"Aranyos" november

Szépen megszínesedtek a fák a telepen is, és a mellettünk lévő iskola bevezető útján, s ha kisüt a nap - mert napközben néha azért kegyeskedik -, csupa aranybarna és pirosas szín veszi körül az embert. A múlt szombat reggeli hideg, ami jeget varázsolt a tetőkre és az autók szélvédőjére, kicsit meglepett minket, de hát itt az ideje. Ma délelőtt az uszoda felé autózva olyan szép látvány tárult elém, ahogy lefordultam a körforgalomból: a nyugat felé vezető utat kétoldalt szegélyező fák sárgája-aranya, az alattuk lévő gyepcsíkra lehullott szintén sárga levelekkel, háttérben pedig a hegyre felfutó mezők élénkzöld négyszögei, az azokat szegélyező sötétzöld sövénycsíkokkal... S mögöttük a domborodó hegyek háta, kékesen, a felettük ülő felhővel. Csoda volt, főleg a napsütésben.

Igen, még mindig járok az edzőterembe, de csak edzeni (=szenvedni), az uszoda most szünetel, ugyanis a klassz kis úszódresszem, a fiúsan hosszú szárával, mindent takaróka designjával szétment a fenekemen. Pocsék anyagból készült, így e kényes helyen áttetszővé vált, tehát nem mehetek vele úszni. A többi dressz pedig nem takarja el a hájaimat, így most kissé nehezen veszem rá magam, hogy ússzak. Marad a gépeken/gépekkel való izzadás, ami olyan meglepő eredményeket hoz, mint hogy húzódik a fenekem, mert ott is megdolgoztattam az eddig renyhe izmokat. A pocakom továbbra is köszöni, megvan, egyelőre hiába várom, kezd-e eltűnni.

A vadszőlő csodásan piros a kerítéseken, a borostyánnal vegyesen befont falakon, a várost lezáró déli út mentén... Látni, hol ütötte meg a hideg a fák koronáját, mert ott színesebbek, s persze, látni, hol tépték meg őket az utóbbi napok nagy szelei-esői, mert ott ritkásan, vagy  már egyáltalán nincsenek fent levelek. Halloween estéjén is esett - ez mondjuk, nem tartotta vissza a gyerekeket a trick or treat-ezéstől -, így reggelre megint sok levél ült a gyepen. Reggelente ugyan csípősebb a levegő, de mire kimegyek begyűjteni a postát, már újra tűrhetős. Esténként már kétszer is bekapcsoltuk a fűtést, sőt, éjjel is bekapcsolt, eddig csak hajnalban szokott, a reggeli fürdővízhez. A melegvizes palack is bekerült az ágyba, s mind sűrűbben kacérkodom a reciklálós telepről hozott dán "hygge" témáját taglaló könyvvel. Főleg a receptek érdekelnek.

A múltkor felautóztunk a Powerscourt birtok behajtójához, levideózni a kilátást barátnőmnek, akire emlékezve a Big Sugarloaf hegy még mindig a Zita-hegye nevet viseli. Az alacsonyan ülő nap fénye ("surlófény", így V.) még a lehullott leveleknek is árnyékot varázsolt, klassz látvány volt, élmény volt végignézni a behajtó gyepén, a mellette lévő golfpálya óvott füvén. A nagy bükkfák még nem teljesen sárgák, de a környező dombokon a hegyek felé már igen szép volt a látvány. Főleg, hogy ez két legelésző lóval volt megspékelve, így nem csoda, hogy nem én voltam, az egyetlen, aki kis fotózás erejéig kiszállt a kocsiból.

Apropó, megnyílt a Slazenger-család whiskey-lepárlója, kívülről pofás az épület, belül már állnak a palackok a polcokon, lehet menni látogatni, s megnézni, mit gyártanak. Egy újabb programpont, ha az ember ellátogat a kertbe.

