2021. április 19.

Egy kis szabadság

Örvendezés van, mert pár nappal ezelőtt sikerült december óta a legalacsonyabb betegszámot produkálni, hurrá. Óvatos optimizmus. Amitől féltek, hogy majd Húsvét után megugrik a betegszám, nem következett be. 

A nyitást megünnepelendő, hétfőn korán keltünk, s elmentünk autózni a hegyekbe. Elvileg a megyén belül bármekkora távolságra mehetünk már, ha megyehatárt is átlépnénk, akkor 20 km a határ a lakóhelyünktől. 

Az elmúlt évben párszor eszembe jutott az az éjszakai, a szigorú lezárást megelőző órákban elkövetett száguldásunk tavaly tavasszal. Akkor még Lolával. V. ötlete volt, hogy mielőtt teljesen betiltják a kimozdulást, menjünk el autózni, tegyünk egy kört a kocsival még éjfél előtt, amikor is életbe lép a tilalom. Sötét volt már, s olyan ismeretlennek tűnt az éjszakai táj,  V. az én ízlésemnek túl gyorsan vezetett, főleg Laragh után, azon a remek, keskeny, erdőkkel szegélyezett dimbes-dombos úton, ami később Rathdrum-nál elkanyarodik az N11-es felé. Csak villanásnyi emlékeim maradtak meg az autózásról. V. kicsit rosszul volt, komor is, a fényszóró fatörzseket világított meg, az út melletti házsorokban itt-ott még fények égtek, gyorsan mentünk, kicsit féltem... féltem a jövőtől, s az egész éjszakai autózásnak és a lezárás hírének volt valami katasztrófa-szaga, pedig akkor még nem is sejtettük, milyen borzasztó következményekkel jár a járvány.

Ez a mostani autózás a fagyos reggelen más volt már. Más autóval, kicsit lassabban, vidámabban, kiélvezve a kanyarokat, a látványt: a még meglévő vékony hóréteget a tőzegláp hangáinak tetején, a napfelkelte narancsszínét a felhők alatt. 




Rengeteg őzet láttunk: egy trió a ködből, vagyis inkább a felföld tetején ülő felhőkből kiválva nézett miket a tőzeges közepéből, s amikor fotóra vágyva visszatolattunk, ráérősen ugráltak el, csak fehér fenekük villant még távozóban. A Glenmaclass vízesés völgyéből felhőpamacsok szálltak fel, s itt büszkén fényépeztük Nino-t a szép háttér előtt. Nino-t, akinek majd valamilyen női nevet kellene adni, talán Rosát, talán Ninát, de V. nem boldog a Nino-val. Ez az autó nem hímnemű. S valóban, a Nino gyerekkorunk játékait idézi, a mentők visítását, ninoo, ninoo... s nem passzol a kocsihoz. 




Szép, nagyon szép volt a vidék, tele színekkel, a sülzanót sárgájával, s rajtunk kívül sehol egy autó... S ezért aztán olyan fura volt, hogy amikor leértünk a főútra, az egyre sűrűsödő forgalomba, Bray szélén hirtelen ott találtuk magunkat az iskolába induló tömeg közepén: a villanyrendőröknél feltorlódott autók, gyerekeiket kísérő szülők, sok iskolatáskás, pucér térdű, egyenruhás iskolás lány, csupa kékbe vagy feketébe öltözött kamaszfiú... s mintha a hegyek, a mezők a birkákkal nem is léteztek volma. A birkákkal, akik az úton bóklásztak Laragh előtt, s riadtan tülekedtek vissza a legelőjükre az alacsony kerítés nyílásán át, amikor az autóval közelebb értünk hozzájuk - mintha ez a reggeli idilli, csendes vidék nem is létezett volna.



