Hőségriasztás

Tegnap a kocsiban - kivételesen bekapcsolva a klímát -, hallgattam a rádióban a szakértőt, aki elmagyarázta, hogyan kell aludni a hőségben. Már kiadták a sárga, és a narancs riasztást, egészen a hét végéig. Lehet, hogy nem lesz eső pénteken, ahogy reméltem? 

A részletesen elmagyarázott metódus után még azt is hozzátette, hogy kinyitott ablaknál kell aludni éjjel, s igen, ez azt jelenti, hogy bejön a zaj, használjunk füldugót. Befelé mosolyogtam, mert az gondoltam, hogy ez minden, csak nem hőség, ne pánikoljunk már amiatt, hogy este is 17-19 fok van. Jó, akadt az országban olyan rész, ahol 30 fokot mértek, s 25 fok felett már én is összeborzolom a szemöldököm, de nálunk csak 23 fok volt. S bár már régen volt, de emlékszem, hogyan főttünk az első autós hazaút során a klímátlan, még fóliátlan ablakú Focisban, áldassék az emléke. S klíma ide vagy oda, szeptember még meleg hónapnak számít Magyarországon, így invesztáltam két könnyű lenruhába, olyanba, amiből nem lóg ki a fenekem, ha lehajolok, s amely akár egy jobb étteremben is viselhető. 

Még tart az eperszezon. Így a reciklálós telepre menet mindig megállok a fickónál, aki egy bejáróra félrehúzódva, kis asztalról árulja a nagyszemű, finom, természetesen Wexford megyei epret. Nem, mintha más megyében nem teremne meg az eper, de a Wexford-i eper olyan, mint a makói hagyma. Világszám!

Jövő héten nyitnak a vendéglők, a Covid-passzal rendelkezők számára. Vasárnap, amikor a Covid app szólt, hogy csekkeljek be, feljött egy új ablak, s jelezte, hogy most már tényleg digitális lesz a passz, csak meg kellett mutatni neki a QR-kódot a kinyomtatott papíralapú passzról, s hurrá! ott van minden adat, amit rólam tudni kell. Most már telefonon is tudom mutogatni az utazáskor, hogy igen, be vagyok oltva. Aki még nem kapta meg a passzt, az most idegesen telefonál a túlterhelt segélyvonalnak, főleg azért, mert mindenki utazna, menne vendéglőbe, dühösek és türelmetlenek, akiknek még nem érkezett meg, ilyen vagy olyan okból. Úgyhogy összetehetem a kezem, hogy nekünk ez is csont nélkül megérkezett.

A vendéglők nyitásával egyidőben nekem véget ér a könnyű kereset lehetősége, mert az Üzem kishúga, ahová a tetemes mennyiségű mézes embert szállítottam, szintén kinyit, s nem fog boltként működni, mint eddig. Eddig ugyanis elvitelre, négyesével, kis dobozokban árulták az emberkéket, kiket két hét óta fürdőruhába öltöztetek. Most már nem lesz rájuk szükség: amikor csak úgy, egyesével árulták őket, nem voltak olyan népszerűek, hogy többtucatot kellett volna szállítanom. Most a piacra is "felöltöztetem" őket, hátha akkor nagyobb lesz az érdeklődés irántuk. S ha a rendelések csökkennnek az Üzem felé, tudok több dekorált sütit csinálni a piacra. 

***

A kertben immáron harmadszor szedte szét a picike mohakertemet a feketerigó. Máskor is láttam már, hogy moharétegeket feszeget, s feleszi a moha alatt rejtőző bogarakat, kukacokat. A tree fern alatt naptól védve kis lapos edényben lakott a mohakertem, amihez az alapot a piac esőcsatornájából - szintén a maradak által kirántott - élénkzöld kis mohadarab adta. Mellé még gyűjtöttem a kertből más mohákat, s művészien elrendeztem őket egy edénykébe. Októberben kezdtem nevelgetni, s pár hónapig szépen zöldellt, ránőttek a mohák az edényke peremére... amíg meg nem találta valamelyik kiváncsi rigó. Egészben felrántotta a "kertemet", s ledobta a földre. Visszaraktam, összerakogattam a darabokat, meglocsoltam de csak annyit értem el, hogy pár nap múlva megint megtaláltam az edényből kilódított mohákat, ezúttal alaposabban széttépve. 

Feladtam a mohakert ötletét. 

