Három napig "betanultam" Sebastian-nel. Türelmesen adagolta az információkat, van egy sűrűn teleírt kis jegyzettömböm, mankónak, a másikat még bővítve ő készíti elő nekem a keddi kezdéshez. Ha gond van, még az első héten hívhatom, kora reggel is, de aztán már nem lesz az országban. Javasolta, az első hetekben menjek be félórával előbb... Ööö, de ahhoz 4.55-kor kellene kelni.... ezen még gondolkodom, de mivel lassú vagyok még, lehet, hogy így kell tennem, tetszik, nem tetszik.
Reggelente koránkelés, a meleg, és jóízűen szuszogó férj mellől kiosonás a fürdőbe, joghurt magányos bekanalazása a hírek kíséretében. Tea. Magányos autózás a sötétben a LUAS-hoz, újra a "munkába járok én is!" érzése. Az is marad. Nem tudom hitegetni magam, az első nap után nyilvánvaló volt, hogy ez munka. Semmi több. Bemegyek, lehúzom az óráimat, s kész. Kissé ellaposodott a kávézó. Kreatív megnyilvánulásokra nemigen lesz idő a sok-sok torta rendelés közepette. Mert rendelnek az emberek, főleg hétvégére, főleg kiszállítással, de alig kérnek díszítést, legfeljebb írjuk fel a tortára, hogy heppi ezmegaz, oszt kész. Ilyenkor kis cukorvirágokat is rakunk a tortára, szigorúan nyolcat, aprókák, kissé krétaízűek, elvesznek a tortán, minimum tíz-tizenkettő kellene, de nem változtatok a rendszeren, majd idővel ;-) Belülről fogom bomlasztani, hehe.
Volt, amikor csak bólogattam Sebastian magyarázata közben, hogy igen, igen, így hajtogatjuk a kenyeret formára, de volt, amikor felhorgadt bennem valami, s nem volt az a magasságos, aki megakadályozott volna, hogy elmeséljem neki, ezt és ezt a receptet én hoztam a kávézóba, s bocs, de nem fogom így elkészíteni, mert nem így kell. Vagyis előadtam magam. De a fenébe is, van még bennem szakmai büszkeség, vagy mi.
S bénáztam is (naná!), a lemon slice (mikor is csináltam utoljára?) tésztarétegét véletlenül túlkevertem a géppel, krémesre, amikor morzsásra kellett volna... Az új gép ugyanis nagyon erős, számomra szokatlanul gyorsan készre kever mindent. A tálját két kézzel tudom csak megemelni, nyögve, s ma szereztem magamra pár kék foltot, amikor Sebastian segítsége nélkül ("Ez az én harcom!") megpróbáltam a tálból a kelesztő edénybe kifordítani az öt szendvicskenyérre elegendő tésztát. Nem sikerült.
Sebastian-nal könnyű volt együtt dolgozni, laza, nem kapkodós, mint én, nyugodt ember. Lyon és a svájci határ közötti üdülőhelyre megy most, Sophie nevű barátnőjével, egy chalet-ba, síelésre odaérkező vendégekre fognak főzni, felügyelni, áprilisig. Tavaly is ezt csinálták, idén újra megkeresték őket, hogy mennének-e. Régebben pedig másfél évet töltöttek Új-Zélandon, hasonló munkakörben. Irigykedtem, bár nehéz meló volt, mesélt dolgokat.
Volt főnökömmel csevegünk, mármint csevegek, ha úgy adódik, de nem kezdeményezek társalgást. Mindjárt az első napon kettesben leszünk nyitáskor, majd meglátjuk, mi lesz. Első "edzési" napom után Amandával futottam össze egy kávéra, ő elárult pár dolgot, amivel a zökkenőmentes együttdolgozást segíthetem elő, ezekhez fogok tartani magam.
Amúgy a régi kliensek, az épületben dolgozók és a kávézóbeli régi kollégák örültek nekem, ez nagyon jólesett, talán csak az volt kissé ijesztő, hogy Michael, az építész az emeletről azt kérdezte, amikor meglátott a pult mögött, kötényben: "Mi van, megint elítéltek?"
Menni fog, ha beledöglök is. A cél szentesíti az eszközt, jó lesz megint fizetést kézhez kapni, csak lendüljek bele a rutinba, tanuljak meg megint "resource" lenni, akkor nem lesz gond. Darren, a volt pék, aki szintén elhagyta már a kévézót, a kenyérrecepteket a felismerhetetlenségig átalakította, némelyiket igencsak telenyomta élesztővel, hogy hamar felpuffadjon. A szódakenyér már nem azokból a lisztekből készül, mint az én időmben... Lesz mit tanulnom.
***
Aztán még írni akartam egy hangulatosra tervezett beszámolót az oda-vissza Luas-ozásról, végállomástól végállomásig, a csodálatos őszi színekről... a távolban, a háztetők felett feltűnő tenger látványáról, amelyek hatalmasat lendítenek az utazás nyújtotta élményen... A jókora, öreg fáknak és a közelben folyó pataknak köszönhetően két megállónál is az az érzésem volt, mintha az úttörővasúton ültem volna... Lelkendeznék, de most már fáradt vagyok az íráshoz. Majd legközelebb. Most annak örülök, hogy utazunk, hogy születésnapozunk, s hogy pár lépésnyire van csak tőlem az ágy...
