2009. március 27.

Átcsapok bőbeszédű filmkritikusba

Három dokumentumfilmet néztem meg a héten, s mindhárom különféle mértékben idegesített fel. Olyannyira, hogy gondoltam, kis időre az utált kritikus szerepét öltöm magamra, s megírom, min húztam fel magam.

Addig pedig kisülnek a torták.

***

Először vasárnap délutáni kikapcsolódásként néztem meg a Winged Migration (Vándormadarak - kösz az infót, Pukke!) c. francia filmet. Régebben hallottam róla, hogy hú-de-jó, s egészen amatőr madarászként kiváncsi voltam, mit ad másfél órában.

Kérem szépen, szép képeket gyors szárnycsapásokkal repülő madarakról festői tájak előtt. Azt ad. Technikailag nagyszerű: egészen közel kerül a madarakhoz, láthatjuk, milyen erőfeszítést jelent vonulni kontinenseken át, viharos tenger felett, netán hadihajó fedélzetén kimerülten megpihenve, vagy hóviharban repülni, vagy hullámzó füves mezők felett, öreg anyóka házáig, aki finom falatokkal fogadja a barátságos, de azért még vad madarakat. Akikről csak egészen véletlenül tudtam, hogy darvak, mert rémlett valami a madárgyűrűző tanfolyamról.

Ennyi. Szép képek tömkelege, magyarázat alig, francia akcentussal, minek azt tudni, mi is az a madár, amit látok, honnan-hová repül, netán mennyi idő alatt, hány ér célba az elindulók közül... minek is az, kevesebb fordítandó való a terjesztőknek, kevesebb hibalehetőség, elég a képek alá rakott zene - ne, hű de művészi, nézzétek.

Néztem, az első fél óra után egyre csalódottabban, jobbára kettős sebességgel, amitől mókásabb lett a szárnycsattogás, de a filmet még ezután sem tudtam eléggé megkedvelni. Főleg az volt érdekes, hogy az elején felirat hirdette, nincs itt semmilyen trükközés és ámítás, minden felvétel valódi, de amikor a kis csér egyre magasabbra emelkedett, s alatta lassan egybefolyt Európa, és a képernyő sarkában feltűnt Izland, azért muszáj volt hangosan felnyerítenem.

Ne nézzenek már madárnak.

A dokfilmet inkább az Elmulasztott Lehetőség címmel illetném, s inkább Attenborough-zok ezután. Ott legalább tanulok is valamit.

Winged Migration:
http://www.imdb.com/title/tt0301727/ - Leülhet fiam, kettes fölé.

***

Tegnap este az Exxon Valdez pontosan húsz éve történt tragédiájával ismerkedtem. Ismerkedtem, a nyavalyát, elmúltam már húsz, amikor történt, még jól emlékszem az akkori National Geographic-ok színes képeire az olajjal borított vízről, állatokról, a jellegzetesen "nésöneles" térképekre a tragédia helyszínéről. A magazinra anyám kivándorolt (khm, disszidált) féltestvére fizetett elő rá nekünk, jött minden hónapban, én meg, kis buzgó mócsing, általánosban-gimiben hordtam őket a suliba, nem volt olyan kiselődás, amihez ne találtam volna egy-egy érdekes számot - hogy utálhatták a kis túlbuzgó fejemet a tanárok, ilyen kapistalista csökevénnyel jövök, mint a NatGeo.)

Szóval Exxon Valdez. Mondhatni, a szokásos történet. Olajat találnak a világ egyik legeldugottabb pontján, s a természeti szépségeket-értékeket figyelmen kívül hagyva kőolaj-vezetéket építenek Alaszkán át. Megkezdődik a kitermelés, hatalmas tartályhajók indulnak útra Valdez kikötőjéből, ahol véget ér a vezeték. Az addig patyolattiszta Prince William Sound-on át, le Kanada partjai mellett az USA felé. Az öbölben sűrűbb lesz a hajóforgalom, ott, ahol addig a halászat és a haltenyésztés jelentette mondhatni az egyetlen megélhetést a kisember számára. Akiknek maradt az állandó aggodalom, hogy mi lesz, ha baleset történik, mi lesz, ha szabályszegés történik, olaj kerül az öböl vizébe. S ami késik, nem múlik: 1989. március 24-én éjjel a kapitány - kiről állítják, hogy ivott - elmegy aludni, az előírt pihenésüket le nem töltött beosztottjaira bízva a kormányzást. A víz jégtáblákkal teli, így engedélyt kérnek, hogy ne a Prince William Sound-ból kifelé vezető hajózási útvonalat, hanem a befelé vezetőt használhassák, mondván, más úgysem hajózik az éjszaka közepén arrafelé. Engedély megadva. A hajó új irányba fordul, ám a kapitány ágyba távozáskor robotpilótára kapcsolja az irányítást - s a tartályhajó megy a maga feje után, azon az útvonalon, amit a robotpilótát beüzemelők a rendszerbe előre betápláltak. A holtfáradt hajózók későn kapnak észbe, s a hajó hamarosan fennakad egy jókora zátonyon, amelyet még Cook kapitány rajzolt rá a területről készült első térképekre. Tudta mindenki, hogy ott van, nem mondhatta senki, hogy jé, ez most ugrott elénk.

