"Ez micsoda?" - kérdezte imént V., mielőtt kocsiba ült, hogy bemenjen a Félcsöcsűhöz. "Énekes rigó" - feleltem. A telepet a reggeli sötétségben, amikor szűkebbnek tűnik a világ, szinte betöltötte a rigó éneke. Most nyitott ablaknál gépelek, hgy halljam a trillákat, amiket a kerti falon túl, a susnyában bőségesen ont magából. Csodás.
Pár napja megbolondult az időjárás, tavasz van. Tegnap 14 fok volt, és már az én tavaszi virágaim is kidugták a fejüket a földből. (Közben Seattle-ből barátnőm hóeséses képekkel bombáz...) A hétvégén a Dun Laoghaire-ben lévő piacra menet az egyik előkertben arasznyi nárciszleveleket láttunk egy bokor alatt. Még mindig látni virágzó fuksziát, falra kapaszkodott futómuskátlit, rózsát, százszorszépet. Sejtem, hogy nemhogy fehér, de még fagyos Karácsonyunk sem lesz. Így ha már lúd, legyen kövér, s a régi, még Londonban megismert szokás szerint három jácintot raktam az ablakba, hogy ne csak kint, de belül is virágos legyen a világ. Ott tanított meg minket Annie, az alkalmazónk, hogyan kell hetekkel előtte valami sötét, hűvös helyre rakni a gumókat, hogy ünnepekre kinyíljanak.
Tegnap volt Culchies's day, vagyis december 8., na jó, a Szeplőtelen Fogantatás napja, sok karácsonyfa ekkor kerül ki a nappalik földig érő ablakai elé. A felettünk lakó szomszéd már előző este díszített, s a teraszát fehér égősor öleli körbe. Ettől függetlenül már november vége óta tünedeznek fel a dekorációk, urambocsá', fák az ablakokban. Élmény estefelé besétálni a telepre. A városunk ünnepi fényeit november utolsó hétvégéjén nagy felhajtás keretében gyújtották fel, idén sem mentem el, gyakorlatilag csak úgy mozdulok ki, ha visznek, vagy ha nagyon muszáj.
Tegnapelőtt a nappaliba, a nagy asztal mellé kikerült a hatalmas dobozom, amiben gyűlnek a szórócukrok, dekorcsokik, édességek, abból szemezgettem tegnap az első házak elkészítésekor. Idén (eddig) hat készül, s azért ennyi, mert nem fér az időmbe több, még kettőre várok, ha valaki jelentkezne a kávézón át az utolsó hétre. Egyik állandó vevőmnek készült az első három, ő mindig kora decemberre rendel házat (s MINDIG variálgat a szállítási időponttal, hogy ne legyen zökkenőmentes a dolog). Már régóta nem merek neki cukorablakot varázsolni a házaira, mert biztos vagyok benne, hogy megereszkednek az ablakok, mire eljön a nagy nap. Ha jól számolom, s hihetek a naplómnak, ez a 7. év, hogy házakat rendel tőlem... Vajon mikor lesznek túl nagyok az unokák a kissé csicsás, csupaszín, édességgel bőven megrakott házaimhoz? Emlékszem az elsőkre, ahol még visszafogott, főleg fehér-piros-zöld díszítést használtam, most pedig hiába nézegetem a sokféle házakat a Pinteresten, nincs semmi terv, design, csak rengeteg cukorka van.
***
Írtam már, hogy próbálok mindent kizárni az életemből, ami aggaszthat. Nem mindig sikerül, mert - ahogy apósom megfogalmazta - "Sopronozok", vagyis aggódom, teljesen feleslegesen, apróságokon. (Ez az aggódhatnék állítólag a család soproni ágára jellemző.) Ezért próbálom a lehetséges okokat kizárni. (Sajnos, volt főnökömet nem sikerül, mert egy gyors sms-sel el tudja érni, hogy megugorjon a pulzusom. Segítsek, lehetőleg azonnal.) De igyekszem a helyén kezelni a dolgokat, nem pánikolni, V. is segít, és ha éppen kijönne rajtam az elfojtott ideg, akkor ott van, hogy megnyugtasson, s most már tudjuk, hogy igen, az ember aggódik, de kis odafigyeléssel és helyes légzéssel szépen le lehet csillapítani magunkat.
