Egy szelet marha

Kis bíztatás után kijött a privát cég embere, mint kiderült, egy Pável nevűre bízta a cégvezető a munkát, s már az esti sötétben, de ő felszerelt egy új antennát. Meglepően elfogadható áron. Kisebb, modernebb, a kifújótól kellő távolságra, az ablakkiugró védelmében ül most az új tányér. Meglepett, hogy az esti sötétség nem zavarja a szerelésben, de biztosított róla, hogy ez nem gond. Egyetlen virágcserepet kellett csak odébb raknom, mást nem is kellett pakolgatni. Majd kell a bojlernél! Elvileg jövő pénteken jönnek, a szerződést még nem kaptam meg, elvileg emailben jön, tegnap hívtak fel ez ügyben, miután reggel boldogan jelentettem, hogy szabad az út a szereléshez.

Már felszerelve csodáltam a tányért, amikor az ember megjegyezte: "Ott nagyon lazák a zsinórok, odaerősítem a falhoz, ha lehet." - Bólogattam, s már ment is, csinálta. Úgy vettem észre, ez amolyan kelet-európai attitűd a munkához, másnál (és khm, magamon is) észrevettem már: nem kell külön kérni, ha valamit meg kell csinálni, Aranykezű Róbert kérés nélkül lefestette a radiátorokat, "hogy szép, rendezett legyen", a padlókereteket, ez az ember a zsinór miatt aggódott, le ne tépje a szél, s most önfényezés következik: rólam is mondta első főnököm, Suzanna, örül, hogy nem kell mindent külön kérnie. Az ilyen Paveleknek és Róberteknek köszönhető, hogy pl. a kábeltévé zsinórja (a lakásban) szépen végig a falhoz szögezve halad a kamrában is, s nem csak úgy tekeredik, odalökve a falzughoz, mint egyes helyeken, s hogy a radiátor megkopottsága gondosan felfestett fehér festék alatt rejtőzik.

***

Kezdő szakácsnőként a nászajándékba kapott magyar könyvek alapján kezdtem főzni. Anyám elküldte a bevált receptjeit, azokhoz mereven ragaszkodva főztem, s tőle kaptam egy  könyvet, amelyben képekkel, lépésenként illusztrálva vezették végig a háziasszonyt a recepteken, s főztem olyan csodákat, mint pisztráng aufóliában, vagy hercegnőburgonya... Teljesen kezdőként álltam hozzá: V. kis ingerültséggel a hangjában kérdezte tőlem a Tesco közepén, első nagyobb közös bevásárlásunkkor, hogy nem szoktam bevásárlólistát készíteni? S hogy fordítsam el a halas csomagot, mert látja a hal szemét... Nemcsak kezdő szakácsné, de kezdő házasember is voltam. Ő pedig kezdő férj.

Ami meglepett, hogy az itteni marhát nem kellett órákon át főzni, sokkal hamarabb puhul, mint az otthoni, s hosszú pácolásra sem volt szükség. Idővel felállítottuk a finom sztékek rangsorát, akadt pár hely az országban, ahol különösen jót ettünk, pl. a régi vágású Esker hotelben,  Glengarriff-ban (megvan-e még?) vagy Donegal-ban a Harbour Restaurant and Bar-ban, a rally idején, ahol jókora kéksajtot is olvasztottak a sztékre. Aztán megismertük a baszk marha ízét egy itteni vendéglő és az ottani falatozásoknak hála. Rád gondolok, Casa Rufo. Az a kétszemélyes szték tál, amihez egy maréknyi szalmakrumpli járt csak köretként, dekornak pedig néhány sószemcse, nos, arról évekig áradoztunk bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni a történetet. 

Az írek, akik a marha húsát sok országba viszik (főleg arab országokba - sajnos, lábon), büszkék a húsra, s joggal. Amerikai ismerőseim meg is jegyezték, másféle, igen finom az itteni hús. Olvasmányaimnak köszönhetően tudom már, hogyan folyik a szarvasmarha tenyésztés az USA-ban, s nem véletlenül nem jó az ottani, nagyipari keretek között tenyésztett állatok húsa.

Míg az amerikaiak ír marhahús után vágyakoznak, addig az ír tenyéztők a galíciai illetve a baszk metódust szeretnék követni, mert az ottani hús bizony finomabb. De miért? Mit csinálnak másképpen a galíciaiak, mint az írek? Négy lelkes férfi, farmer, marhatenyésztő, szakács, hentes összeállt, hogy megfejtse a titkot, nem a baszkokét, hanem a galíciaiakét, mivel a két terület éghajlata nagyon hasonló (sőt, a nyugat-írországi és a galíciai emberek vérének elemzése szerint a szó szoros értelmében vérrokonságban állnak egymással). Apránként mindenre fényt derült, de összehasonlításképpen először is hozattak egy "vaca gallega"-t levágva, aztán ment a sütés, kóstolás, s bebizonyosodott, hogy a galíciai módra tartott tehenek húsa bizony finomabb az írekénél.

