No, talán majd most

http://www.origo.hu/itthon/20091112-hatvan-napon-belul-eldol-a-leanyfalun-gazolo-ir-kiadatasa.html

Évfordulós megemlékezés gyanánt...

... hadd linkeljem be ezt az írást, "tiboru" tollából.

A falhoz 1976-ban jutottam el. Szüleim vittek. Nyaraltunk. A Brandenburgi kapunál kerültünk hozzá a legközelebb, de csak arra emlékszem, hogy nem lehetett a kapuhoz közel menni, és egy padon ülve nézegettük a - nekem - hatalmas építményt. (Ott hagytam el a szüleim által valamelyik kollégájuktól kölcsönkért Panoráma útikönyvet, amiért később jókora leszúrásban részesültem.) A szintén e nyaralás alkalmából meglátogatott Drezda jobban megmaradt gyerekagyamban. A Zwinger kincsei. Az utcai árustól vett kolbász és fél csirke. A pontyok a Zwinger-t körülvevő tóban. A (még) romos Frauenkirche. Valamint az odavezető vonatút, az aranyló búzamezők látványával az ablakból.

De legjobban az maradt meg, hogy éppen a szüleim házassági évfordulójának napján, a lipcsei Tamás-templomban üldögéltünk, amikor hirtelen megjelent egy kórus, felsorakoztak az oltár előtt és énekelni kezdtek. A szüleimnek ez borzasztóan nagy és megható élmény volt. Anyám később sokszor emlegette. Rólam pedig készült egy dia, amint roppant érdeklődő és merész verebeket etetek a közelben, egy fa alatt. Talán valami parkban...?

10 éves voltam.

Remembrance Sunday, 2009

A hétvégén nagyon sok első világháborús témájú film-dok.film volt a tévében. Elvégre az angolszász országokban Remembrance Sunday van, s szerdán, november 11-én ünepeljük az I. világháború befejeztének évfordulóját. Tegnap az urammal együtt megnéztük a Making War Horse c. dokfilmet, amely egy nagysikerű első világháborús, gyermekeknek íródott regényből készült színdarabról szólt. A darab azért különleges, mert a) egy csataló sorsán át mesél az első világháború borzalmairól, b) a darabban szereplő állatokat életnagyságú bábok "alakítják".

Még tavalyelőtt olvastam róla, hogy mekkora sikere van a darabnak, s nagyon szerettem volna megnézni. Már a dokfilm alatt is szorongatta a torkomat a bőghetnék, főleg a téma miatt, de hogy megnézzük-e valaha, az akkor eldőlt, amikor az uram az első tíz perc után kijelentette, hogy ő erre nem kiváncsi. Nem mintha nem nyűgözte volna le őt is az a technikai tudás, amivel a bábokat elkészítették, mozgatják, egyszerűen csak nem szeret szívfacsaró történeteket nézni.

Mások azonban igen, a darabra jelenleg 2010 októberéig lehet jegyeket foglalni, s szerintem játszani fogják még később is. Én alighanem a könyvet fogom beszerezni.

***

Remembrance Sunday alkalmából meglátogattuk "a német" sírját Glencree-ben. Erről már írtam. A német katona, aki az én családnevemet viseli. Nem rokon. De azért mégis késztetést érzek, hogy ilyenkor meglátogassam.

Nem voltunk egyedül a temetőben ezen a hideg, de napsütéses, aranybarna hétvégén: egy waterfordi rendszámú autóból egy öregember, és kísérője szálltak ki, utóbbi jókora fényképezőgéppel a kezében.

S míg fényképeztük "major Dr. Herbert Rumpf" sírját, mellettünk egy idősebb és egy fiatalabb férfi elemezgették a sírköveken látható rangfokozatokat.

A pipacsot kitűztem az idén. Meglepő módon most többen viselték a piacon, mint tavaly. A "viseljünk-e, ne viseljünk-e pipacsot az ír katonák emlékére" kérdését (megint) megvitattam két idősebb piaci kollégával, és arra jutottunk, ha Mary McAleese viselte, amikor elment Ypres-be, felavatni az ottani katonai emlékművet az I. világháborúban elhunyt ír katonák emlékére, akkor mi is megtehetjük. S szombaton, először a háborúk befejezése óta, a National Museum-ban egész napos programokkal, előadás-sorozatokkal emlékeztek meg a brit hadseregben önkéntesként szolgáló ír katonákról.