Nemrég kaptam Trishtől egy tő montbretia-t, vagyis füzéres sáfrányfüvet. Ez az egyébként itt invazív növény főleg a nyugati országrészben minden árok szélén ott piroslik, világít erős színű virágaival. Mindenhol, kivéve nálam. Jó pár éve elültettem egy marék gumót egy óriási cserépbe, sötét narancssárga és lángvörös virágtömegben reménykedve, de a gumók TOJTAK virágozni. Meg is fogadtam, hogy kiültetem őket valahová, s inkább ültetek az edénybe valami olyasmit, ami hajlandó virágozni nálam. Trishnek bezzeg virágzik a kertjében, mint mondta, spontán bukkant fel. Adott is egy kis tövet, kevéske földben. Amit még mindig nem ültettem el. Ettől függetlenül abban a maroknyi földjében éldegélve is már félarasznyi virágfürtöt növeszt!

Csak nő azoknak a növényeknek a listája, amelyeket ki akarok ültetni a közösségi kertbe. Komoly kertészkedés érik hétvégére, főleg, mert elmentünk egy hosszabb, nem megtörő, nem csavarodó slagért a Woodie's-ba (kocsimosáshoz), s ott V. mondta, vegyek egy rendes fűrészt, ne azzal a kétarasznyi fémfűrésszel bohóckodjak a kertben. A fűrész félméteres darab, s mivel a cimkéjén az szerepelt, hogy "gyorsan vágó", muszáj volt azonnal kipróbálni. A régi, több éve elkövetett ágfűrészeléseim nyomán megmaradt csonkokat vágtam le vele, s bizony, remekül dolgozik. Ott kacarásztam azon, hogy mennyire el voltam ámulva a fémfűrész hatékonyságán, s akkor itt van ez... Még V. is kedvet kapott egy kis vagdosáshoz. Már kiválasztottam egy szép ívesen nyúló ágat a madáretetőnek, ott nem éri el a mókus, ha dróton lóg, s Manci sem tud felugrani hozzá.

Az új slag birtokában már kényelmesen, a járdára való felállás nélkül lehetett kocsit mosni tegnap este. A szépen felállított mosórendszer Zajosapuka érdeklődését is felkeltette, s megállt beszélgetni. Egy idő után otthagytam őket, ráhagytam a csevegést V.-re, neki kellett a szomszédságot ápolnia. Még sosem beszélgetettek ennyit, mint most! 

***

Pár hete kaptunk egy furán címzett borítékot, amin Mr. and Mrs. L.-nek voltunk titulálva, s a telep neve is el volt írva, de az irányítószámnak hála, megtalált benünket a levél. Egy műanyag kártya volt benne, ún. emlékeztető vagy köszönet kártya, egy elhunyt idős hölgynek dedikált imával, az ő nevével és halálának dátumával. Ismeretlen volt a név, összenéztünk, hogy talán nem nekünk szánták ezt, hanem ... de kinek? Kis töprengés után jöttem rá, hogy piaci kollégám, a magyarokért rajongó, engem kedvelő Stephanie lányának emlékére küldött kártya ez, ő az év elején hunyt el. Stephanie-t érthetően nagyon megviselte a dolog, főleg mert nem voltak jóban a lányával, sok-sok éve nem beszéltek egymással, búcsúra nem volt lehetőség. Ilyen kártyát mindenkinek küldenek, aki a családot segíti a gyász idején, de akkor is, ha csak egy kondoleáló kártyával fejezzük ki részvétünket. Sajnos, ilyen kártyákból már egész gyüjteményem van, piaci kollégák, ismerősök, kollégák hozzátartozóinak halála után kaptuk őket. Az egyik piaci tagunk, aki különösen népszerű volt, és ő csinálta előttem a kávékuckót, nos az ő kártyája a mosolygós fotójával sokáig kint lógott a konyhapult mellett, amíg el nem hoztam, nehogy a konyha festésekor a szobafestő kidobja.

***

Amikor egyik reggel jöttem vissza a reggeli sétából (mostanában nagy lelkesen megpróbálok 6 km-t lejárni) jókora gépek gyülekeztek a telepen. Aszfaltozni jöttek. Első riadalmamban azt gondoltam, a szomszédos építéshez fognak utat vágni a közöségi kert mellett (szó volt erről), de az egyikük elmondta, hogy csak a lejárt, hepehupás, régóta felújításra szoruló fekvőrendőröket tüntetik el s raknak le helyette aszfaltréteget. Hurrá! 

