No, a cupcake-őrület 3 hónapja véget ért, az utolsó roham szerdán volt, letudtam becsülettel. Ha jól tudom, 600 ember fizetett elő a féláron kapható 6 cupcake-re a Citydeal-en keresztül, vagyis elvileg 3600 cupcake-et sütöttünk le. (Nem tudom, begyűjtötte-e minden feliratkozó őket, mert a főnököm még nem összesítette a papírokat.)
Kedden egyfolytában a telefont kapkodtam, ráadásul megjelent sok üzletember, s mind reggelizni akart, így Paco folyamatosan kévát főzött, én csináltam a reggeliket, és nekem jutottak a telefonok is. De legalább alaposan begyakoroltam, mit mondjak ékes és udvarias angolsággal, akkor, amikor az ajánlat lejártának napján ötpercenként telefonált riadtan valaki, hogy "jaj, most jöttem rá, hogy ma lejár az ajánlat, mikor jöhetek a cupcake-jeimért?"
Csak egy ember lelkébe másztam bele, sajnos. Mentségemre (?) legyen mondva, egyszerre próbáltam őt kiszolgálni, fogadni egy hívást, a szememet rajta tartani egy pár sülő tojáson, és egy biciklis futáron, aki egy leszállítandó tortára várakozott. Nem sikerült. Így a hölgy kissé felpaprikázva távozott. Nem mentség, hogy utána elég kellemetlenül éreztem magam.
Aztán az uram egy másik, szintén a héten történt eset kapcsán elmagyarázta, hogy próbáljak meg a vevő fejével gondolkozni, a vevőt nem fogják érdekelni a kifogásaim, az elfoglaltságom, hanem azt akarja, hogy szolgáljam ki, és megkapja, ami jár neki. Hiába, a vevőszolgálat terén van még mit tanulnom. Hamarabb keresek magyarázatot, kifogást, mint megoldást a problémára, ez a gond.
Aztán csütörtökön már szinte csend volt. Megszűnt a folyamatosnak nevezhető email-áradat, a cupcake megrendelések száma majdnem nullára visszazuhant. Pénteken másfél órával előbb eljöttem az Üzemből! Most már elég lesz hetente a 12 kiló vaj, nem kell 24, a cupcake-ekhez, a vajkrémhez. Talán új torták is beleférnek majd az időmbe (csak óvatosan az ilyen optimista kijelentéssel).
***
Mióta nadrágszíjhúzás van a benzinárak miatt, Böhöm kihasználatlanul pihen a ház előtt. Olyannyira kihasználatlanul, hogy elhagyott autónak hitték, s ragasztottak rá egy papírt, hogy ha két héten belül nem értesítjük a management company-t a tulajdonjogunkról, elvontatják. A félreértéshez az is hozzájárult, hogy V. nem tartja a kocsi adó- és, biztosítópapírját a szélvédőn, az előírás szerint, mert a tükröződés zavarja vezetés közben. Így joggal hitték elhagyott autónak szemünk fényét. Azóta tisztázódott az ügy, s a biztonság kedvéért visszakerültek a papírok a szélvédő mögé.
***
Pár hete egy "nincs kedvem főzni" estém volt, ezért a közeli Bombay Pantry-ből hozattunk kaját. Interneten át lehet rendelni, azonnal megjön a visszaigazolás, 37 perc múlva előttünk volt a finom étel. Arra emlékszem, hogy sokáig csak kéjes nyögések és sóhajok törtek fel belőlem, prawn panjim-t kértem... V. vigyorogva nézett, annyira élvezkedtem a finom kaja felett. Rá pár napra, bevásárláskor megláttam a Dunnes polcain a curry szószt a Bombay Pantry-től... Mindenkinek bátran merem ajánlani ezeket, egyszerűen tökéletesek. Amikor kinyitottam a műanyag pekedlit a konyhában, V. megérezte az illatot a nappaliban... Igaz, ez jelentheti azt is, szkeptikusoknak, hogy túl kicsi a lakás, de én inkább a szósz kiváló alapanyagokból való tökéletes összeállítottságára következtetek ebből. A mindent betöltő illatárt sokáig szagolgattam, mielőtt ráöntöttem a csirkére - azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor az ujjammal töröltem ki az edényt, aztán nyalakodtam, nehogy egy csepp is vesszen belőle. Tessék kipróbálni, nagyon finomak!