Az 1990-es években dúló száj- és körömfájás óta az ír teheneket legkésőbb 36 hónapos korukban levágják. A tejelésben, borjaztatásban kiöregedett tehenek állateledelként, vagy darálthúsként végzik. Nem így a baszkoknál: ott bizony a tehenek évtizedes kort is megélnek, s amit itt vén marhának titulálnának (haha), az ott nagyra értékelt húsállat. Ott bizony van értelme annak az angol nyelvben használt mondásnak, amit a nyugdíjaskorú emberekre mondanak, akik már csak feleslegesen molyolnak a munkahelyükön: It's time to put him out to pasture. Ideje kirakni őt a legelőre. Csakhogy Galíciában még a legelőre kirakott öreg állatnak is van haszna, itt már csak felesleges nyűg az öreg marha. Pedig...!

Galíciában, akárcsak itt, szabadon legeltetik a marháikat, s a teheneket nagyobbra értékelik a bikáknál. A tehenek ugyanis hájasabbak, a szó jó értelmében, húsuk szebb, puhább. Az idősebb tehenek húsa sötétebb, szebben szövi át őket a zsír, márványozottabbak, mint a bikáké. 

Hogy a galíciai húshoz hasonló finomságú sztékeket süssenek, a húsokat sokáig érlelték: átlagosan 36 napig, szemben az itt megszokott 21-28 nappal. De akadt olyan galíciai sztékszelet, amely 70 napot töltött száraz érlelésben. A szeleteket borsos áron a kísérletben résztvevő vendéglős vendéglőjében szolgálták fel, nagy sikerrel. Őket továbbra is az érdekelte, hogyan lehetne a galíciai hús minőségét ír tehén húsából elérni. Ezért a környékbeli farmerektől olyan idősebb tehenet akartak szerezni, amelyik többször ellett, mert az ellés nyújtja az állat izmait, és rugalmassá, puhábbá teszi őket. A szokatlan kéréssel szembesülő farmerek közül egyik sem vette őket komolyan. Végül privát úton kérdezősködve találtak egy 72 hónapos tehenet, de a vágáskor hamar kiderült, hogy a húsa nem érdemes kísérletezésre. Ekkor jöttek rá arra, hogy a tehénen nem volt elég zsír, nem volt elég kövér, így esett választásuk legközelebb egy nagyseggű, kövér tehénre, ahogy azt már a galíciai farmerek korábban is tanácsolták nekik. 

A vágóhídi embereknek megvolt a maga véleménye a kísérletről, ők még sosem vágtak  húsmarhaként tejelésre tartott teheneket, de végül megtörtént a korábban legelőn tartott, ellésből kivett brít fríz tehén és összehasonlításképpen egy Angus tehén vágása. Ezeket az ellésre már nem képes teheneket általában ilyen korban a vágóhídra küldték, húsukat állateledelként és hamburgerhúsként felhasználva. A kísérleti ír tehenek tartásával megbízott farmer levágásuk előtt a brit frízt legelőn legeltette, a füvön kívül némi kukoricát kapott naponta, s 70 hónaposan került végül a vágóhídra. A tetem két hétig lógott előérlelésen, majd kettévágva, a gerincétől megfosztva került a száraz érlelőbe. Itt az érlelés minden lépését kontrollálni lehet, a levegőben lévő nedvességtől kezdve a hőmérsékleten át. Itt további 45 napot érlelődött a mintaállatok húsa. 

A sztékek só-bors nélkül sültek meg (akárcsak az a bizonyos Casa Rufo-beli szték), némi vajjal, babérlevéllel és kakukkfűvel, fűszerezést sütés után kaptak. Gyönyörűen kiolvasztották magukból a zsírt, s a kóstolók szerint a fríz volt az ízletesebb, még a hája is finom volt. A kísérletezők megegyeztek abban, hogy a fríz húsa sült meg hamarabb, húsa puhább és ízletesebb volt. Egyszerűen csak másként kell kezelni az állatokat, mint eddig, hagyni kell őket tovább élni, legelni, húsukat tovább kell érlelni, s olyan minőségű húst produkálnak majd, mit a galíciai, vagy a híres wagyu marhák. De az áruk némileg olcsóbb lenne, mint ezeké. Alapjában véve az ír hús - helyesen kezelve - van olyan jó minőségű, mint az importált galíciai húsok.

A farmereket, a henteseket és a vendéglősöket is meglepte, hogy a tehenek húsa menyivel finomabb és ízletesebb, mint a fiatalon levágásra ítélt marháké. Egyelőre még csak kevés helyen, de itt-ott már kaphatók online ezek a galíciai metódussal tartott/érlelt húsok. 

