100 nap boldogság (www.100happydays.com)

Most a fenti fel- és kihívás járja köreit a Facebook-on és máshol, s büszkén jelenthetem, hogy nekem jegyezgetni sem kell, a napi boldogságadagom rendesen megvan, köszönöm szépen. Kis bosszúságok és aggodalmak ellenére is.

Égi jelekkel fűszerezve! A minap, este autóztunk V.-vel kifelé a városból, amikor éppen arról beszélt, hogy egyre jobban foglalkoztatja egy, Toy-jal majdan megteendő európai autós túra ötlete. Aminek előfeltétele az a Dublinból Spanyolországba menő kompjárat lenne, amiről már egy ideje rebesgetnek különféle weboldalakon. "Átkompoznánk Santander-be - mondta éppen, míg a szélvédőt rendesen verte az eső - "s aztán eltöltenénk Bilbao-ban, Getxo-ban két napot". Ezt mondta, miközben lassan utolértük az előttünk menő Seat-ot, s megláttuk a hátuljára ragasztott matricát: "Te, ez egy birka!" - kiáltottan fel. "Tényleg!" - hajolt előre, s én már szinte ugráltam az ülésen. Pontosan ugyanolyan fekete baszk birka-matrica volt a kocsira ragasztva, mint az enyém. 

Nincs mese, menni kell. Ilyen égi jellel megtámogatva nincs is más választásunk, ugye?

***

S a másik örömforrás az volt, hogy végre sikerült egy minden szempontból tökéletes kovászos kenyeret sütnöm, á la Bertinet. Nem lett cukorka alakú, nem durrant szét, a belseje szép lyukacsos, az illata kellően savanykás, a mintázata szépen megmaradt a tetején - nagyon boldoggá tett. Kép a Facebook-on található.

Vagy a meglepetés, ami akkor ért, amikor felfedeztem, hogy még van otthon olyan márkájú és színű fonalam, ami a mostani csipkekendő befejezéséhez kell. Előtte szomorúan vettem tudomásul, hogy a fonalas boltban nincs Ravelry Red színű Malabrigo márkájú fonal, és ha megrendelik is, sokáig eltarthat, míg megérkezik. Otthon aztán turkáltam egy kicsit a fonalas zacskóimban, s előkerült az a kendőkezdemény, amit úgy egy éve abbahagytam, mert a minta és a fonal nem passzoltak egymáshoz sehogysem. Nézem a fonalat, hm, ez Malabrigo... A színe is olyan, amilyenre szükségem lenne... Létezik, hogy belekezdtem egy kendőbe egyszer már, egy ugyanilyen fonallal?

Létezik. Megesett az, ami egyszer már megtörtént velem, egy gyűrű kapcsán. Elfeledkeztem arról, hogy már vettem ilyet, s mert annyira tetszett, vettem belőle még... Így van két egyforma gyűrűm, s most így találtam pontosan olyan fonalra, amilyet egykor, a színétől, tapintásától elvarázsolva levettem a a polcról a fonalas boltban - s aminek megvételéről mára elfeledkeztem...

***

Sajnos, bezárt a lengyel pékség Bray-ben. V. vette észre a "kiadó" táblát, amikor arra sétált. Sajnáltam nagyon. Középkorú lengyel házaspáré volt, nagyon finom sütiket sütöttek. Nem gyakran, de azért vásároltunk náluk. Csak azt remélem, máshol, jobb helyen újra nyitnak. Az Albert Walk, ahol voltak, eldugott, félreeső kis utcácska, kicsi forgalommal...

Egy másik kávézó is feladta, s mintha egyre több lenne az üres bolthelyiség Bray-ben is. Ez egybevág az újság mai hírével, miszerint nő a kiadatlan bolthelyiség száma. Az én álomboltocskám épületére több hónapja kikerült a Sale Agreed tábla, várom, mikor változik a felirat Sold-ra, s kezdődik meg rajta valami munka.  S főleg, hogy mi lesz belőle...

Türelem, türelem, türelem

Természetesen akkor kapok többszáz sütire szóló megrendelést, amikor vészesen közel kerülök egy érdekes csipkekendő befejezéséhez... A kiolvasatlan újsághalom csak növekszik, a porcicák szaporodnak, és egyre ingerültebb leszek. Az Üzemben kissé vész-érzetem van, de ezt megbeszéltem V.-vel, s ő adott tanácsokat, hogyan kezeljem a helyzetet. A lényeg, mindkét Üzemnek én fogok sütni, "majd meglátjuk, hogyan lesz" alapon. Ray-t néha meg tudnám fojtani, annyira nem a munkára koncentrál, hanem az új hely megnyitására, naná, biztos én is azt tenném, de a plusz feladataim száma egyre növekszik.

Az elkövetkező két hetet kb. 1000 ilyen, Bob nevű süti elkészítésével fogom tölteni. Szerencsére a madzagja nem kell. S Pókember-kiszúrom éppen ilyen alakú! S azért majd találok ám időt, hogy azt a csipkeszélt befejezzem... valamikor.

