A nyitás első hete

Tegnap tettem egy nagyobb autós kört, ilyen-olyan vásárlási céllal. El kellett mennem a városka szélén lévő bolttelepre, ahol most megváltoztatták a behajtás-kihajtás rendjét. Ugyanis szinte állandósult a sor a barkács/kertészeti áruház előtt, így egyirányúsították a forgalmat. Korlátok terelik a várakozókat, itt-ott táblák kérik a türelmüket. Kézfertőtlenítő mindenhol. A parkoló feltűnően tele volt, s vagy negyven ember sorakozott előtte, míg a többi boltnál bőven volt hely. A bútorbolt csak egyéni időpontegyeztetéssel egyenként fogad érdeklődőket, online lehet vásárolni, s ki is szállítják a bútort, ha kell. Amikor rájöttünk, hogy a kanapé rugója megadta magát, egyik ötletünk az volt, hogy innen veszünk újat, mert ők el is viszik a régit.

Az állateledel boltnál szintén korlát, balról be, jobbról ki lehet menni, itt is kézfertőtlenítő, s az ajtót az egyik alkalmazott húzta széjjel, nem nyílik magától, ő inti be a várakozókat. Ugyan erősen javasolják a boltokban a maszkok viselését, de volt, aki enélkül ment be. Elismerem, fura érzés, megérkezéskor kézfertőtlenítés, aztán felakasztani a fülünkre, eligazgatni, futó pillantás a tükörbe, fed-e mindent, amit kell... aztán boltból kijövet megint fertőtlenítés, kocsiban maszklevétel...

Az utakon a régi volt a forgalom, elmúlt a nagy kihaltság ideje. A kijelzőkön csupa otthonmaradásra, vagy összefogásra buzdító felirat, We Are In It Together, Stay Strong, Stay Home - a megszokott időjárásjelentések, vagy dugóra való figyelmeztetések helyett. Elautóztam a piac épülete előtt: fájt nagyon a Closed Until Further Notice felirat. Lassan úgy érzem, már minden poszter, felirat sárga/fekete lesz, csöppnyi pirossal: Covid-19 színek. Az új bevásárlóközpont és lakótelep épületein ismét dolgoztak a munkások, lent a parton is megindultak a munkagépek, ott, ahol egy új lakótömböt húznak fel. Elvileg idén nyárra kellett vona, hogy készen legyen. A kocsmák előtt csupa üzletberendezési cégek kisteherjei álltak, megy a munka odabent, gondolom, alakítják át a kocsmákat, hogy az előírásoknak megfeleljenek. Igen kiváncsi vagyok, milyenek lesznek majd a várva-várt nyitás után.

A Harbour Bar-ból lehet tósztolt szendvicset és nagy üvegpalackban sört kérni, kiszállítással... 

A parton végig feliratok, a lezárt parkolók közül csak párat nyitottak meg, gondolom, ott is inkább a melósok kocsijai parkolnak. Most már majdnem minden étterem átállt elvitelre/kiszállításos főzésre, beülni nem lehet sehová. Majd később. A promenádon továbbra is sok a sétáló. Ugyankakkor a nyilvános WC nincs még nyitva, láttam egy apukát, aki idegesen próbálgatta a rácsos ajtót, míg másik kezét rángatta a kisfia.

Nálunk a telepen folyik a társasági élet, ha kisüt a nap: kisebb csoportok ülnek a gyepen, gyerekek bicikliznek, fociznak, sőt, megint megjelentek a régi, romos öltözők mögött gördeszkázó kamaszok, hallottam a deszkák csattogását. A közösségi kiskertben már a kisebbik fóliasátorra is ajtó és zár került, mert a bent lévő paradicsompalántákra földet rugdostak a gyerekek. Hogy kinek a gyerekei, telepiek-e vagy sem, arról nem szólt  a fáma. 