***

Halloween fájdalommentesen telt, bár idén több volt a tűzijátékozás, petárdázás, mint tavaly. Felraktuk az elsötétítő, vastagabb téli függönyöket, mert egyrészt itt az ideje, és másrészt így legalább biztosak lehettünk benne (haha), hogy nem csenget be senki, hiszen teljesen sötét a lakás. Egyvalaki próbálkozott, de legalább nem dörömböltek az eredménytelen csengetés után, mint egyszer, korábban. Zajosék kiraktak egy világító fénykardot a lépcsőjük mellé, a dúsan dekorált bokraik és feljárójuk mentén, így feltaláltak oda a gyerekek, s nem nálunk zörgettek, Zajosék ajtaját keresve. 

Délelőtt letudtam az utolsó adag süti átadását, s koncentrálhattam a piaci dolgokra. Kiugróan jó hónap volt az október, igaz, sokkal több sütit gyártottam, el is fogyott mind. Jöhet a karácsonyi ötletek megvalósítása. Az Üzem felől jönnek az érdeklődő emailek, csupa karácsonyi, vagy előkarácsonyi rendezvényre kellenének sütik, de egyelőre nem érkezik véglegesítés, csak a formák és az árak után érdeklődnek a cégek. Például összefont ujjal reménykedtem az itteni TV részéről befutó megrendelés megvalósulásában, de sajnos, drágának találták az árat, mert nem lett belőle semmi. Pedig készen álltam rá, hogy megcsináljam a 150 sütit, feláldozva a hétvégét. 

Az idén nem lesz nagy megrendelés a fodrászom részéről, hiszen - talán írtam - már alkalmazott, a megemelt bérleti díj miatt áprilisban megszüntette a szalonját, így nem fog a klienseinek sütiket adni. Ugyancsak lehetőségem lesz néggyel több mézesházikó elkészítésére, ugyanis nem fogok többet dolgozni annak a hölgynek, aki emlékeim szerint 9 éve rendel(t) tőlem minden évben házat. Olyan lekezelő hangsúllyal üzent, mert elirtam az egyik gyerek nevét, a másikat pedig lefelejtettem a házról, hogy elhatároztam, többet nem dolgozom neki - már ha rendelne az idén, mert eddig nem jelentkezett. A kissrác nevét Jamie-nek írtam James helyett, amit kifogásolt, okkal, ezt elismerem. A hiányzó név azonban nem az én saram volt, hanem az övé, ugyanis nem szerepelt az emailben, amit az instrukciókkal küldött. Bocsánatkérő sms-emben erre céloztam is, de nem jött rá válasz. Sikerült úgy felhúznom magam a dolgon és a hangon, amit megütött, hogy sebtiben elköltöttem a négy ház árát egy kabátra. Így van végre egy fantasztikusan klassz gyapjúkabátom, s a hölgy pénze nem melegítette a kezemet két óránál tovább. 

Nagy reményeket fűzök a kisméretű diótörő kiszúrómhoz (a naggyal készült mézeskalács diótörő valamiért nem tetszett a népeknek, pedig szerintem igen klasszul sikerült őket kiderorálnom), s szintén nagy sikert remélek a SemiSweet Design-tól vett, ajándékot tartó Mikulás-kiszúróhoz. Nem masnival átkötött dobozokat fogok rajzolni a kezébe, hanem neveket szeretnék rájuk írni, amolyan ültetőkártya módjára. Ha majd elkészül a minta, felrakom ide. A karácsonyi trióból is szeretnék sokat csinálni, a miniatűr Mikulás-, krampusz- és rénszarvas (piros orral, ahogy kell) szerintem nagyon bájos. Celofánba csomagolva, szalaggal átkötve szerintem klasszak, most már csak az kell, hogy a vevők is rákapjanak.

Nagy diótörők mézeskalácsból

Karácsonyi trió

S mivel a legtöbb dolog hónapokig elálló mézeskalácsból készül, már lehet előre sütni! S majd tudok téglakerítést csinálni egy-két házikóhoz, a Seattle-ben vett zselékből és a Hollandiából ajándékba kapott ablak mintázatú cukrokból.... Kérdés, mennyi  megrendelés lesz.