Tervek

Alakul a nyaralás, alakul  nyár. Hosszú hezitálás ("majd holnap lefoglaljuk") után végre tényleg megvettük a repjegyeket, vagyis - kopp-kopp - szeptember nagy részét a Pireneusokban töltjük. Remélhetőleg túlcsorduló érzékekkel, haha! Bogi már emlegetett úticélokat, látnivalókat és vendéglőket, így Bilbaóban sem fogunk tétlenek maradni. 

Addig pedig a spanyol borokat és élelmiszereket áruló Black Pig segítségével "készülünk". Paco most mesélte, hogyan készít a mamája a sonkacsont segítségével babgulyást, úgyhogy beszereztem a V. ízlése szerinti nagyszemű babot a lassan csupaszodó sonkacsontunk mellé - s ha végképp nem bírnánk magunkkal, ennek a boltnak baszk bora is van. De be kell vallanom, a múltkori palack nem esett olyan jól, mint amit Bogival ittuk, az ebédlőasztalánál. Múltidézni jó volt, de a társaság is kell hozzá.

Mindenféle érdekes dolgok történnek mostanság errefelé a szigeten, olyanok, amiket kár lenne kihagyni. Véletlenül láttam meg, egy újságba rakott szórólapon, hogy lesz például ez: Peace Camp.  Ami elsőre elég furának tűnt, amikor megemlítettem a nevet V.-nek, felhorkant, de most már örülök, hogy a linkre rákattintottam: art installation-ról van szó, nem világmegváltásról. Megyünk. Megpróbálunk igazi hétvégi kiruccanást csinálni belőle: megnyílt a Giant's Causeway új látogatóközpontja, valamint Belfast-ban a Titanic múzeum. S az A2-esen végigautózni már önmagába is egy élmény, akár esik, akár süt a nap. Nagyon várom. Mostanában Wendy Cope-nak és Philip Larkin-nak hála, megint rákaptam a versolvasásra. Régi köteteket vettem elő, művelődöm, talán ez a Peace Camp is segít további költőket megismerni..

S nagyon remélem, hogy talán ez is belefér, valamikor, ha az égiek is akarják: igazi érdekesség a Nagy Katalinról  szóló kiállítás Edinburgh-ban. 600 vele kapcsolatos, vagy általa gyűjtött műtárgyat adott kölcsön a Skót Nemzeti Múzeumnak az Ermitázs, csupa olyan tárgy, ami még sosem utazott külföldre. Van olyan festmény, amelyet csak nemrég fedeztek fel az Ermitázs mélyén, koszlott rongyokba burkolva, oda menekítették 1917-ben, a forradalom idején.

Mivel nem valószínű, hogy valaha is megfordulok az oroszoknál, jó volna megnézni. S végre bejutni a várba, ahová eddig sosem volt idő bemenni. Most együtt megnézhetnénk V.-vel, s felidézhetném azt a bő húsz évvel ezelőtti utat, amit boldogult bébiszittyó koromban, apránként összespórolt pénzecskémből tettem Edinburgh-ba, Londonból. Amikor csak azért értük el a megfelelő éjszakai buszt visszafelé társnőmmel, mert unalmamban hangosan felolvastam a jegyemet (nagyon pöpecül nézett ki, akár egy repülőjegy, őrizgettem is sokáig a borítóját), s egy kedves utas szólt a váróteremben, hogy na de lányom, a londoni busz már indulásra kész az épület túloldalán. Azt a rohanást! Vagy tíz órát töltöttünk akkor Edinburgh-ban Gyöngyivel, babiszittyó társammal, s azóta is nagyon kedves emlék az a vele tett első utazás. Aztán másodszor egy tájfutócsapat tolmácsaként jutottam el oda, de akkor a városnézésre szánt rövidke időt könyvesboltokat járva töltöttem, mert angol nyelvű könyvekhez hozzájutni még akkor is nehézkes volt... Most pedig megnyitja az ember az Amazon oldalát, s kész.

No, de addig még túl kell esnünk az Üzembeli szabadságolások okozta zökkenőkön. A szakács kolléga csütörtöktől szabadságra megy, aztán jövő héten a felszolgálók oszlopos tagja, Paco is elutazik három hétre. Borul a jól felépített, bejáratott műszakbeosztás. Főnököm gondosságát jelzi, hogy egyik napra reggeli nyitáshoz, s esti záráshoz ugyanazt az embert osztotta be. Nagyon odafigyel... Mostanában főleg a hamarosan kiadandó szakácsköny köti le a figyelmét, valamint a hétvégéken megjelenő rovata... csak ne a nyitási órák alatt írná a recepteket. Ami engem illet, megígértem magamnak, hogy ha kell, lelkileg is nagyon nekikészülve igyekszem megőrizni a lélekjelenlétemet, nyugalmamat, hogy az esetleges döccenőket, akadályokat ügyesen tudjam venni, s ne legyek síkideg attól, ha valami nem úgy megy, ahogy megszoktam. 