A másik mostani kedvencünk a Killowen joghurt, egyliteres edényben. Az ország délkeleti részében a boltokban kapható, itt Dublinban az Üzemen át férek hozzá: amikor Eamonn, a halkszavú szállítóember meghozza az Üzemnek a zabkásához, müzlihez használt sima joghurtot, akkor hozza V.-nek is a három egyliteres palackot. Lutri, azt kapok, ami éppen van: hol epreset, hol málnásat. A három litert megkapom nagybani áron, valamint egy ír céget támogatok vele, remek. A reggeli kukoricapehelyre, müzlire öntve tökéletes, de van úgy, hogy csak egyszerűen kiisszuk a palackból...
Ugyan ez megtévesztő, korántsem élünk jaj, de egészségesen, állandóan csak tervezem a fogyást, a kalóriaszámolgatást. Most már arra sikerült rászoktatnom magam, hogy ne csipegessek az Üzemben, ne nyalakodjak a krémekből, és az óránkénti egy pohár víz is elfogy a napi két kávé mellé. Bébiléptekkel halad csak a fogyási terv, haha. Időnként előveszem az Ámerikában vett szép pulcsikat, s elképzelem, hogy behúzott has nélkül is beléjük férek, uram bocsá' lógnak rajtam. Tehát a cél a szó szoros értelmében előttem lebeg :-)
Ami pedig legutóbbi bejegyzésem tárgyát érinti: az elnöki látogatás másnapján már kaphatók voltak a feliratos pólók Moneygall-ban. Az ország nagyobbik része párás szemmel emlegeti a röpke vizitet, az amerikai látogatók özöne most jó darabig Moneygall-ba is el fog menni :-)
Mindeközben sikerült megnéznem Bobby Flay látogatását az Üzemben, fönököm a múlt héten megkapta a DVD-t a műsorral. Nem volt rossz, bár igazából keveset lehetett bezsúfolni az ír konyhaművészetet ért változásokból az egyórás műsorba. V. szerint, aki felületes érdeklődőként nézte végig a műsort, eléggé összecsapták a látogatást. De az amerikaiakat sikerül vele idecsábítani, s az a lényeg. A többiek inkább tájékozódjanak máshonnan. Pl. a Good Food Ireland weboldaláról, vagy ír magazinokból.
***
Lakrendezünk: egy fiatal magyar párnak, akik most rendezik itt be új életüket, odaadtuk a futont, így végre megszűnik a nappali sarkában való ruhaszárítás, amitől átmeneti szállás jelleget kapott a szoba az elmúlt 4 évben... A ruhaszárítót átrakjuk a számgépszobába, és a nappaliban újra lesz kötő/olvasó/ejtőző sarok, fotellel, újra lesz hová teríteni a hatalmas iraki szőnyeget. A feleslegessé vált ágyneműk mennek charity-be, a maradék majd kap szekrényt, az elöregedett, leszakadással fenyegető polcok helyett idővel veszünk újakat. Úgysem voltam még az IKEÁ-ban :-)
Megpróbálunk letisztult, jobban kézben tartható elrendezést adni a lakásnak, mert úgy tűnik, sokáig lakunk majd itt (kopp-kopp). Eldöntöttük, hogy sok év másokkal együttlakás után elértünk abba a korba, amikor már inkább a magunk kényelme számít, s a lakás csinosítgatása fontosabb, mint hogy valaki elférjen egy földre rakott gumimatracon, s esetleg kényelmetlenül toporogjunk a lakás egyetlen wc-je előtt, sorry. El kellett hogy jöjjön ennek is az ideje. Kicsit kellemetlen érzésünk lett, mert alig kezdtünk tervezgetni, mit-hová rakjunk, amikor szólt egy rokon, hogy esetleg meglátogatna bennünket, s mi nem tudtunk neki ágyat felajánlani. De szerencsére megértően fogadta a hírt.
Most már csak ahhoz kellene vennem a bátorságot, hogy Ray, az Üzem mindenesének utasításai alapján fel merjem rakni az első képet. Kicsit aggódom, hogyan lehet szöget verni ebbe a nevetségesen vékony falutánzatba, ami elválasztja egymástól a szobákat... Azt a Sopron szőlőskertjeit lábrázoló látképet is ki akarom rakni, amit nászajándékba kaptunk, szülővárosom egyik neves festőjétől, Öcsém is fog majd nyomtatni pár emlékezetes fotót az új-zélandi útról, s az örökszép Lady Agnew is szeretne kikerülni a falra...