Aki pedig hasonlóan finom sztékre vágyik, s bírja a pénztárcája, annak íme néhány cím, ahonnan megrendelheti a húsait: wagyu.ie, donabatedexter.ie, vagy Instagramon metcalfeparkbeef. Karácsonyi ajándéknak vagy születésnapra nem utolsó ötlet húsevőknek!

* A blogposzt a Sunday Times cikke alapján készült.

Munkás november

Itt volt a bojleres ember, s kivételesen nem nevetett minket képen, amikor elmondtuk az óhajunk/sóhajunk. Mindent alaposan lefényképezett, hümmögött azért néhány rejtélyes cső és néhány cső hiányának láttán, sorolta a pluszokat, amiket kaphatunk, ha most kérjük a cserét, s adott két árajánlatot: egyiket a Magyarországon szokásos, ún. átfolyós vízmelegítő kazánra/bojlerre, ami igény szerint ad melegvizet (ez lenne nekünk a legjobb), s kondenzálós bojlerre, ami olyan, mint a mostani, csak modernebb, hatékonyabb. Remek lenne, ha megszabadulhatnánk a hatalmas víztartálytól az ún. hot press-ben, oda kerülhetnének polcok, lehetne tárolóhelyiség vagy valami hasonló. 

Sajnos, egyelőre itt meg is akadt a dolog, ugyanis a férfi mondta, ha ki akarjuk cseréltetni a bojlert, aminek a biztonsági szelepe éppen a tányérantennára néz (s oda is fújja az égésterméket, nagy rozsdafoltot varázsolva a tányérra), akkor a tányérnak onnan odébb kell kerülnie. "Hát ezt meg hogyan szerelték fel ide?" - kérdezte a fickó, miután körbefényképezte, mi pedig vonogattuk a vállunkat, mondván, Sky-os ember szerelte fel, azzal, hogy a szelep és a tányér egymáshoz való közelsége nem fog gondot okozni. A tévénézésben nem is okozott gondot, s ritkán fordult csak elő, hogy jégcsap lógott a tányérról a kiömlő párának köszönhetően.

A férfi azután mondta, addig nem szerelnek, amíg a tányér ott van, hívjuk ki a Sky szerelőt, s ha kell, ő telefonon elmagyarázza neki, miért kell odébb rakni a tányért. Azután pedig lefoglalhatjuk az időpontot a bojler cserére (ami aszerint alakul, hogy melyik bojlert szerelhetik be majd, ez még külön játszma.) S igen, a tányér odébbtetetése kevesebbe kerülne, mint a szelep lyukának odébbrakása... Mert az tetemesebb falfúrással jár. 

V. eltöltött két napot azzal, hogy megpróbálta elérni a Sky híresen távolságtartó személyzetét, s több telefonos, Facebook-os, online csevegős stb. felületen sem sikerült velük dűlőre jutnia (de próbálj meg heccből nem fizetni, s azonnal elérnek ők - téged). Ezen felháborodva, türelmet veszítve egy megyei, privát céget próbálunk rávenni arra, hogy kijöjjenek, s némi pénzért odébbrakják s beüzemeljék a tányért. Egyelőre csak ígérgetés van, még nem jöttek. Alighanem decemberre fog csúszni a bojlercsere, ha egyáltalán megtörténik, mert úgy látszik, lockdown ide vagy oda, mesterembert szerezni továbbra is türelemjáték.

Míg ezt írogattam, megnéztem a SpaceX indítását és visszatérését a földre (már csak azért is, mert az ír légierő állt készenlétben gond esetére, amíg a SpaceX a sziget légtere felett repült), s valahogy ezt a technikai csodát látva kiszaladt a számon, hogy nekünk ide egy nyamvadt extra pumpa kell megfelelő víznyomás eléréséhez, mert másképpen nem lehet megoldani, míg ezeket az embereket egy ilyen jövök-megyek rakéta viszi az űrbe... van még min javítani, haha.

***

5 km ide vagy oda, szerdán elautóztunk a kertek alatt a német katonai temetőbe. Nem volt jele annak, hogy Remembrance Day alkalmából koszorúztak volna az írek, de az egész temető szépen ki volt ültetve fehér mini krizantémokkal. A kém sírkövén pedig rengeteg kő hevert. Ő itt Dublinban szolgált a háború idején, s a kapituláció után félt, hogy kiadják az oroszoknak, s ezért öngyilkos lett. Sírja névtelen, s a követ egy belevésett kard díszíti. 