Az olaj azonnal bugyogni kezdett a hatalmas repedéseken keresztül a vízfelszínre, a mentés lassú, mert ment az időpocsékoló mérlegelés, hogy mekkora lehet a baj... Mire úgy istenigazában Exxon-ék nekiállnának a mentési munkának, vihar jött, szétmaszatolta az olajat a Sound partjain, néhol több méter magasra kicsapva azt a kövekre, a homokra.

Megint csak bebizonyosodott számomra, hogy ha baj van, akkor az USA-ban a kisember előbb kap észbe, előbb kezd átgondoltan és okosan cselekedni, mint a mentésre létrehozott szervezetek. Halászok indultak iziben csónakon a félreeső öblök felé, műanyag csövekkel, nagyméretű palackokkal eltorlaszolni azok bejáratát, menteni a haltenyésztő telepeket, megélhetésük forrásait. Mentek madarakat, tengeri vidrákat, fókákat begyűjteni, mosni, menteni - erre csak telefon jött, hogy "nem jogosultak a vadállatok befogására", az törvényellenes. WTF???

Persze, jött a cég, az Exxon is, idővel, partot mosni nagynyomású forró vízzel, ami olyan volt, mint halottnak a hónaljcsók, egyfajta show, tessék, mi erőlködünk, mentünk ám - a partok tisztításában résztvevő egyik hölgy megjegyzése, miszerint az így visszanyert olaj mennyisége nudli volt a remélthez képest, kiábrándító volt.

A szétterült olajrétegnek köszönhetően elpusztult 250,000 tengeri madár, kb. 3,000 tengeri vidra, 300 fóka, 250 fehérfejú halászsas (mely amúgyis kihalóban lévő faj volt akkortájt), s kb. 22 gyilkos bálna. Volt mit takarítani. Hatalmas máglyákon égették az elpusztult tetemeket, mint később Angliában, a száj- és körömfájás járvány idején. Borzasztó látvány.

A halászok persze, később perelték a céget, nem volt többé miből megéljenek. Volt, aki öngyilkos lett, volt, aki feladta élete álmát, mondván, bármikor jöhet megint egy ilyen baleset, minek erőlködjön, építgesse a kis haltenyésztő birodalmát, amikor még ma is ott az olaj a parti homokban, húsz év elteltével. Hosszú jogi huzavona után (22 jogász küzdött 200, Exxon-bérelte jogász ellenében) megítélték a kárpótlást a halászoknak, de az Exxon addig fellebbezgetett, míg néhány éve a kárpótlás össze ge halászonként mindössze 12 ezer dollárra csökkent. Na, ettől lesz az embernek gyomoridege.

A tragédia hatására megváltoztattak néhány biztonsági előírást, többek közt ennek köszönhető, hogy azóta csak duplafalú tankhajókat engednek a vízre. Eső után köpönyeg, ha az ottaniak szemével nézzük a dolgokat.

Rendesen összerakott kis dokfilm volt, meginterjúvoltak mindenkit, aki annak idején szerepet játszott az ügyben. De csak az a rossz érzés maradt meg utána, hogy egy nagy cég ellen kár pert indítani, úgysem győzhetünk. Többre mennénk vele, ha kicsit belenyomnánk a felelősök arcát az olajos vízbe, s elfelejtenénk elvenni a kezünket az illető nyakáról.

Hogy legyen egy kis művészies vonás is a filmben, az öblöt, a tragédia helyszíneit mutató összes felvételen szerepelt egy halászkabátos-nadrágos arctalan ember, némán bámulva a víz felé... Kit akart szimbolizálni, nem tudom, de feltűnt, hogy hol kék, hol sárga halászcuccban álldogál a kép szélén.

Oil Spill: The Exxon Valdez Disaster - erős 4-es.