Mostanában a piacon is sok az apró bosszúság, aminek nagy feneket kerítenek, szinte állandósult a sütisütéssel foglalkozó hölgyek közötti háborúskodás, mert a recesszió a piacot is érintette: nem fogy annyi torta, sütiszelet, mindenki féltékenyen figyeli, miből mennyi fogy, kinek megy jobban, s jaj, de nagyon oda tudnak szólni egymásnak... Örülök, hogy ebből kimaradok, a kávékuckóba csak a mendemonda jut el, vagy a piaci értekezletek során hallok ilyesmikről. Szomorú!

Közben újra - hurrá! - kötni kezdtem. Eladtam egy újabb pillekönnyű bordó sálat, még az év elején kötöttem, s jött egy másikra, egy keskenyebbre megrendelés. A minta, a dinnyés igen népszerű, mert már kaptam jelzésfélét, hogy esetleg lenne egy későbbi megrendelés is, csak más színben... Alakul ez kérem!

Az esti kötést elősegíti a mostanában szinte állandósult pocsék időjárás, ami elveszi az ember kedvét attól, hogy kimozduljon egy sétára. Bár a múltkor már annyira vágytam kifelé, fejet szellőztetni, hogy gyalog, a kitartó, de szélmentes esőben elballagtam egyedül újságért. Nem is volt olyan rossz, jó illatok jártak a levegőben, a sok tisztára mosott virág, bokor, a sokféle zöld üdítő volt, lehetett gondolkodni, s nem az foglalt le, hogy a szél hogyan vágja az arcomba a cseppeket, s vajon tönkreteszi-e a szél az ernyőmet... 

***

Az elmúlt hétvégén pedig megint kocsmáztam :-) Amanda tartotta a búcsúösszejövetelét egy belvárosi kocsmában, Dublinban. Ma délután repült el Párizsba, kisfiával, a barátjához. Új életet kezd újra abban a városban, ahol egykor sütni tanult, a híres iskolában. A lelkére kötöttem, hogy írjon blogot, meséljen mindenről... s esetleg írjon recepteket is :-)

Nem vagyok oda a kocsmai helyszínekért, a zajban nem hallok, a tömeg nyomaszt, de mindenképpen búcsút akartam mondani Amandának, átadni az ajándékba készült sütiket. S ilyenkor összejönnek a közös ismerősök, volt és jelenlegi kollégák, van alkalom olyanokkal is beszélgetni, akikkel a munka sietős perceiben nem tudok. 

Például remek kis lelkifröccsöt tartottunk Elenával, olasz kolléganőmmel a kocsma előtt, egészen addig, amíg meg nem jelent egy idősebb úr, s rövidke előzetes bevezetés után - "de kellemes az akcentusa, olasz?" - elkezdte simogatni Elena arcát, s kielemezni a vonásait, Elena "harmadik szemét". Elena férje, Carl ott állt mellettünk, szó nélkül. Szerintem a döbbenet bénította meg! Aztán én kerültem sorra, az öregúr megragadta a kezemet, végigvizslatta az ujjaimat, s kielemezte a kézhátak vonásait, ráncait, figyelmeztetve, hogy a jövőmhöz meg kell értenem a múltamat, tegyek ott rendet. (Yeah, right, bullshit, thanks.)

Amikor meséltem V.-nek, meglepődött, hogy nem szóltam az öregre, hogy ne tapogassa a kezem, de elég ártatlan volt a dolog, s nem volt benne valahogy semmi fura. Egy dublini, sörrel átitatott estén szinte természetesnek tűnik az ilyesmi. S kedvesebb emlék marad, mint mondjuk, részegen verekedő fiatalok elől sietős léptekkel kitérni, az utolsó LUAS felé menet... Inkább a fura öreg a légből kapott bölcsességeivel, mint ezek.

Főleg fogaknak csikorgatása

Elég stresszes volt az elmúlt két hét... Mivel családtagok részéről már jött érdeklődő email, hogy élünk-e még, így magyarázatként röviden részletezem az elmúlt két hét "élményeit". Avagy miért nem volt idő blogolni.

Próbasütikhez új tortaforma vétele vagyonért, a minta kisütése, dekorálása, nem jó, újra, aztán újra, végül a megrendelő az utolsó percben, kitartó zaklatásunkra közölte, PÉNTEKEN, délután 4-kor, hogy a mintasüti a tetején kézzel készült, ehető ezüsttel lefújt függő-utánzattal "nem reprezentálja megfelelően a márkát", nem kérik, eh... Utána örömködés, mert sikerült egy nagy sütimegrendelést elhappolni valaki más elől, aki szintén olyan sütiket gyárt, mint én... Öröm és bódottá', munkára rászánt hosszú hétvége, már félig készen voltam a 80 darab skótkockás cipő alakú sütivel, amihez a kiszúró - főnököm hitelkártyájának jóvoltából - Angliából száguldott ide gyorspostával, mire az utolsó pillanatban... sejtitek? Itt ugyan elégedettek voltak a termékkel, de a cipő-bemutatót, ha hinni lehet nekik, nagy hirtelen áthelyezték Londonba... EH!