Igen zimankós idő volt, a szemközti domboldalt nem lehetett látni a ködben, s a sok eső nyomán mindenfelé rengeteg volt a lehullott levél és a vízátfolyás. Egy óra alatt megfordultunk. Találtam egy újságcikket, miszerint egy Wexford megyei amatőr történész megírta az ott lezuhant kémrepülőgép történetét, azt, amelyen H. Rumpf is szolgált meteorológusként, de sajnos, nem találok elérhetőséget hozzá. Érdekesség, hogy a roncsok között találtak egy csöpp kis fémkapszulát, benne feltekert kis papírral, rajta héberül írt idézetekkel, s ebből arra következtetnek, hogy a személyzet egyik tagja titokban zsidó vallású volt. Nem sikerült kideríteni, melyikük volt az. A kapszulát az ír katonai archívumban őrzik. A sokoldalas anyagot a történész átadta azoknak a családtagoknak, akik eljöttek megnézni a Wexfordban és itt, Glencree-ben emelt emlékműveket, s hozzátartozóik sírját. 

***

Megszületett a listám a piacra, hogy milyen karácsonyi dolgokat fogok majd árulni, s onnan is befutottak az első rendelések. Sőt, egy hosszú sms is érkezett a piaci telefonra, amiben egy hölgy, aki jelenleg nem mehet ki a házból, karácsonyi süteket szeretne rendelni, mondván, az utóbbi két évben mindig lemaradt róla. Küldjek fotókat, s majd választ. Sőt, a többi piacosoktól is fotókat vár... Már a héten megkezdem a mini házak gyártását, elállnak szépen egy félreeső polcon, s most már tényleg minden hetem sűrű lesz. A mézes maszkos figurák száma egy kissé visszaesett, lehet másra koncentrálni. Ray is megnyitotta a karácsonyi rendelést, az Üzem gyakorlatilag csak kiszállításhoz és rendelések begyűjtésére nyit ki, sem kávé, sem kaja nincs elvitelre, mindent meg kell rendelni előre. 

A piac továbbra is sikeres. Az új almával töltött élesztős bucik most jobban sikerültek, kevesebb töltelékkel, kevesebb kidurranással. Több emberkét csináltam, jutott a későn jövőknek is. A hét úgy suhant el, hogy csuda, a rutint csak a csomagjaink érkezése töri meg. Végre, többnapos késés után megjöttek az új kiszúróim, lehet új karácsonyiakat készíteni. A Londonba küldött süticsomagom még mindig ott ül valahol. Az ír postások (is) nagyon leterheltek, már jött a cikk róla, személy szerint postás is mondta, hogy rengeteg a kihordandó csomag és a késés. Ezért idén nem adok fel üdvlapokat, hanem internetes üdvözlet megy. A karácsonyi panettonékat már megvettük, majd félre kell raknom őket valahova, mert igen csábosan néznek ki... a spanyol kaják úton, két héten belül azok is itt lesznek.. s a Covid kilók továbbra sem akarnak eltűnni, főleg hogy hanyagolom a rendszeresen sétákat, hm, hmm.

***

Lehet, hogy Manci kerüli a neki büdös macskamenedéket, de más macska örömmel alszik benne. A nagy fekete-fehér kandúr az ő kis törött, rosszul összeforrt lábával bent aludt, már nem is egyszer, így eldöntöttem, ideje, hogy nevet kapjon. Colin lesz a neve. Findusz már van a családban :-) Aztán ott van még egy macska, nagy termetű, rengeteg szőrrel, korábban elég zilált volt, most már kitelt és ápoltnak tűnik, de igen félénk, s főleg a szemben lakó családhoz jár enni. Ott ugyanis a nő ott, saját bevallása szerint egész kis etetőállomást állított fel. Érdekes család, az asszony és a kislánya, Sophie, nagyon barátságosak, a gyerek előre köszön (ez ritkaság a telepi gyerekeknél), s van egy Smokie nevű csodaszép orosz kék macskájuk. Apuka finoman szólva is egy arrogáns farok, pl. köszönni nem tud, akkor sem, ha éppen mellette beszélgetek a feleségével, a kocsijával úgy vezet, mintha valami vidéki rallysofőrjelölt lenne, s ő volt az, aki kihívta a haverját, s levágatta vele a kerékbilincset, amikor egyszer leklampolták. Az, hogy a hamutartó tartalmát kiszórja a kocsi mellé, már nem újdonság. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a felesége barátságossága, akivel szoktunk macskás sztorikat cserélni, és aki már néven nevezi Mancit, számon tartjuk egymás etetettjeit. Hozzá jár Macu, Colin és a rengetegszőrű is. (Az ő nevére még nincs tippem, várom az ihletet.)

A minap a macskasztorik végeztével megkérdezte, milyen kenyereket sütök, mert esetleg rendelnének... Majd átküldi a lányát, ha ténylegesen rendelnek is.