Ma délután, úton Ausztria felé, túl már minden tervbe vett fantasztikus hágón, túl a fő élményen, a Stelvio hágón - ahol Böhöm remekül teljesített -, túl a többször közösen elszakadó lélegzeten (csak semmi értő mosoly, tényleg a látvány vette el a lélegzetünket), túl a harapható hegyi levegőn, a kolompszón, túl mindezen, megérkeztünk Dél-Triolba, az olasz részre, s V. kijelentette, hogy márpedig ő Olaszországban AKAR aludni, és kész. Mert még ott soha nem aludt. (Mint ahogy Liechtenstein-ben sem aludtunk még soha, ezért maradtunk ott elmúlt este.) Amíg a falvak között autóztunk, s időnként vésztjóslóan közöltem vele, hány kilométere van még az osztrák határig, s addig el kell döntenie, melyik szép muskátlis ablak mögött óhajtana aludni, addig is a rádióban megszólalt az itteni zene, és felzendült egy hang, harmonika kísérettel, amint táncra invitált valami kedvest ... ebből V. két sort bírt, majd lekapcsolta.
Került muskátlis ablak (erkély), Dolomitokra néző ablak, került remek vacsora is, de alig ültünk le, megjelent a bőrnadrágos fiatalember, harmonikával, és húzni kezdte. Élő zenéről nem volt szó! V. arca jobbára rezzenéstelen volt, csak néha fojtottuk a feltörő kínoskodó röhögést a szalvétánkba. Szerencsére volt szünet, az egyik ilyennél a korsó helyi sörtől kissé leizzadt uram átöltözés indokával elmenekült. Én az egyedüllétet arra használtam fel, hogy csatlakozzam a többiekhez, s együtt kakukkoljunk a fiatalember unszolására. Elég lapos és visszafogott volt a kakukkszó, egy órával később a Que sera, sera-t már lelkesebben énekelte a sörtől kiporosodott arcú középkorú közönség. (Ja, hogy mi is középkorúak vagyunk? Erről mindig valahogy elfeledkezem, főleg kakukkolás közben.) A vacsora zárószámaként érdekekes helyi zeneszerszámokat nyomott a megdöbbent, de nem sokáig vonakodó vendégek kezébe a főpincér/recepciós, s a nagy jamming session tapsviharral zárult, miközben számos fotó is készült. Mi elmenekeltünk. Az ilyesmihez két korsónál több sörre van szükségem, a kakukkoláshoz elég volt egy is.) A legfurább az, hogy mivel soproni vagyok, némelyik dalt határozottan felismertem, alighanem hallottam az osztrák tévéből, vagy a Fő-téren borünnep alkalmával ünnepelték a t. egybegyűltek.
Anno az osztrák tévé reggeli műsorában hegytetők időjárást mutató kamerái által közvetítettek szép tájképeket, az alá adtak ilyen tiroli zenét. Határozottan Sopronban éreztem magam....
Került muskátlis ablak (erkély), Dolomitokra néző ablak, került remek vacsora is, de alig ültünk le, megjelent a bőrnadrágos fiatalember, harmonikával, és húzni kezdte. Élő zenéről nem volt szó! V. arca jobbára rezzenéstelen volt, csak néha fojtottuk a feltörő kínoskodó röhögést a szalvétánkba. Szerencsére volt szünet, az egyik ilyennél a korsó helyi sörtől kissé leizzadt uram átöltözés indokával elmenekült. Én az egyedüllétet arra használtam fel, hogy csatlakozzam a többiekhez, s együtt kakukkoljunk a fiatalember unszolására. Elég lapos és visszafogott volt a kakukkszó, egy órával később a Que sera, sera-t már lelkesebben énekelte a sörtől kiporosodott arcú középkorú közönség. (Ja, hogy mi is középkorúak vagyunk? Erről mindig valahogy elfeledkezem, főleg kakukkolás közben.) A vacsora zárószámaként érdekekes helyi zeneszerszámokat nyomott a megdöbbent, de nem sokáig vonakodó vendégek kezébe a főpincér/recepciós, s a nagy jamming session tapsviharral zárult, miközben számos fotó is készült. Mi elmenekeltünk. Az ilyesmihez két korsónál több sörre van szükségem, a kakukkoláshoz elég volt egy is.) A legfurább az, hogy mivel soproni vagyok, némelyik dalt határozottan felismertem, alighanem hallottam az osztrák tévéből, vagy a Fő-téren borünnep alkalmával ünnepelték a t. egybegyűltek.
Anno az osztrák tévé reggeli műsorában hegytetők időjárást mutató kamerái által közvetítettek szép tájképeket, az alá adtak ilyen tiroli zenét. Határozottan Sopronban éreztem magam....