Még mindig kapom a vírussal kapcsolatos kérdőíveket, hogy áll a mentális egészségem,  mennyire érinti a lockdown a vállalkozásomat, változott-e valami  a bevásárlási, evési szokásaimat illetően. Változott. Átálltunk a napi kétszeri étkezésre. Meglepő módon folyamatosan elfelejtek vizet inni. Mindig emlékeztetnem kell magamat erre. Mondjuk az a kétszeri étkezés a késői fekvés, kései kelés miatt is van. Elhatároztuk, hogy megpróbálunk visszaállni a korábbi kelésre, korábbi fekvésre, de kicsit hülyén álltunk neki, s egyből két órával előbb feküdtünk le, mint szoktunk. Így aztán nem csoda, ha az elmúlt két éjjel nehezen aludtunk el, mintha utaztunk volna  - ezen még finomítani kell. Inkább fáradtan ébredtünk, mint kipihentem, forgolódás, zavaros álmok, akárcsak egy időeltolódás esetén.

Na de a lényeg, a lényeg! Esett! Esik! Már tegnap reggel olyan fura volt az ég, s délutánra, mikor hazaértem a kocsimosásból, határozottan hideg lett, mint a kora tavaszi időben. Estére a szél is feltámadt, s mire ágyba kerültünk, már esett. Úgy örültem! Hosszan, kitartóan esett, ma reggelre minden növény valahogy kackiásabban áll a cserepében. Teregetés közben azt hittem, vadul csapongó fecskéket látok a telep felett, de csak széltépte-kergette falevelek voltak, amiből a bejárati ajtó elé is bőven jutott. Közben már megjött a figyelmeztetés, igen szeles idő várható holnap délig. 

S a nagy örömömet csökkentette, hogy az ajtó előtt lévő Ribes sanguineum (általunk csak afrikai vadászribizlinek titulált), nagynehezen meggyökerezett saját csemetém szép nagy hajtásait az alatta lévő borostyán ágak (amelyek nyilván vadul csapkodtak a szélben) letörték. Illetve csak elroppantották, így feltámasztottam s kikötöztem az ágacskákat, remélve, hogy még sikerül összenőniük, s beköltöztettem az ablakba. (Vérvörös ribiszke a neve magyarul.) Így sikerült már megmentenem az egyik fás szárú virágomat, amikor az egyik gyerek berúgta hozzánk a labdáját, s az pont az egyik cserépen pattant meg. Azóta a fás szár összeforrt, némi dudor van a helyén, s a növény él. Most is ebben reménykedem.

A teregetés amúgy teljesen felesleges volt, mert óránként ment el a nap, s vonult át felettünk egy-egy gyors zápor. De inkább essen pár napig, aztán jöhet megint a meleg. S akkor végre tudunk bodzavirágot szedni!

Amúgy macskacsökkentési akció van folyamatban. Macut próbálom leszoktatni arról, hogy az ajtó előtt várakozzon. Igen, teljességgel tisztában vagyok vele, hogy csakis az én hibám, nem kellett volna ideszoktatom, meg is bűnhödöm érte. Nyomja hozzám a kerekded kis seggét, én meg siccelek, s lököm el. Viszme ki a szemetet, nyávogna üget utánam. Szerencsére tegnap már csak az eső tartotta az ajtó előtt, ha kinyitottam az ajtót, siccelnem sem kellett, fújtatva húzódott el. Remélem, hamarosan veszi a lapot. Kis nyomoronc, sajnálom, hogy így járt velem. De a menedék ott van a bokor alatt, aludhat ott, ha akar.

Bizonytalan jövő

Tegnap megjött a hivatalos email a Félcsöcsűtől, októberig nem kell bemenniük az alkalmazottaknak az irodáikba. Az elmúlt hetek parkolóhely-díját is visszautalták, hurrá. V. remekül tud dolgozni itthonról is, ugyan nehezen viseli - érthető módon - hogy konferencia-beszélgetéseit néha megzavarja a kukásautó érkezése, vagy a kertész zajos fűnyírógépe, esetleg a ház előtt toporzékoló kisgyerek, akinek a sikoltozása is eléggé behallatszik... Telepi zajok, nyilván másnál is megvannak. S valahogy nem vesz rá a lélek, hogy a tanácstalanul álldogáló elsőgyerekes apukához odamenjek, hogy ugyan, terelje már odébb a kicsit a háztól... Főleg azért sem, mert a kisfiú iker, double trouble, van elég baja, s különben is, hova terelné. A hang amúgy is nagyon felerősödik itt a tömbök között, egy macskát üldöző szarka már komoly zajkárt tud okozni, s két szomszéd beszélgetése is jól követhető - s zavaró.

