Három dokumentumfilmet néztem meg a héten, s mindhárom különféle mértékben idegesített fel. Olyannyira, hogy gondoltam, kis időre az utált kritikus szerepét öltöm magamra, s megírom, min húztam fel magam.
Addig pedig kisülnek a torták.
***
Először vasárnap délutáni kikapcsolódásként néztem meg a Winged Migration (Vándormadarak - kösz az infót, Pukke!) c. francia filmet. Régebben hallottam róla, hogy hú-de-jó, s egészen amatőr madarászként kiváncsi voltam, mit ad másfél órában.
Kérem szépen, szép képeket gyors szárnycsapásokkal repülő madarakról festői tájak előtt. Azt ad. Technikailag nagyszerű: egészen közel kerül a madarakhoz, láthatjuk, milyen erőfeszítést jelent vonulni kontinenseken át, viharos tenger felett, netán hadihajó fedélzetén kimerülten megpihenve, vagy hóviharban repülni, vagy hullámzó füves mezők felett, öreg anyóka házáig, aki finom falatokkal fogadja a barátságos, de azért még vad madarakat. Akikről csak egészen véletlenül tudtam, hogy darvak, mert rémlett valami a madárgyűrűző tanfolyamról.
Ennyi. Szép képek tömkelege, magyarázat alig, francia akcentussal, minek azt tudni, mi is az a madár, amit látok, honnan-hová repül, netán mennyi idő alatt, hány ér célba az elindulók közül... minek is az, kevesebb fordítandó való a terjesztőknek, kevesebb hibalehetőség, elég a képek alá rakott zene - ne, hű de művészi, nézzétek.
Néztem, az első fél óra után egyre csalódottabban, jobbára kettős sebességgel, amitől mókásabb lett a szárnycsattogás, de a filmet még ezután sem tudtam eléggé megkedvelni. Főleg az volt érdekes, hogy az elején felirat hirdette, nincs itt semmilyen trükközés és ámítás, minden felvétel valódi, de amikor a kis csér egyre magasabbra emelkedett, s alatta lassan egybefolyt Európa, és a képernyő sarkában feltűnt Izland, azért muszáj volt hangosan felnyerítenem.
Ne nézzenek már madárnak.
A dokfilmet inkább az Elmulasztott Lehetőség címmel illetném, s inkább Attenborough-zok ezután. Ott legalább tanulok is valamit.
Winged Migration: http://www.imdb.com/title/tt0301727/ - Leülhet fiam, kettes fölé.
***
Tegnap este az Exxon Valdez pontosan húsz éve történt tragédiájával ismerkedtem. Ismerkedtem, a nyavalyát, elmúltam már húsz, amikor történt, még jól emlékszem az akkori National Geographic-ok színes képeire az olajjal borított vízről, állatokról, a jellegzetesen "nésöneles" térképekre a tragédia helyszínéről. A magazinra anyám kivándorolt (khm, disszidált) féltestvére fizetett elő rá nekünk, jött minden hónapban, én meg, kis buzgó mócsing, általánosban-gimiben hordtam őket a suliba, nem volt olyan kiselődás, amihez ne találtam volna egy-egy érdekes számot - hogy utálhatták a kis túlbuzgó fejemet a tanárok, ilyen kapistalista csökevénnyel jövök, mint a NatGeo.)
Szóval Exxon Valdez. Mondhatni, a szokásos történet. Olajat találnak a világ egyik legeldugottabb pontján, s a természeti szépségeket-értékeket figyelmen kívül hagyva kőolaj-vezetéket építenek Alaszkán át. Megkezdődik a kitermelés, hatalmas tartályhajók indulnak útra Valdez kikötőjéből, ahol véget ér a vezeték. Az addig patyolattiszta Prince William Sound-on át, le Kanada partjai mellett az USA felé. Az öbölben sűrűbb lesz a hajóforgalom, ott, ahol addig a halászat és a haltenyésztés jelentette mondhatni az egyetlen megélhetést a kisember számára. Akiknek maradt az állandó aggodalom, hogy mi lesz, ha baleset történik, mi lesz, ha szabályszegés történik, olaj kerül az öböl vizébe. S ami késik, nem múlik: 1989. március 24-én éjjel a kapitány - kiről állítják, hogy ivott - elmegy aludni, az előírt pihenésüket le nem töltött beosztottjaira bízva a kormányzást. A víz jégtáblákkal teli, így engedélyt kérnek, hogy ne a Prince William Sound-ból kifelé vezető hajózási útvonalat, hanem a befelé vezetőt használhassák, mondván, más úgysem hajózik az éjszaka közepén arrafelé. Engedély megadva. A hajó új irányba fordul, ám a kapitány ágyba távozáskor robotpilótára kapcsolja az irányítást - s a tartályhajó megy a maga feje után, azon az útvonalon, amit a robotpilótát beüzemelők a rendszerbe előre betápláltak. A holtfáradt hajózók későn kapnak észbe, s a hajó hamarosan fennakad egy jókora zátonyon, amelyet még Cook kapitány rajzolt rá a területről készült első térképekre. Tudta mindenki, hogy ott van, nem mondhatta senki, hogy jé, ez most ugrott elénk.
