Nem mondhatnám, hogy rekordgyorsasággal, sőt, értékes napok kihagyásával, de elkészült a hátsó fal helyreállítása. Már csak az esőcsatornát kell a helyére rakni - elvileg a jövő héten arra is sor kerül. Már eltöltöttem egy kellemes napsütötte órácskát a fal előtt ülve, kötögetve, s Zajosapuka által szolgáltatott, a fenti teraszról leszüremlő zenét hallgatva. (Nem volt jó.)
Amióta elmentek a melósok, akik a végére már a kávét is elfogadták, azóta az idő gyakran esős, de engem nem zavar, mert örömmel videóztam a háziúrnak, hogy lám, már nem a falra csöpög az eső a teraszról, hanem leesik a földre. Egy új lámpa kell még, mert a régi belülről gyakran megtelt vízzel, így csupa kosz és zöld, ki tudja, még mik élnek ott a búra alatt.
A sok port, leeső faldarabkát ugyan minden este felsöpörték a munkások, de azért maradt belőle, mert megtöltötték a teraszunk köveinek közeit, s valahogy kifakították a kövek zuzmóktól besötétített felületét. Világosabbnak tűnik a terasz. A hátsó traktus földjét azonban szederágak szövik át, további gazok nőttek fel ez alatt a másfél hónap alatt, míg folyt a munka. Nagy feladat áll előttem, az bizonyos. Mert a kert berendezésére vannak terveim, jobbára dézsába ültetett növényekkel, hogy mozdíthatók legyenek, de inkább a hátsó traktus bokrainak, fáinak megkurtításában, a borostyán régóta érő visszavávágásában kellene buzgólkodnom.
Nyárra vettem egy könnyű (olcsó) műanyag dézsát, amibe jobbára egy angol vidéki "cottage" hangulatát idéző virágok kerültek, de ezzel nem ért véget a dolog: álmodozástól elhomályosuló szemmel az egyik sarokba négyszögletes dézsában vekony szárú, magas bambuszokat képzeltem el, mint az Üzemben, ahol kellemesen susogtak, hajlongtak a szélben, s a rigó az ágaik öblében rakott fészket. Hortenziát, Japánban tett utunk emlékére, de sajnos, V. nem szereti, pedig már találtam egy kék színűt, melynek árnyalata a Bodeni-tó után nyerte a nevét. A klemátisz rendíthetetlenül nő, vissza kell vágni, felkötözni. A fenyő alsó ágait le kell vágni, szintúgy a szomszéd kerti házikóját koptató fa ágait is. A hátsó traktust ki kell gazolni, főleg a szeder lesz nehéz, betömni a patkányok által a fal alá fúrt lyukat (a másikat betömték a melósok falazás közben, hurrá).
Lesz munka!
Tegnap este benéztünk a közösségi kiskertbe, kiváncsi voltam, hol tartanak a gyümölcsök, virágok. Hamarosan ugyanis egy esküvőre fogok sütiket készíteni, s dekorációnak kellenek a szirmok, s néhány fürt ribizli. Eléggé pocsékul néz ki minden. A szilvafa számos ága letörve, V. szerint a vandálok által, szerintem a rengeteg éretlen nehéz gyümölcs miatt, már tavaly is próbálták feltámasztani az ágait, akkor még sikerrel. Ki tudja, mi törte most le, szél vagy emberi kéz, lényeg, nagyon szomorú látvány. Sok a gaz, a nyíratlan fű körbeveszi az ágyásokat. Azt hiszem, sokaknak elment a kedve az ápolásától, a vandálok utolsó támadása miatt. Az újságban nem lett belőle hír, nem hiszem, hogy olyan nagyon nyomozna a rendőrség ez ügyben, s nem hallottam, hogy megvették volna a kamerát, amire - többet között az én nagylelkű barátaimnak köszönhetően - végül összejött a pénz. S nem nagyon húzhatom a szám az ápolatlansága miatt, én sem voltam kint dolgozni már nagyon régen.
***
Lett egy érdeklődő nagyi házára. Elvileg ezen a héten kellett volna visszajeleznie, hogy kell-e neki a ház, vagy sem. Eddig néma csend... Pedig már reménykedtem. Ráadásul nem is bontotta volna le, hanem alulról, betonos megtámasztáson gondolkozott. Szegről-végről ismeri apu, tehát még az is előfordulhatott volna, hogy néha odamehetett volna baráti látogatásra. A férfinak tetszett a kert csendje, a tudat, hogy köréje már nem építkeznek többet, s tetszett neki a kilátás a padlásról (ami beépíthető lenne egy esetleges belső felújítás, megerősítés után). Vasárnap este van, hír nem jött, így érzésem szerint nem kell neki annyiért, amennyit kénénk érte.
Közben apám küldött egy emailt, hogy a temetőben feljelentette őt valaki, valószínűleg egy szomszédos sír tulajdonosa, hogy nagyanyámék sírján túlságosan elvadult a tuja. Valóban több méter magasra nőtt, de ez még nem ok a kivágására.