***

A korábban "vertikálisoknak" titulált macskák, vagyis Pocak és Manci szép lassan, de biztosan bevették magunkat az életünkbe. Jobbára az én lelkes etetésemnek köszönhető, hogy ideszoktak. Igen, én vagyok a bűnös, de most már V. is elviseli a jelenlétüket, több-kevesebb toleranciával, ami éppen attól függ, mennyire böfögnek-szellentenek büdöset a macskák. Amikor ilyen módon emlékeztetnek rá, hogy ők is emésztenek, V. lelkesedése érezhetően megcsappan, ha nem, akkor hajlandó velük foglalkozni. 

Felbukkanásuk menetrendszerű: reggel, keléskor Manci és/vagy Pocak várakozik az ajtónál, bebocsátásra. Pocak általában csak gyorsan megreggelizik, s aztán megy tovább, mert ha bejön, nyughatatlan, sokat mászkál, s mivel nincs időm rá figyelni, s félek, hogy valami rosszat tesz, inkább kirakom.  Ő az, aki néha napközben is megjelenik az ajtónál, nyervákolva követelve az ajtónyitást követő etetést. 

Manci, ha bejön, szintén reggelizik, aztán elvackol az egyik széken, amit letakartam a korábban csomagtartóbélésként vett kutyaszőnyeggel. Ideális: tépkedheti a karmaival, s összeszőrözheti. Mióta megfésültem egy cipőkefével, azóta ezt igényli is: nyávogva felhívja magára a figyelmet, odamegy a fotelemhez, ahol ülni szoktam, s addig  teszi-veszi magát ott, amíg kézbe nem veszem a kefét, leülök, s akkor már hanyatt dőlve várja a kényeztetést. Ezt már V. is hajlandó elvégezni, míg Manci dorombolva ("dörömbölve") fetreng a lábainál. Amúgy hosszú órákig alszik a széken, néha a fél napot átalussza: ha ki akar menni a dolgára, nyávog. Kis kultúrlény.

Sajnos, az egyik tömbszomszéd nincs meggyőződve a vertikálisok kultúrlénységéről, okkal, ugyanis rajtakapta valamelyiküket, hogy a kavicsos előkertjében kapar. Érthető felháborodással mesélte nekem, hogy panaszt tesz, mert ez nem állapot. Hallgattam, nem akartam mesélni, hogy az egyik szembeszomszéd macskája évekig járt az előkertünkbe, s nem igazán tudtam mit csinálni azon kívül, hogy elkergettem. Bűnösnek éreztem magam, de mivel a kertek nyitottak, s egy laza farácson túl nem választja el őket egymástól semmi, nem tudom, mit lehetne tenni, azon kívül, hogy "megszabaduljunk tőlük", ahogy a férfi javasolta. "Nem tudom, kikhez tartoznak, de ennek véget kell vetni" - mondta. 

A közvetlen szomszédunk, az orosz Camilla megsajnálta és ápolta Adolfot, a szintén idecsapódott beteg, fekete-fehér, Hitler-bajuszos macskát, amelyik már egy éve itt jár-kel a házak között: taknyos, folyton folyik az orra, hangosan tüsszent, miközben száll szét az orrából a cucc... Szegényem, igen gusztustalan. Még egy kis macskamenedéket is építettek neki az ajtajuk elé, a felettük lévő lakásba vezető lépcső alá: egy kiöregedett ALDI-s hűtőtáskát raktak az egyik kerti székre, egy ládával letakarva, benne takaróval, s a jelek szerint Adolf használja is:

Később láttam a felháborodott lakót beszélgetni a közvetlen szomszédunkkal és a "barátommal", Jonathan-nal, aki - igen, még mindig - feljár a telepre macskákat etetni. Mit végeztek, miben egyeztek meg, nem tudom, de az biztos, hogy Adolf innen elkerül. Sajnos, állapota nem javul, a többi macska láthatóan kerüli, s hiába eteti a szomszédom, hiába próbálta kikezelni a taknyosságát, Adolf állapota változatlan. Így ők felajánlották, hogy elviszik a dublini Macskamentőkhöz, gyógyítsák meg, hátha örökbe is fogadja onnan valaki, s ha nem... S ha nem, akkor Adolf alighanem el lesz altatva. A dolog Camillékat megosztja, mert a férje, Colin nem bánja ezt, Camilla ellenben igen. Ma tőlem kérdezte Colin, van-e macskahordozóm, kölcsönbe. Csak a nemrég vett új keverőgép (erről majd máskor) dobozát tudtam felajánlani, amit lerakott az ajtajuk elé, s Adolf gyanútlanul azon üldögélve mosakodott az előbb... Kiváncsi vagyok, mi lesz a története vége, de nem fűzök nagy reményt a boldog befejezéshez: a Bray-hez legközelebbi állatmenhely legutóbb azt posztolta, hogy csak októberben 28 macskával lettek többen...

Jetlag után

A hazatérés után meglepett minket, hogy a kora reggeli keléskor már sötét van. Valahogy másképpen mászik ki az ember az ágyból, amikor odakint sötétség várja. Rengeteg pók bukkant fel az enyhe szeptembernek köszönhetően, hatalmas hálókat szőttek/szőnek még a bejárati ajtó elé is, amibe gyanútlanul belesétál az ember, ha nem úgy esik a fény. Trish állította, hogy szép idő volt, míg távol voltunk, de amióta hazaértünk, néhány napos órán túl nagyon sokat esik. Tegnap a fenyegetően közeledő Lorenzo nevű vihar tartotta izgalomban az országot, de csak a délnyugati, nyugati részeket tépte meg jobban a szél, itt a letépett ágakon, leveleken, néhány felborított cserépen kívül nem okozott kárt. S persze, esik... A szél elálltával ma reggelre langyosabb lett a levegő, de volt már +4 is. Esik éjjel, hallani a lefolyó gurgulázását, esik nappal, s mindehhez kora esti sötétség van, ami nyomasztó és elkedvetlenítő. S még csak most kezdődik az ősz! Örülünk minden egyes napos félórának.

A szabadság utáni első uszodalátogatásomkor ügyetlenül, a ritmust nehezen találva csapkodtam a vízben. Most nem mentem olyan korán, mert nehéz volt a kelés, s így volt egy fél óra, 8 után, amikor csak ketten voltunk a medence nem sávokra osztott részében. A folyton bepárásodó szemüveg sem segített az erőlködésemen, végül inkább levettem. Kenegettem nyállal, még itthon kis samponnal, legközelebb valami olajjal próbálkozom. Valahogy működnie kellene.

A barátaink sportos életet élnek Seattle-ben, most legtöbbjüket egy Peloton nevű új szobabicikli tartja lázban és edzésben. Így nem volt meglepő, hogy a hétvégi nagy eszem-iszomok ellenére vékonyak. Egyikük megosztotta velem az előfizetését, így a különböző videós edzéseket én is kipróbálhatom. Mert a Peloton szobabiciklihez tartozó tableten nem csak biciklis edzéseket lehet nézni (az olyan, mintha egy edzőteremben vennénk részt többedmagunkkal, az edző folyamatos bíztatása mellett), hanem van jóga, torna, futás, és gyaloglós edzés is. Amit nézhetek telefonon is, vagy a  tévére kivetítve. Így mintha saját személyi edzője lenne az embernek, s nyugalomban fújtathat a saját nappalijában, s senki nem néz rá furán, ha átizzadta a melegítőgatyáját.

Talán az ő példájuk nyomán találtam ki, hogy az úszás mellett - ha már érvényes a bérletem -, kipróbálom az edzőtermet is. Na jó, inkább az hajt, hogy eltüntessem a hasamról, a felkaromról a hájat, s beleférjek egy-két régi kedves holmimba. Amikor óvatosan érdeklődtem a recepciósnál, azonnal lecsapott az alkalomra, s mire eljöttem, már be voltam jegyezve egy felmérésre, hétfő reggelre. 