***

A harmadik film pedig... Az uram még csak tudni sem akart róla, hogy én ezt végignéztem, mert már a szinopszis alapján kijelentette, hogy egy beteg film az egész. S valahol igaza van. Grizzly Man a film címe, a német Werner Herzog készítette, akinek - mondják - nem ez az első filmje "érdekes" emberekről. Olyan dokfilm volt, amit hol az ujjaim mögül, hol a fejemet szorongatna néztem végig, s volt, hogy dühösen kiabáltam a kibírhatatlanul ostoba, hülye, naiv, idegbeteg, lelkibeteg főhőssel, aki évek óta halott, de azért még kiabálni lehet vele.

Van róla bőven anyag a Wikipédián, Timothy Treadwell-nek hívták az illetőt, elment Alaszkába, egy nemzeti parkba, hogy majd megmenti a grizzly medvéket, akik amúgy köszönték szépen, de nem voltak az amatőr természetbúvárnak sem nevezhető egyén segítségére rászorulva. De ő azért 13 nyarat töltött az állatok között, felrúgva sok írott és íratlan szabályt a medvékkel való kontaktus és a vadonban való éldegélés terén. Mint "méltóságteljes szamuráj harcos" jött ment a vadon mélyén, rókákkal barátkozott, medvék után ballagott, és rendszeresen készített magáról videofelvételeket, amelyeken megosztotta a nagyérdeművel a gondolatait a medvékről, majd a medvékkel, s úgy általában mindennel kapcsolatban habogott valamit. Mindezt spontánul, úgy öt-hat nekifutással, míg érzése szerint tökéletes nem lett a felvétel. Micsoda hiú barom! Egy végtelenül idegesítő, fejhangon beszélő alak, aki azt hitte, attól, hogy sűrű "I love you! I love you!"-kat kiabál a medvék felé, akkor azok majd befogadják.

Arról nem szólt a fáma (Herzog), hogy végzett-e Treadwell értékelhető kutatást, felmérést-e a medvékről, vagy csak attól lett híres, hogy ott élt velük. Valószínűleg az utóbbi a helyzet. Mindenesetre a nemzeti park felügyelői között nem volt népszerű. Ellenben a média imádta, a nők rajongtak érte - hogy némelyeknek milyen kifacsart ízlése van! -, iskolákba hívogatták, előadni, hírességek karolták fel az ügyét, s adtak neki pénzt és az általa alapított szervezetnek, hogy megvédje a medvéket. Akik a nemzeti park területén már eléggé védve voltak, s nem szorultak rá ilyesmire.

Rég voltam ennyire gyomorremegősen ideges egy vadidegentől, egy nyamvadt filmtől, de végigültem. Én is csak egy "voyeur" vagyok a sok közül. Hallottam már korábban is erről az emberről, aztán a halála után a dokfilmről is. Tragikusnak nem nevezném azt, ami vele történt, addig járt a vadonban, míg megette egy medve. C'est la vie. Nyaranta még elviselték, de ott maradt egyszer ősszel is, amikor a macik már a télre készülődtek, s minden érdekelte őket, ami kaja. Nyilván akadt egy olyan medve, akit zavart, hogy túl sokat ájlávjú-zik. Nem tudtam sajnálni.

De ami a leghátborzongatóbb volt a filmben, az a boncolóorvos magánszáma, aki nyilván rájött, hogy a büdös életben nem fog a CSI: Miami egyik részében sem főszerepelni, így megragadta a Herzog-adta alkalmat, s valóságos egyfelvonásosban adta elő, mi maradt Treadwell-ből és a barátnőjéből (aki szintén a medve áldozatául esett.) Mennyi, mi, és hogy nézett ki, s mire utalt ez a jel, az a nyom, ez a karmolás, satöbbi. Kb. akkora idióta volt, mint Treadwell maga.

A dokumentumfilm - nos ... jól volt elkészítve, megvolt a kellő feszültség, bár néha hatásvadásznak éreztem, de úgy tűnt, Herzog nem ítékezik a háttérből Treadwell felett, döntse el mindenki maga, mennyire nem volt normális. De azért annyit megjegyzett, hogy a vadon nem a harmónián és a szereteten alapulva működik, mint ahogy Treadwell szerette volna hinni, hanem a természet világában a "káosz, az ellenségeskedés és a gyilkolás" uralkodik.

Idegesített, bosszantott, feháborított, de azért technikailag 5.

http://www.imdb.com/title/tt0427312/

2009. március 25.

