Eh...

Na... (sóhaj)... szóval, évkezdés. Ma már kismunkanap volt, csináltam sütiket, holnap aztán már teljes lendületben lehet készülni a piacra. Elvállaltam a mindenkori kávé ügyeletet (sütikészítéssel együtt), erről majd később, az első tapasztalatok birtokában emlékeznék meg hosszabban.

Mondjuk úgy, hogy az évvége nem volt valami fényes. A híreivel. Ha a recesszió nem is sújtott (még?) bennünket, jött más. A V. által felbérelt, a Gyárban ajánlott adószakértő (ír), végignyálazta a papírjainkat (beleértve azokat is, amelyeket a magyar könyvelő - akit a Kaporszakállú remélhetőleg nem bottal ver - visszaküldött még az ünepek előtt. Eszem a szívét, még karácsonyi üdvözletet is kaptunk mellé, rózsaszín papírkán. Ahhhh.) Áttanulmányozta a kupacot, különös tekintettel a részvényekre (amiből, emlékeztetőül, lett Böhöm), osztott, szorzott, szemöldököt húzogatott, majd meglátogatta V.-t a Gyárban, s közölte vele a rideg tényeket. (V. szerint úgy néz ki, és úgy is beszél, mint egy kisméretű kidobóember, de érti a dolgát.) Jelentős adóhátralékunk van, mely egyes-egyedül saját ostobaságunknak köszönhető. Így most annyival lógunk az ír adóhivatalnak, mint amibe egy bő 3 hetes, nagykanalas új-zélandi utazás kerülne - repjeggyel, szállással, tokkal-vonóval együtt. Sok. Ki kell fizetni. A jó hír, hogy ugyan bele nem rokkanunk, de elkel egy alapos nadrágszíjhúzás, nincs spanyol sonka egy ideig. A zember - John - még elvállalta az én adóbevallásomat is, mivel házaspárként adózunk, célszerű, ha olyan ember csinálja azt is, aki ismeri az uram adózásának részleteit. Így Thelmától megválok, és majd az új ember szájíze szerint végzem a papírmunkát.

De azért van jó hír is: V. megint lehet marsal a rally-n, februárban. Emailes értesítést nem küldtek az érdeklődésére, hanem csak a semmiből váratlanul jött egy sms, hogy január 6.-án a Seven Oaks hotelben este 8-kor míting. De melyik városban, könyörgöm? Kis nyomozás után (Gugli a barátod), kiderült, hogy megint Carlow-ban lesz az összeröffenés. Majd nem alszunk ott.

Szóval idén nincs Bilbao (nagyon sajnálom, Bogi!), lesz helyette fogász - manapság már az is luxus :-( -, és lesz rally, de nem lesznek háztól távol töltött hosszú hétvégék, és egyéb nyalánkságok. Megpróbálok több termékkel kirukkolni, kérdés, a recesszió által meglegyintett tömeg vevő lesz-e a sütikre. Mire eljön a hosszú szabadság ideje, már megint egyenesben leszünk, kopp-kopp.

Amúgy halkan szilvesztereztünk csak, lementünk a partra, éjfélkor, vadidegen oroszoknak kívántuk boldog új évet a promenádon - oroszul, mer' nyoma van ám a 8 év orosztanulásnak! -, megbámultuk egy lelkes társaság igen szép tűzijátékát (az Esplanade hotel mögül eregették a rakétákat), ettünk virslit mustárral, lencselevest, sonkát rozskenyérrel, és megállapítottuk, hogy már nincs értelme magyar kabarét hallgatni, mert úgysem tudjuk, ki kicsoda. Majd szomorkás filmet néztünk hajnali 3-ig.

Néha szép szavakba kapaszkodom

A New Year Blessing

On the day when

The weight deadens

On your shoulders

And you stumble,

May the clay dance

To balance you.

...

May the nourishment of the earth be yours,

May the clarity of light be yours,

May the fluency of the oceans be yours,

May the protection of the ancestors be yours.

And so may a slow

Wind work these words

Of love around you,

An invisible cloak

To mind your life.

John O'Donohue

***

Boldog új évet mindenkinek.

Kedves Pukekó Tamás!

