20 év

Reggel félig nyitott szemmel matatok a varródobozban (van nekem az is, nem mintha varrnék), mert ugyan V. kedvesen felajánlotta, hogy szállít, tehát aludhatok még, ha akarok, de a kokárdáját tűzzem fel, legyek szíves, s ha már felkelek, megiszom az első teámat. Biztostű keresése, a kandalló párkányán lakó kokárdák egyikének kiválasztása és feltűzése a vastag kabátra, közben fél füllel hallgatózás: esik-e még? Mert tegnap óta zuhog, több vödörnyi vizet öntöttem szét a kert falánál. Két hete hó volt, most víz és áradások és elöntött utak. Miért vagyok meglepve, ez Írország. Attól olyan szép zöld, mert nedves.

S várom, várom, hogy valami ünnepi érzés költözzék belém a reggeli joghurt kanalazása közben. Mert visszaaludni már nem tudok, inkább reggelizem, különben is megindult a fejem fölött a rohangálás, esküszöm, hogy a sarkukon ugrálva futkosnak a kicsik, de mit lehet tenni. Verseket olvasok, a híroldalak borzalmasak, az ünnepi érzés kicsikét jelentkezik, erről is írni kellene... De hogyan?

Szeretek ünnepelni, évfordulózni. Emlékezni. Visszaolvasni. Segítségképpen belekukkantok a naplómba, a húsz évvel ezelőttibe. A felejtéstől rettegve örökítettem meg minden napunk minden apró kis szirszarságát a kiköltözés utáni első pár évben. Ezeket olvasva most kínosan feszengek, te jó ég, mikről hittem, hogy fontosak. S beugranak az emlékképek, s már vigyorgok, húsz év távlatából is emlékezve a közös konyhára, a nappalira, az első szobánkra, ahol éppen csak elfértünk. Négy háló, négyféle életvitel, négyféle temperamentum, legyünk meg békességben.

A mai nap nekem duplán ünnepnap,  nemcsak mert március 15, hanem mert húsz éve érkeztem meg Írországba. Mármint nemcsak látogatóba, hanem tartósan. Feleség vagyok! Ki-bevándorló! Alien! Valahol már biztos írtam: kokárdával, két bőrönddel, két héttel az esküvőnk után. Nászút helyett be- és megjártuk a hivatalokat, önkormányzati pultok mögött minket pletykálással semmibe vevő hölgyeket hallgattunk ki akarva-akaratlanul. Bürokratikus útvesztők, Adóhivatal, TB intézés és jogi bikkfanyelven megfogalmazott formanyomtatványok rubrikáiba keveredve próbáltunk elintézni mindent, amit egy "tartósan külföldre kiköltözött magyar állampolgár"-tól megkövetelt a haza.

Édes szülőhazám.

Aztán - írtam már erről is, elégszer - két nappal később már lóherével a kabátomon keveregtem a tömegben, az első Szt. Patrik-napok egyikén. Néhány év után feladtam/tuk a felvonulás megtekintését, mert az embernek már nincs kedve a tömegben nyomulni, főleg nem Dublinban, még akkor sem, ha ezen a napon mindenki ír. Legfeljebb egy-egy látogatóval, akinek nem volt meg még ez az élmény, s izgatottan tülekedik a tömeggel. S új neki minden humoros felirat, minden leprechaun-sapkás félrészeg a kocsma előtt, s minden, az alkalomra az USA-ból érkezett marching band, lelkesítő zenével. Kurta szoknyás mazsorettekkel, akik az esetenként dermesztő szélben pirosra csípett karral, arccal és combokkal - a Trinity egyetem ablakán derékig kihajoló honfitársaik lelkes bíztatása közben - magasra dobált botokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. Nekem ez az ünnep, a hangos tülekedés és a promenádi vurtsli megjelenése mindinkább lehetőség, fantáziadús vagy giccses sütik készítésére. Amihez megint lehet egy-egy új kiszúrót venni.

A Smaragd sziget. Hibernia. Otthonom. "Ideiglenesen" itt állomásozom. Még ki tudja, meddig.