Apróságok

Az éjjel olyan szél fújt, hogy csak sokára tudtam elaludni. Az ud-varról behallatszott az állandósított Halloween-es "széjjpöjgő"-nk zaja, a szerteguruló műanyag cserepek pattogása a kövön... Volt világ. Még egy cserép nárciszom is odébb költözött, szerencsére nem törtek össze a virágok.

***


Ez itt egy keresztszemes hímzés, s a kapcsán szeretném elmesélni, micsoda ostoba liba vagyok. A hímzést még boldogult ráérős asszonyka koromban kezdtem el. Aztán, mint minden, nagy lendülettel elkezdett, kreatív tevékenységbe - kivéve a sütést -, ebbe is beleuntam, s belevágtam egy kisebb hímzésbe. (A lakásban van egy doboz, fonalakkal, vásznakkal, csomóba tekeredett hímzőfonalakkal, kötőtűkkel, mind-mind egy-egy lelkesen megkezdett "projekt" naradványai.)

Tegnap kedvet kaptam hozzá, hogy befejezzem, így 9 év szünet után. Hátha valaki megvenné a piacon, belehímzem az ifjú pár nevét, az esküvő dátumát... Nekiláttam a második kék madár kihímzésének, s félóra elteltével rájöhettem, hogy nem jutok vele messzire: egy másik "érdekesebb, fontosabb" projekthez elhasználtam a kék fonalakat...

***

A
Tesco-ban telepakoltam a kosarat 3 napra elegendő sütési kellékkel, s lassan kifelé araszoltam (mert megint elfelé húzott az egyik kerék). A kijáratnál van egy kiskölyökcsábító automata, tele plüss állatokkal, amiket egy karmos gépkar szed ki, már ha kiszed, csak bele kell dobni valamennyi pénzt. Eddig elmentem előtte, de most muszáj volt megállni és alaposan megnézni: a plüssállatokra vagy borítékban, vagy csak simán gumikarikával egy-egy húszeurós bankót illesztettek. Fotót nem mertem készíteni, tele a bolt kamerákkal, ki tudja, milyen eszement törvényt sértek meg.

Ámultam-bámultam. Már nemcsak plüss állatra tehetünk szert, hanem pénz is van a hasára biggyesztve, nem elég csáberő a könyörgően néző két gombszem... wow.

***

A Menupages-en megjelent kritika megtette a magáét, péntekre már 3 citrom "tart"-ot kell szállítanom. Hurrá!

***

A kertben - alighanem a szombatról megmaradt, száraz scone-ok maradványainak hatására - új látogató tűnt fel: egy woodpigeon. Örvös galamb.


Columba palumbus - a dög

A scone-ok morzsáit megkóstolta, majd felült a parányi epernövénykém tetejére, a falra - szinte hallhatóan nyögött alatta a kis növény. Ott ültéből letojta az alant lévő fuksziámat. Nem leszünk így barátok. Aztán amikor elrúgta magát az eperről, szegény cserép kis híján lebucfencezett a falról. Jó nagy egy ilyen woodpigeon. Elvileg meg is lehetne sütni... mondják, kiváló, vadas ízű a mellehúsa. De én most mindenféle más, Atkins-kompatibilis finomságot tervezek, főleg, mert tegnap beszéltem egy ismerősömmel, aki - más módszerrel ugyan - de félelmetesen lefogyott (nagyon régóta nagyon túlsúlyos volt), és most olyan dögösen néz ki, hogy rendre megfordulnak utána a pasik. Úgyhogy előttem a példa: meg lehet csinálni, de kell tornázni is, és önfegyelmet gyakorolni.

Vagyis nehéz lesz.

2009. március 24.

Adósság 1. - Bog Rail Tour

Lassacskán bepótolom az adósságaimat, elsőként Daphne-val és a tőzeglápi vasutazással kezdeném. A hangsúly az utóbbin lesz.

Daphne - mentorom, legfőbb jóakaróm, havernőm - egy LogArt nevű cég egyik tulajdonosa, finn faházakat árulnak Írországban, mondhatni, közepes sikerrel. A közepes siker főleg annak köszönhető, hogy az írek nehezen adnak építési engedélyt "tájidegen" épületekre - és tájidegennek tekintenek mindent, ami nem

a) nádfedelű kicsi ház (kihalóban),
b) ír farmház (nem divatos),
c) egy randa, egyszintes "bungalow" (nagyon menő)

Ez utóbbiakkal tele van szórva az ír kantriszájd, teljesen agyoncsapva a vidék szépségét. Az ötvenes-hatvanas években rengeteg ilyen épült, mostanában azért már próbálnak szebb épületekre engedélyeket adni, de ha megnézzük a házakat, határozottan az az érzésünk támad, egyetlen egy építész terve forog közkézen, azokat építgetik kevéske változtatással.