Az olaj azonnal bugyogni kezdett a hatalmas repedéseken keresztül a vízfelszínre, a mentés lassú, mert ment az időpocsékoló mérlegelés, hogy mekkora lehet a baj... Mire úgy istenigazában Exxon-ék nekiállnának a mentési munkának, vihar jött, szétmaszatolta az olajat a Sound partjain, néhol több méter magasra kicsapva azt a kövekre, a homokra.
Megint csak bebizonyosodott számomra, hogy ha baj van, akkor az USA-ban a kisember előbb kap észbe, előbb kezd átgondoltan és okosan cselekedni, mint a mentésre létrehozott szervezetek. Halászok indultak iziben csónakon a félreeső öblök felé, műanyag csövekkel, nagyméretű palackokkal eltorlaszolni azok bejáratát, menteni a haltenyésztő telepeket, megélhetésük forrásait. Mentek madarakat, tengeri vidrákat, fókákat begyűjteni, mosni, menteni - erre csak telefon jött, hogy "nem jogosultak a vadállatok befogására", az törvényellenes. WTF???
Persze, jött a cég, az Exxon is, idővel, partot mosni nagynyomású forró vízzel, ami olyan volt, mint halottnak a hónaljcsók, egyfajta show, tessék, mi erőlködünk, mentünk ám - a partok tisztításában résztvevő egyik hölgy megjegyzése, miszerint az így visszanyert olaj mennyisége nudli volt a remélthez képest, kiábrándító volt.
A szétterült olajrétegnek köszönhetően elpusztult 250,000 tengeri madár, kb. 3,000 tengeri vidra, 300 fóka, 250 fehérfejú halászsas (mely amúgyis kihalóban lévő faj volt akkortájt), s kb. 22 gyilkos bálna. Volt mit takarítani. Hatalmas máglyákon égették az elpusztult tetemeket, mint később Angliában, a száj- és körömfájás járvány idején. Borzasztó látvány.
A halászok persze, később perelték a céget, nem volt többé miből megéljenek. Volt, aki öngyilkos lett, volt, aki feladta élete álmát, mondván, bármikor jöhet megint egy ilyen baleset, minek erőlködjön, építgesse a kis haltenyésztő birodalmát, amikor még ma is ott az olaj a parti homokban, húsz év elteltével. Hosszú jogi huzavona után (22 jogász küzdött 200, Exxon-bérelte jogász ellenében) megítélték a kárpótlást a halászoknak, de az Exxon addig fellebbezgetett, míg néhány éve a kárpótlás össze ge halászonként mindössze 12 ezer dollárra csökkent. Na, ettől lesz az embernek gyomoridege.
A tragédia hatására megváltoztattak néhány biztonsági előírást, többek közt ennek köszönhető, hogy azóta csak duplafalú tankhajókat engednek a vízre. Eső után köpönyeg, ha az ottaniak szemével nézzük a dolgokat.
Rendesen összerakott kis dokfilm volt, meginterjúvoltak mindenkit, aki annak idején szerepet játszott az ügyben. De csak az a rossz érzés maradt meg utána, hogy egy nagy cég ellen kár pert indítani, úgysem győzhetünk. Többre mennénk vele, ha kicsit belenyomnánk a felelősök arcát az olajos vízbe, s elfelejtenénk elvenni a kezünket az illető nyakáról.
Hogy legyen egy kis művészies vonás is a filmben, az öblöt, a tragédia helyszíneit mutató összes felvételen szerepelt egy halászkabátos-nadrágos arctalan ember, némán bámulva a víz felé... Kit akart szimbolizálni, nem tudom, de feltűnt, hogy hol kék, hol sárga halászcuccban álldogál a kép szélén.