Hátizé. Voltam én már egy ehhez hasonlón, réges-régen, egy azóta már megszűnt edzőteremben, talán néhány hónapig jártunk V.-vel? Unalmas feladatsort írtak elő, csinálgattuk egy darabig, aztán elmaradtunk. A mostani felmérést végző kedves fiatalember ránézésre feleannyi idős volt mint én. Mindenféle kérdésre kellett válaszolni, aztán mért ezt-azt, vérnyomást, tüdőkapacitást, majd kérdezte, mi a cél, s ekkor már badarság lett volna azt mondani, hogy én csak néha jönnék ide fel, használni mondjuk az evezőpadot, hogy az úszás monotóniáját valamivel megtörjem. Szerdán mentem vissza, várt a feladatsor. Jajistenem. Vitt körbe az edzőtermen, mutatta  a gépeket, itt állítok, ott állítok, ezt csavarom el, ezt csavarom le... Minden súly koppanásakor úgy képzeltem, mindenki minket néz. "Ó - mondta az egyik gépnél, - maga nagyon kicsi, rakjunk ide két emelvényt, hogy felérje a fogantyút, így már jó?" Közben körülöttem távolba meredő tekintetű nők-férfiak vegyesen már javában edzettek. Valahogy senki nem úgy nézett ki, mint akinek szüksége volna edzésre. Egyetlen vigaszom az volt, hogy volt köztük egy nagyon kövér nő, aki szuszogva végezte a gyakorlatokat egy jógamatracon, volt rajtam kívűl más is, aki még nem volt kigyúrva. 

Majdnem minden gyakorlatom gépet igényel, amin állítgatni kell, persze, hiszen nekem a legkisebb/legalacsonyabb fokozat a szükséges, mert alacsony vagyok. Súlyban 15 kilókat kellene kinyomnom, emelgetnem, nem az alap 5 kg-t. No, ez nem mindenhol sikerült. Toljam a lábammal, erősödjön a combizmom, aztán van ott biciklizés, elliptikus tréner vagy micsoda, hasizomerősítés, plank, levezetésnek gyaloglás a futópadon. Ez most egy öthetes fogyasztókúra, s utána egy hathetes másik jön, ami elvileg segít feszesebbé tenni az én punnyadt testemet.

Mondanom sem kell, hogy izomláz köszöntött másnap reggel... Valahogy egyfolytában a "mit keresek én itt?" érzés fojtogatott, míg megpróbáltam az utasításai szerint használni a gépeket, miután magamra hagyott és elment hasizom edzést tartani pár magamkorú nőnek. Vagy a lélegzést vagy a gyakorlatok számolását szúrtam el, valahogy nem megy együtt (most még...) a kettő. Idő kell, míg megszokom ezt az egészet, a mások előtti szuszogást, s talán majd egyszer én is lazán tudom a törülközőmet áthajítani a bicikli kormányán, s nem rúgom fel sokadszor a vizespalackomat. Amiről eddig azt gondoltam, hogy jajnemá, minek ez a palackozás, majd iszom vizet a végén, aztán az első tíz perc után kifulladva úgy szívtam magamba fél liter vizet, hogy roppanva horpadt a palack oldala. 

Úgyhogy edzés, hétfőn-szerdán, plusz kedden-csütörtökön úszás, hacsak nem kell különlegesen sokat sütnöm. Be kellene dobnom azt a trükköt, amit egy barátnőnk alkalmazott: a hűtőre kirakott magáról egy olyan fényképet, amelyen elképesztően kövér volt, aztán mellé rakott egy másikat, amit egy évnyi kemény edzés után látható, szinte újjászületetten, karcsúan, harmadakkora testtel.

A dolog csak rajtam múlik. S ettől a legnehezebb az egész.

***

A rögbi világbajnokságon az írek alaposan kikaptak a japánoktól. A szombati piacon folyamatosan frissítettük a netes oldalt (mert éppen akkor ment a meccs), egymásnak adtuk a híreket, hogy aztán mindenki lehervadjon a vereség hallatán. Az írek elég nagy mellénnyel készültek erre a meccsre, erre tessék. Az oroszokat tegnap megverték, de ahogy hallom, nem játszottak valami jól. Közben a telefononomon egyre jönnek fel a tavalyi fotók, emlékeztetők a japán útról. Úgyhogy a sütis FB oldalamra újra felraktam azokat az ajándéksütiket, amiket tavaly kivittem, a kis kimonókat, lampionokat...