Reggelente koránkelés, a meleg, és jóízűen szuszogó férj mellől kiosonás a fürdőbe, joghurt magányos bekanalazása a hírek kíséretében. Tea. Magányos autózás a sötétben a LUAS-hoz, újra a "munkába járok én is!" érzése. Az is marad. Nem tudom hitegetni magam, az első nap után nyilvánvaló volt, hogy ez munka. Semmi több. Bemegyek, lehúzom az óráimat, s kész. Kissé ellaposodott a kávézó. Kreatív megnyilvánulásokra nemigen lesz idő a sok-sok torta rendelés közepette. Mert rendelnek az emberek, főleg hétvégére, főleg kiszállítással, de alig kérnek díszítést, legfeljebb írjuk fel a tortára, hogy heppi ezmegaz, oszt kész. Ilyenkor kis cukorvirágokat is rakunk a tortára, szigorúan nyolcat, aprókák, kissé krétaízűek, elvesznek a tortán, minimum tíz-tizenkettő kellene, de nem változtatok a rendszeren, majd idővel ;-) Belülről fogom bomlasztani, hehe.
Volt, amikor csak bólogattam Sebastian magyarázata közben, hogy igen, igen, így hajtogatjuk a kenyeret formára, de volt, amikor felhorgadt bennem valami, s nem volt az a magasságos, aki megakadályozott volna, hogy elmeséljem neki, ezt és ezt a receptet én hoztam a kávézóba, s bocs, de nem fogom így elkészíteni, mert nem így kell. Vagyis előadtam magam. De a fenébe is, van még bennem szakmai büszkeség, vagy mi.
S bénáztam is (naná!), a lemon slice (mikor is csináltam utoljára?) tésztarétegét véletlenül túlkevertem a géppel, krémesre, amikor morzsásra kellett volna... Az új gép ugyanis nagyon erős, számomra szokatlanul gyorsan készre kever mindent. A tálját két kézzel tudom csak megemelni, nyögve, s ma szereztem magamra pár kék foltot, amikor Sebastian segítsége nélkül ("Ez az én harcom!") megpróbáltam a tálból a kelesztő edénybe kifordítani az öt szendvicskenyérre elegendő tésztát. Nem sikerült.
Sebastian-nal könnyű volt együtt dolgozni, laza, nem kapkodós, mint én, nyugodt ember. Lyon és a svájci határ közötti üdülőhelyre megy most, Sophie nevű barátnőjével, egy chalet-ba, síelésre odaérkező vendégekre fognak főzni, felügyelni, áprilisig. Tavaly is ezt csinálták, idén újra megkeresték őket, hogy mennének-e. Régebben pedig másfél évet töltöttek Új-Zélandon, hasonló munkakörben. Irigykedtem, bár nehéz meló volt, mesélt dolgokat.
Volt főnökömmel csevegünk, mármint csevegek, ha úgy adódik, de nem kezdeményezek társalgást. Mindjárt az első napon kettesben leszünk nyitáskor, majd meglátjuk, mi lesz. Első "edzési" napom után Amandával futottam össze egy kávéra, ő elárult pár dolgot, amivel a zökkenőmentes együttdolgozást segíthetem elő, ezekhez fogok tartani magam.
Amúgy a régi kliensek, az épületben dolgozók és a kávézóbeli régi kollégák örültek nekem, ez nagyon jólesett, talán csak az volt kissé ijesztő, hogy Michael, az építész az emeletről azt kérdezte, amikor meglátott a pult mögött, kötényben: "Mi van, megint elítéltek?"
Menni fog, ha beledöglök is. A cél szentesíti az eszközt, jó lesz megint fizetést kézhez kapni, csak lendüljek bele a rutinba, tanuljak meg megint "resource" lenni, akkor nem lesz gond. Darren, a volt pék, aki szintén elhagyta már a kévézót, a kenyérrecepteket a felismerhetetlenségig átalakította, némelyiket igencsak telenyomta élesztővel, hogy hamar felpuffadjon. A szódakenyér már nem azokból a lisztekből készül, mint az én időmben... Lesz mit tanulnom.
***
Aztán még írni akartam egy hangulatosra tervezett beszámolót az oda-vissza Luas-ozásról, végállomástól végállomásig, a csodálatos őszi színekről... a távolban, a háztetők felett feltűnő tenger látványáról, amelyek hatalmasat lendítenek az utazás nyújtotta élményen... A jókora, öreg fáknak és a közelben folyó pataknak köszönhetően két megállónál is az az érzésem volt, mintha az úttörővasúton ültem volna... Lelkendeznék, de most már fáradt vagyok az íráshoz. Majd legközelebb. Most annak örülök, hogy utazunk, hogy születésnapozunk, s hogy pár lépésnyire van csak tőlem az ágy...