***

Tegnap jött egy hosszú email a piac elnökétől. A piacok éves gyűlése Zoom-on a hónap végén lesz megtartva, s kiváncsi a véleményünkre az esetleges nyitásról. A szabadtéren árusító piacok már nyithatnak, biztosításunk is van erre, tehát elvileg mi is árusíthatnánk a parkolóban. Kérdés, akarunk-e? Megosztottam a levelet V.-vel, kiváncsi voltam a véleményére. Ahogy V.-nek is, nekem is feltűnt, hogy az email már eleve úgy volt megfogalmazva, hogy abból kitűnt: nincs s nem lesz ehhez senkinek kedve. Telefonon felvenni a rendelést (megkűzdeni az esetleges utolsó percben beeső igényekkel), továbbítani az érintett tagnak, begyűjteni, dobozolni, egy adagban átadni a vevőnek, mindeközben távolságot tartani, aztán összesíteni az eladott cuccokat... Munka, munka, munka, amire a főleg idősekből álló csapat nem vállalkozna. Azt már sejtem, hoy az egész dolog ellen éppen azok berzenkednének leginkább, akik eddig sem szívesen vállaltak extra teendőket a piacon. A maradék 6-7-8 ember pedig csak sóhajt.

S úgy tűnik, egy ilyen steril, rideg, csevegés és kávézás nélküli piacozás éppen csak a víz fölött tartaná a piacot, s éppen azt ölné meg, ami miatt az emberek oda járnak: a társasági hangulatot, a régimódi teázást a gyepen, kis sütivel, a pletykák, a helyi hírek cseréjét... Betty úgy fogalmazott, az emberek nem is annyira a termékek miatt jönnek, hanem a megszokás, a társaság miatt. Szombati rutin, piacra menni, találkozni a többiekkel - ez egyaránt érvényes vevőkre, tagokra.

Ötleteket várt tőlünk, ötleteket akartam küldeni, hogyan lehetne megoldani, egyáltalán, akarjuk-e megoldani? A fejem kavargott, főleg, miután váratlanul felhívott az egyik tag, s ő azt mondta, most nem nyitna semmiképp. A tagok idősek, a vevők jobbára idősek, a fiatalabb családok az új telepekről csak nemrég kezdtek el felfedezni minket, s költésük nem jelentős. Várjuk ki a vakcinát, írtam végül Betty-nek, a telefonhívás hatására is, de a fejem tele volt ötlettel, későbbre, hogyan lehetne majd nyitni, plexilapok mögül, hogyan lehetne minimális érintkezéssel megoldani az árusítást... A fejemben végigvettem, mások hogyan csinálják Bray-ben, a boltok, a kávézók... s igen, nem annyira a vásárlók, hanem az eladók védelme tűnt fel. Persze, van kézfertőtlenítő az ajtóban, papírtörlő a kosárhoz, de az már mindenkin magán áll, hogy maszkot visel-e, használja-e ezeket a dolgokat, s utána nem tapogat össze mindent figyelmetlenül. Árut, és magát is. 

Alighanem túl hamar reagáltam a levélre, mert más még nem írt vissza, s utólag elolvasva az én emailem is kapkodónak tűnt. Annyi minden "ha" van még a levegőben... 

Az ország tiszti főorvosa, Dr. Tony Holohan már olyasmit nyilatkozott (hm), hogy tulajdonképpen "legyűrtük a járványt", a meglévő esetek - s jaj, de finoman fogalmazott - csak "bizonyos közösségekben" (értsd: öregek otthonában, menekült- és hajléktalanszállókon) fordulnak elő, és egyes foglalkozások körében (értsd: idénymunkásokat /is/ alkalmazó húsfeldolgozókban, és egészségügyi dolgozóknál). A fene tudja... nem tetszik nekem ez a nagy magabiztosság. Az utolsó körlevélben 16 halottat és 51 új fertőzöttet mondtak. Napok óta csökkenő számok, remélhetőleg így is marad.

A vélemények, mint mindig, mindenhol, megoszlanak: nyissunk már jobban, lehessen menni, szabadság kell, ne üljön a kormány nanny-ként a nyakunkon, mások pedig - pl. mi - megvagyunk a csukott ajtó mögött. Hátha jön még kutyára dér.