Példa bungalow-ra

No, de nem is erről írnék, hanem arról, hogy egyik nap Daphne lelkesen újságolta legutóbbi sikerét: a Bord na Mona, az itteni tőzegkitermelő, -felhasználó, -forgalmazó vállalat Shannonbridge közelében lévő fő telepére új látogató központot akar építtetni, s megpályáztatták az épület tervét. Az esélyes befutók között ott van Daphne-ék terve is. Azonnal csináltatott velem süteményeket, amiket a terv szerint az épületet részleteiben is bemutató értekezlet során osztott volna ki a Bord na Mona fejesei - értsd: döntéshozók - között. Sajnos, az értekezletet elhalasztották Húsvétig, így leküldte nekik egy kis csomagban a sütiket. Amiket valószínűleg az adminisztrátorok ehettek meg végül, mert a fejesek úgy gondolták, amolyan enyhe lekenyerezésféle akar lenni a süti, és udvariasan, de köszönettel visszautasították azok elfogyasztását.

A sütin a tervezett épület egyik oldala látható, fogjuk rá, hogy ki lehet venni, mit is ábrázol

A Bord na Mona legfőbb tőzegkitermelő telepének mostani látogató központja a hatalmas tőzegláp szélén található (naná), s igazából a turistáknak azért érdekes, mert a telepet egy keskenyvágányú vasútka járja körbe, amire felülhetünk, és az idegenvezető elmagyarázza nekünk, hogyan folyik a kitermelés. Útközben ki is szállhatunk, megpróbálhatjuk, bírunk-e tőzeget kitermelni a régi szerszámokkal - szóval, jó mulatság, nemcsak gyerekeknek. Az eddigi látogató központ tulajdonképpen egy "prefab", vagyis egy konténerépület volt, aprócska kávézóval, néhány vitrinnel, a szokásos giccsköb ajándékokat tartalmazó állványokkal. A telep bejáratánál egy férfiszobor található, amint éppen nagy buzgón tőzeget termel ki egy ősrégi szerszámmal - legutóbbi ottjártunkkor nyakában színes sál lengedezett.

A vasútka és a telep elég közel van a népszerű turistalátványossághoz, Clonmacnoise-hoz, megér egy kitérőt mindenképpen. Eredetileg azért épült, hogy a kitermelt tőzeget szállítsa, mára turistákat mulattat. Igen kis vagonokkal, igen recsegősen zakatol körbe, gyermekkorom élményét, a nagycenki kisvasutat idézi, csak jobban le van harcolva.

Az uram gyárbeli asztalán van egy fotó, vastag keretben, első utazó birkánkat ábrázolja, amint egy fa asztalon ül. A kép a tőzegtelepen készült, első utunk során készítette a fotót útitársunk, Mónika, az új fényképezőgépével. Egy újabb kedves emlék.

A hatalmas, kilométeres távolságokban elterülő tőzegláp, főleg a kitermelés alatt álló része lenyűgöző látványt nyújt: mélybarna lapály, ameddig a szem ellát, jókora gépekkel. Többszáz méter hosszú sávokban folyik a kitermelés: egy gép vékony rétegben lehúzza a felső tőzegréteget, s a sáv közepére szórja. Majd következik az újabb és újabb réteg, míg a sáv közepén egy egész dombnyi tőzegmennyiség halmozódik fel, hosszan, a gépek fölé magasodva: ezt szállítják el további feldolgozásra, a közeli erőműbe, vagy kerti komposzt lesz belőle. Vagy - s ez a valószínűbb - téglaformába préselve tüzelőanyagként árulják. Ilyen tőzegtéglákat vehetünk pl. a benzintöltő állomásoknál, dróttal összefogva, vagy bezacskózva. Ezeknek a tőzegtégláknak a finom, jellegzetes illatát szagolgathatjuk hazafelé menet, októberi estéken, amikor beindul a fűtésszezon. Egy ilyen téglát csempészett bele a retiküljébe egy amerikai turistanő a szemem láttára egy turisták között népszerű kocsmában, csak úgy felmarkolva a tőzeget a kandalló menti kosárból. Kérdés, sikerült-e bevinnie a szuvenírt az USA-ba?

