Már december? Már december!

Mostanában úgy érzem magam, mint egy medve, amelyik a félhomályban motoz a barlangban. Sötét van. Az Üzem - ha nem süt a nap - az erőtlen lámpák miatt elég barlangszerű.  Az idő még most is enyhébb, mint lennie kellene, a terasz kövét még mindig ellepik este a meztelencsigák (fújj), sőt, még legyeket és méheket is láttunk a kertben, és a szomszéd rózsái - bármennyire is visszavágta őket a sógora - lelkesen virágoznak. Fél öt felé már sötét van, az esti munkához komoly energialöketre van szükségem, mert legszívesebben a paplan alatt időznék. Mi lehet akkor a skandinávoknál?

Pár hete megjött az új sütő az Üzembe, szép, fényes, új-zélandi gyártmány, mély, kétszer annyi torta fér bele, mint a régibe. Nagyon szépen süt, egyenletesen, egyelőre nem fedeztem fel benne hibát. Ez segít a sütési rutin gyorsabb teljesítésében. A hangulat továbbra is nyomott, mert vendég kevés van. Mármint beülős. Egyszer már a papírboltbeli lányok, a szomszédaink is megjegyezték, hogy mi történt, mert valahányszor elmennek az ajtó előtt, bent csak a főnököm ül, és pötyög a laptopján. Az utóbbi két hétben azért akadtak sűrű napok is, mármint vendég szempontjából, de a reggelek még mindig félelmetesen csendesek. Kivéve pénteket, amikor az emberek érzik a közelítő hétvégét, s talán hajlamosabbak több időt szánni a reggelire, és ráérősen beülni valahová. Reményre ad okot, hogy azok a hírességek is visszatértek, akik korábban rendszeresen jártak az Üzemben. Most pénteken például egy ír birkózó vendégünk ette több fogásból álló, számos tojásból készült reggelijét, később az ország egyik sztárolt gazdasági szakértője ebédelt az Üzemben, míg a másik asztalnál egy ismert emberjogi aktivista hölgy ette a tortaszeletét egy fiatal kollégájával. Főnökünk gyakran ismétli, ne  aggódjunk, az emberek vissza fognak jönni, s magamban csak reménykedni tudok, hogy így is lesz. Már csak felszolgáló kollégáim miatt is, hiszen nem mindegy, mennyi borravalót tudnak elosztani maguk között...

Claire, a séf kolléga most már nemcsak az Üzemben, hanem a Slice-ban is dolgozik, heti két napot. Ott ugyanis felmondott az egyik séf, és ahelyett, hogy felvennének valakit, inkább Claire-t rángatják oda. Mert az könnyebb, mint valakit betanítani, érvelt Ray. Így most Catherine kollégánk, aki a konyhában is járatos, hétfőnként nemcsak a konyhát viszi, hanem kávét is főz reggel. 11-ig egyes-egyedül van a kávézóban! Telefon vesz fel, kiszolgál, italokat készít ÉS mindemellett süt is. Őrület. Még nem volt alkalmam beszélni vele, hogy ezt hogyan csinálja, de azt hiszem, nem is fogok. Mostanában nagyon igyekszem odafigyelni, hogy ne legyek ideges (se a magam, se más problémája miatt), mert baromira árt. Általában ez sikerül is, kivéve pénteket, amikor 2-3 napra előre sütök és dekorálok, s rendszeresen elszakad a cérna, amikor úgy érzem, hogy sosem fogok végezni és hazajutni.

A kicsit olyan "mi-lesz-itt?" érzés még mindig belengi a kávézót, kaotikus a managelés, sokat morgunk, s mindenki nagyon várja a karácsonyt, amikor végre kifújhatjuk ezt a nehézkes, zsírszagú levegőt magunkból, és kipihenhetjük a stresszt. Körülöttünk (eddig) négy új étkezde, kávézó nyílt, egyik sincs messzebb öt percnél, s hamarosan nyílik az ötödik, igaz, az inkább puccos vendéglőnek, bárnak tűnik a frontja alapján. Tehát aggodalomra nagyon is van ok. Ettől függetlenül én elfoglalt vagyok, rengeteg a torta megrendelés, sok a dekorálási munka, szendvics- és cateringrendelés is akad rendesen, s az egyes, estékre szervezett rendezvényekre is elfogynak a jegyek. Lehet, hogy ez csak az ünnepekhez köthető, majd kiderül idővel.

***

A karácsonyi sütési roham itt is-ott is beindult, ezért csak röviden a hírek: új lakók költöztek fölénk (hurrá, fognak fűteni), egy totyogós kisgyerekük van, ezért újra vannak futkározási zajok. Már találkoztam a férjjel, szabadkozott a kicsi rohangálása miatt. Szerencsére az ilyen babák korán aludni mennek, este nem fog zavarni.

A közösségi kiskert aludni látszik. A kóbor-, és félkóbor macskák köszönik, megvannak, át-átvonulnak a színen. A vörös félfejűt elneveztem Posmuk Vincének (családi legenda fűződik e névhez), kitartó közeledésem eredményeként már engedi meggyömöszölni a nyakát, s néha doromboláshoz hasonló, kissé szörcsögő hangokat hallat. De azért nem áltatom magam, tudom, hogy csak kajálni jön.

Programjaink szigorúan a hétvégékre koncentrálódnak, hétközben sem energiám, sem kedvem elmenni sehová, már a hétfői mozikba sem megyek el, ide, a művházba. Főzni is ritkábban főzök. Sikeresen leszoktam egyes fórumokról, visszavettem a Facebook-os lendületet, megszüntettem a Twitter-emet - néha érdekes és szórakoztató volt ugyan olvasgatni mások gondolatait, de sajnos, számomra időpazarlás. 

Most szombaton volt a piac évfordulós ebédje, V. is eljött; vasárnap aztán találkoztunk egyik régi kollégájával, aki kivándorol Ausztráliába - nem az első ismerősünk, aki pakol és megy el; egyszer együtt ebédeltünk régi lakótársunkkal, a perui Sandrával - amolyan mini lakótárs-találkozót tartottunk, vele és Trish-sel. Néha sétálunk nagyokat, néha beszélgetünk a lehetséges jövőről; de jobbára munka van, csendesen gyűlő, olvasásra váró újsághalmok, és könyvek. Túlestünk az adózás időszakán, hurrá. Az eddig megbízhatóan duruzsoló bojlerünk egy alkalommal megadta magát, immáron végleg: de sikerült egy hét fagyoskodás és elektromos radiátor melletti melegedés után megcsináltatni, ráadásul egy pontosan, időre érkező emberrel, aki nem számolta fel a csillagokat is a munkájáért. 

Így mondhatni, minden OK - lekopogom azért. Már csak 23 nap Karácsonyig. Már csak 3 karácsonyi vásár a piacon... Már csak bő három hét, s megyünk Barcelonába, s aztán bezárjuk ezt a fura, stresszes évet.