Oil Spill: The Exxon Valdez Disaster - erős 4-es.
***
A harmadik film pedig... Az uram még csak tudni sem akart róla, hogy én ezt végignéztem, mert már a szinopszis alapján kijelentette, hogy egy beteg film az egész. S valahol igaza van. Grizzly Man a film címe, a német Werner Herzog készítette, akinek - mondják - nem ez az első filmje "érdekes" emberekről. Olyan dokfilm volt, amit hol az ujjaim mögül, hol a fejemet szorongatna néztem végig, s volt, hogy dühösen kiabáltam a kibírhatatlanul ostoba, hülye, naiv, idegbeteg, lelkibeteg főhőssel, aki évek óta halott, de azért még kiabálni lehet vele.
Van róla bőven anyag a Wikipédián, Timothy Treadwell-nek hívták az illetőt, elment Alaszkába, egy nemzeti parkba, hogy majd megmenti a grizzly medvéket, akik amúgy köszönték szépen, de nem voltak az amatőr természetbúvárnak sem nevezhető egyén segítségére rászorulva. De ő azért 13 nyarat töltött az állatok között, felrúgva sok írott és íratlan szabályt a medvékkel való kontaktus és a vadonban való éldegélés terén. Mint "méltóságteljes szamuráj harcos" jött ment a vadon mélyén, rókákkal barátkozott, medvék után ballagott, és rendszeresen készített magáról videofelvételeket, amelyeken megosztotta a nagyérdeművel a gondolatait a medvékről, majd a medvékkel, s úgy általában mindennel kapcsolatban habogott valamit. Mindezt spontánul, úgy öt-hat nekifutással, míg érzése szerint tökéletes nem lett a felvétel. Micsoda hiú barom! Egy végtelenül idegesítő, fejhangon beszélő alak, aki azt hitte, attól, hogy sűrű "I love you! I love you!"-kat kiabál a medvék felé, akkor azok majd befogadják.
Arról nem szólt a fáma (Herzog), hogy végzett-e Treadwell értékelhető kutatást, felmérést-e a medvékről, vagy csak attól lett híres, hogy ott élt velük. Valószínűleg az utóbbi a helyzet. Mindenesetre a nemzeti park felügyelői között nem volt népszerű. Ellenben a média imádta, a nők rajongtak érte - hogy némelyeknek milyen kifacsart ízlése van! -, iskolákba hívogatták, előadni, hírességek karolták fel az ügyét, s adtak neki pénzt és az általa alapított szervezetnek, hogy megvédje a medvéket. Akik a nemzeti park területén már eléggé védve voltak, s nem szorultak rá ilyesmire.
Rég voltam ennyire gyomorremegősen ideges egy vadidegentől, egy nyamvadt filmtől, de végigültem. Én is csak egy "voyeur" vagyok a sok közül. Hallottam már korábban is erről az emberről, aztán a halála után a dokfilmről is. Tragikusnak nem nevezném azt, ami vele történt, addig járt a vadonban, míg megette egy medve. C'est la vie. Nyaranta még elviselték, de ott maradt egyszer ősszel is, amikor a macik már a télre készülődtek, s minden érdekelte őket, ami kaja. Nyilván akadt egy olyan medve, akit zavart, hogy túl sokat ájlávjú-zik. Nem tudtam sajnálni.
De ami a leghátborzongatóbb volt a filmben, az a boncolóorvos magánszáma, aki nyilván rájött, hogy a büdös életben nem fog a CSI: Miami egyik részében sem főszerepelni, így megragadta a Herzog-adta alkalmat, s valóságos egyfelvonásosban adta elő, mi maradt Treadwell-ből és a barátnőjéből (aki szintén a medve áldozatául esett.) Mennyi, mi, és hogy nézett ki, s mire utalt ez a jel, az a nyom, ez a karmolás, satöbbi. Kb. akkora idióta volt, mint Treadwell maga.
A dokumentumfilm - nos ... jól volt elkészítve, megvolt a kellő feszültség, bár néha hatásvadásznak éreztem, de úgy tűnt, Herzog nem ítékezik a háttérből Treadwell felett, döntse el mindenki maga, mennyire nem volt normális. De azért annyit megjegyzett, hogy a vadon nem a harmónián és a szereteten alapulva működik, mint ahogy Treadwell szerette volna hinni, hanem a természet világában a "káosz, az ellenségeskedés és a gyilkolás" uralkodik.