A fern tree-ről kérdeztél, a páfrányfáról, amely kedves emlékként lakik a kertben. Amikor V. lecserélte Böhöm gumijait, akkor gondoltam rá, hogy azokba ültetni kellene valamit, így az egyikben rengeteg díszciklámen virágzik, a másikba pedig került a tree fern. (Nem túl dekoratív tárolóedény az autógumi, de legalább újrahasznosítunk.) Augusztus 25-én raktam be róla egy nem túl jó képet. Azóta már hozott jó pár levelet. Most így néz ki. Kertünket a napsütés elől egész télen és tavasszal takarja az épület, nyáron és ősszel, és kicsit tavasszal is azért besüt az egyre magasabban járó nap, de amúgy igen árnyékos kert, ezért jött az ötlet, hogy árnyékkedvelő növényt rakjunk bele, olyat, amihez kedves emlék fűz.

Bizonyára csalódni fogsz, mert még korántsem olyan látványos méretű, mint amilyeneket az új-zélandi domboldalakon lehet látni. Az ember, akinek a kertészetében vettük - Scalp Wood Nursery, ugyanaz a hely, ahonnan Ottalie lelkendezve hívott a házaim miatt -, azt mondta, igen lassan fejlődik, nem kell aggódnunk, hogy kinövi a helyet. Ennek ellenére folyamatosan terpeszkedik, többször kellett a lakhelyeként szolgáló, földdel megtöltött nagy autógumit odébb vonszolnom a faltól, de még így is lehorzsolta némelyik levelének hegyét a falon, hiába próbáltam jobban elhelyezni. Most, az elmúlt egy hónap hideg éjszakái mintha megviselték volna az utolsóként hozott fiatal leveleit. Első télen két kiszolgált póló volt a töve köré tekerve, azt mondták, -5-ig bírja a fagyot, de azért takarjuk be, és vigyázzunk a széllel. Ugyanis a gyökere igen kicsi, ezért ha majd magasabb lesz, könnyen kidöntheti a szél. Egyelőre még nem olyan magas, hogy ez gondot okozzon, bár így is elég ijesztő nézni néha, amint a falak között kevergő szél emelgeti a hatalmas leveleket.



Egyáltalán nem számít kuriózumnak itt. A kertészetben tucatszám álltak, vagyonért megvehető, elég nagy példányok, úgy 2-2.5 méteresek is. Találtam más ír céget is, ahol fiatalabb példányok kaphatók. (Az ára és a teraszon lévő hely mérete miatt döntöttünk alacsony, fiatal példány mellett.) Itt a tél igen enyhe, hó sincs, a nyár igen ritkán meleg (mármint ritkán megy 25 fok fölé), esik rengeteget, párás a levegő, tehát ideálisnak nevezhető a klíma a tasmániai páfrányfához. S mivel a gyökere kicsi, könnyen költöztethető. Voltunk egyszer az ország délnyugati részén, egy privát parkban, ahol hatalmas páfrányfákat láttunk, a "protestant landowner", hogy az uramat idézzem, előszeretettel gyűjtött be érdekes növényeket az utazásairól, és hazahozta őket Írországba. A park árnyékos, nedves, enyhe klímája ideális volt számukra.

A lassan, de egyre magasodó törzse majd az apránként elszáradt levelek száraiból fog kialakulni. Még csak most kezdtek barnulni azok a rövidebb, kisebb levelek, amelyek a megvétel idején még erőteljesek, zöldek voltak. Az az érzésem, hogy még sokáig ilyen alacsony lesz.

(Most, ahogy így kicsit utánaolvastam, kiderült, hogy nem olyan kicsi ám a gyökere. Az csak egy szóbeszéd, ha lehetősége van, elég nagy gyökérzetet növeszt. Hm... így hallgasson az ember a "szakemberekre". A kertészet példányai jókora faedényekben voltak. Lehet, hogy nem kellett volna oda ültetni, ahol most van? De máshová nem fér és máshol a talaj is vacak a kertben. Végül is, remekül érzi magát, óriási leveleket hoz...)