Kedden egyfolytában a telefont kapkodtam, ráadásul megjelent sok üzletember, s mind reggelizni akart, így Paco folyamatosan kévát főzött, én csináltam a reggeliket, és nekem jutottak a telefonok is. De legalább alaposan begyakoroltam, mit mondjak ékes és udvarias angolsággal, akkor, amikor az ajánlat lejártának napján ötpercenként telefonált riadtan valaki, hogy "jaj, most jöttem rá, hogy ma lejár az ajánlat, mikor jöhetek a cupcake-jeimért?"
Csak egy ember lelkébe másztam bele, sajnos. Mentségemre (?) legyen mondva, egyszerre próbáltam őt kiszolgálni, fogadni egy hívást, a szememet rajta tartani egy pár sülő tojáson, és egy biciklis futáron, aki egy leszállítandó tortára várakozott. Nem sikerült. Így a hölgy kissé felpaprikázva távozott. Nem mentség, hogy utána elég kellemetlenül éreztem magam.
Aztán az uram egy másik, szintén a héten történt eset kapcsán elmagyarázta, hogy próbáljak meg a vevő fejével gondolkozni, a vevőt nem fogják érdekelni a kifogásaim, az elfoglaltságom, hanem azt akarja, hogy szolgáljam ki, és megkapja, ami jár neki. Hiába, a vevőszolgálat terén van még mit tanulnom. Hamarabb keresek magyarázatot, kifogást, mint megoldást a problémára, ez a gond.
Aztán csütörtökön már szinte csend volt. Megszűnt a folyamatosnak nevezhető email-áradat, a cupcake megrendelések száma majdnem nullára visszazuhant. Pénteken másfél órával előbb eljöttem az Üzemből! Most már elég lesz hetente a 12 kiló vaj, nem kell 24, a cupcake-ekhez, a vajkrémhez. Talán új torták is beleférnek majd az időmbe (csak óvatosan az ilyen optimista kijelentéssel).
***
Mióta nadrágszíjhúzás van a benzinárak miatt, Böhöm kihasználatlanul pihen a ház előtt. Olyannyira kihasználatlanul, hogy elhagyott autónak hitték, s ragasztottak rá egy papírt, hogy ha két héten belül nem értesítjük a management company-t a tulajdonjogunkról, elvontatják. A félreértéshez az is hozzájárult, hogy V. nem tartja a kocsi adó- és, biztosítópapírját a szélvédőn, az előírás szerint, mert a tükröződés zavarja vezetés közben. Így joggal hitték elhagyott autónak szemünk fényét. Azóta tisztázódott az ügy, s a biztonság kedvéért visszakerültek a papírok a szélvédő mögé.
***
Pár hete egy "nincs kedvem főzni" estém volt, ezért a közeli Bombay Pantry-ből hozattunk kaját. Interneten át lehet rendelni, azonnal megjön a visszaigazolás, 37 perc múlva előttünk volt a finom étel. Arra emlékszem, hogy sokáig csak kéjes nyögések és sóhajok törtek fel belőlem, prawn panjim-t kértem... V. vigyorogva nézett, annyira élvezkedtem a finom kaja felett. Rá pár napra, bevásárláskor megláttam a Dunnes polcain a curry szószt a Bombay Pantry-től... Mindenkinek bátran merem ajánlani ezeket, egyszerűen tökéletesek. Amikor kinyitottam a műanyag pekedlit a konyhában, V. megérezte az illatot a nappaliban... Igaz, ez jelentheti azt is, szkeptikusoknak, hogy túl kicsi a lakás, de én inkább a szósz kiváló alapanyagokból való tökéletes összeállítottságára következtetek ebből. A mindent betöltő illatárt sokáig szagolgattam, mielőtt ráöntöttem a csirkére - azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor az ujjammal töröltem ki az edényt, aztán nyalakodtam, nehogy egy csepp is vesszen belőle. Tessék kipróbálni, nagyon finomak!