***

Idén már másodszor marad el a hazaút, az utazás tervezgetésének izgalma, a locsolótúra, a fontos születésnapok közös ünneplése... a szabadság előtti mosás, pakolás, a kapkodás, mert még véletlenül sem esik meg, hogy ne essen be egy rendelés az utolsó napokra... S így nem marad más, mint az egykori utazások képeinek bámulása, régi szállások felkeresése a Google Maps-en: megvan még? Fogadnak most vendégeket? A rácsodálkozás, hogy erre, vagy arra már milyen sok éve jártunk, de az emlékfoszlányokat most is jó emlegetni.

Most már mind jobban vágyakozom arra, hogy beülhessünk valahová, akár itt, akár útközben, külföldön, hogy rendes tányéron rendes evőeszközzel ehessünk, s ne egy papírdobozból kelljen kiborítani a kaját. Ami finom ugyan, de kellene mellé a körítés, a helyszín kiválasztása, a menü átbogarászásának öröme, a tanakodás a borok felett, a kényeztetés hiányzik, az, hogy valaki kiszolgál és élvezhetem azt, hogy nem nekem kell utána elmosogatnom. Az apró dicsőségek, hogy sikerül az idegen nyelvű menüt megfejtenem, s urambocsá, a helyi nyelven megrendelnem az ételt. Még ha béna kiejtéssel is, még ha át is fut egy elnéző mosoly a pincér arcán, akkor is hiányzik. 

Hiányzik a sok ismerős látvány autózásainkról: Azok a kis tömött, sárga primulacsomók a francia utak árkai mellett, a Cherbourg-i új elkerülő út jókora íve, előtte még a kompozás már ismert lépései, a besorolás a többi autó közé... Ahogy a nagy hajó eltávolodik a sülzanóttól sárgálló ír partoktól, s oldódhat egy kicsit a csomó  a hasamban, megint ideértünk időben, megint itt vagyunk, megint utazunk. 

S tényleg jó volna már úgy sétálni, hogy nem kell előadni a járdabalettet, s valamilyen fura reflextől vezérelve nem tartani vissza a lélegzetemet, amíg elmegy mellettem a másik.

Ez hiányzik. Az utazás szabadsága, a lélegzés szabadsága, az "oda mehetek ahová akarok és ahogyan akarok" szabadsága. Gondolom, ez hiányzik az egész világnak. Csak bírjuk kivárni a végét a járványnak. Mert a türelem, az egyre fogy.

***

Végre, a majdnem minden nap elkövetett reggeli sétáknak köszönhetően eltűnt az arcomról a sápadtság, van már egy kis halvány színfolt az arcomon, nem vagyok színtelen krumplicsíra. Apropó, krumplicsíra. A Szt. Patrik-napon ledugott hagymák szépen fejlődnek, de krumpliszárat még nem találtam az ágyásban. 




A meglepően jól fejlődő rebarbarákból az egyik lakó rebarbara és gyömbér szörpöt csinált, s szétosztogatta a többiek között. Még így is jutott nekem a reggeli zabkására. Megdöbbentő, milyen gyorsan vastagszanak a szárai, terülek szét nagy levelei a hideg, fagyos éjszakák ellenére. A rebarbaráról nincs képem, de a megrongált fóliájú fóliasátor előtt díszlő nefelejcsről és kedvencemről, a száras kankalinról van. 



A száras kankalin német nevét sosem felejtem el: himmelschlüssel, tanította Macu néni, amikor még jártam németre. Az angol neve cowslip, de nem azért kapta a nevét, mert megcsúszik rajta a tehén, hanem a szó a cowslop (tehénlepény) eltorzult alakja. Ezt a virágot főleg a dús fűvű legelők tehénlepényei között lehetett megtalálni... Úgyhogy inkább hívjuk mennyország kulcsának.

