Tegnap történt meg először a két sűrű hét után, hogy álltam tanácstalanul a szoba közepén, s azon gondolkodtam, mit is csináljak? Mert nem volt semmi kötelező program, nem volt előírva száz süti megsütése - de szemrehányóan nézett rám a kosárnyi vasalnivaló, és a padló is erősen felmosásra szorult. Így aztán néhány korábban felvett film segítségével kivasaltam a halom nagyját, mostam egyet, felmostam a padlót, és még maradt idő olyan világi hívságokra, mint újságolvasás, és egy borkorcsolya-recept kipróbálása.
A készített tortákról pozitív visszajelzéseket kaptam - mármint minden olyan megrendelésről, ami nem a kávézón keresztül ment. Sean Murphy-nek igaza volt, a minőségi termékkel lehet igazán sikert aratni. Érdemes volt a drága, ám remek minőségű csokoládéval bevonni a 25-25 főre szóló tortákat. Amikor átemeltük a dobozokat a megrendelő kocsijába, a hölgy elámult, micsoda illatfelhő csapta meg az orrát. Aztán később kaptam a telefonhívást, hogy nem csak kinézetre, de ízre is csodásak voltak. Híztam csendben. Amúgy a "feedback" a legnagyobb gondom, hogy a kávézóból bezzeg nem jön visszajelzés, mióta Jennie kilépett. Megszűntek a sűrű telefonhívások. Egyedül a volt főnököm hívott múlt héten, egy megrendelés kapcsán, amit ezúttal már nem visszafogottan áraztam be. El is akadt a hangja a telefonban, amikor mondtam, hogy a 4 színnel dekorált, logót és feliratot ábrázoló ovális sütemények darabját 2.50 euróért vállalom. "Na, de hát arra nekem még rá kell tenni az Áfát, és akkor az ennyi, és különben is, ez egy fiatal cég, nem engedhetik meg maguknak" - bla-bla-bla, sűrű számolgatás a vonal másik végén, mire mondtam, hogy ezzel a sütivel sok munka lesz, azt már nem tettem hozzá, hogy nem érdekel az áfája, és én is egy fiatal cég vagyok. Végül megbeszéltük, hogy hajlandó vagyok 2 euróért vállalni a rendelést, de az alá nem megyek. Lehet, hogy ő nem, de én egészen pontosan tudom, mennyi munkával jár egy színes sütemény elkészítése.
Ma készítem Susan barátnőm lánya esküvőjére a kis csokoládétortát (már sül), és a 70 cupcake-et. Easy-peasy, az elmúlt hetek esküvői megrendeléseihez képest, főleg azért, mert Deirdre, a menyasszony beszerzett mindent, az állványtól kezdve a cukorvirágokon át a cupcake-ek papírkosárkájáig, mindent az internetről, főleg az USA-ból, ahol az ír árak feléért, harmadáért kapni ilyesmiket. Holnap reggel viszem őket Susan házához, ahol mindjárt átnyújtom neki az 50. születésnapjára szóló ajándékot is. Szombaton, az esküvő másnapján tartják a családi születésnapi ünneplést, de sajnos, nem tudok elmenni, mert este színház.
Ó, a Gatz remek volt. Vittem két panini-t szünet idejére, mert úgy gondoltam, a szombatonként mindig telházas Temple Bar-no nem lesz olyan hely, ahová beülhetünk és megvacsorázhatunk egy óra alatt. Később, amikor hazaértünk éjfélkor, ezek a madárlátta paninik nagyon jól jöttek V.-nek és nekem. Az előadás előtt vizet osztottak a közönségnek - ha kicsit gondosabb vagyok, vihettem volna magammal. A szünetek rövidek voltak, óriási tolongás a wc-k előtt, alig értünk ki a teremből, már kiabálta a jegyszedő kislány, hogy "még öt perc! Kérem, siessenek!"
Legnagyobb meglepetésünkre Sandrát, egykori perui lakótársunkat fedeztük fel az egyik hátsó sorban, mint kiderült, egy ismerősétől kapott egy jegyet az utolsó pillanatban. Így a hosszú szünetben hármasban mentünk enni. A közelben volt egy érdekes kínai étkezde, ahol nem voltak sokan, és mivel valami meleget kívánt a pocakunk, bementünk. Olyan, de olyan finomat ettem... A rendelést kínaiul kiabálta egymásnak a személyzet, a kaja hatalmas kerekded edényben érkezett, érdekes alakú múanyag kanállal, amiből csak hangos szürcsöléssel tudtam enni... de az étel olyan finom volt, olyan laktató, forró...
No, de a darabról. Az egész egy lepukkant irodában játszódott, ahová megérkezett a főhös, s míg elromlott számítógépével bajlódott (hangos nevetés a közönség felől) felfedezte A nagy Gatsby-t egy rongyos példányát az asztalán, és mind jobban belemerülve, fennhangon olvasni kezdte. Majdnem felnevettem, mert a férfi hangja vészesen hasonlított arra a géphangra, amin Stephen Hawking számgépe "beszél". Sorra feltűntek a kollégái, ahogy kezdődött a nap, s a felolvasás náhány oldal után hirtelen átcsapott színházi előadásba, az irodai alkalmazottakból Gatsby lett és Tom Buchanan, Jordan Baker és Daisy... valami varázsos történt, mert ők mondták a szövegüket, a férfi olvasta a köztes szöveget és mégis, ahogy zajlott előttünk a történet, ahogy jöttek-mentek, már előadás folyt, nem felolvasás... Nagyon tetszett. Mire beleéltük volna magunkat a történetbe, a főszereplő felénk fordult, és közölte, hogy itt ért véget a 3. fejezet, most szünet. Szélütötten ült a közönség, csak lassan eszméltünk fel, hogy ja, akkor rohamozzuk meg a wc-t.
Gatsby halála után a főszereplő, kinek hangját akkorra már igencsak megkedveltem, letette a könyvet, s hirtelen - lévén, régen olvastam már a regényt -, nem tudtam, a könyvet idézi-e, vagy saját emlékeiről beszél-e. Annyira természetesen folytatta a mesélést, hogy hirtelen nem tudtam, betanult szöveget hallok-e, vagy nem. Nagyszerű volt az alakítása, mert nem volt alakítás. Felállva tapsoltunk a végén, elbűvölve, meghatottan. Ugyan a vállam teljesen görcsbe rándult a sokórás (rossz pózban való) üléstől, s hiába volt a szünetben ledöntött kávé és víz, úgy éreztem, alaposan ki vagyok száradva, kába vagyok az élményektől. Tele volt a fejem, amikor hazaértem, elővettem a regényt, kerestem a kedvenc részeket, plusz információkat, extra sorokat keresve, de rá kellett jönnöm, egyiket sem fogom megtalálni, mert NINCS, tényleg az összes sort, az egész regényt felolvasta nekünk az az ember. Csak sajnálkozni tudtam, hogy nincs több. Hogy mindent megkaptam, végighallgathattam-nézhettem ott a színpadon. Nem fogok többet megtudni Gatz-ról és Daisy-ről, mint amit ott megtudtam.
Nagyszerű volt, és sokkal kevésbé fárasztó, mint vártam. Most már csak az az egészen hétköznapi információ érdekelne, hogy az az ember hogyan olvassa fel az egész regényt estéről-estére...
Hopp, csöngetett a csokitorta, mennem kell...