Írország tőzeglápjait mindenképpen érdemes felkeresni, Dublinhoz közel is található egy, a Sally Gap környékén, fent, a hegyek tetején terül el. Ameddig szem ellát, hangás, télen a sötétbarna, fakósárga árnyalatokban gazdag, nyáron lila hangavirágokkal beborított vidék. Sajnos, az állatvilágáról nincsenek első kézből szerzett tapasztalataim, alig láttunk eddig valamit. Az egyetlen állatka, amit a mindenhol előforduló birkák mellett láttunk, egyetlenegy alkalommal, az Írországban szigorúan védett, nagy ritkaságnak számító corncrake madárka volt, amint a csibéit vezette át előttünk az úton. Magyar neve: haris, latinul Crex crex. Ő az, akiről a dal állítja, hogy "Száraz ágon szól a haris" - pedig nem is, mert sosem ül fára, talajlakó mador.

S lehet bosszantani ír ismerőseinket azzal, hogy magyarázzák el, alaposan, hogy mi a különbség a peat, bog, turf szavak között, mert az első tőzeget jelent, a második tőzeglápot, szerény feltételezésem szerint, de mi a helyzet a harmadikkal? Eddig csak vállvonogatásokat kaptam válaszul.

2009. március 23.

Kedves Emese és Laci!

No, mik is történtek.

Múlt pénteken este elvittük a reptér melletti kocsmába a sütiket a Seal Sanctuary-nek. Teljesen ír volt a rendezvény, mi voltunk ott elsőként, s amikor 8-kor, a kezdéskor eljöttünk, még csak a Sanctuary önkéntesei szivárogtak be a terembe, ahol a rendezvényt tartani óhajtották. Egyiküket sem ismertem, egyikük sem az volt, akivel email-ben megbeszéltem a dolgokat, így otthagytuk a doboz sütit (V. még visszanézett, s állítása szerint a nők le voltak nyűgözve a sütiktől.) Szombaton pedig, akármennyire is siettünk befejezni a kávékuckó takarítását, csak 13.10-kor értünk le a Bray-i tengerpartra, ahol a felgyógyított, aznap eleresztésre odavitt fóka már vígan lubickolt a vízben. Pedig elvileg csak délután egykor kezdték volna a szabadon eresztést, reméltük, hogy ha előtte kis szpícs-et is tartanak, mint legutóbb, elcsípjük még, amint az állat bearaszol a vízbe.

Közömbösséget tettetve elmentünk (kétszer) a Sanctuary által kiállított, megvásárlásra felkínált plüss fókabébik, pólók mellett, ahol a leterített pokrócon ott voltak az én sütijeim is. Nem átallottam belekukkantani a dobozba, hogy mennyi süti maradt előző estéről, hát, volt vagy 30-40 zacskó. A 60-ból. Remélhetőleg lesznek még rendezvények, ahol elfogynak, vagy megeszik őket az önkéntesek.

Délután vendégünk volt, Peti Newcastle West-ből. Nem túl jó hírekkel jött. Ő egy olyan kisvárosban lakik, ahol a lakosság számát megtöbbszörözték a betelepülő külföldiek, akik vagy ott, vagy a közeli Limerick-ben dolgoztak. S most nagyon sokan, gyakorlatilag a város lakosságának fele munkanélküli. Azon kívül, hogy hümmögtünk és elborzadtunk a hallottaktól, nem igen tudtunk jó tanáccsal szolgálni. Végig az járt az agyamban, te jó ég, én mihez kezdenék ebben a helyzetben?! Munkát keres, próbál bizakodó maradni... Kicsit ijesztő, és másképp is hangzik, amikor nem a tévéből, hanem egy ismerős szájából hallani a nehézségekről, arról, hogyan is mennek a dolgok. S még hány ír faluban-városban megy ez?

Petire, szegényre, rátukmáltuk a piacról megmaradt összes süteményt, így nem estünk kísértésbe. Zavarban is voltam, olyan könyveket kaptunk tőle ajándékba, hogy még, neki köszönhető, hogy Gordon Ramsay sztárséf betette a lábát a konyhámba, de erről majd még bővebben máskor.

A sok rossz hír után a rögbimeccs dobott fel, győztek az írek (lásd lent), szerintem az egész ország lélegzetvisszafojtva ült a tévé előtt. Bele sem merek gondolni, milyen forgalmat bonyolítottak le a kocsmák.

Az utóbbi idők legsűrűbb hete aztán a fogorvosnál ért véget, vasárnap délután. Oda rohanvást estem be, mert a rögbisek diadalmenete miatt lezárták a belvárosba vezető utakat (eszembe sem jutott, hogy ilyet mindjárt másnap tartanak nekik!), így kétsaroknyira a rendelőtől kiugrottam a kocsiból, s futva érkeztem meg. S lihegve. Korántsem higgadt arccal.