Erről szólt a két hét... Kicsit punnyadok most, nem vágyom másra, csak tespedésre, kötős órákra, de nem lehet. Mivel az utóbbi időben visszaesett a szendvics-megrendelés, főnököm kitalálta, hogy sütire ragasztott ehető (bezony!) és működő QR-kóddal fogja idecsábítani a népeket a környező cégek irodáiból. Ehhez jó sok (rengeteg) kis mézes négyszögeket kell lesütnöm, majd arra ragasztjuk a kódokat.

S ott van még a hálasüti a nővéreknek, és a nagykezű péklegénynek, akitől a minap jött levél, miszerint az epehólyagom a benne hesszelő Pojácával tipikus gyulladás jelét mutatta, mást nem, kivették, rutin volt, hurrá, kisrumpf újra egészséges. A hegeim és alattuk leledző kis csomócskák lassan simulnak, halványodnak, csak a köldököm nem a régi. Tapogatom is mindig, zavar, mert valahogy nem a megszokott formájú, nem az az otthonos, kisujjvég-éppen-csak-belefér nagyságú sima lyuk, hanem göcsös, heges, csomós, idegen.

***

Ha akadt szabadidő a hétvégén, akkor tőlünk szokatlan módon társasági életet éltünk: rég látott ismerősökkel sétáltunk, delfint lestünk, moziba mentünk, vagy csak úgy kocsmáztunk, de főleg rengeteget beszélgetünk. Rengeteget. Mert időközben - lásd múltkori bejegyzés - megismertük Mártát és férjét. Hozzájuk, vagyis Mártához érdekes történet kapcsolódik.

V. egy régi gimista osztálytársa küldött egy mailt, hogy lakik itt egy ismerőse, hozzánk viszonylag közel, keressük meg, szídjuk együtt az íreket. (Khm.) A név igen-igen ismerős volt, ezért felidéztem V.-nek egy sok éve, még gimnazista koromban történt esetet, amikor egy ugyanilyen név tulajdonosa egyszer majdnem nálam aludt, Kanadából hazatérőben, útban Bp. felé. Aludt volna, ha nagyim, akire éppen távol lévő szüleim a lakást (és minket) bíztak, le nem tiltja a tervet. Kétségbeesetten kerestem - s találtam - valakit, akinél Márta aludhatna. Ott is aludt. Utána még váltottunk pár levelet, később hallottam, hogy férjhez ment, gyermeke van, s aztán elhaltak a hírek. Mint utóbb - most - kiderült, ő az unokatestvérem ismerőse volt. Amikor először találkoztunk itt, a kötelező udvariasságok után egyből nekiszegeztem a kérdést, hogy vajh' nem ő-e az, aki majdnem nálam aludt Sopronban... Ő volt az, akivel röviden barátkoztam, úgy 25+ éve... S most ő is itt él a családjával Dublinban!

Igen, ennyire kicsi a világ.

Aztán nemrég Minával (a kedvenc olasz kávézónk tulajdonosával, úgy is mint tönkölypálinka rajongóval) is éltünk társasági életet szombaton, elég rosszul sikerült. Már régóta pedzegette, hogy jöjjünk össze, menjünk el enni valahová... Szombaton mondta, hogy itt van két kuzinja, akik hét közben a várost járták, hazautazásuk előtt még elviszi őket a Johnny Fox's-ba, hadd kapjanak egy kis turistás helyet az arcukba, menjünk mi is, csak egy sörre, csak egy órácskára, beszélgetni. Mentünk.

Az odavezető úton Enniskerry felől menvést felidéztük, az autó kényelméből, hogyan baktattunk ugyanezen az úton, sok-sok-sok évvel ezelőtt, egy eltekert útjelző táblának köszönhetően, a vaksötétben, azt hívén, hogy Stepaside felé tartunk, s onnan már egy ugrás Sandyford, ahol akkor laktunk... s közben egészen másfelé mentünk, jóval délebbre, Enniskerry felé, ahonnan egy ügyesen megcsípett taxival jutottunk csak haza, igen későn... Miután mindenféle kalandokon estünk át, pl. pisiltem egy legelő sövénye mögött, a vaksötétben, a harmatos, magasra nőtt gazon átgázolva..  s egy bárány bégetése ugrasztott meg minket... S sokszor elénekeltük az Amuri partizánokat baktatás közben... s V. belelépett egy útszéli árokba, ami tele volt vízzel, s elázott térdig... Kellemesnek nem nevezhető emlékek...

