"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Vihar vihart követett, hurrikán erejű széllel fenyegetőztek, a nagyja be is vált, az északnyugati és déli partokat keményen verték a hullámok. Havat nem hozott a szél, csak rengeteg esőt, megint gyömködhettem az ablak elé a konyharuhákat. Este szél zajára mentünk ágyba, reggel arra keltünk. Kinek volt ilyenkor kedve kimozdulni? Ettünk, olvastunk, tévéztünk, sőt, még kötni is elkezdtem megint, bár az első szemek előtt kissé döbbentem jöttem rá, hogy teljesen elfeledtem az egyszerű mintát, olyan régen voltak kezemben a tűk. Nálunk a telepen csak az egyik öreg fa adta meg magát, s kissé korhadt tövétől elgyengítve, a széllökéseknek hála ráhanyatlott az előtte lévő gyepszakaszra, szerencsére sem kocsi, sem gyerek nem járt éppen arrafelé, sem az a dög kutya, melyik nemcsak hogy odakakált az előkertembe, hanem rákaparta még az egyik talajtakaró növényemet is. Karácsony ide vagy oda, sörétespuskára vágytam. A karácsonyi hangulatot az elfogyasztott kaja mellé a rengeteg színes égőcske...

Idézet, egyik kedves könyvemből: "... Knoxey mesélte, hogy egyszer akkora hó esett, hogy még a mélyen fekvő ösvényeket is feltöltötte, s a kocsma napokra el volt zárva a külvilágtól. "Hogy' utálom a havat." - mondta nagy meglepetésemre. Azt hittem, a havat mindenki szereti. De aztán eszébe jutott egy történet az apjáról és elfeledte az üres parkolót, a néma pénztárgépet, és elmosolyodott. Az apját egyszer elengedték eltávra, az Első Világháborúban. Tél volt, és késő éjjel, vonattal érkezett meg a ma már nem létező Cirencester-i állomásra. A házuk öt mérföldnyire volt  Little Mayford-ban, s természetesen gyalogolnia kellett odáig. Vállára kanyarította a hátizsákját, leszállt a vonatról és lelépett a vastag hóval borított peronra. Ott, a peron betonján egyetlen pár lábnyomot látott, amely a kapun át a városba vitt, majd az ő házuk irányába vezetett tovább. Hátára vette a zsákot, és megindult a nyomok után. Hideg volt, késő, a város csendes volt és üres. Ha...

A konyhában még áll a mosatlan, egy félresikerült csokiolvasztás ragadós nyomai borítanak mindent, a dekoráló cuccok még a nagy asztalon, ami elvileg, holnap este, az ünnepi a vacsoránk színhelye lesz. Egy (két) adag mosás is a sorára vár. A porszívó csendben porosodik, és a szombati esküvőre felvett, évek óta ignorált magas sarkú cipőim az ágy előtt hányódnak. De nem érdekel, leülök, tömöm az arcom airmile-okkal súlyosbított szőlővel, szabadság van, végeztem, jöjjön a pihenés! Odakint igen erős szél üvölt, hideg nincs hozzá, csak a meg-meginduló eső veri néha az ablakot, s szüntelenül bejön a réseken, amik megjavítását tavaszra halaszttattam. Mégpedig azért, mert nem volt egy szabad hetem az utolsó két hónapban, amikor a munkások rendelkezésére tudtam volna állni. Szerény becslésük szerint egy hét, amíg a nagy üvegtáblákat kicserélik, s rendesen leszigetelik a hibás keretet. Addig én majd malmozom, vagy reszelgetem a körmeimet, mit tudom én, erre fog elmenni egy hét szabadság...