... kiskanállal lehetne enni, annyira finom.
Volt még egy kísérletem a hétvégén. Évekig barátkoztam egy recepttel, tipikusan az a recept, amihez a szép fotója csábított, olyan szépen nézett ki, de ugyanakkor nehezen tudtam elképzelni az ízeit egyetlen tart-ban. Idővel megvettem hozzá a formát, nézegettem, álmodoztam... Az igen rövid életű Sated magazin csokoládés számából néztem ki a karamellás/rozmaringos/tengeri sós csokis tart receptjét. A tart héjában durvára őrölt kukoricaliszt is van, igen finom lett, roppanós, nem túl édes... De a töltelék... annyira amerikai! Gyakorlatilag egy rozmaringgal ízesített karamellréteg került volna a tart aljára, s föléje még kellett egy tömény ganache-réteg. Karamellt még sosem csináltam, V. nem szereti, így csak a ganache-t csináltam meg. Éppen csak belefért a tart-héjba, szépen mutat, felét megsóztam, magamnak, másik felére mogyoródarabokat szórtam, V.-nek. Már a csokoládémennyiség is félelmetes volt, de gondoltam, egyszer belefér, belevágok.
Félelmetesen tömény. Csak egészen vékony szeletben élvezhető, mondjuk, egy eszpresszóval. A sebtében készített képen a mogyorós fele látható.