Még mindig jár az agyam

Csakis és kizárólag Imma hibája, hogy egy nap alatt kétszer is leülök blogolni. Ő írt, nekem erről eszembe jutottak dolgok, amiről neki is eszébe jutott egy és más, s erre nekem megint meglódult az agyam tortasütés közben... Virtuális csevegés, neten, blogokon edzett "társalgás", társ nélkül. Hangosan gondolkodom.

Kissé irigylem a közösségért, ahová indul. Ahol majd segítik, ahol máris kötött haveri kapcsolatokat. Hogy hosszú vagy rövidebb életűeket, nem számít, lényeg, hogy lesz kihez fordulni, ha elakadnak. Csak kissé irigylem ezért, talán azért, mert már nem vágyok haverkodásra, beérem poénkodó/drukkoló/elmélkedő megjegyzésekkel ott, ahol ők is előfordulnak, s ezzel egészen kicsikét része vagyok az eseményeknek - s talán azért sem irigylem, mert nekünk is volt ilyen közösségünk anno, szét is esett, szerintem ahogy az várható ilyen, hol a szükség, hol az alkalom szülte ismerettségeknél. Van, ahol ezek fennmaradnak, sikeresek, mert olyan összepasszoló emberek jönnek össze, van, ahol mint nálunk, néhány év után elhal, megtörik a lendület.

Az egykor megismert magyarok közül ma alig 2-3 van, akit barátnak mernék nevezni. Akivel lelki közösséget is találtam, s nem csak arról tudtunk beszélgetni, mit hol érdemes venni. Ahogy egyre magabiztosabbak lettünk a "kint" létünk során, úgy lettünk egymástól egyre idegenebbek. Más lett fontosabb, mert az elején, a "hol lakjunk, mit dolgozzunk, hol vásároljunk" kérdéskör kimerítése, kitapasztalása után az embernek kiakultak a saját kis szokásai, szűkültek az ismerettségi körei, aszerint, hogy kivel érezte magát igazán jól, kivel volt közös az érdeklődési köre, s már nem hívott meg mindenkit, csak azért, mert magyar. A megismert lakótársaknak sokat köszönhetek: Zita, ki később legjobb barátnőm lett, szerezte első munkámat Enniskerry-ben. Dávid hajlandó volt megkóstolni főzési szárnypróbálgatásaim eredményeit. Szilvi és Miki fordítási munkát adott (és könyveket kölcsön). Viktor elvitt bennünket vásárolni a kocsijával. Péterékkel sokat kirándultunk, először együtt béreltünk kocsit, és Péter vezetett, majd, mikor V. is levizsgázott, s autóra tett szert, büszkeségével, Pogival, az öreg Peugeot-val jártuk az országot, négyesben. Péter, Mónika, a barátnője, és mi. Lacától és Katyától folyton irigyeltem az ügyességüket, Katya remek köménymagos kenyerét, és hogy apróságokból miket tudott alkotni. BMiki kihozta a szeretett takarómat, amikor autóval kiköltöztek egy fél évre. Hajni olyan chilis babot csinált nekünk, hogy ihaj. Karesz mindig jó alaposan megfontolta, mit vesz a pénzéért, V. sokszor hallgatott rá, ha valamilyen elektronikus dolgot vett. Később esküvői tanúik voltunk, s ma is büszke vagyok rá, hogy sikerült meglepetést okoznom nekik az esküvői ebéd helyszínével.

Mindenki tett mindenkinek apróbb szívességeket, mindenki mindenkivel viszonylag jóban volt.

Voltak nagy palacsinta partik, kártyázós összejövetelek, amikor tele volt a konyha, a kert, a nappali. Hol nálunk, hol másnál, ahol elfértünk. A csúcspont számomra Botond barátunk búcsúpartija volt, amit a szép időnek hála, a kertben tarthattunk - sokan eljöttek, sok új arc is volt, ha jól emlékszem, 24 vagy 27 fő. Onnan kezdve everything went downhill. Már azelőtt is ment a pletyi, ki kedvel kit, ki-kivel jár össze. Az Oracle-osok nem haverkodtak a Gyárbeliekkel, a Gyárbeliek húzták a szájukat az Oracle-os társaság láttán. Pedig még Ír-Magyar Kultúrális Társaság is alakult, volt kezdeményezés, erőlködés, majd elhunyt, borítsa feledés.