Utoljára akkor voltunk a Johnny Fox's-ban, amikor egy barátunk és barátnőnk egy szolid vacsora közben bejelentették, hogy ők bizony roppant romantikus körülmények között összeházasodtak a St. Lucia-n megejtett nyaralás közben... Azóta már két gyermeket nevelnek Redmond melletti házukban, s élnek, mint Marci Hevesen... szóval ez is régen volt. A Johnny Fox's ellenben nem változott, "tacky and touristy", tömve, mint mindig - (Recession? What recession?) - , s elég sokat vártunk, míg Mina megjött a vendégekkel. Akikről hamar kiderült, hogy nem beszélnek angolul... Izé... Egy órácskát maradtunk, sörözgettünk, jobbára mutogatva, élénk taglejtésekkel, s Mina el-elkalandozó fordításával megtámogatva "beszélgettünk". Mondhatjuk, nem minden társasági megmozdulásunk ment jól. Pedig még az általam ismert pár olasz szót, és egy Olaszországban élő távoli rokon felemlegetését is bedobtam! V. csak ennyivel járult hozzá a "beszélgetéshez": "Ah, Maserati! Ah, Lamborghini!" miközben a mennyezet felé bökögetett a hüvelykujjával. - "Magnifico!"

***

A múltkor heves felindulásból (s mert olyan szép volt a kép a céduláján) vettem egy pár talajtakaró, szétterjedő virágot, amely színes, mutatós virágbevonatot ígér elhanyagolt kiskertem Maska-kakitól meggyötört talajára. Azóta is olyan az idő, hogy nem merem elültetni, mert például a petúniáimat, amelyek meg vannak róla győződve, hogy itt kérem, kora nyár van, meleg és jó idő, az imént tépte ronggyá egy jégeső. S holnapra talajmenti fagyokat ígérnek. Május van. Az a hónap, amelyik hagyományosan évek óta mindig meglepően balzsamos szokott lenni, legalábbis az utolsó két hete. Erre most nem látok semmi esélyt. Az Üzemből buzgón gyűjtöm a nagy konzervdobozokat, hogy majd salátát vessek beléjük, de mikor? 

***

A minap egy kötős könyv (lásd alább) mellékletének internetes letöltése miatt feliratkoztam az Interweave kiadó kötős weboldalára, levlistájára. Kapom is naponta mindenféle internetes kurzusokra a meghívókat, ingyenes kötésmintákat, törlöm is őket, van elég teendőm, még ez is... (Január óta egy sálat fejeztem be, eladásra, és a zöld gyakorló sálat, igaz, annak még kellene szélcsipke, de majd máskor :-)) Azonban a 2012 nyári különszámnak (Jane Austen Knits 2012) nem tudtam ellenállni. Nézegettem, hogyan lehetne hozzájutni, s kiderült, rémesen könnyen, ha van az embernek (vagy a férjének) PayPal számlája: öt egész perc alatt megrendeltem, kifizettem, és LETÖLTÖTTEM a kiadványt. 

Még most is megdöbbent ez a gyorsaság, amivel manapság a neten át hozzá lehet jutni olyan dolgokhoz, amelyekhez régen ismerősök, kitelepült rokonok kedvessége kellett. Öt perc alatt a gépemen volt a nívós kiadvány, amely több mint harminc kötésmintát ismertet Jane Austen korából, vagy az ő művei által ihletve. A 144 oldalas könyv kultúrtörténeti ismertető is egyben, a kor öltözködésétől kezdve az akkoriban használt gyapjún át mindenről olvashatunk, Austen-idézetekkel fűszerezve. Mondanom sem kell, már kinéztem magamnak egy-két, a piacon is eladható darabot, bébifőkötőt, sálat, sikkes bugyrot... Most már csak idő kell.

***

S közben, Bogi barátunk hathatós közreműködésével egy nagy későnyári kirándulást szervezünk: az Alpok után a Pireneusokba tervezünk autós túrát. Pireneusok, főleg francia részen, balról jobbra. Az útikönyv egy hétre ajánl látnivalót, de az általuk összefoglalt látványosságok sorát máris gazdagítottuk Bogi és egyéb könyvek, magazinok ajánlataival. Alig várom, de kicsit izgulok is.

Újra működöm

De azért csak módjával. Néha húzódik az új köldököm, az egyetlen láthatóan varrt rész, s bár - hurrá! - megint tudok hason aludni, azért még óvom a pocakomat. Ma hazahoztam egy kis könnyű bevásárlószatyrot a beszerző túrámból, aztán pedig munka volt, minek keretében kinyújtottam némi cukormázt, s utána ápolni kellett meghúzódott vállizmomat... Ennyire renyhe vagyok. Talán tudat alatt is óvom a hasam, mindent úgy csinálok, hogy az a rész kiessen a mozgásból, például még tüsszenteni sem merek. S mindent csak óvatosan, óvatosan, nehogy valami baj legyen. De eszem mindent, nem gond, lassan elfogynak a gyógyszerek, tapaszok, s akkor végre lepiszkálhatom a bőrömről a ragtapaszragacsokat.