Idegesített, bosszantott, feháborított, de azért technikailag 5.
http://www.imdb.com/title/tt0427312/
Addig pedig kisülnek a torták.
***
Először vasárnap délutáni kikapcsolódásként néztem meg a Winged Migration (Vándormadarak - kösz az infót, Pukke!) c. francia filmet. Régebben hallottam róla, hogy hú-de-jó, s egészen amatőr madarászként kiváncsi voltam, mit ad másfél órában.
Kérem szépen, szép képeket gyors szárnycsapásokkal repülő madarakról festői tájak előtt. Azt ad. Technikailag nagyszerű: egészen közel kerül a madarakhoz, láthatjuk, milyen erőfeszítést jelent vonulni kontinenseken át, viharos tenger felett, netán hadihajó fedélzetén kimerülten megpihenve, vagy hóviharban repülni, vagy hullámzó füves mezők felett, öreg anyóka házáig, aki finom falatokkal fogadja a barátságos, de azért még vad madarakat. Akikről csak egészen véletlenül tudtam, hogy darvak, mert rémlett valami a madárgyűrűző tanfolyamról.
Ennyi. Szép képek tömkelege, magyarázat alig, francia akcentussal, minek azt tudni, mi is az a madár, amit látok, honnan-hová repül, netán mennyi idő alatt, hány ér célba az elindulók közül... minek is az, kevesebb fordítandó való a terjesztőknek, kevesebb hibalehetőség, elég a képek alá rakott zene - ne, hű de művészi, nézzétek.
Néztem, az első fél óra után egyre csalódottabban, jobbára kettős sebességgel, amitől mókásabb lett a szárnycsattogás, de a filmet még ezután sem tudtam eléggé megkedvelni. Főleg az volt érdekes, hogy az elején felirat hirdette, nincs itt semmilyen trükközés és ámítás, minden felvétel valódi, de amikor a kis csér egyre magasabbra emelkedett, s alatta lassan egybefolyt Európa, és a képernyő sarkában feltűnt Izland, azért muszáj volt hangosan felnyerítenem.
Ne nézzenek már madárnak.
A dokfilmet inkább az Elmulasztott Lehetőség címmel illetném, s inkább Attenborough-zok ezután. Ott legalább tanulok is valamit.
Winged Migration: http://www.imdb.com/title/tt0301727/ - Leülhet fiam, kettes fölé.
***
Tegnap este az Exxon Valdez pontosan húsz éve történt tragédiájával ismerkedtem. Ismerkedtem, a nyavalyát, elmúltam már húsz, amikor történt, még jól emlékszem az akkori National Geographic-ok színes képeire az olajjal borított vízről, állatokról, a jellegzetesen "nésöneles" térképekre a tragédia helyszínéről. A magazinra anyám kivándorolt (khm, disszidált) féltestvére fizetett elő rá nekünk, jött minden hónapban, én meg, kis buzgó mócsing, általánosban-gimiben hordtam őket a suliba, nem volt olyan kiselődás, amihez ne találtam volna egy-egy érdekes számot - hogy utálhatták a kis túlbuzgó fejemet a tanárok, ilyen kapistalista csökevénnyel jövök, mint a NatGeo.)
Szóval Exxon Valdez. Mondhatni, a szokásos történet. Olajat találnak a világ egyik legeldugottabb pontján, s a természeti szépségeket-értékeket figyelmen kívül hagyva kőolaj-vezetéket építenek Alaszkán át. Megkezdődik a kitermelés, hatalmas tartályhajók indulnak útra Valdez kikötőjéből, ahol véget ér a vezeték. Az addig patyolattiszta Prince William Sound-on át, le Kanada partjai mellett az USA felé. Az öbölben sűrűbb lesz a hajóforgalom, ott, ahol addig a halászat és a haltenyésztés jelentette mondhatni az egyetlen megélhetést a kisember számára. Akiknek maradt az állandó aggodalom, hogy mi lesz, ha baleset történik, mi lesz, ha szabályszegés történik, olaj kerül az öböl vizébe. S ami késik, nem múlik: 1989. március 24-én éjjel a kapitány - kiről állítják, hogy ivott - elmegy aludni, az előírt pihenésüket le nem töltött beosztottjaira bízva a kormányzást. A víz jégtáblákkal teli, így engedélyt kérnek, hogy ne a Prince William Sound-ból kifelé vezető hajózási útvonalat, hanem a befelé vezetőt használhassák, mondván, más úgysem hajózik az éjszaka közepén arrafelé. Engedély megadva. A hajó új irányba fordul, ám a kapitány ágyba távozáskor robotpilótára kapcsolja az irányítást - s a tartályhajó megy a maga feje után, azon az útvonalon, amit a robotpilótát beüzemelők a rendszerbe előre betápláltak. A holtfáradt hajózók későn kapnak észbe, s a hajó hamarosan fennakad egy jókora zátonyon, amelyet még Cook kapitány rajzolt rá a területről készült első térképekre. Tudta mindenki, hogy ott van, nem mondhatta senki, hogy jé, ez most ugrott elénk.