Természetesen nem fájt, kivéve, amikor az ír asszisztensfiú túl erősen nyomta neki az ínyemnek az elszívót. (Kinyitott, csövektől hemzsegő szájjal pedig elég nehéz kultúráltan arra kérni, hogy ne nyomja már le a torkomon azt az izét, please.) Kértem a doktort, a régi töméseket most ne bántsa, az újonnan lyukas fogaimmal foglalkozzon csak, arra van keret. Mint kiderült, az egyik elég alattomos lyuk volt, két első fogam között alakult ki, "nagyobb, mint gondoltuk", mondta csöppet sem megnyugtatólag a doktornő. Én izzadt háttal tapadtam a székbe, kemény 3/4 órán át, megfogadva, hogy ezután minden este fogselymezek, csak kerüljek már ki innen.

A végén nem úsztam meg a tetemrehívást, mert mint az elefánt, nem felejtenek. Megkérdezte, a fogszabályozást akkor mikor akarnám elkezdeni. Muszáj volt elsírnom, hogy most aligha tudnék hazautazni kéthavonta, bármennyire is örülnétek neki, nem megy. De ha mondjuk, itt lenne magyar orvos, akkor szívesen nekiugrom. (Lehet, hogy jön ki fogszabályzáshoz is értő ember, de még nem tudják.) Az is kiderült, hogy ha nem nyúlnak e későn kibújt fogamhoz, akkor sincs gond, ha engem nem zavar, maradhat így ebben a pózban, mert ilyen vén fejjel már aligha remélhetem, hogy lehúzódik a helyére. A nemrég kibújt bölcsességfogam pedig - ha szerencsés vagyok - majd félretaszigálja az előtte sorba álló fogat, s eltűnik egy régi foghíjam. Más gond nincs, a régi tömések kicserélését pedig majd szeptemberre kértem. Budapesten.

Most már mindent tudtok a szám egészségügyi állapotáról.

***

A nehezén túlesve nagy megkönnyebbüléssel a Gulyás Korner-be mentünk, ahol tobzódtunk mindenféle finom kolbászok, savanyú káposztával töltött uborkák, fűszerek, és tejfölök között. Az Atkins-nak "hála", teljesen felborult a jól bevált étkezési szokásunk rendszere, egyelőre reggelire a máskor csak vasárnapra tartogatt lágytojáson kívül még nem tudtam mit kitalálni. A hűtő máris hiányt szenved olyan Atkins-kompatibilis ételekben, mint szeletelt sajt, paprika, sonka, ellenben tele van olyan zöldekkel, amikre V. fújol. Van még mit tanulnom szervezés terén.

Máskor 10 naponta szoktam nagybevásárolni, most hetente kell majd mennem. Mindig fel tudja borítani a nyugalmamat, ha a rutinban változás áll be, még szoknom kell, hogy gondolkoznom is kell a menün, nem lehet csak úgy, "na, mi van a hűtőben" alapon összedobni ezt-azt vacsorára.

A vásárlás után hazafelé autóztunk, amikor a városi forgatagban elénk került egy csodaszép fekete Maserati, amit muszáj volt üldözőbe venni, mert az uram meggyőződése, hogy a remek autóknak mellé kell kerülni, és felmutatni a hüvelykujjunkat, mint egyik autóőrült a másiknak, kacsintva, hogy emmádöfi! Sokáig üldöztük a kanyargós belvárosi utcákon, s az volt fura, hogy valahányszor meg kellett állni, mert piros lámpa került elénk, az emberek bemutogattak-integettek az előttünk lévő kocsiba. Te jó ég, valami híresség került elénk? Még csak nem is egy dotcom milliomost üldözünk, akiket én csak kedélyesen - merő irigységből - a wanker elnevezéssel illetek? (Hadd ne fordítsam le, nagyon csúnyát jelent.)

Sok kavargás után (melynek során visszakerültünk a fogorvosi rendelő közelébe) kerültünk az autó mellé (ekkorra már azt hittem, az angol rendszám miatt, hogy biztos az egyik menő belvárosi hotelbe tart.) Az uram boldogan mutogat, hogy hahó, emmádöfi! a fickó mosolyogva visszaint, sőt, mutatja, csak utánunk! Az uram újra int, csak ön után uram, közben teliszájjal röhögünk, főleg zavarunkban, s azért is, mert megismerjük, bármennyire nem vagyunk a "szakmában" járatosak: Louis Walsh, számos ír popzenekar "kitalálója" és befuttatója, joviális, kerekded arcú ötvenes ember ült a kocsiban. Olyan világszenzációkat (hehe) köszönhetünk neki, mint a Boyzone, Westlife, Girls Aloud, Samantha Mumba, és hasonlók. Szóval futja miből Maseratira. Hogy utálhatja a mutogatókat, integetőket, vagy mégsem? Hiszen mosolygott, nem vágott fagyos álarc-arcot. S az ír hírességek általában nem rejtőznek álarc és biztonsági emberek mögé. Pl. láttuk mi már Edge-t a reptéren egyszál magában sorban állni kora reggel a londoni géphez.