A sok ágyban és/vagy tv előtt töltött órának a kísérletként kötött Shetland-i stílusú csipkesálam látta/látja hasznát, mert szépen növekszik. Még sohasem csináltam ilyet, hogy belülről kifelé kötök körkötőtűvel. Először egy négyzetet kötöttem, egy szemmel kezdtem a bal alsó sarkánál, s folyamatosan szaporítottam mindkét oldalán, s amikor elértem a kellő szemszámot, fogyasztani kezdtem, míg újra elértem az egyetlen szemet. Lett egy négyzet alakú sima lapom. Utána - mint kiderült, nem valami jól - felszedtem a csipkemintához szükséges szemeket a tűre, mind a négy oldalán, s nekiláttam a csipkemintának. Minden második sorban a sarkoknál szaporítok 2-2 szemet soronként. Így marad négyszögletes a sál. Alighanem félreszaporítottam itt-ott valamit, mert mindegyik oldalon más a szemszám... Nem sokkal, de más. Hogy ez mennyire korrigálható a sál végleges kiterítésénél-szárításánál, még nem tudom, sőt, nem is aggaszt, mert lesz még érdekesebb rész is: amikor befejeztem a sálat, a szélére kell kötnöm a széles szélmintát, s ilyet sem csináltam még. A fonal zöld, így ez a sál majd remekül fog jönni, amikor, mondjuk egy Szt. Patrik-napon, felveszem a régen viselt (értsd: kihízott) zöld ruhámat. Vagy talán ha (ha!) megkapom az állampolgárságot, akkor lesz mit felvenni az ünnepségre - csak fogyás kérdése, valamint kissé az írek jóindulatán is múlik :-)

Kötős rajongásom új célpontja egyébként egy Margaret Stove nevű hölgy, Új-Zélandról. Még nem hallottam új-zélandi kötős személyiségről, de mint hamar kiderült, ő odavalósi. Wrapped in Lace című könyvében elmeséli, miként lett kisgyermekként rabja a kötésnek, hogyan merült el egyre inkább a minták, fonalak, módszerek tanulmányozásában, hogyan tanult meg fonalat sodorni, hogyan fedezte fel a gyapjú és a merinó gyapjú közötti lényeges különbségeket a saját kárán... Számára a legnagyobb próbatétel az volt, hogy észt módra, olyan sálat tudjon kötni, amit át lehet húzni egy jegygyűrűn. Élete első ilyen sálja a könyvben fotón is megtekinthető. Margaret csak azt sajnálja legjobban, hogy sosem tudta szaktudását megmutatni a nagyanyjának, akivel legtöbbet kötött együtt. (Meg tudom érteni, én sem tudom már soha lenyűgözni nagyanyámat a sütni tudásommal, ami együttlakásunk idején még igencsak alapszintű volt.)

Ami a legnagyobb hatást tette rám, az az, hogy egy alkalommal egy új-zélandi család egy több mint száz éves sálat küldött neki, amit egy Shetland szigetéről elszármazott idős hölgy kötött egykor. A sál itt-ott felbomlott, megsérült, s Margaret-et kérte fel a család, hogy ha tudja, hozza helyre az értékes örökséget. Hetekig tartott a kutatómunka a minták után, valamint kellett ugye, a megfelelő fonal, s utána megint hetekig eltartott a helyreállítás bonyolult folyamata. De sikerült! Annyira sikerült, hogy közli a sál teljes kötésmintáját, ha esetleg valaki más is bele akarna vágni a Cheyne nagyi által kötött sál megkötésébe... Rendkívül bonyolult, aprólékos mestermű a sál, csak messziről csodálom.

A másik dolog, ami igen tetszik a hölgy munkásságában, az az, hogy hazája virágait megpróbálta kötésmintába ölteni. Sikerrel. Így alakította ki a páfrány mintáját (a sálak között szerepel egy csupa páfránymintával kötött igen szellős, csodaszép, kör alakú sál), a kowhai és rata virágok és a houhere fa virágának mintáját, addig ügyeskedve, a szimpla sima-fordított-ráhajtás szemeket addig alakítva, míg felismerhetőek lettek a virágok a kötésmintáin.

Ezek után talán nem meglepő, hogy amikor a Déli-sziget felvidéki birkatenyésztői ajándékot akartak küldeni az angol királyi családnak Vilmos herceg születése alkalmából, akkor Margaret Stove-ot kérték fel, hogy tervezzen egy keresztelői sálat, fonja meg hozzá a fonalat, és kösse meg... A sál a fenti virágok, páfrány- és a páfrányhajtások mintáiból áll, vagy másfél méter széles, helyenként másfeles (!) tűvel lett kötve, s ahogy Margaret Stove büszkén megjegyzi a fejezet végén, "természetesen" könnyedén áthúzható egy jegygyűrűn.

Elismertsége olyan nagy, hogy több munkáját is megvásárolta az Új-Zélandiak "Nemzeti Múzeuma", a Te Papa Tongareva. Ki tudja, talán láttam is valamelyiket kiállítva, csak nem emlékszem rá. (Mint ahogy sajnos, arra sem emlékszem, hogy régen, Skóciában hol láttam kiállítva az a finom mintával, levegősen kötött széles sálat, ami először keltette fel a figyelmemet a viktoriánus csipkekötés iránt... Valamilyen vidéki múzeum volt, de hol...?)