A népes magyar társaság kezdett darabokra hullani. A végén már csak V. volt egyedül magyarként a Gyárban, amíg meg nem jelentek a marketingesek, akiket ma sem ismer, és nem is kíván megismerni. Zitát és Dávidot, Mapetéket, Kareszéket és B.Mikiéket a Gyár központjában lehet ma fellelni, Redmond-ban. Péterék Budapesten. Szilvi, Botondék szintén. Miki pedig ki tudja hol, elvileg elég sűrűn fordul elő a Himalája egyes lejtőin*. Mi pedig itt, Bray-ben. Az Oracle-féle társaságról nem tudok, a Társaság régi elnöke Dél-Afrikában él férje és kisfia oldalán. A már emlegetett Lacáék egy kanadai kanyar után ismét Új-Zélandon.

Valószínűleg nem ez a természetes útja egy magyar társaság szétesésének, de ez is egy volt a sok sztori közül. Megismerkedtünk, haverkodtunk, barátságok születtek, sőt, szerelmek, akadtak muszájból összetartozások, majd megerősődő vagy éppenséggel széteső kapcsolatok. Beszélgettem olyan, a világ más tájára kerül magyarral, aki ugyanilyen történetről számolt be. Lehet, hogy így természetes, de valószínű, hogy nem.

* 2009. január 25. Ma kaptam ismerőstől értesítést, miszerint Miki már nem a hegyeket járja, hanem Bp-en él, s barátnőjével ikreket várnak.

***

Az is közvetve Immának köszönhető, hogy nosztalgiázva megint beleolvastam az útinaplómba, amit Új-Zélandon írtam. Amúgy mindig van valami apróság, ami az útra emlékeztet. A múltkor kattogtatok egyik délután, s lám, éppen a Lion Man megy a tévében. Az első sorozat. Sokadik ismétlés. S éppen azt a leányzót veszik fel alkalmazottnak, aki nekünk a túrát tartotta. Csak nehezen álltam meg, hogy fel ne hívjam V.-t a Gyárban, hogy "Képzeld! Képzeld...!". De valahányszor kinézek a kertbe, a páfrányfánkra, eszembe jut, miket láttunk. Trip of a lifetime. Aaaaaa. Nagyon jó volt, de én turistaszemmel láttam az országot. Biztos egy csomó, bosszúságot okozó, a mindennapi életet nehézzé tevő aprósággal nem találkoztam. De a már ott élők blogjaiból, és saját tapasztalatainkból az szűrődik le, hogy az ország köszöni széppen, remekül működik. Remélem, bejön a számításuk.

***

Ma megsütöttem Willie csokoládé tortáját, ami valamilyen rejtélyes okból cloud forest chocolate cake névre hallgat, vagyis szó szerinti fordításban "felhő erdei csoki torta". A cloud szó egyértelműen a torta kissé piskótás, lisztmentes mivoltára utal. Amikor elkészült, és óvatosan megnyomogattam, halk pisszegésekkel engedte ki magából a levegőt, így hamar abba is hagytam a tapogatását. Rendkívül tömős torta, szerintem egy elegáns parti záróakkordjaként szolgálható csak fel, igen vékony szeletekben, fogyókúrájukat felelőtlenül feladó hölgyeknek. Valami kissé fanyar borral, hogy a torkunkban megülő kissé kesernyés ízt le tudjuk mosni. Ez egy igen súlyos darab.

Kell hozzá:

180 g Willie kakaójából, de nyugodtan használhatunk 85 %-os kakaótartalmú Lindt-csokit. Lényeg a minél magasabb kakaótartalom. Reszeljük le a csokoládét a könnyebb olvaszthatóság érdekében

250 g puha sótlan vaj

125 g kristálycukor

50 g félbarna cukor (light muscovado sugar)

6 tojás

100 g őrült mandula

A sütőt melegítsük elő 160 fokra. Egy 25 centis csatos tortaformát vajazzunk ki vékonyan, és béleljünk ki sütőpapírral. (Mivel ilyen nem volt, 23 centiset használtam. A torta kb. 5 cm magas lett.) A lereszelt kakaót (csokit) a vajjal, a kristálycukor felével és a barna cukorral együtt tegyük hőálló tálba, és helyezzük csendes forrásban lévő víz fölé, hogy megolvadjon.