Egyébként itt a telepen már összejöttek egyes szomszédok az előkertjeikben születésnapokat ünnepelni: léggömbökkel és neonfényben szikrázó feliratokkal ünnepeltek, színes zászlócskák voltak kihúzva az alacsony kerítésre, ment a poharazgatás... egyik ismerősünk, aki egész nap otthon van egy egyévessel, már pedzegette, hogy tartsunk egy szolid koktélozást a green-en, valamelyik meleg nyári estén, rágcsák, jégkocka, behűtött pohár, takarókon elüldögélünk szigorúan tartva a 2 métert... bár, hogy az elszabaduló gyermek után majd ki fog futni, arról nem szólt a fáma!

***

A szerelde, ahová majdnem az összes kocsinkat vittünk, 38 év után bezár. Mit mondjak, elmorzsoltam pár könnycseppet. Ugyan elég messze van, át kell érte vágni Dublinon, lehetőleg korán, elkerülendő a forgalmat, de mindig bízhattunk bennük. Amikor a márkaszervíz vagyonért akarta kicserélni az elszakadt motorháztető-emelő zsinórját, Gerry akkor is jóval olcsóbban megcsinálta, s nem számlázott minden apró mozdulatért. Nemcsak szerelőként kedvelem, hanem emberként is. Valamiért úgy gondoltam, hogy majd a fia viszi tovább a műhelyt, de sajnos, nem. Végleg bezárnak június végén. V. szólt, amikor a lockdown után kinyitottak, hogy lehet menni hozzájuk megint, így még utoljára sikerült egy éves szervízre beiratni Julie-t. Utána pedig... talán az olaszautó-s csoport majd ajánl valakit, illetve egyik ismerősöm ajánlott egy lengyel tulajdonú műhelyt... Meglátjuk. Mindenesetre end of an era, ahogy mondani szokták. 

Óvatos nyitás, csökkenő betegszám

Módfelett elégedett vagyok. A mézes emberekkel teli csomagot feladtam, postai kartondobozban, amelynek falát kibéleltem buborékos fóliával. Az emberkék egyenként celofánba voltak csomagolva. Egymáson hevertek, de nem volt köztük kibélelés. Szerdán dél felé voltam a kispostán, feladni, s a rendelő már másnap reggel megkapta! Sértetlenül, mindegyik túlélte az utazást.

A csokis tart napokig kitartott. Tegnap ettük meg az utolsó vékony szeletet. Erre a hétre tervezem az anpant, de abból majd a kliensek kapnak, tesztnek, ajándékba, mert V. nem szereti a babpépet. Most pedig croissant-tészta érik, mert nem kér V. születésnapi tortát, se WC-papírtekercs-, se vírus alakút, hanem croissant-t szeretne.

Közben egy születésnapi torta megrendelést is kaptam júniusra. Kislánynak lesz, unikornis lesz a téma. Ebben már járatos vagyok. De most csak egy kicsike tortára van szükség, s a vajkrémből készült sokszínű sörényt most majd vékonyra sodort cukormázból készítem, mert a vajkrém nem nyerő. Szerintem szebb is lesz, mint a vajkrém,ami minden színnek ad egy enyhe sárgás beütést.

A rozskenyér mizéria folytatódott... Nem volt rossz, de nem volt elég rozsos. Hm. Most az összes kovászt kihagytam belőle, több rozzsal és kevesebb fehér liszttel váltottam ki. Érzésem szerint már rég nem a Lidl-es kenyeret kellett volna reprodukálnom, hanem a rendelő ízlését eltalálnom. Közben - miután elsírtam bánatomat - egy pék ismerős mesélte, hogy egyes boltok rozskenyereiben a rozs ízét a pörkölt árpamaláta liszt adja... s a kenyérben csak némi világos rozs található... Ó, hogy az a... Én itt erőlködöm valódi, bio, teljesőrlésű rozs használatával, a megrendelő pedig egy kvázi ízfokozó ízét kéri számon rajtam?!

Sírva röhögtem, nna. Aztán férji bíztatásra (is) udvariasan nemet mondtam a további próbálkozásokat illetően, megelőzve az utolsó vekni tesztjét. Átvittem nekik, kész. Ami nem megy, ne erőltessük, hogy nagyobb közhelyet ne vegyek elő.