Nemcsak kötéssel, de fonalkészítéssel is foglalkozott, amíg az ideje engedte, de ahogy egyre elfoglaltabb lett, a családi üzlet átkerült lánya, majd unokája kezébe. Nemcsak csipkekötéshez, de más kötési célokra is alkalmas fonalaikat online is megrendelhetjük. Nem olcsó, de minőséget kap az ember!

Nemcsak új-zélandi motívumok szerepelnek a könyvben, hanem olyan országok mintái is, amelyek végigkísérték a hölgyet kötési kalandjai, szakmai fejlődése során: észt minta, shetlandi, orosz, Faroe-szigeti minta... mindegyik sálhoz fűzödik egy-egy személyes történet, például a sort a saját keresztelői sáljával kezdi, amit a mamája, nagymamája kötött neki. A netről regisztráció után pedig letölthető annak a stólának a mintája, amelyen - az orenburgi kézikötőknek tett tiszteletadásként - ötvözi a neki kedves új-zélandi növényeket és a jellegzetes orenburgi mintákat. Alig 12 oldalnyi minta... Sosem tudtam, hogy Orenburg-ban (eredetileg a rendkívül finom, pihekönnyű) kecskeszőrből készült sálak ugyanolyan orosz nevezetességnek számítanak, mint a szamovár, vagy a Matrjoska baba... 

Ezzel a könyvvel együtt most már három olyan kötős könyvem van, ami szerintem évtizedekre elég ötletet ad, s nemcsak megismertet a mintákkal, módszerekkel, hanem távoli országok mesterműveit is megcsodálhatom benne. 

***

Ez pedig itt a mai termés, egy nővér nyugdíjbavonulására készült. Egy 30 x 30 centis csokoládétorta tetejét fogja díszíteni:

 

Mennek a napok

Mostanában egy új sál tart lázban, ha lehet, azt kötöm, bejegyzések írása helyett. S az is akadályoz a blogírásban, hogy mire eljutok a gépig, rendszerint elhagy az ihlet. Vagy éppen rendesasszony vagyok, és hűtőt takarítok, rendezgetek. A futon végre eljutott új gazdájáig, és a helyére a ruhaszárító került. De csak miután a falról ledörzsöltem a szürke foltokat produkáló penészt. A plafon még hátravan...

További nagyívű berendezési tervek készülőben. A kötősarkom kész, újra helyén a torontáli szőnyeg, a kényelmes fotel, a lámpa. Újabb polc kell, sok könyv a földön fekszik, vagy egymás hegyén-hátán, a polcokon, a többi tetején. Újabb nyomat is felkerült a falra, egy kínai fotós/festő csodás képe: teliholdnál, jeges tavon vizet szagolgató róka, amint éppen tükröződik. (A weboldalán mindjárt a bal alsó kép.) Nem írtam le valami szépen, de tessék megnézni. Eddigi eldugott helyéről most oda került, ahol mindenhonnan látható, elég csak a kötésből felnézni, látom, ott van, szagolgat, tükröződik, gyönyörű. Álmodozásra késztető.

A weboldalon érdemes elidőzni.

***

Pénteken volt egy olyan pillanatom az Üzemben, amikor jónak láttam kimenni a konyhából, s a haragomat a tárolóajtón kitölteni egy erőteljes rúgással. Aznap hazafelé a kocsiban sokáig morogtam az uramnak a haragom forrásáról, de ő a várt részvevő "ugyan-ugyan, csacsi öreg medvém" helyett szépen elmagyarázta, hogy ne morogjak, hanem gondolkozzak a főnököm fejével. Nem megy nekem az üzleti gondolkodás, hanem egyből az jut eszembe, hogy micsoda kiszúrás ez velem, személy szerint, hiszen amit megsütök szombatra, azt szinte még melegen adja el a főnököm az utcáról "Jaj, nekem most kell egy!" felkiáltással beeső t. vásárló(k)nak... Nekem ilyenkor az jut eszembe, hogy basszus, t. vásárló, tessék már fegyelmezetten előre tervezni néhány nappal, vagy ha nem, akkor főnököm igazán gondolhatna arra, hogy holnap mi lesz a pulton, ha mindent elad...