Hírek és szörnyülködnivalók helyett marad a munka, a szépen felgyűlt rendelések, telefonhívások. Mert mindig van, akinek az utolsó pillanatban jut eszébe, hogy jaj, ez kellene, s van, akinek még most sem tudok nemet mondani, de a sütik kiszínezése folyós cukormázzal majdnem olyan jó, ha nem jobb, mint a mostanában divatba jövő "mindfulness" felnőtt színező könyvek, hiszen a végén még "értéket is teremtek", haha. Nincsenek hírek, a rádióból csak a kedvenc beszélgetős műsoromat hallgatom meg, délután kettőtől négyig. A maradék időben Alexa (ha megért) szolgáltatja a zenét, s bár még akadnak érdekes melléfogásai, lassan rájövök, hogyan kell vele beszélni, hogy úgy működjön, ahogy én szeretném.
Hétfőn, amikor a postától sétáltam hazafelé, teleszíva szegény, szobaszaggal nehezített tüdőmet az avar-, eső-, fű-, növényillattal, egy seregélycsapat ért utól, amelyik hangos csivitelés és csevegés közepette, mint egy csapat zajos kamasz leptek meg egy öreg fát, s jellegzetes kapkodó, gyors fejmozdulatokkal bontogatni kezdték a fa foszló kérgét... egymás után hullottak le a levelek, amiket ők téptek le a gallyakról... Gondolom, kukacokat, oda bújt rovarokat kerestek. Nagyon tetszett, ahogy olyan hangos sürgés-forgással tették a dolgukat, fényesen irizáló tollaikkal a napsütésben. Hogy nem mennek el télen, az már nem lep meg senkit sem. Amikor kiköltöztünk, ez még újsághír volt, hogy jéé, itt maradnak télre.
Mostanában ebbe kapaszkodom leginkább, lékeküdítőként. A kerti madárénekbe, pl. a vörösbegyébe, aki mindig ugyanarról a már csupasz ágról hirdeti fennen a tulajdonjogát ehhez a pár négyzetméterhez. A jövésbe-menésbe, amit a madarak és az egerek rendeznek. Utóbbiak mozija nagyon szórakoztató, pl. ha az embernek sikerül elkapnia azt a pillanatot, amikor egyikük óvatosan leereszkedik a madáretető akasztóján, s addig nyújtózik, amíg már csak az egyik hátsó lábával kapaszkodik a drótba, s úgy huppan le az etető táljára. Olyankor nem mernek oda szállni a madarak, vagy csak úgy, hogy az etető egyik felében ott az egér, a másik végében pedig pl. egy vörösbegy eszik.
Az igazán szórakoztató rész akkor jön, amikor megjelenik még egy egér: hamarosan nagy hempergés és verekedés kezdődik, szállnak a magok, majd gyors, szemmel alig követhető körbe-körbe rohangálás, aminek - ahogy egyszer láttam - az vet véget, hogy az egyik egér leveti magát a földre, mert vagy túlviszi a lendület az etető szélén, vagy ez látszik a leggyorsabb menekülési útvonalnak. Hangosan placcsan a száraz levelek-ágak közt, aztán később láttam felfelé rohanni a fa törzsén. Ugyanezt a menekülési taktikát választják, ha - én kegyetlen - nagy zajjal kinyitom az ajtót, s úgy érzik, futniuk kell. Az a látvány, ahogy megnyúlva, széttárt lábakkal levetik magukat, több mint röhejes, szerencsére a talaj tele van a hatalmas bokorról lehullott levelekkel, ágakkal, ami megtöri a zuhanásuk ívét, s viszonylag biztonságos landolást biztosít.
De az is előfordult már, hogy tojtak a jelenlétemre. Kimentem, s hangosan álmélkodva vettem tudomásul, hogy milyen zöld a kert, s hogy jé, még virágzik a kis szegfű. Egyre közelebb kerültem az etetőhöz, önfeledten álmélkodva, a földön lévő cserepeket nézegetve, s csak az utolsó pillanatban egyenesedtem fel: amikor is szembetaláltam magam, alig karnyújtásnyira, az egyik egérrel, aki valószínűleg ekkorra már megtanulta, hogy nem fogom üldözni. Tovább evett. Barátságosnak szánt ciccegésemet aztán mozdulatlanná dermedve fogadta, majd úgy döntött, ennyi elég a barátkozásból, s felcikázott az etető drótján, végig az egymásba fonódó ágakon, el a falig, s eltűnt a borostyán vaskos karjai közt.