Az olaj azonnal bugyogni kezdett a hatalmas repedéseken keresztül a vízfelszínre, a mentés lassú, mert ment az időpocsékoló mérlegelés, hogy mekkora lehet a baj... Mire úgy istenigazában Exxon-ék nekiállnának a mentési munkának, vihar jött, szétmaszatolta az olajat a Sound partjain, néhol több méter magasra kicsapva azt a kövekre, a homokra.
Megint csak bebizonyosodott számomra, hogy ha baj van, akkor az USA-ban a kisember előbb kap észbe, előbb kezd átgondoltan és okosan cselekedni, mint a mentésre létrehozott szervezetek. Halászok indultak iziben csónakon a félreeső öblök felé, műanyag csövekkel, nagyméretű palackokkal eltorlaszolni azok bejáratát, menteni a haltenyésztő telepeket, megélhetésük forrásait. Mentek madarakat, tengeri vidrákat, fókákat begyűjteni, mosni, menteni - erre csak telefon jött, hogy "nem jogosultak a vadállatok befogására", az törvényellenes. WTF???
Persze, jött a cég, az Exxon is, idővel, partot mosni nagynyomású forró vízzel, ami olyan volt, mint halottnak a hónaljcsók, egyfajta show, tessék, mi erőlködünk, mentünk ám - a partok tisztításában résztvevő egyik hölgy megjegyzése, miszerint az így visszanyert olaj mennyisége nudli volt a remélthez képest, kiábrándító volt.
A szétterült olajrétegnek köszönhetően elpusztult 250,000 tengeri madár, kb. 3,000 tengeri vidra, 300 fóka, 250 fehérfejú halászsas (mely amúgyis kihalóban lévő faj volt akkortájt), s kb. 22 gyilkos bálna. Volt mit takarítani. Hatalmas máglyákon égették az elpusztult tetemeket, mint később Angliában, a száj- és körömfájás járvány idején. Borzasztó látvány.
A halászok persze, később perelték a céget, nem volt többé miből megéljenek. Volt, aki öngyilkos lett, volt, aki feladta élete álmát, mondván, bármikor jöhet megint egy ilyen baleset, minek erőlködjön, építgesse a kis haltenyésztő birodalmát, amikor még ma is ott az olaj a parti homokban, húsz év elteltével. Hosszú jogi huzavona után (22 jogász küzdött 200, Exxon-bérelte jogász ellenében) megítélték a kárpótlást a halászoknak, de az Exxon addig fellebbezgetett, míg néhány éve a kárpótlás össze ge halászonként mindössze 12 ezer dollárra csökkent. Na, ettől lesz az embernek gyomoridege.
A tragédia hatására megváltoztattak néhány biztonsági előírást, többek közt ennek köszönhető, hogy azóta csak duplafalú tankhajókat engednek a vízre. Eső után köpönyeg, ha az ottaniak szemével nézzük a dolgokat.
Rendesen összerakott kis dokfilm volt, meginterjúvoltak mindenkit, aki annak idején szerepet játszott az ügyben. De csak az a rossz érzés maradt meg utána, hogy egy nagy cég ellen kár pert indítani, úgysem győzhetünk. Többre mennénk vele, ha kicsit belenyomnánk a felelősök arcát az olajos vízbe, s elfelejtenénk elvenni a kezünket az illető nyakáról.
Hogy legyen egy kis művészies vonás is a filmben, az öblöt, a tragédia helyszíneit mutató összes felvételen szerepelt egy halászkabátos-nadrágos arctalan ember, némán bámulva a víz felé... Kit akart szimbolizálni, nem tudom, de feltűnt, hogy hol kék, hol sárga halászcuccban álldogál a kép szélén.
Oil Spill: The Exxon Valdez Disaster - erős 4-es.
