Viharos december

Vihar vihart követett, hurrikán erejű széllel fenyegetőztek, a nagyja be is vált, az északnyugati és déli partokat keményen verték a hullámok. Havat nem hozott a szél, csak rengeteg esőt, megint gyömködhettem az ablak elé a konyharuhákat. Este szél zajára mentünk ágyba, reggel arra keltünk. Kinek volt ilyenkor kedve kimozdulni? Ettünk, olvastunk, tévéztünk, sőt, még kötni is elkezdtem megint, bár az első szemek előtt kissé döbbentem jöttem rá, hogy teljesen elfeledtem az egyszerű mintát, olyan régen voltak kezemben a tűk.

Nálunk a telepen csak az egyik öreg fa adta meg magát, s kissé korhadt tövétől elgyengítve, a széllökéseknek hála ráhanyatlott az előtte lévő gyepszakaszra, szerencsére sem kocsi, sem gyerek nem járt éppen arrafelé, sem az a dög kutya, melyik nemcsak hogy odakakált az előkertembe, hanem rákaparta még az egyik talajtakaró növényemet is.

Karácsony ide vagy oda, sörétespuskára vágytam.

A karácsonyi hangulatot az elfogyasztott kaja mellé a rengeteg színes égőcske adta, mert mindent kiraktunk, amit megörököltünk, és még amit magunk vettünk. A kandalló elé, a padlóra, a könyvespolcra kerültek égősorok, színek kavakádja, meg is jegyezte az uram, hogy a lakás kezd council estate-es külsőt ölteni. Lehet, hogy így van,d e nyomába sem érünk a szomszéknak!

***

A többnapi döglés után - mialatt befejeztem egy-két könyvet, és egy igencsak remek novellát Colette-től -, kimerészkedtünk a többi vásárló közé. A parkolók tömve, az idegek cincáltak, a tömeg NAGY, a boltok tele - a szokásos. A "recesszió - milyen recesszió?!" felkiáltás kezd unalmassá válni, mert így ránézésre mindenki költ. 

Éppen csak a legszükségesebb dolgokat vettük fel, fehérneműkészlet-újítás, kaja. S egy kiló rozsliszt, hogy majd legyen mit enni a csodával határos módon még mindig élő Állatkámnak.

Annak ellenére, hogy most a sütőnek még csak a közelébe sem vagyok hajlandó menni, pár karácsonyi ötletet már találtam. Erős fogadalmat is tettem mellé, hogy ezeket jövőre időben elkészítem, s akkor nem kell a tortákat elajándékozni. V.-nek is ízlett a Cairns-féle torta, bár állítása szerint nem emlékszik, hogy különbözne az eddigiektől. Holnap majd kibontok egy minitortát, s vakteszteltetem vele!

Szóval: Colette. Régi, magyar könyveim között találtam az erősen megviselt, gerincetört, papírfedelű kötetre, még igen régen túrtam magamnak a ma már sajnálatos módon nem létező Vörös Cédrus Könyvesboltban (kedvenc könyvesboltom 28 év működés után bezárt Sopronban....). Colette-től eddig csak a Zsendülő vetést olvastam, kamaszlányként, keresve az erotikus részeket, így ez a novelláskötet meglepetés volt: mindjárt első írása annyira szép (erotikától mentes, csak mondom) szerelmes levél az otthonhoz, hogy majdnem megkönnyeztem. A meleg családi kör, a gondoskodó anyai szeretet és a családi ház páratlan szép leírása (majdnem azt írtam, "leírhatatlanul".) Nagyon szép a Claudine háza c. novella-sorozat!

Mellé Michael Pollan Cooked c. könyvét olvasom. Így az első pár oldal után még nem tudok róla mit mondani, de igen érdekesnek ígérkezik. Már csak azért is, mert mindjárt egy igen érdekes megjegyzéssel kezdi: az ember az egyetlen, aki főz... 

S hogy ne csak a betű, és az ágyban, párnák és elszabadult tollpelyhek közötti fetrengés kössön le, kosztümös filmesorozatot nézek, nézetek V.-vel (meglepően toleráns): Death comes to Pemberley. Krimi, Jane Austen leghíresebb alakjai, Lizzy Bennett és Mr. Darcy szereplésével... Kosztümök vannak benne bőven, és szenvedés is, amit könnyek és kéztördelés kísér. Szórakoztatnak szórakoztató, de nem hiszem, hogy elolvasom P.D. James híres/hírhedt - szerintem kizárólag a maga szórakoztatására írt - könyvét.

Nincs sütés - amint látható, jut időm kultúrára, hurrá!