Tavaszig maradhatnak. Aztán jön a csapda és a költöztetés.
Másik kedvenc látványosságom a már szinte órára belőhető program, amikor reggel, napfelkelte után, amikor már teljesen világos van, jönnek fürdeni a madarak. A feketerigó a földön lévő, műanyag, vízzel telt ablakládát kedveli, az énekes rigó, a vörösbegy és a cinkék az alacsony falon lévő sekély madáritatóhoz járnak. Amikor nem esik, én töltöm fel vízzel, hogy aztán gyönyörködhessek a nagy zajjal és szerteszálló vízcseppekkel végrehajtott fürdési rituáléjukban. Ahogy beleguggolnak a vízbe (a jéghideg vízbe!), s igyekeznek megmeríteni a szárnyaikat, majd kissé borzasan feltelepednek egy közeli ágra, eligazgatni magukat...
Még boldogult ifjúkoromban, egy tanárom és Konrad Lorenz hatására etológus akartam lenni, de a fő ok az apám által hazaszállított állatok hosszú sora volt. Már egészen kicsi korunktól mindig volt valamilyen háziállat a lakásban, vadonból mentett, később útjára eresztett, vagy pedig igazi kiskedvenc, terráriumban élő. Az, hogy a türelmem nincs meg a komoly megfigyelési munkához, hozzá, az nem zavart. Falusi nyaralásom alatt boldogan bolondítottam meg egy kiskacsát, s sipákoltam neki, ahogy a könyvből tanultam, s az apró, pelyhes, meleg kis jószág pedig rohangált utánam, mint Konrad Lorenz híres libája, Martina, s ha kifeküdtem napozni, melegedett a nyakamon-karomon. Az nem volt egy utolsó látvány, hogy valahányszor megkérdezték a tanárok, ki mi akar lenni, kisrumpf felállt, s közölte, hogy etológus. Ha! A gimiben a süket osztályfőnökömben ez úgy csapódott le, hogy eszem a macskákat, s végig ezzel cukkolt. Ez egy olyan ember volt, aki egyik osztálytársamat úgy tanácsolta el az akkor még újdonságnak számító számítástechnikától, hogy az "ámítástechnika". Igazi pedagógus volt a lelkem.
Nem lettem etológus, ugye, de míg mások a KISZ-tagsággal járó kötelező kukoricacímerezésen vettek részt, én a veszprémi állatkertben ingyen dolgoztam egy hetet. A részletek már homályosak, alig-alig emlékszem, milyen dolgokat bíztak ránk, de az nagyon megmaradt bennem, ahogy a dinnyeárus bácsi (mert ilyen is volt az állatkerten belül) egy fél dinnyét adott az örvös macinak, s az egy perc alatt végzett vele. Vagy hogy egy felhőszakadás után folyt le a víz a járda mentén, s egy kismajom kibújt a ketrec rácsai között, s kint pancsolt a vízben. A tigrisek-oroszlánok gondozója megtanított minket "pöfögve" beszélgetni a kistigrisekkel, s először hallottam, hogy milyen fura hangokat ad ki a tarajos sül, amikor tiltakozik a ketrectakarítás ellen. Vakargathattam a "vérszomjas" dingó drótnak szorított oldalát, s megtanultuk, hogy vigyázni kell, mert a medve a karmaival a rácson át is képes lekapni a figyelmetlen takarító lábáról a lábikrát.
Lelkesedésem, és a ketreclakók kakijának vízsugárral való terelgetése semmit sem számított, amikor később, a felvételikor a KISZ-tagságom után érdeklődtek a bizottság tagjai, s egyikük szemöldökét felhúzva reagált, amikor azt válaszoltam, hogy, "nem vagyok KISZ-tag, de önkénteskedtem". Nem vettek fel. Nem emiatt, természetesen, s akkor már nem is etológus, hanem dramaturg akartam lenni, de ez már egy másik történet.