Nagyon nehéz leírni érzéseket, itt- és ottléttel kapcsolatban, főleg most, amikor lélekben egy újabb kapocs megszüntetésére készülök. Nagyanyám háza, egykori lakóhelyem - mondhatni - nyűg lett, el kellene adni, majd, valamikor (mikor?). Hamarosan... Ki kell majd pakolni, szelektálni, emlékeket, dolgokat, amik jobbára vackokká silányultak az évek folyamán. Majd, valamikor, de egy újabb szoba számolódik majd fel, egy hely, ahol laktam, ahol a kutyám rohangált, ahol nagyanyámmal melegedtünk a cserépkályha mellett, a szüleimmel kertészkedtünk, s - hogy ki tudjak jönni hó végén - diplomamunkákat gépeltem a takarékpénztári kölcsönből megvett számgépen. Egy újabb szál szakad.

Vissza a rutinba

Tavalyi fotókat nézegettem. Minden virágban, csodás színekkel. Színorgia a városi kertekben. A tree fern rengeteg új hajtással, csodásan, zöld ernyőként terül szét. Hahaha. Azóta két tél is megnyomorgatta, jóval kevesebb a levele, s a hajtások még csak alig érezhető kis dudorok a levelek tövében, szőrszerűen puha, selymes bevonattal. Idén súlyosan el van maradva minden. De legalább az elmúlt egy-két napban már a tavaszi éneküket énekelték napnyugtakor a rigók, és a cinkék érdeklődve vették tudomásul a fészekanyagnak kirakott maréknyi nyersgyapjút. Lesz itt élet, fészekrakás. Még a nap is kisütött, s jó alaposan lehetett szellőztetni azélkül, hogy vad szél fújt volna át a lakáson.

No de a kert nedves, ázott, koszos. Mára megjött a rossz idő, most is szakad, sőt, Szt. Patrik-napra havas esővel riogatnak. Sötét van és csapkod a szél és az eső. A kert csúnyaságának én is oka vagyok, lenne mit kiszelektálni, kidobni. Nézegetem, barátkozom a gondolattal, hogy erre időt kell szakítani, de hogyan tudnám kicipelni a szemétszámba menő dolgokat a lakáson keresztül a szemetesbe úgy, hogy ne legyen bent is kosz. Mert ez is a lakás érdekessége, hogy csak a lakáson át lehet a kertbe bejutni. Róbert, az Aranykezű is gondolkodott, hogy hogyan tudna ide egy keverőgépet behozni falazáshoz, s annyiban maradtunk, hogy sehogy.

Múlt héten megjelent két festőember, akik még tavaly tavasszal, éppen az elutazásunk idejére időzítették a lakótömbök ablakainak, ajtóinak csiszolását, festését. Kapacitált akkor az ember, adjam oda a kulcsot a szomszédnak, majd ő ügyel a riasztóra. Ja, a szomszédnak. Kissé fenyegetve mondta, hogy de ha most nem festenek, akkor sokára fogok ám csak sorrakerülni, de én nem mentem bele a részletekbe, hogy a hámló lakkbevonatú hátsó ajtó/ablakkeret korántsem a legnagyobb gondjaim közé tartozik, megegyeztünk, majd jönnek, ha jönnek.

Jöttek. Na de mikor? A Nagy Hó utáni első napos, de még meglehetősen fagyos napon. Mert az ideális a csiszolásra, festésre, ugye. V. egy hosszúnak ígérkező, Cork-ban töltendő napra készülve itthonról dolgozott, én sütöttem. Meghagytam az embereknek, csak halkan jöjjenek-menjenek, mert a férj conf call-ozik. Majdnem lábujjhegyen közlekedtek át a lakáson. Kint aztán olyan munkát végeztek, mintha én csináltam volna: a management company és a lakóbizottság által előírt szürkés festék alól áttűnnek a régi lepergett, megkopott lakkréteg foltjai. Mi a fenét csiszoltak, ha nem azt?! Mondtam is V.-nek, amikor a munkások elmentek: ha Róbert, az Aranykezű látná ezt a munkát, lenne mit mondania.