1998-ban
2018-ban
2019 július
A temetőgondok javasolta apámnak, hogy a panaszost kibékítendő csak kurtítsa meg a tuját, vágjon le belőle fent egy métert, s oldalt is kurtítsa meg, hogy ne lógjon kijjebb a sír határát jelző kereten. Elképzeltem apám arcát, nyilván nem volt vevő erre a barbárságra, inkább teljesen kivágatott mindent a síron. Dühből, dacból, ki tudja. Maradt a kő, nagyanyám, az első férje és nagyapám nevével, s a szürke kőkeret. Nagyi azt szerette volna, ha lefedik a sírt a halála után, de szüleim törpenövésűnek ígért örökzöldeket ültettek rá, mert idegenkedtek a csupa betontól: ezekből lett később a kb. 3 méteres tuja és egy, az egész sírt befedő, s részben az ösvényre kifutó takarónövény.
Apám a végleges kivágás előtt csinált pár képet azokról a sírokról, amelyek a közelben vannak, s amelyeken szintén magasra nőtt a tuja. Mutatta a gondnoknak, hogy ha ezek maradhatnak, a miénk miért nem? A temetőgondnok válasza az volt, hogy csak akkor szólnak ezekért, ha a szomszédos sírok tulajdonosaitól panasz, bejelentés érkezik. Vagyis feljelentés.
Hogy is mondta Hofi? "Címet tudja... Papírja van... Ceruzája van... Fő'jelent. Kész! Tudod, ez a három már elég indok, nem?"
Valahogy így.
***
A poszt címe egy kb. két éve érlelődő tervemre utal, amit sikerült megvalósítani a héten. Még ifjabb koromban találtam ki, hogy tetoválást szeretnék, egészen pontosan egy Shepard bácsi-féle Malackát, amint fújja a pitypangot... Azt hittem, roppant eredeti leszek a választással, de nincs új a nap alatt, s pitypangot fújó Malackája van ám sok-sok nőnek... Később, egy, a neten talált, kissé meghajlott japáncseresznye-ág lett a választottam, s ehhez a motivumhoz kerestem tetováló művészt. Mit tesz Isten, ráakadtam a lengyel Majára, aki @ubiktattoo néven itt Bray-ben dolgozott az egyik stúdióban. Követtem Facebook-on, Instagramon, nagyon tetszettek a japán kultúra ihlette rajzai, mintái. S nahát, kiderült, jár Japánba, ott tanult részben tetoválni, és ott tetováltatta is magát. Meglett az emberem a munkára! De egyre csak halasztottam a dolgot, egyfelől féltem, hogy fájni fog, másfelől V. sem rajongott az ötletért, hogy tetovált nője legyen. Megmaradt a "majd-egyszer" ötletek között.
Aztán nemrég Maja írta az Instagramján, hogy stúdiót vált, költözik. No, be is tojtam, hogy elvesztem, vagy elköltözik az országból. Hamar írtam neki, felvettük a kapcsolatot, s kérte a tervet, hogy mit is szeretnék tetováltatni, s hová? Kiderült, hogy egy dublini stúdióban fog dolgozni, de előtte lesz itt szabad ideje, megcsinálja még Bray-ben a tetoválásomat.
Ekkor már nem a cseresznyevirág (amúgy elég népszerű, szép és mondhatni, alaposan feldolgozott) motívuma érdekelt, hanem a Hokusai-kötetből megismert ecsetrajzok közül egy, amely mandzsu darvakat ábrázol. A daru igen jelentős szimbólum Japánban, a szerencse, a hűség és a hosszú élet jelképe. Valamint egy életre választ párt magának. Messzira vándorol élőhelyétől... mint ahogy mi is elvándoroltunk, igaz, nem fészket rakni, de mégis. Mindezekért lett a választottam, s Japánban tett utunk emlékének is szántam a tetoválást.
Maja többször halasztott, a költözés miatt végül nem ért rá Bray-ben dolgozni a mintámon, Dublinba kellett mennem. Így esett, hogy múlt kedden a belvárosban mentem kissé szívdobogva a stúdió felé. (Amely nem messze van a csodásan kipofozott Ázsia Market boltjától, két ajtónyira!) De mielőtt ide kerültem volna, történt még valami, amitől annyira, de annyira meghatódtam... V. jött haza hétfő este, azzal, hogy ajándékot hozott. S kezembe nyomott egy köteg aprócska papírdarut, mondván, egy költözni készülő japán kollégájától kérte el, aki meg akart szabadulni pár fölös holmijától. S hogy ezt a kötegnyi színes papírmadarat (ezret!) a srác nagypapája készítette. Négy ilyen köteg volt, egyet hazahozott nekem.
Elbőgtem magam. Egyrészt, mert darvak. Mert Japánból érkeztek, s másrészt, hogy a kezemben tarthattam egy nagypapa nyilván szerencsét kívánó ajándékát, valamit, ami szerintem nem elajándékozni (uram bocsá', kidobni) való. S éppen a tetoválás előestéjén kaptam meg! Úgy meg voltam hatva. Micsoda ajándék. Aztán eszembe jutott, hol hallottam először ezeket az ezer apró papírmadarat tartalmazó füzérekről, amit japánul senbazuru-nak hívnak.
