Október, Mindszent hava

Tortaborzalmon dolgoztam tegnap. Borzalomnak hívom, mert az. Szépen, színesen néz ki, de enni?! A tortát szolíd réteg vajkrém borítja, amit kis hűtés után beleforgattam félkilónyi szórócukorba. Ami parányi kőkemény golyócskák halma, cukorgyönygök, színesek, hangosan roppannak az ember foga alatt. A dekorálás után söprögettem az asztalról a félreugráló apró cukrokat, s hiába igyekeztem, nem sikerült mindegyiket a dobozba terelnem: majd egy alapos porszívózást meg kell ejtenem. 

Felrakok néhány képet arról, hogyan folyik ez, amatőréknél.

Kezdetben vala a három réteg csokis keksztorta, egyetlen hurkapálcikával megerősítve (felvágás előtt ez könnyedén kihúzható, de addig is, stabilan tartja a vajkrémmel összerakott, lehűtött rétegeket. Simogathattam volna simábbra is, az az igazság). Alul sütőpapír, ennél és a hurkapálcánál fogja hempergetjük bele a tortát a tepsibe kiöntött félkilónyi cukorgyöngybe. A cukorgyöngytömeg kölcsönzésért hálát rebegünk az Üzemnek, náluk mindig van vagy két kiló ebből a kulináris tüneményből, s pár mézes emberkéért cserébe kaptam tőlük eleget a torta befedéséhez.

A tepsibe kiöntött cukorgyöngytömeg, háttérben a piacra készült egyéb sütik hűlnek.

Hempergetünk. Elsőre csak az egyik fele sikerült, ott is alaposan belesüppedtek a vajkrémbe a gyöngyök, de még két hempergetésnek köszönhetően az egész torta úgy-ahogy bevonódott. 

Utána a csupaszon vagy nem megfelelően bevont foltokra kézzel tapicskoltuk oda a cukorgyöngyöket. Eközben a leeső gyöngyök szanaszét pattogtak a tepsiben s azon kívül...

A kész torta. A megrendelője boldog volt vele, nekem még porszívózni kell, s megszabadulni a maradék gyöngymennyiségtől. Hogyan vágják fel és eszik meg, nem tudom, gondolom, lekapargatják a gyönggyel keveredő vajkrémet, s nem törik ki senkinek a foga, vagy a koronája. A torta 3 kilós. 

***

A mai piac is pöpec volt, sőt, a hét is. Megint sok mézesember és panda készült, a piacon majdnem kétszer annyit adtam el, mint máskor, s emlegették a Halloween-i sütiket (ki kellene találni pár poénosat, de ízléseset Covid témában). A múlt szombat-vasárnap-hétfőt 80 esküvői köszönetsüti sütésével-dekorálásával töltöttem. A szép csillogó aranyvonalakat egyenként festettem rá a sütikre már kihúzott fehér cukormázvonalakra, közben maratoni podcast-ozást folytattam. Az ifjú párnak nagyon tetszettek, s másnap (a kedd reggeli szállítás után) jött az üzenet, hogy tudnék-e további 210 darabot csinálni? Szombatra... Mert elküldenék azoknak, akik a Covid miatt nem tudnak résztvenni az esküvőn. (A menyasszony külföldi.) Végül sok oda-vissza egyezkedés után annyiban maradtunk, hogy ha kapok egy hetet, aranyozás nélkül, de aranybarna cukormázzal ki tudom húzni a 210-et. 

S hogy ne csak egy esküvő legyen soron, a mai piac után, amire traktor alakú sütiket is csináltam, felkérést kaptam 24 traktor (+ pár tehén) süti készítésére, szintén esküvőre. Mivel éppen előtte meséltem a nagy megrendelést, piaci megrendelőm nem mert minden vendégnek kérni sütit, csak a főbb családtagoknak. S alaposan ki lettem oktatva, hogy a traktorok fele Ford-kék legyen, a másik fele Massey-Ferguson-piros. Mert a vőlegény, akinek tehenészete van, e kétféle traktorral rendelkezik. S ezeknek a traktoroknak ez a színe. S a tehenek se barnák legyenek, hanem fekete-fehérek, mert holstein-fríz teheneket tartanak... 

Vigyorogtam befelé, micsoda remek feladat, végre valami újdonság. Bár ne nyafogjak, a fent emlegetett köszönetsütik sem a szokásos szív-gyűrű-esküvői torta vonulatba tartoznak! S míg beszélgettünk, s gratuláltam a közelgő frigyhez, eszembe jutott egy bájos könyv, amit pár éve olvastam, s amit egyébként a traktor sütik megrendelőjével is megosztottam (aki szintén farmerfeleség): "How to be a perfect farm wife". Nagyon mulatságos kis könyv, egy ír farmerfeleség tollából, aki megoszt olyan trükköket, hogy hogyan tudjuk elcsalni férjünket szabadságra (ami azért nem könnyű, ha mondjuk száz állatról kell gondoskodniuk), hogyan lakassuk jól az utolsó percben reggelire megérkező idénymunkásokat, hogyan vegyük rá a teheneket hogy felsorakozzanak a fejéskor, vagy hogyan fegyverezzük le a férjünkön anyáskodó anyósunkat. (Utóbbi téma abban az országban, ahol földet leginkább csak örökölni lehet, nem is annyira vicces.)