A tojásokat a kristálycukor másik felével verjük addig, amig a keverék háromszorosára nem dagad. (ehhez egy erőteljes habverő használata ajánlott.)

Amikor a kakaó (csoki), a cukor és a vaj elolvadt, keverjük hozzá az őrült mandulát. A keveréket adjuk a tojásos habhoz, és óvatosan keverjük simára. A tojáshab úgy a felére fog összeesni.

Öntsük a formába, és 25 percig süssük. Ez a 25 perc akkor 25 perc, ha az ember valóban 25 centis formát használ, nekem 45 perc alatt sült meg a torta a 23 centis formában.

A recept a torta bevonásához 500 ml sűrű tejszín, 150 g kristálycukor és további 180 g reszelt kakakó (csoki) egybeolvasztott keverékét ajánlja. Ez kérem, az emberiség ellen elkövetett vétek. Ehelyett a szokott bevonatomat, 200 ml sűrű tejszín és 225 g 35 %-os csoki keverékét használtam, leheletnyi rumaromával (mert nincs itthon ízesítőként felhasználható tömény), amit éppen hogy csak felforraltam, majd hűlni hagytam, nem túl türelmesen. Még elég folyósan öntöttem a kissé megráncosodott torta tetejére. A torta negyedét szolgáltam fel magunknak. Hogy ki fogja megenni a maradékot, nem tudom. Lehet, hogy az elkövetkező napokba majd mi, apró falatonként. Igen-igen-igen tömős. Akkor dobjuk be desszertként, ha sok vendég van, de nem akarunk nagy tortát készíteni.

Amúgy a legnehezebb munka a kakaó lereszelése volt. A súrlódás miatt valahányszor megemeltem a műanyag edényt, ezerfelé szálltak a csokipelyhek, főleg rám. Próbáltam leföldelni magam, akkor jobb lett a helyzet, de még így is elég sok csokit söprögettem össze a tálon kívülről. A fene sem gondolta volna, hogy egy ártatlannak kinéző torta megsütése során az embernek ilyen gondokkal kell megküzdenie.

Néha eszembe jutnak dolgok

Immacolata írja, hogyan pakolnak, dobozolnak, készülnek a januári indulásra. Messze mennek, Új-Zélandra, új életet kezdeni. Ezért kezdtem őt olvasni, sokadik ugrásként jutottam a blogjára, más NZ-blogokról. Leragadtam. Mint egy folytatásos regényt, úgy olvasom az életüket, a cseppenként adagolt publikus információkat, egy nagy és elszánt lépés részleteit.

Nem ismerem őket, néhány megjegyzést tettünk csak egymást comment-box-ába, ennyi a mi ismeretségünk. Mégis úgy izgulok értük, mint barátokért. Sikerülni fog? Jól fogják magukat érezni? Ugyanígy izgultam Pappitóékért, hogy lesz-e állás (lett, az utolsó pillanatban), tetszeni fog-e a gyereknek az óvoda (tetszik). Mosogatás és "efficiency" helyett az ő életükkel foglalkozom. Másnak brazil tévéfilm-sorozat, nekem NZ-blogok.

Olyasmit csinálnak, amit mi már egyszer megtettünk, ami már mögöttünk van, aminek újra elvégzéséhez már nem lesz energiánk, időnk (kezdünk öregedni), nincs kellő végzettségünk, s még pár ok, amiért nem cuccolnánk át a világ másik végébe, elölről kezdeni a letelepedést. Már csak az az ijesztő mennyiségű kitöltendő papír és elintézendő dolog is elég ahhoz, hogy az ember visszarettenjen. Maradunk (remélhetőleg visszajáró) turisták, szép képek felett sóhajtozók.