Anyám mesélt róla még kisgyerek koromban, hogy egyszer volt egy japán kislány, aki a hiroshimai atomtámadás után megbetegedett sugárbetegségben, s úgy tudta, ha hajtogat ezer papírdarut, az istenek teljesítik egy kívánságát. A kislány azt kívánta, hogy felgyógyulhasson. De - ahogy anyám mesélte - nem sikerült elkészíteni az ezer darut, mert meghalt, mielőtt befejezhette volna őket.
Most, amikor felakasztottam a munkaasztalom fölé a tömör kis köteget (amihez manapság már egy készletben meg lehet venni a színes, méretre vágott papírlapokat, a damilt és az akasztót, amivel egy csokorba lehet őket fűzni), utánanéztem a sztorinak. S valóban volt egy Sasaki Sadako nevű kislány, könyvet is írtak a történetéből, egy-két tényt meghamisítva. Kisbaba korában élte át a hiroshimai atombomba-támadást, s később leukémiája lett. Hosszas kórházi tartózkodása alatt valóban hajtogatta a daruit, s igazából sikerült is befejeznie, sőt, meg is haladta az ezret a darvai száma, de egyre csak hajtogatta őket tovább, amikor nem teljesült a kívánsága... 12 évesen halt meg, 1955-ben. Ma szobra Hiroshimában a Béke-parkban áll, s egy arany darut emel az ég felé. A japán gyerekek a békéért fohászkodva az ottani örökmécseshez viszik füzéreiket, de sokfelé, más szentélyeknél is látni a sok-sok egymásba fűzött darukötegeket. Nekem is van fényképem ilyenről, mégpedig a rókaszentélynél, Kyotóban. Csak az enyém nem ilyen csíkos, hanem mindegyik füzér különböző színű. Ezeket a füzéreket aztán hagyják szétázni, s lehet elölről kezdeni egy újabb kívánság jegyében.
Ha valaki nagybeteg, gyakran a kollégái ilyen köteget küldenek neki, jelezve, hogy felépüléséért fohászkodnak. De bármilyen jelentősebb kívánságunk van, aminek teljesítése meghaladja az erőnket, lehet kezdeni hajtogatni a darukat, s az istenek jóindulatára bízni a kívánságunk teljesülését.
A tokyoi állatkertben látott rab darumadár éppen halat fogott
A kyotói Rókaszentély füzérei
Szóval minden jel arra mutatott, hogy a daru tetoválás sikerrel el fog készülni. Kiderült, Maja is Hokusai-rajongó, így míg a madarak elhelyezését próbálgattuk a karomon, az ő műveiről, a kiállításokról és Japánról beszélgettünk. Egy hónap múlva ismét utazik, hogy befejezzék rajta azt a hatalmas (természetesen japán) mintát, ami a combjától a derekán át a hasáig fut. "Na, ott fájni fog a tetoválás" - mondta. Bár rákérdeztem, nem kente a kezem semmivel, mondván, biztosan nem fog fájni.
Nyúlbéla voltam, bevallom, mert előtte este egy nagy lidokainos tapaszt tettem a karomra, de mire oda jutottunk, hogy na, akkor hozzám ér a tű, már nem hatott, éreztem a tű húzását a bőrömön. Nem volt fájdalmas, inkább csak érdekes volt, mint ha sok kis gombostűvel karcolgattak volna. De ahogy a második madáron kezdett dolgozni, a könyököm felé, akkor azért már éreztem mindent, de csak kicsit volt kellemetlen.
Íme, a kész mű. Azóta - ahogy kell -, hámlik a bőröm, viszket is már, de ha ezen túl vagyok, újra olyan szép lesz, mint frissen. S pár év múlva majd kicsit megvastagszanak a vonalak, mondta Maja, s még olyanabb lesz, mint az eredeti ecsetrajzon, csak éppen Maja tükrözve elforgatta a madarakat, hogy ne a könyököm, hanem a csuklóm felé "szálljanak".
Kaptam utókezelésre tisztítószert és krémet, azzal kenegetem. Barátnőmtől jött sok jó tanács, de Maját is kereshettem volna, ha kell, tanácsért. Ő csak annyit mondott, ne ijedjek meg, ha peregne a festék, de arról csak igen szűkszavúan beszélt, hogy az első éjjelre fóliaréteggel fedett friss tetoválás reggelre olyan lesz, mintha zselével leöntötték volna... de csak nyirok kente el a festéket, lemostam, s az első másodpercek pánikja után már megnyugvással vettem tudomásul, hogy Erika nem túlzott: ritka gusztustalan volt az a nyákos réteg, ám alatta sértetlen volt a tetoválás. Azóta is sokat nézegetem, eszemben járnak a mögötte lévő történetek, emlékek.
Egész kis gyüjteményem van már japán függőkből, majdnem minden jelentős helyen vettem valamit, a híres Kimuraya pékségből egy anpan-os figyegőm van, van több integető macskám, a munkaasztal felett ott ül a kis fa sárkány netsukém, s most már a színes papírdarukból készült füzér is ott lóg. Lassan felakaszthatnám a függönyt is, az enso motívummal!