***

A hét főbb hírei még, hogy talán a szaporodó esők, vagy a meghidegedő reggeleknek köszönhetően Manci úgy döntött, az a macskamenedék mégiscsak megfelel  a kényes ízlésének, s ellágyulva fedeztem fel összegömbölyödött testét egy reggel az Elaine-készítette doboz mélyén. El ne felejtsem majd megmondani neki, ha összefutunk. Ha kisüt a nap, továbbra is kifekszik a napsütötte cserépbe melegedni, de most már a macskamenedék az alvóhelye.

Ezekben a hidegedő napokban kétszer is meggondolom, hogy reggel nekiinduljak-e a sétának, mert még csak kel a nap, amikor elindulnék. De muszáj lesz, mert pár nap kihagyás után kezdenek visszajönni a dekák. Át kell gondolnom az öltözékemet, hogy ne ázzak, s ne fagyjon be a fenekem, előkerülhet egy vékonyabb sál s néha a sapka sem árt, kurta hajú fejemnek - főleg ha megizzadok - szinte fáj a csípős levegő. Ugyanakkor élmény hallgatni a madarakat, amíg megyek kifelé a telepről: hangos csicsergésük feleslegessé teszi a fejhallgatót, podcast-ot, azt ráérek a megéledő forgalmú út mentén használni.)

A sok munkának az is előnye, hogy az ember a dekoráló asztal mellől néha kibámulhat a kertre, s felfedezheti, hogyan gyűjti össze a madáretetőből kihulló magvakakat egy kisegér. Aztán meg lehet nézni azt is, hogy Manci milyen türelmesen ül, fülel egy órán át a fal tetején, ennek az egérnek a mozgására figyelve. Fülei, mint egy denevéré, úgy forogtak, ahogy hallgatózott a cserepek között motoszkáló egér után, s aztán amikor meglátta, felvette a levadászós testtartását, s egy alkalmas pillanatban, mint a kő, úgy zuhant rá az egérre a fal tetejéről. Nem sikerült az akció, az egér szemvillanás alatt eltűnt a kisház mellett ledobott kerti szemetes nylonzacskó fodraiban, ahonnan Manci nem bírta előszedni, hiába fúrta be a fejét a fodrok közé. De a sikeres menekülés után egy nappal az egér maradékát (ha ugyan ugyanaz az egyed volt) a kinti gyepen láttam viszont, amikor begyűjtöttem Manci tányérkáját.

Apropó, így két év után felraktam a Tokyo-ban vett norent, vagyis ajtófüggönyt: tudom, hogy középen kettévágva kellene felrakni, ajtóra (eleve úgy van varrva, hogy kettévágható legyen), de nálam most függönyként funkcionál. Sokáig válogattam, míg erre az egyszerű enso szimbólumra esett a választásom, ami a teljes megvilágosodás szimbóluma. Az univerzumé, a szellemi szabadságé. Napközben félrehajtom, késő délután ugyanis még besüt a lemenő nap a szobába, este pedig jó ránézni, emlékeket idéz.

A másik hír, hogy kaptam egy igen megkésett sms-est, bocsánatkérések közepette, amiben volt főnököm elküldte mamája karácsonyi torta receptjét. A recept egy régi ír szakácskönyv előlapjára van leírva, erősen igyekeznem kellett, hogy a kinagyított képen megfejtsem a kézírást, de megvan! S megvan a titok is: a tortába kerül egy teljes doboz eperkonzerv és egy fél reszelt alma. Ettől lehet olyan finom és omlós! No és a belevaló szárított gyümölcsöket egy pohár whiskey-be áztatja, majd a kész kisütött tortára kerül még fél pohár sherry...

Továbbá érdekes felfedezést tettem a boltban: a gyümölcsös pultnál néztem banánt, amikor a mérleg mellett feltűnt nekem két nagy nylonzacskónyi banán, meglehetősern baráti áron. Egyik sem tűnt túl barnának, vagy nyomottnak, hogy kidobásra ítélt, vagy leárazott banánok lettek volna, tökéletes volt mindegyik. De mitől ilyen olcsó a 10 banán? Szerintem kitaláltam az okot: mindegyik banán amolyan egyke volt, más fürtökről téphették le őket a vásárlók, ha túl nagynak találták a fürtöt. S talán az egykék nem fogynak olyan jól, mert valamiért az ember inkább egy egész fürt után nyúl, nem szedegeti össze a "maradékot" a polc aljáról... Így azokat bezacskózzák, s eladják olcsóbban. Esetemben negyedannyiért, mint a rendes ár. Legközelebb is megnézem, akad-e ilyen zacskó...