Mindig kétségbeesem, ha a management company-ra gondolok. Mindig reménykedik az ember, hogy az új cég, no, majd ők rendes munkát csinálnak. Dehogyis. Egy kaptafa mindegyik. Megint kaptunk egy kérdőívet, mondván, adjuk meg a tulaj/bérlő elérhetőségét. Nyilván bérlők jönnek-mennek, de én okos akartam lenni, felhívtam őket, azzal, hogy nálunk semmi sem változott, a tavaly elküldött email áll, vissza kell-e küldenem a papírt? Kattogtak a billentyűk a másik oldalon, majd a pasi közölte, hogy semmilyen adata nincs rólunk. Tényleg? Offs. Kinyomtattam a tavalyi emailt, hozzácsatoltam a kérdőívhez, mert biztos vagyok benne, hogy az idegen nevekkel gondjuk lenne, jobb, ha nem az én kézírásommal, hanem nyomtatva látják a tulaj/bérlő emailcímet, az anyjuk szömit.

 ***

Három hét kihagyás után piac. Jó is volt, s nem is. Szomorú, esős szombat délelőtt volt. Nagy tömeg gyűlt fel nyitás előtt. A hátsó parkoló gyepe, mint a szivacs, nem is engedtek senkit rá a gyepre, egyvalaki hajtott végig rajta, mély árkot hagyott maga után a kocsikerék. A kihagyott hetek után bizonytalankodva kerestem a helyem a konyhában, valahogy nem mentek a máskor begyakoroltan végzett mozdulatok. S természetesen, a helyettesek minden máshová raktak, mint ahová én szoktam.

Voltak rossz hírek. Betegség... valamint az egyik tag látványos megrokkanása pár hét távollét után még jobban feltűnt. Az egykor magas, szép szál idős férfi, megfogyva, meghajolva, botra támaszkodva jön, s ülve árulja azt, aminek a pultja mögé odaültetik. De jön.

Na, de a jó hírek. Mindent eladtam, az utolsó szemig. Ilyen is régen volt. Sőt, volt amit kétszer is, haha, ugyanis valaki megvett néhány mini csokis kosárkát, elment fizetni, majd távozott, a kosárkák nélkül. Aztán, záráshoz közel a kosárkák újra kikerültek a pultra, mert nem jött vissza értük. A pénzét pedig majd visszakapja jövő szombaton. A rongyoskiflijeim is jobban néztek ki, de még nem tökéletesek. Elfogytak! Kérték, csináljak hot cross bun-t, ami ugyan nagypénteki finomság, de már a boltokban is kapható pár hete. Elfogyott a tucat. 

Igen, továbbra is folyik az ünnepek széthúzása, a boltok már javában a húsvéti tojások megvásárlására biztatnak kihagyhatatlan ajánlatokkal, én pedig csak egy héttel előre tervezek, most pl. Szt. Patrik-napig. Lehet, hogy nem ez a legjobb üzleti politika, de nem akarok (még) fagyasztott sütiket kerülgetni az amúgy is kicsi hűtőben.

Tegnap délután elkapott valami régen tapasztalt, makacs lendület, s dekoráltam, dekoráltam... V. egy hosszú conf. callon, én odabent a "műhelyben", jómunkásemberek dolgoztunk, kint a közelgő rossz idő első nagy szélrohamai. Jövő hétre izgalmas feladatom van, egy születésnapi torta. Hordó alakú, vagy legalábbis hordó alakot sejttető. Felelőtlenül csokoládé dongákat ígértem. Miért, magam sem tudom, csak azt gondoltam, a sok cukormáz helyett akkor már jobb a csokoládé. Ki fogom találni, hogyan, meg fogom csinálni, V. majd boldogan megeszi az elrontott dongákat, mint ahogy az elrepedt sütiket is elrágcsálja, ha kell. De azért kissé izgulok... (mikor nem?)