***

Ma egyébként közel álltam hozzá, hogy előadjak egy hisztis toporzékolást Bray főutcáján. Lementem ugyanis (gyalog, erős szél, fenyegető eső) a bankba, hogy életemben először a csekkjeimet rárakassam a kártyánkra. Az uram szájbarágósan elmagyarázta, hogy is megy ez. Persze, nem úgy ment, zavarba hoztak egy kitöltendő "kispapírkával", ettől annyira lemerevedtem, hogy a két csekk összeadása is hosszú perceket vett igénybe. Miközben szakadt rólam a víz. Aztán csak elfogadta tőlem az ember a csekkeket. Utána a két percre lévő Mermaid Centerbe mentem, ahol egy kötetet akartam megvenni, kisöregek életrajzaival. Jótékonysági célra készült kiadvány, az egyik itteni öregek otthonának lakóitól. Titokban reméltem, hogy megtalálom benne egy volt vevőmet, kinek fotóját két éve az otthont hirdető poszteren fedeztem fel, s kinek a nevét sem tudom, de sűrűn jött szendvicsért még a Londis-ba, ahol dolgoztam. Igazi gentleman volt, a brit légierő kitűzőjével a hajtókáján, Susan mondta is rá, biztos "army man" - egyszer Mikulás-csomagot raktunk a kocsijára, amikor határozottan állította a feldíszített bolt láttán, hogy a Mikulás nem létezik.

A Mermaid Center tévedésből egy másik könyvet nyomott a kezembe, így köszöntem a kedvességüket, és csalódottan távoztam, a hölgy úgy kiáltott utánam, hogy ja, talált még két példányt a kért könyvből, jöjjek vissza. De nem fogadják el a kártyát, készpénz kellene. Ami nem volt nálam. Mondtam, elugrom még elintézni a többi vásárlandómat, s útban visszafelé veszek ki pénzt a banknál. Szépen leballagtam az úton az Anvil nevű boltig, nagyméretű nyulas kiszúróért. Majdnem szemben ígéretes hentesüzlet, no, bemegyek oldalasért. Már levágta a méretes darabot a hentes, amikor rákérdeztem, s ó, borzalom! Kártyát nem fogadnak el.



A szakadó esőben felballagtam megint a dombtetőre a bankig, készpénz kivesz, hentesig visszaballag. Közben ázás! A hentes sűrűn kért elnézést, én pedig csöpögtem a padlójára, s nem akartam mondani, hogy vazze, 21. század, hátkéremszépen! Tudom, hogy pénzbe kerül a kártyaleolvasó fenntartása, de azért mégis. Irgumburgum. Mondjuk, dicséretes, hogy ő nem pénzezik, hanem ül egy hölgy egy kis pénztárfülkénél, akárcsak a Moszkva-téri hentesnél, és ő veszi el a bankót.

A "majdnemhisztimet" végül az váltotta ki, hogy a bolt előtt megadta magát az Anvil-ban kapott papírzacskó, s alig raktam bele az oldalast, elrepedt, szétterítve a dolgaimat a nedves járdán. Úgyhogy nem éppen emberbaráti hangulatban mentem vissza - megint fel a dombon -, a Mermaid Center-be, a könyvért. S ballagtam haza az esőben, közben gyűlt a fülem mögött a hideg eső, kegyetlenül fújt a szél - ha nem fáztam meg, izzadtan, átázva, akkor szerencsésnek tekinthetem magam. Pedig jól indult a nap, szép szivárványok fogadtak a város felé menet, csak aztán a szél fölénk fújta a felhőket, amelyek korábban Dublint áztatták, s onnan kezdve komorra fordult a napom. Mondhatjuk úgy is, hogy baromi naaaagy feneket tudok keríteni minden kis bosszúságnak, úgyhogy magamnak köszönhetem a rosszkedvet. S tudom, miért nem vittem ernyőt? Mintha nem is itt élnék, ahol bármikor eshet.