De az uram elmagyarázta, lassan, hogy a hülye is megértse, hogy az a biztos, amit elad, nem az, amit esetleg elvisznek szombaton. Én csak süssek. S próbáljak meg eszerint gondolkodni, s nem morogni. De azért azt is hozzátette, hogy főnököm alighanem erősen keveri a café és a bakery fogalmát, mert egy ilyen kis konyhában ennyi munkaórában a kettőt elég nehéz ellátni tortával, sütivel. Vagyis főnököm aligha gondol arra, hogy mi mennyi ideig tart, arra ott vagyok én. S óhatatlanul becsúsznak a plusz munkaórák, mert a tortának el kell készülnie, s a plusz órák amik kivételében péntekenként reménykedem... hiába... s ha nem jönnek össze, morgok. S az is hiba, hogy reggel úgy megyek be, hogy na, ma csak egy-két rendelés van, laza nap. Nem, nem jó a hozzáállás. Bármikor befuthat egy rendelés, utolsó pillanatban, langyosan lekent torta kerül a dobozba, s ettől én ideges leszek, holott nem szabadna, bele kell számolni ezt is a melóba. Nincs laza nap. Munkanap van. Mindennap.

Nos. Majd igyekszem így nézni a dolgokat.

Amúgy pedig pár hete forgatás volt az udvaron, s egy jelenetben az én scone-jaim is "felléptek" :-) Milyen pech, hogy aznap sütőporral készítettem őket, s meglehetősen laposra sikeredtek szegények. Az 1916-os Húsvéti Felkelés egy kevésbé ismert alakjáról forgattak a tévések kosztümöset. Íme, egy fotó, sajnos, a főszereplő scone-ok éppen az ajtókeret mögött lapulnak.


***

Szombaton a Year of Craft alkalmából a bray-i Summerfest keretében kézműves/kézimunkás napot tartottak az itteni művelődési házban. Délután kettőtől Kötőmaratonra invitálták a lelkes kötőket - kezdőket, haladókat egyaránt. Egy néhány sorban megkezdett vékonyka sál kíséretében piac után oda mentem. Mit mondjak, kissé lehervadtam, amikor a ház előtti terecskére értem: azt hittem, tömve lesz, tűiket lelkesen csattogtató nőkkel, hiszen az lett volna a cél, hogy: "gyűjtsük össze Wicklow megye lelkes kötőit!" Erre alig kéttucatnyi fiatal leányka - és legényke! - ült csak a terecske szélén, a Yarn Room egyik alkalmazottjának fonalaival kötögetve.

Egy szimpatikus asszonyt szúrtam ki magamnak a sor szélén, oda ültem le, vele elegyedtem beszédbe. Kisfia, Guy, mögöttünk kötött, éppen egy újfajta fonallal kísérletezett. Mint kiderült, a fiút tél óta érdekli a kötés, már órákat is vesz az iskolában, ahol tanítják őket ilyesmire is. Mamája, Sophie azt is elmesélte, hogy a kötős tanfolyamon több kisfiú vesz részt, mint kislány...

Guy köt.

Ennyien voltunk csak.

Nekem két hímnemű ismerősöm volt, aki - úgymond -, kötött, de az egyikük teljesen számokra kihegyezett férfiaggyal állt hozzá a kötéshez: "Ha egy sor 70 szem, akkor két sor 140, három már 210... Az rengeteg! Kinek van arra ideje..." Mondanom sem, ő nem jutott sokra a kötésben, de másik - jóval idősebb -, világháborút megjárt ismerősöm saját maga kötötte a zoknijait egy időben, férfi létére... Ő nem a szemeket számolgatta, hanem az általa készített zokni melegét értékelte nagyra.

***

Volt egy megrendítő élményem. Megrendítő - de csak nekem. Két hete egy különösen meleg nap után kivittem Maskának egy kis tejet. Hangos nyávogással jött, mohón nekiesett a tejnek, miután majdnem keresztül estem rajta az ajtóban, ami igen szokatlan dolog volt, hiszen rendesen elfutott előlem a tányérja mellé, ha jönni látott. (Bár az utóbbi időben nagyon bátor lett, most már ha nyitva hagyom a kerti ajtót, beóvatoskodik, belül a hálószobába, persze, a padlóra, az ágyunk végéhez, s onnan fülel, lesi, jövök-e, kajával. Aztán ha nem, kioson.)

De most igen szomjas lehetett, alig öntöttem ki a tejet, már nyomta a fejét a tálkába. Én pedig ott guggoltam felette, s hirtelen jött merészséggel kinyújtottam fölé a kezem, majd lassan leeresztettem kinyújtott ujjaimat, s hozzáértem a fejéhez. Hátraugrott, bosszankodva, gyanakodva méregetett. Megdermedtem. Ő visszahajolt, s ivott tovább. Újra hozzáértem, újra hátrahőkölt. Harmadik, negyedik alkalommal már nem érdekelte, mit tapogatom, ő szomjas volt. Teljes tenyeremmel végigsimogathattam a hátát. Ott potyogtak a könnyeim a hálától. Aztán bejöttem, hangosan bőgni kezdtem, a férjem pedig vigasztalt. Maska, ez a büdös dög, több mint egy évig nem engedett magához, s most is csak azért tűrt el, mert közben enni adtam neki.

Azóta már sikerült - hasonló körülmények között - megint megismogatnom, de nem szereti. Ivás-evés közben hallhatóan morog, amint hozzáérek. Sosem leszünk kebelbarátok, de án már ezért is hálás vagyok.

Nem döglött, napozik.