Eszembe jutott most a történet gyermekkoromból, amikor a menzai aranygaluskáról és borsodóról áradoztam a nagyinak, aki unszolásomra egyszer, végre csinált nekem aranygaluskát, borsodóval. Megkóstoltam.... döbbenet. De ez nem az igazi! - kifogásoltam (pofátlanul). A galuska még csak-csak, de a sodó sűrű volt, nem olyan folyós, mint a menzán, ahol könnyedén ki lehetett tunkolni az edény aljáról... Nagyanyám érthető módon meg volt sértve. Többet nem kaptam ilyet. Bizonygathatta nekem, hogy az ő változata az igazi, nem hittem el. Kamaszos arroganciával védtem a menzait. Sok évvel később értettem meg, hogy a menzán a lebutított, szó szerint higított változatot kaptam.

S még én osztottam ki szegény nagyimat.

***

Ma végre, végre! úgy tűnik, hogy esni fog. Nagyon várom. Volt néhány szép, meleg, napsütéses nap, ki is ültem egyszer hangoskönyvet hallgatva kötni. A minta egyszerű, ezért néha lehunyt szemmel tudtam élvezni a fény vörösét/liláját a szemhéjamon, a felolvasó hangjával egyetemben. Aztán kikapcsoltam, s csak a madarak motozását hallgattam. Érdekes volt nézni, ahogy a kis cinke végigvizsgálta a fenyő virágait, ide-oda bebökve csőrével, s csőr nyomán szállni kezdett, finom, sárgás felhőcskeként a virágpor. A fenyő alatti virágokat mintha valaki finom porral szórta volna be: csupa pollen a kert. 

Tegnap lemerészkedtünk a promenádra, mert kinyitott a kedvenc fagyisunk, s muszáj volt egy affogátóval megünnepelni a nevezetes napot. Csak rajtunk volt maszk... Azért érezni az embereken, hogy tartanak egymástól, ha nem is maszkoznak, mindenki kerülgette a másikat a járdákon, s a promenádon is: ide felfestettek sávokat, hogy a sétálókat segítsék. Igaz, a hivatalos előírás szerint boltokban és tömegközlekedési eszközökön kötelező a maszk, máshol nem. Jól megizzadok alatta fél óra alatt, hiába, amolyan kínai, egy bevásárlást kibírok alatta, de hosszabb sétát nem. Azt hiszem, legközelebb inkább a vékony kör nyaksálam lesz a nyerő.

Nagyon sokan voltak lent a parton. Mint egy átlagos nyári napon: kutyasétáltatók, babakocsisok, focizó gyerekek a gyepen. Az egyik mellékutcában nyíló új kávézó előtt jelentős sor állt, a rendelő ablak elé a kézfertőtlenítőn kívül egy kisszék is került, hogy leülhessen az éppen soros rendelő. 

Ma van egyébként az országos nyitás első napja. A mi kis ír buborékunkból fura volt hallani öcsémtől, hogy ő már rendesen jár dolgozni Ausztriába, bár arról nem szólt, hogy hányan vannak az irodában. Sőt, a felesége is jár hetente kétszer, egyedül a gyerekeknek nincs még iskola. Nálunk pedig azért még óvatosak a nyitással. 

Beszélgettem egy itteni barátnőmmel: a férje, aki főleg riasztókat szerel, már szintén jár dolgozni, igaz, talpig védőfelszerelésben, s rendszerint úgy, hogy amíg dolgozik, a kliens a kertben várakozik, vagy elmegy sétálni. Robbie-t, aki világéletében dolgozott, s felneveltek 6 gyereket, s van 12 unokája, kissé megviselte, hogy 3 hétig az állam fizette neki a segélyt, hogy vállalkozóként talpon tudjon maradni. Ő még az a nemzedék, amelyiknek ez szégyen, s csak vonakodva töltötte ki a kérvényt, a gyerekei bíztatására. 

A piac még nem nyithat ki, mert zárt épületben árul. A szabad ég alatt vagy ponyvatető alatt üzemelő piacok kinyithatnak. Az Üzem felől még nincs hír, egyelőre kiszállítással teadélutánhoz való sütiket, és szendvicseket lehet rendelni tőlük, vasárnaponként. Ahhoz én nem kellek.