Jó ismerőseink, akik annak idején bennfentesként sok tanácsot adtak az új-zélandi turista utunkhoz, nem írnak blogot, élik a maguk nyugis életét Dunedin-ben, így helyettük vadidegenek életét követem figyelemmel, csendes drukkolással. Laca azért évente egyszer felbukkan Dublinban, jön munkaügyben, a céghez, aminek dolgozik, akkor beszámol a történésekről, hozza a képeket... ennyit tudunk róluk.

Majdnem 11 éve friss házasként, fejenként két bőrönddel jöttünk Dublinba. V. akkor már egy éve itt dolgozott, én hoztam a naivságomat, nagy rózsaszín szemüveg mögül szemlélve az új országot. "Csak két évre" - szólt a szülőknek a magyarázat, de akkor el sem tudtam képzelni, hogy innen vissza - oda. Ma már ez sem elképzelhetetlen. Ha jól emlékszem, két könyv (vagy négy?) volt engedélyezve, könyvespolc gyanánt egy apró éjjeli szekrény, amíg nem került nagyobb szoba, földre terített matracon aludtam 4 hónapig, míg V. az ágy alig kibélelt keretén aludt - állandóan kinyitott szekrényajtónál, mert másképp nem fértünk el a csöpp, egy személyre is szűk szobában. Ha kinyitottuk az ajtót, egyenesen a matracomra lehetett lépni. Másokkal béreltük a házat, 6* éven át másokkal laktunk, csak ezután engedhettük meg magunknak az egyedül lakást. Pénz félretétele, spórolás helyett, külön lakás bérlése helyett utaztunk, autót vettünk, könyveket. Időnként nagykanállal ettünk. A könyveim odahaza dobozolva várták az utazást. Apránként, mások szívességéből érkezett meg kedvenc takaró, nászajándékba kapott teáskészlet. Éveken át vártam a megérkezésükre, s fájó szívvel hagytam otthon a nem annyira kedveseket. A ruháimat kiselejteztem, a fölösektől megszabadultam, a jobb darabokat elajándékoztam, amikor szüleimnek útban voltak a dolgaim, magam dobtam ki őket, vagy a végén már csak legyintettem, dobjátok ti ki, ha zavar.

Immáéknak ez nem így megy. Szisztematikus a pakolás, ők valóban egy egész életet fognak a világ másik végébe átutaztatni, darabról darabra, ahogy annak idején Zita barátnőmék is csinálták. Nekünk az ország közelsége miatt nem volt erre szükségünk. Mindig vissza lehetett menni, el lehetett hozni. Autóval két nap, repülővel nincs 3 óra. Évenkénti program volt néhány választott holmi elhozata. Jobbára hely is volt, ahol megvártak bennünket. Barátoknál, vagy pincében. Hol biztonságban, hol nem. Igaz, ettől a dobozoltságtól néha felütötte bennem a fejét egyfajta kétlakiság, se itt, se ott. Soha a magunkéban, mindig a máséban. Amíg Hourihan-éktól béreltük a házat, bármennyire is rendesek voltak, mégis ott volt folyton az érzés, halványan, de ott volt, hogy ez nem az enyém, itt ezt meg ezt nem tehetem. Alárendeltség. Nem a mindennapi életet gátlóan, nem folyton, de ott volt. Amíg el nem hoztuk a könyveimet, amíg végleg le nem számoltam a holmijaimmal, addig sehol sem voltam otthon. Most úgy érzem, itt el tudok lenni egy ideig. Nem a hazám, de otthon.

A változásoktól mindig is féltem, félek, kezdek megcsontosodni a szokásaimban, ha változás következik be, az megijeszt. Apróságok - mégis ijeszt. Kiszámíthatóságot szeretnék, rutint. De tudom, ha Ede az eladás mellett dönt, megint menni kell. Sokára lesz még, ahogyan az ingatlanpiac most áll (a hátán fekszik), de egyszer megtörténik. A dobozolás gondolatára kétségbeesés fog el. Megint szelektálni? Megint szétkupacolni - ez megy charity-be, ezt visszük, ezt elajándékozzuk. V. ezt úgy oldja meg, rutinosan, csuklóból, hogy nem őrizget dolgokat. Nincs is gondja. A fejében hordja az emlékeket, nincsen szüksége tárgyakra, hogy elérzékenyülve tapogassa őket, és emlékezzen. Amikor leveleket selejteztem, némelytől egyszerűen nem mertem megszabadulni. Hogy majd bánni fogom, később. "Dehogy. Ostobaság." - sutyorogja a józan ész a fülembe. Pedig én még a csorba bögrét is megőrzöm, mert jaj, szegény... emlék.