A másik mostani kedvencünk a Killowen joghurt, egyliteres edényben. Az ország délkeleti részében a boltokban kapható, itt Dublinban az Üzemen át férek hozzá: amikor Eamonn, a halkszavú szállítóember meghozza az Üzemnek a zabkásához, müzlihez használt sima joghurtot, akkor hozza V.-nek is a három egyliteres palackot. Lutri, azt kapok, ami éppen van: hol epreset, hol málnásat. A három litert megkapom nagybani áron, valamint egy ír céget támogatok vele, remek. A reggeli kukoricapehelyre, müzlire öntve tökéletes, de van úgy, hogy csak egyszerűen kiisszuk a palackból...
Ugyan ez megtévesztő, korántsem élünk jaj, de egészségesen, állandóan csak tervezem a fogyást, a kalóriaszámolgatást. Most már arra sikerült rászoktatnom magam, hogy ne csipegessek az Üzemben, ne nyalakodjak a krémekből, és az óránkénti egy pohár víz is elfogy a napi két kávé mellé. Bébiléptekkel halad csak a fogyási terv, haha. Időnként előveszem az Ámerikában vett szép pulcsikat, s elképzelem, hogy behúzott has nélkül is beléjük férek, uram bocsá' lógnak rajtam. Tehát a cél a szó szoros értelmében előttem lebeg :-)
Ami pedig legutóbbi bejegyzésem tárgyát érinti: az elnöki látogatás másnapján már kaphatók voltak a feliratos pólók Moneygall-ban. Az ország nagyobbik része párás szemmel emlegeti a röpke vizitet, az amerikai látogatók özöne most jó darabig Moneygall-ba is el fog menni :-)
Mindeközben sikerült megnéznem Bobby Flay látogatását az Üzemben, fönököm a múlt héten megkapta a DVD-t a műsorral. Nem volt rossz, bár igazából keveset lehetett bezsúfolni az ír konyhaművészetet ért változásokból az egyórás műsorba. V. szerint, aki felületes érdeklődőként nézte végig a műsort, eléggé összecsapták a látogatást. De az amerikaiakat sikerül vele idecsábítani, s az a lényeg. A többiek inkább tájékozódjanak máshonnan. Pl. a Good Food Ireland weboldaláról, vagy ír magazinokból.
***
Lakrendezünk: egy fiatal magyar párnak, akik most rendezik itt be új életüket, odaadtuk a futont, így végre megszűnik a nappali sarkában való ruhaszárítás, amitől átmeneti szállás jelleget kapott a szoba az elmúlt 4 évben... A ruhaszárítót átrakjuk a számgépszobába, és a nappaliban újra lesz kötő/olvasó/ejtőző sarok, fotellel, újra lesz hová teríteni a hatalmas iraki szőnyeget. A feleslegessé vált ágyneműk mennek charity-be, a maradék majd kap szekrényt, az elöregedett, leszakadással fenyegető polcok helyett idővel veszünk újakat. Úgysem voltam még az IKEÁ-ban :-)
Megpróbálunk letisztult, jobban kézben tartható elrendezést adni a lakásnak, mert úgy tűnik, sokáig lakunk majd itt (kopp-kopp). Eldöntöttük, hogy sok év másokkal együttlakás után elértünk abba a korba, amikor már inkább a magunk kényelme számít, s a lakás csinosítgatása fontosabb, mint hogy valaki elférjen egy földre rakott gumimatracon, s esetleg kényelmetlenül toporogjunk a lakás egyetlen wc-je előtt, sorry. El kellett hogy jöjjön ennek is az ideje. Kicsit kellemetlen érzésünk lett, mert alig kezdtünk tervezgetni, mit-hová rakjunk, amikor szólt egy rokon, hogy esetleg meglátogatna bennünket, s mi nem tudtunk neki ágyat felajánlani. De szerencsére megértően fogadta a hírt.
Most már csak ahhoz kellene vennem a bátorságot, hogy Ray, az Üzem mindenesének utasításai alapján fel merjem rakni az első képet. Kicsit aggódom, hogyan lehet szöget verni ebbe a nevetségesen vékony falutánzatba, ami elválasztja egymástól a szobákat... Azt a Sopron szőlőskertjeit lábrázoló látképet is ki akarom rakni, amit nászajándékba kaptunk, szülővárosom egyik neves festőjétől, Öcsém is fog majd nyomtatni pár emlékezetes fotót az új-zélandi útról, s az örökszép Lady Agnew is szeretne kikerülni a falra...