A piacon amúgy volt örömködés, hogy újra vagyok, hiányoltak - naná, a kávéosztás elég hajtós -, s a kenyereimet is keresték. Sok dekorált sütivel ünnepeltem a visszatérést. Aztán izgatottan mentem munka végeztével a piaci kerítés bokraihoz, már előre tervezve, hogy nagy szederszedést csapok: erre kiderült, alig van termés idén a bokrokon. Igaz, hogy a szederszörp iránti érdeklődés eléggé megcsappant a piacon, de itt vannak a palackjaim, a bodzaszörpözés után szándékosan megtartottam a szebbeket, erre tessék.

***

Kellene írnom Ámerikáról... Majd fogok. Most csak annyit, hogy Seattle belvárosában laktunk egy hétig, s míg sűrűn mászkáltam ott, nagyon szembetűnő volt a hajléktalan probléma, amit sokat emlegetnek a nyugati part nagyvárosairól, s aminek nem látni nyomát a (módos) külvárosokban. Szatyrokba pakolt kis cuccaikkal ballagó öregasszonyok, fa tövében üldögélő férfiak, vagy ott vannak azok, akik a hotelhez közeli katolikus segélyegylet előtt álltak sorban. Akadnak köztük, akik kéregetnek is, de nem erőszakosak. Csak elkeserítő látni ezeket az embereket, a hatalmas felhőkarcolók, a modern épületek között, abban a városban, amit a Gyár, a Félcsöcsű és más nagy cégek épületei uralnak. 

Ugyanaz a helyzet, mint Dublinban, drága város, drága lakást bérelni, amiből kevés van, de ott látványosan több építkezés folyik, mint nálunk, mármint lakótömbök építése. Dublinnal ellentétben tiszta, s a közlekedés nyugalmas, jól szervezett, nem hallani dudálást, s senki nem rohangál át az úttesten a pirosnál.

Megint nagy élmény volt a Pike Street market, ahová megint mentem lédús, hatalmas őszibarackért, ami itt nincs. (Később a redmondi szombati piacon még csodásabb választékot láttunk, csupa családi farmról érkező gyümölcsöket.) Megint alaposan bevásároltam a piachoz közeli konyhaboltban (is). Én voltam az, aki két polc között álldogálva hosszasan rágta a körmét, a telefonján tepsiméreteket guglizva, mert nem voltam benne biztos, hogy a rendkívül jó áron mért sütis tepsi beleférne-e az én európai méretű sütőmbe. (Naná, hogy nem  fér bele, mert ott minden nagyobb, így a sütők és az egyentepsik is, ellenben fele olyan drágák, mint itt. Grrrr.)

Arányok. Martina, utazó német birkánk egy méretes barackkal

Pike Street market

Redmond, hétvégi piac a bevásárlóközpont oldalában. Elképesztően gazdag volt a választék

Annyi érdekes látnivaló volt, amiről írnom kellene, s érdekes különbségek, nyelvben, felfogásban, attitűdben... De most várnak a kisütendő kenyerek, aztán az aprósütik. A Halloween-ra szánt mintasütiket is be kellene fejeznem... Ketten is hiányoznak a piacról, így extra dolgokat kell sütnöm. Sűrű hónap lesz ez! Tortamegrendelés, keresztelő, adóbevallás...

Apropó, ha bárki kiváncsi, Zajosanyuka múltkori hajnali távozása nem utazás miatt volt. A középső gyerek szedett össze valami fertőzést, ami magas lázzal járt, nem érezte a lábát, fura fájdalmai voltak, úgyhogy kórházba mentek, nem utazni. De már jobban van a kiskölyök, s ugyanúgy hangoskodik és rohangál, mint korábban.