***
A harmadik film pedig... Az uram még csak tudni sem akart róla, hogy én ezt végignéztem, mert már a szinopszis alapján kijelentette, hogy egy beteg film az egész. S valahol igaza van. Grizzly Man a film címe, a német Werner Herzog készítette, akinek - mondják - nem ez az első filmje "érdekes" emberekről. Olyan dokfilm volt, amit hol az ujjaim mögül, hol a fejemet szorongatna néztem végig, s volt, hogy dühösen kiabáltam a kibírhatatlanul ostoba, hülye, naiv, idegbeteg, lelkibeteg főhőssel, aki évek óta halott, de azért még kiabálni lehet vele.
Van róla bőven anyag a Wikipédián, Timothy Treadwell-nek hívták az illetőt, elment Alaszkába, egy nemzeti parkba, hogy majd megmenti a grizzly medvéket, akik amúgy köszönték szépen, de nem voltak az amatőr természetbúvárnak sem nevezhető egyén segítségére rászorulva. De ő azért 13 nyarat töltött az állatok között, felrúgva sok írott és íratlan szabályt a medvékkel való kontaktus és a vadonban való éldegélés terén. Mint "méltóságteljes szamuráj harcos" jött ment a vadon mélyén, rókákkal barátkozott, medvék után ballagott, és rendszeresen készített magáról videofelvételeket, amelyeken megosztotta a nagyérdeművel a gondolatait a medvékről, majd a medvékkel, s úgy általában mindennel kapcsolatban habogott valamit. Mindezt spontánul, úgy öt-hat nekifutással, míg érzése szerint tökéletes nem lett a felvétel. Micsoda hiú barom! Egy végtelenül idegesítő, fejhangon beszélő alak, aki azt hitte, attól, hogy sűrű "I love you! I love you!"-kat kiabál a medvék felé, akkor azok majd befogadják.
Arról nem szólt a fáma (Herzog), hogy végzett-e Treadwell értékelhető kutatást, felmérést-e a medvékről, vagy csak attól lett híres, hogy ott élt velük. Valószínűleg az utóbbi a helyzet. Mindenesetre a nemzeti park felügyelői között nem volt népszerű. Ellenben a média imádta, a nők rajongtak érte - hogy némelyeknek milyen kifacsart ízlése van! -, iskolákba hívogatták, előadni, hírességek karolták fel az ügyét, s adtak neki pénzt és az általa alapított szervezetnek, hogy megvédje a medvéket. Akik a nemzeti park területén már eléggé védve voltak, s nem szorultak rá ilyesmire.
Rég voltam ennyire gyomorremegősen ideges egy vadidegentől, egy nyamvadt filmtől, de végigültem. Én is csak egy "voyeur" vagyok a sok közül. Hallottam már korábban is erről az emberről, aztán a halála után a dokfilmről is. Tragikusnak nem nevezném azt, ami vele történt, addig járt a vadonban, míg megette egy medve. C'est la vie. Nyaranta még elviselték, de ott maradt egyszer ősszel is, amikor a macik már a télre készülődtek, s minden érdekelte őket, ami kaja. Nyilván akadt egy olyan medve, akit zavart, hogy túl sokat ájlávjú-zik. Nem tudtam sajnálni.
De ami a leghátborzongatóbb volt a filmben, az a boncolóorvos magánszáma, aki nyilván rájött, hogy a büdös életben nem fog a CSI: Miami egyik részében sem főszerepelni, így megragadta a Herzog-adta alkalmat, s valóságos egyfelvonásosban adta elő, mi maradt Treadwell-ből és a barátnőjéből (aki szintén a medve áldozatául esett.) Mennyi, mi, és hogy nézett ki, s mire utalt ez a jel, az a nyom, ez a karmolás, satöbbi. Kb. akkora idióta volt, mint Treadwell maga.
A dokumentumfilm - nos ... jól volt elkészítve, megvolt a kellő feszültség, bár néha hatásvadásznak éreztem, de úgy tűnt, Herzog nem ítékezik a háttérből Treadwell felett, döntse el mindenki maga, mennyire nem volt normális. De azért annyit megjegyzett, hogy a vadon nem a harmónián és a szereteten alapulva működik, mint ahogy Treadwell szerette volna hinni, hanem a természet világában a "káosz, az ellenségeskedés és a gyilkolás" uralkodik.
Idegesített, bosszantott, feháborított, de azért technikailag 5.
http://www.imdb.com/title/tt0427312/