Karácsony, 2013

Idézet, egyik kedves könyvemből:

"... Knoxey mesélte, hogy egyszer akkora hó esett, hogy még a mélyen fekvő ösvényeket is feltöltötte, s a kocsma napokra el volt zárva a külvilágtól.

"Hogy' utálom a havat." - mondta nagy meglepetésemre. Azt hittem, a havat mindenki szereti. De aztán eszébe jutott egy történet az apjáról és elfeledte az üres parkolót, a néma pénztárgépet, és elmosolyodott.

Az apját egyszer elengedték eltávra, az Első Világháborúban. Tél volt, és késő éjjel, vonattal érkezett meg a ma már nem létező Cirencester-i állomásra. A házuk öt mérföldnyire volt  Little Mayford-ban, s természetesen gyalogolnia kellett odáig. Vállára kanyarította a hátizsákját, leszállt a vonatról és lelépett a vastag hóval borított peronra. Ott, a peron betonján egyetlen pár lábnyomot látott, amely a kapun át a városba vitt, majd az ő házuk irányába vezetett tovább. Hátára vette a zsákot, és megindult a nyomok után. Hideg volt, késő, a város csendes volt és üres. Hamarosan elvesztette a lábnyomokat, ahogy többszáz más közé keveredett, de a városból kifelé, a faluja felé menet újra találkozott a nyommal. Ennek az embernek a nyomai vezették végig az éjszakában, egy láthatatlan alak masírozott előtte végig. Eszébe jutott a bátyja, akit nem látott, mióta az kivándorolt Kanadába, ahol mindig havazott, és eszébe jutottak azok az éjszakák, amikor együtt gyalogoltak haza a városból, pénztelenül, de sörtől és az esti kalandoktól átmelegítve.

Amikor elért a falujába, biztos volt benne, hogy búcsút kell mondani előtte menő láthatatlan társa csendes társaságának, aki enyhítette magányát, de meglepetésére a nyom lefordult a főútról, átment a kis patak feletti hídon, és tovább haladt azon a keskeny, meredek ösvényen, amely a házuk felé vezetett. A nyomok a kerti kapuhoz vittek, majd a bejárati ajtóhoz, az ő házuk bejárati ajtajához. Bement a házba, s a konyhában ülve ott találta kivándorolt bátyját, s anyjukat, amint sonkát és tojást sütött a váratlan vendégnek. A bátyja is bevonult, a kanadai csapatokkal áthajózott az óceánon, Franciaországban harcolt, és ugyanaznapra, ugyanarra az estére kikérte az eltávozását, hogy hazamehessen Gloucestershire-be, ugyanazon a vonaton mint a testvére, aki azt hitte, már sosem fogja viszontlátni a bátyját."

Ian Walthew: A place in my country

Boldog Karácsonyt mindenkinek.

Visszaszámlálás

A konyhában még áll a mosatlan, egy félresikerült csokiolvasztás ragadós nyomai borítanak mindent, a dekoráló cuccok még a nagy asztalon, ami elvileg, holnap este, az ünnepi a vacsoránk színhelye lesz. Egy (két) adag mosás is a sorára vár. A porszívó csendben porosodik, és a szombati esküvőre felvett, évek óta ignorált magas sarkú cipőim az ágy előtt hányódnak.

De nem érdekel, leülök, tömöm az arcom airmile-okkal súlyosbított szőlővel, szabadság van, végeztem, jöjjön a pihenés!

Odakint igen erős szél üvölt, hideg nincs hozzá, csak a meg-meginduló eső veri néha az ablakot, s szüntelenül bejön a réseken, amik megjavítását tavaszra halaszttattam. Mégpedig azért, mert nem volt egy szabad hetem az utolsó két hónapban, amikor a munkások rendelkezésére tudtam volna állni. Szerény becslésük szerint egy hét, amíg a nagy üvegtáblákat kicserélik, s rendesen leszigetelik a hibás keretet. Addig én majd malmozom, vagy reszelgetem a körmeimet, mit tudom én, erre fog elmenni egy hét szabadságom. 

Kérték, hogy ha nem tudok otthonh maradni, akkor adjak egy kulcsot a szomszédnak, majd ő beengedi őket. Meséltem, hogy a fenti kínaiak maguk is dolgoznak, az idős testvérpárt nem ismerem, jó, ha odabiccent nekem a férfi a parkolóban. A földszinti szomszédunk pedig nincs idehaza.