***

A városkát egyébként egy filmforgatás híre kavarta fel: az Innocent című angol filmsorozat 2. sorozatát forgatják Bray-ben, az egyik iskola épülete szolgál rendőrkapitányság épületének. A képek alapján néhány Covid-asszisztens ügyel a távolságtartásra, s szigorú maszkozás folyik, a színészeknek is, ha vége a tényleges felvételeknek. Kicsi fura volt angol rendőrségi motorokat és rendőröket látni egy ír utcán! (Egyébként több nagyobb fimet forgatnak most újra az orszgban, pl. a Vikingek-et, s újra itt forgat Matt Damon, aki hónapokig lakott Dalkey-ban a családjával a lockdown idején, rajongói nagy örömére.) Fel merem tételezni, hogy Zajosapuka (aki villanyszerelő a filmgyárban) újra dolgozik, mert elég ritkán van itthon, sőt, SŐT! kiderült, hogy a sokat sikoltozó gyermek hetente kétszer délelőtt oviba jár, a középső és a nagyobb suliba, így nagy örömünkre most már ritkábbak a sikoltozások. 

Más hír nincs. 

Vagyis van. Itt is mennek felfelé a Covid-számok. Ma már túllépték a 600-at, s sajnos, a halálozások száma is emelkedik. 10 ember, egy nap, borzasztó. Intenzíven 20 ember fekszik, kórházban van 118. Susan barátnőmék Észak-Írországba mentek volna, születésnapot ünnepelni, amint kiderült, hogy Dublinból mennének (ejnye-bejnye) a hotel lemondta a foglalást. Várják őket szeretettel, lockdown után, egy ingyen itallal, de most nem fogadnak Dublinból vendéget. Mi továbbra sem megyünk sehová, én csak a piacra, s szállítani, bevásárlás 2x egy héten, egyébként csak dokihoz, oda is szigorúan maszkban, előtte fel kellett telefonálni a parkolóból, hogy be lehet-e menni. A váróteremben csak egy ember ülhet. S az első perceket a maszkviselésről való csevegés töltötte ki a dokinővel. Szép, új világ. Aggaszt, hogy Magyarországon is durvul a helyzet, s apám majd ilyen körülmények között jár be minden nap a kezelésre, vonattal. Szerencsére óvatos, fertőtlenít, maszkot hord, s nem kell rábeszélni az ebédhozatásra, ha tovább durvul a helyzet, de akkor is, aggasztó... 

Az idő múlása

Elképesztően jó piacunk volt szombaton: az előző hét óvatosságát feladva már nagyon sok vevő jött, maszkban, ahogy kell, s újak is voltak. megint. Fiatal családok. Mindent eladtam, az utolsó szemig (kivéve egy üveg "biscuits-in-a-jar-t), nyitás után 45 perccel már nem volt mézes maszkos emberke, néhány gyerek nagy bánatára. Kicsekkeléskor meg is jegyezte a controller, hogy reméli, még többet csinálok majd a következő piacra. Sóhajtoztam, hogy kétlem, hogy menni fog, Ray mostanában rengeteget rendel a kávézóknak, ráadásul beszervezett egy esküvői, utolsó pillanatban beeső rendelést, kedd reggelre, besűrítve az amúgy is sűrű hetemet. Vár rám egy születésnapi torta, és egy elsőáldozási sütirendelés. Plusz a kenyerek, a piac... Még nincs vége a hónapnak, de kiszámoltam, hogy 83 kenyeret sütöttem, a szomszédoknak, V.-nek és a piacnak, összesen.

***

Az idő múlására nemrég két mellbevágó dolog is emlékeztetett. Amikor még V. vitt autóval munkába, vagy a villamoshoz, az M50-es mellett, a város határában lévő négy-öt egymás mellett lévő szántóföld színein követhettem leginkább az idő múlását. Hol sötétbarnák voltak, frissen szántottak, hol éppen csak zöld árnyalat vonta be őket, amikor kibújtak az első zöld szálacskák a földből, aztán egybefüggő, sötétzöld tömb lett mindegyik szántóföld, csak egy keskeny árok választotta el őket egymástól. Később sárgulni kezdett a sok szár, a kurta búza vagy árpa, s aztán eljött az aratás ideje. Egyszer, színházból hazafelé jövet, amikor V. összeszedett a villamosmegállóból, láttuk, hogy a nagy kombájn erős fényszórói fényénél még javában aratott, kihasználva a szép időt, és az esőmentes estét. Aztán világossárgák lettek a mezők, a tarlótól, hogy aztán egyik reggel már be legyen szántva az egész. Volt, hogy egy évig parlagon állt, vagy nőtt rajta valami zöld, amit levágtak, eleségnek, szilázsnak, hatalmas nylonba burkolt bálák álltak az utolsó föld szélén. S aztán kezdődött az egész elölről. 