Lacáék ezt kétévente megcsinálták, egyre nagyobbodó családdal, földrészek között költözködtek. Konténer, bőrönd. Várakozás a dobozokra. Erre valószínűleg nem vállalkoztam volna. Újrakezdeni, megint, és megint, és megint. Irigylem őket a rugalmasságukért. De az ember sosem döntheti el előre, hogy na, akkor már csak egyszer költözik, innen egy jó darabig nem mozdul, mert ki tudja? Úgy kell berendeznie az életét, hogy arra a hosszú, de végül is ideiglenes időre is a lehető legjobb legyen.

Te jó ég, hogyan keveredtem ide Immaék dobozaitól?

* Upsz, elírtam, 8 év volt az.

Kiskertész munkában

Ma tipikus vasárnapunk volt. Késői kelés, újság beszerzése - a hétvégi elég vékonyka volt, ilyenkor ünnepekkor két hétre előre kiadják a Culture rovatot, ami a tv-műsort is tartalmazza magában. Közel-Keleten megint ölik egymást, egyre több áldozatot emlegetnek, én pedig próbálok úgy hírt olvasni, hogy nem nézek a szemébe az első oldalon lévő képről visszabámuló véres arcú kisgyereknek. No fecking comment.

Elmentünk a Woodiesba, a válogatós cinkéknek földimogyoróért és hájgombócért (írtam már? Energy Ball névre hallgat, ami láttán az embernek csupa kigyúrt vállú, kissé agresszív cinke ugrik be, vagy csak nekem?), s vettünk földet is. Erős elhatározásom (well, erőske), hogy jövő héten befejezem a régóta pihentetett kert-projektet. Az utolsó adag kavicsot is lehordtam a fekete nylonról, lehúztam a megtisztított agyagos részről a nylont, körbekerítettük kis fakerítéssel, és szétterítettem rajta némi komposztot, a komposztedényből. Amit felnyitás és megbontás előtt alaposan megrugdostam, hogy ha valaki ki akarna belőle ugorni, akkor most ugorjon, ne akkor, amikor könyékig a félig elbomlott zöldek között turkálok. A komposztedény alsó ajtaját kis nehézségek árán sikerült kinyitni, s kikanalazhattam belőle a meglepően jól sikerült komposzt legalsó rétegét. Csak a nem túl gondosan összetört tojáshéjak maradtak felismerhetőek, minden más gyönyörű, sötétbarna, morzsalékos komposzttá alakult, sűrűn átszőve földigilisztával. Méretesekkel. Hugh Fearnely-Whittingstall apukájának igaza volt, a jó komposzt tényleg úgy néz ki, mint egy finom karácsonyi gyümölcstorta, omlós, mélybarna... Csak abban nincs giliszta.

Ha valakit érdekel, a komposzt alja már két éves. Elvileg már egy évesen felhasználható. Ezentúl igen gondosan külön fogom gyűjteni a tojáshéjakat (egy héten felgyűlik úgy 50 vagy még több), s igen alaposan össze fogom őket törni. Valamint a kávézaccot sem hagyom egyben. Érdekes módon találtam néhány még felismerhető, henger alakú zacc-maradványt is. Jó alaposan megforgattam (nehéz volt) a maradék komposztot, és valószínűleg jócskán fog még belőle kerülni a virágok alá.

Ugyanis a hozott föld korántsem volt elég a megtisztított terület lefedéséhez. Egyharmadát sikerült lefednem, nem igazán a vágyott magasságig. Jól letapostam, remélhetőleg az esők is segítenek tömöríteni, aztán apránként veszünk még a héten több földet, rétegelhetek, taposhatok, teríthetek. S ha nagyon ügyes vagyok, még a héten - tudom, tudom, igen megkésve - belekerülnek a hóvirág hagymák.