***

Ma reggel újra kimerészkedtem az utcára, sétálni. Manci elkísért egy darabon, s hangosan nyervákolva tiltakozott a mező határánál, amikor magára hagytam. Nem is értem, mitől tartottam eddig, hiszen akivel találkoztam, az vagy munkába indult, vagy hozzám hasonlóan fejhallgatósan sétált, vagy a kutyát vitte sétálni. A háza elől éppen kitolató iskolabuszos bácsi megint köszönt nekem, mint sok hónappal ezelőtt szokott, barátságos biccentése határozottan kedélyjavító volt. A felettünk lévő utcában ellenőriztem az öregember házát, a kert továbbra is ápolt, a rózsák szépen hajtanak. Sőt, már bluebell-ekből is rengeteg nyílik nála. 

A dombtetőn a parkolónál megálltam, megcsodáltam a tengeren horgonyzó hatalmas hajót, aztán visszafelé jövet tovább csodáltam a kertek csupaszín virágait, és a virágzó cseresznyefákat. Bőven akad belőlük a környéken: van olyan fajta, ami már elvirágzott, s van olyan, ami még csak most bontja a bimbóit. Sőt, találtam olyan sokszirmú, mélyrózsaszín változatot is, amilyenekből egy egész fasor virágzik ilyenkor a soproni Mikovényi utcában. Milyen csodás látvány is volt az, amikor már lehulló, puha szirmaikat halmokba hordta a szél, s ott illatoztak, amíg vékony barna réteggé nem taposták őket az arra járó autók. 

***

Túlestem a tortamegrendeléseken. Nem, nem akarok ilyet csinálni. Tarts szünetet, mondta V., próbálj ki újdonságokat a magad örömére, osztogasd szét a szomszédoknak, aztán ha kedved lesz hozzá, vehetsz fel rendelést megint. Űgy legyen.

Megtanultam, hogy az egyébként remek, gyorsan száradó, jól fedő aranyszínű szpré rétegén szétfolyik az ehető tintájú toll tintája, nem lehet rá rajzolni, csak vékony cukormázzal.

Megtanultam, hogy a modelling paste, amiből a figurákat lehet készíteni a tortára, milyen nagyon gyorsan szárad, s mennyire precíz szünetmentes munkát igényel, mert nem lehet mellőle felállni, hogy megyek, iszom egy teát, mert mire visszaérek, a figura karja megszárad, s ha igazítanék rajta, bizony, törik. Megtanultam, hogy egy női figura elkészítése a bénázásomal együtt 3 óra, hiába követem a tankönyv lépéseit, tanácsait, nem minden sikerül elsőre. Ki fizeti ezt meg? 





Nem is maga az anyag kerül sokba olyan egy tortán, hanem az összerakásával eltöltött idő. A cukormáz kinyújtása. A vajkrém simára simogatása. Azé a vajkrémé, amit magam készítek. Amit készen is lehet kapni a boltban, csak nekem eszembe sem jutott még azt használni. S aztán csodálkozom, amikor a szimpla vajkrémet, amibe valódi vaníliát rakok, dicséri a vevő. Mert alkalmasint a boltihoz volt szokva. Mekkora sikert lehet aratni pár valódi összetevővel valami szintetikus helyett. Csak legyen, aki megfizeti.

***

A piac most jobban ment szombaton, de megint csak korán elfogytak a dolgok a pultokról, azoknak az új vevőknek a legnagyobb bánatára, akik nem jöttek be az épületbe tízkor, mert az ott várakozó sor elijesztette őket. Ketten hangosan meg is jegyezték, hogy látták a sort, s azt gondolták, majd visszajönnek később. Visszajöttek, délben, s nekünk bizonygatni kellett, hogy van ám itt áru, nyitáskor, s hozzágondoltuk, hogy annak, aki ott áll a sorban az első 30-50 vásárló között. A zöldségeket mintha felszippantották volna, úgy eltűntek az első negyed órában, s az első pillantásra drágának tűnő kisebb, friss virágcsokrokból sem marad egy sem. Talán említettem már, hogy a közelünkben lévő focipályát és mezőt eladták, s oda is házakat fognak felhúzni, így, ha türelmesek vagyunk, még több vevőre számíthatunk. "Csak" termék kell.