Ha másképpen akartam nézni az idő múlását, anno, akkor elég volt a kocsiból a földek helyett átnéznem az útsávokat elválasztó gyepes-sövényes sáv szélére, ahol nagyon sokáig ott hevert egy, majd két kutyatetem, egymás mellett. Először egy nagyobbacska, barna kutya hevert elütve az út szélén, oda dobta az ütközés ereje. Kissé beolvadt a gyep füvébe, az útszéli gazok közé, szinte alig volt látható. Aztán, ahogy mentek a napok, kezdett puffadni szegény, s két lába groteszk módon meredezett felfelé, amíg újra meg nem ereszkedett a tetem, hogy szinte elfedte a növő fű. Azokban a napokban került mellé a másik kutya, aki balszerencséjére kiszagolta társát, s megpróbált átszaladni az úton a tetemhez. Sajnálkoztam, hogy ő is ilyen csúnya véget ért, s onnan kezdve, kis eltéréssel vele is megismétlődött a természetes lebomlás: elheverő teste előbb puffadt, majd újra ellaposodott, amíg egyszer aztán eltűnt az út széléről mindkettő, alighanem feltakarították az útmunkások. Onnan kezdve visszatértem a mezők színeinek, változásának csendes szemléléhez. Mindig nyugtáztam magamban, hogy na, idén felszántották, bevetették, vagy no, most parlagon maradt. Most megint nézhetem őket péntekenként, amikor kora reggel szállítunk Dublinba.

Megy az idő, észreveszem magamon is. A nehezebben gyógyuló sebeket, a bőrt, amely már nem ugrik vissza olyan fürgén, ha összecsípem a kézfejemen. A szemránckrém ideje is eljött már, s sűrűbben lesz bajuszkám, s nő egy-két makacs szál az államon. "Olyan szép ezüstös a hajad" - mondja a fodrász, legalább ezt megadja nekem a múló idő. Felejtek, ez is a rovására írható és a változás mámorának (hahaha) ajándéka. Bekapcsolva felejtem a kávégépet, a fürdőben égve marad a villany, s tanácstalanul állok a konyhában, hogy miért is jöttem be? 

A nagy mellbeverős, "hogy' rohan az idő!-s érzésemet a napokban egy Facebook poszt adta, amiben egyik barátnőm jelezte, hogy lánya 30 éves lett. 30 éves?! Nem létezik. Még emlékszem, amikor a kislány kiskamaszként megszervezte magának az írországi au-pair-i munkát, koraéretten elintézve az elintézendőket, gyakorlatilag szülői segítség nélkül, kész tervet tárva eléjük. S emlékszem még rá, amikor elsőként az országban utánajárt, hogy hogyan lenne lehetséges, s megpályázott egy amerikai ösztöndíjat egy nagynevű középiskolába. S aztán segítette az utána jövőket. S most ő már 30 éves... 

De a másik mellbeverő dolog, hogy V. mondta, ma lenne a húga 50 éves. Mindig elfelejtem, hogy csak pár év volt köztük, nem öt, mint köztem és az öcsém között. 50 éves... A fia felnőtt már, a lánya nyurga nagykamasz, vékonyka karokkal, lábakkal, amelyeket a legkülönböző alakzatban tud tekergetni, mintha nem is lennének izületei. Az ő arcukon látom, hogy múlik az idő, ahogy a fiúén felvillannak néha az anyjuk arcvonásai: a pufi arcú kisgyerek, akit az esküvői képeimen látni, lázas betegen csillogó szemmel, most férfi már, a lányka pedig, akit egykor a temetés napján a mosógép tetején pelenkázott apósom, most már pirulna, ha felemlíteném ezt az emléket, de persze, nem teszem. A kis imp. Aki annak idején, amikor az anyját temettük, éppen a vaú szót gyakorolta lelkesen. 

Elvitte, elvette tőlünk sógornőmet a rák, s ma lenne 50 éves. Elvitte, elvette, mint ahogy elvitte az anyámat, két barátunkat, s most az apámat fenyegeti. Ilyenkor hirtelen felértékelődnek a napok, értékes lesz minden, amire eleddig csak vállvonogatva gondoltam. Ilyenkor elfelejtődnek a régi sérelmek, az ember nyel egyet, s hajlamos átsiklani vélemények, dolgok, szokások felett, s csak azt nézi, legyen még idő erre is, arra is... időre, amit én nem adhatok meg neki, csak orvosok, kezelések, gyógyszerek biztosíthatják. Úgyhogy drukkolunk.