Azt már csak én tudom, nekik nem mondtam, hogy már hónapok óta nincs idehaza, s amikor tegnap, morbid kiváncsiságtól vezetve megnéztem a www.rip.ie oldalt, találtam meg a nevét, s jöttem rá, hogy bizony meghalt. A születésnapomon. Amióta nem hallottuk jönni-menni (minden este fél 8-kor elment hazulról, s egy óra múlva hazajött), többször is kérdeztem V.-t, szerinte hol lehet. Hogy hogy nem látjuk a kocsiját. Talán vidéken nyaral, így ő. (Van ismerőseim között olyan öregasszony, aki a nyarat vidéken tölti, s csak az év többi hónapjaira jön fel Dublinba.) 

Utoljára akkor találkoztunk macskakedvelő szomszédunkkal, amikor a riasztója rakoncátlankodott, s V. átment, hogy segíthet-e. Azóta, hónapok óta semmi. Nem volt idős, ránézésre, ráadásul sportos volt, mindig ott volt a golffelszerelése a kocsiban, nem is tudom, miért néztem meg ezt az oldalt, ami a halálhíreket teszi közzé. S tessék, ott volt, feketén-fehéren, öt nappal ezelőtt csendesen elhunyt..

Remélem, valami virágkedvelő ember költözik majd ide, ápolni a szép rózsáit az előkertben, amelyek most, ebben a fura, se nem őszi, se nem téli időben is virágzanak.

***

Voltunk puccos esküvőn, tartottam mézeskalácsház-építő órát egy hölgynek, háznál, s közben azokat az órákat is meghírdette főnököm, amit az Üzem keretei között tartok majd: sütidekorálást fogok okítani. Lesz egy sütős óra, főnököm tartja, egy kenyérsütős, amit Ray csinál (öööö, nem szólok semmit, vagyis de, inkább őrá férne rá egy alapos okítás, sokat javítana rajta, ha elmenne Bath-ba). Én pedig az írókázást, dekorálást fogom az érdeklődőknek megmutatni, tanítani. Februárban lesz az első óra, kicsit izgatottan, kicsit reménykedve várom.

***

Nagyon sok tervemet persze, nem sikerült megvalósítanom. Évek óta igérem magamnak, hogy jobban, ügyesebb beosztással készülök, erre tessék. A meg nem sütött sütiötletek, díszek száma egyre nő. Van olyan kiszúróm, amit nem is használtam... Most várhatok megint egy évet! Még az sem nyugtatott meg, hogy nálam sokkal jobban szervezett profik is kifutnak az időből néha, de abban biztos vagyok, hogy rájuk nem maradt díszítetlen torta, mint rám. A két nagyobbat egy jótékonysági kávézónak, a városbéli Bridge Cafe-nak adtam oda, a kisebbekből párat elajándékoztam, személyre szóló dekorral (a taxisofőr Fran-nak kis autót csináltam a kerek tortából), a maradékból csokis golyó lett. A magunk tortáját azonban holnap dekorálom, egyszerű lesz, csak szalag. Fiona Cairns receptje sokkal jobb, mint Orlando Murin-é, amit eddig használtam. Nemcsak azért, mert előtte a mazsolákat brandy-be, vagy whiskey-be áztatja, hanem van benne az az érdekes tamarindusz pép, nem sok, egy kanál csak, de mégis olyan finom, és beazonosíthatatlan ízt ad a süteménynek, hogy csuda.

Paddy-nél, a hentesnél felpakoltam húsféleségekből, idén merészen rendelve egy darab spiced beef-et, ami elvileg valami Cork-i találmány, igazi karácsonyi finomság (most látom csak, sört a főzéséhez nem vettem...). Viszonylag türelmesen, az utolsó szállítások közben elmentem megvenni a zöldségeket, beverekedtem magam a boltba, miután az utolsó parkolóhelyek egyikére lecsaphattam. Valami hihetetlen tömeg volt az utakon. Ennek ellenére sosem volt gond, ha kereszteződésnél kellett kikanyarodnom, még ha idegesek is voltak a népek, kiengedték a jámbor autóst. 

Azt már el sem tudom képzelni, mi lehetett Dublinban... A tömeg és a tülekedés, a rossz idő ellenére azonban a lényeg nem fog váratni magára: hamarosan Karácsony. Sőt, amint a mellékelt ábra mutatja, az ír igazságügyi miniszter, Alan Shatter gondoskodik róla, hogy "Santa", vagyis az angolszászok ajándékhozója a rossz idő ellenére is biztonságban megérkezzék. Tobint nem tudja leültetni, de Santával puszipajtások...

Akinek pedig ez sem elég, itt követheti a Mikulás útját.