A gyerekek persze, egész idő alatt kint voltak, fiúk-lányok a járdán, az út szélén ülve nézték, hogyan dolgoznak az emberek. Büdösnek büdös volt, ki sem mertem teregetni, a ki-bejövő forgalmat is terelgetni kellett, de délutánra végeztek, s kedden már sima úton autózhattam ki a telepről: megszűntek a csúnya, szétforgácsolódott felületek, ami miatt némelyek autója - ha túl gyorsan hajtottak át a fekvő rendőrökön - nagyokat bólintott, s lehetett hallani, mekkorát reccsennek a bukkanóhoz érő kipufogók, vagy alvázak. Most sokkal rendezettebben néz ki a bevezető út.

Júliusi hőség

A csendes időszak továbbra is tart a piacon. A sütik, a kenyér továbbra is fogynak, inkább mézes emberből marad, de érezhetően lanyhul a forgalom, miután lemegy a nyitáshoz sorban állók sora. Ellenben többen kávéznak,mindenki nagyon élvezi, hogy kiülhetnek az újabban rendszeresen kisütő napra, vagy a fa alá, s lehet csevegni a végre nem papírpohárban felszolgált kávé mellett. Öröm volt nézni a kis vázákban rózsákkal díszített asztalokat, s most már újra rendes teáskannát adtam a teához, tálcán, mellette kis edényben tej. Inkább mosogatok többet, fertőtlenítem a kezem, de hadd menjen minden úgy, ahogy régen. 

A Delta variáns miatt már ezer fölé ugrott a betegszám az elmúlt napokban, de, s ez egy nagy DE, a kórházban ápoltak száma (még) alacsony: 91 ember, intenzíven 22. Jobbára fiatal, 40 év alattiak betegednek meg. A kormány, s NPHET továbbra sem hozza nyilvánosságra az elhunytak számát, a meghekkelt számgépes rendszerre hivatkozva (vagy azzal takarózva?), de úgy tűnik, a megbetegedések nem okoznak komoly tüneteket, csak a számok tűnnek ijesztőnek. Fingers crossed. Emellett nyomják a vakcinát teljes erővel, hogy a fiatalokat is mielőbb be legyenek oltva.

A kenyér rendelésem is visszaesett egy csöppet, több telepbeli család is nyaral, az augusztusi Bank Holiday fogja lezárni sokuk vidéken töltött szabadságát. Jól időzítettek, ez a hétvége, s az elkövetkező hét melegnek ígérkezik. Eső csak elszórva, a tengerpartok tele fürdőzőkkel, Bray-ben a parton folyik az élet, rengetegen fürdőznek, s Brittas Bay is csurig... V. egyik nap elment ebédért, s jelentette, hogy a környező utcákon csupa könnyű ruhába öltözött nő mászkál, mintha a Földközi -tenger partján lett volna: mediterrán hangulat, vidáman rohangáló gyerekek itt is, a telepen, mindenki élvezi a napos időt. Csak a virágok pihegnek. Állítólg pénteken lesz egy kis eső.

***

Múlt hét végén nekiestem a kertbéli, magát fának álcázott bokor felnyírásának. Rémlett, hogy a szerszámos dobozban van egy kicsike fűrész, azzal éppen beférek a 'bokor' törzséhez, a sűrű ágak közé, s lefűrészelhetem azokat az ágakat, amelyek mélyen belógnak a kert fölé, s árnyékolnak. A puha, lehullott levelek-borostyánok miatt kicsit fura volt a kissé billegő létrán állva, hangoskönyv kíséretében húzni-vonni a fűrészt, de viszonylag rövid idő alatt sikerült levágnom néhányat a nagyobb ágak közül. S közben, az alacsony falon/kerítésen átpillantva az is kiderült, hogy a szomszédék velünk határos szobája amolyan dolgozószoba, s nem az ikrek hálószobája - így esténként a fürdetéskor előadott síráson túl már nincs zaj, mert nem ott alszanak. Hurrá!

Nagyon büszke voltam a fegyvertényre, hogy a törzshöz egészen közel sikerült levágnom a hosszú ágakat, amiket majd át kell lódítanom a falon túlra, ki a gyepre, aztán elvisszük őket a közösségi kert melletti halomra, ahonl majd a telep kertésze ledarálja őket egy faaprítóval. Közben átláttam a fallal körülvett kertbe is, ahol a vártnál alacsonyabban fekszik a szedres réteg, oda majd alaposabban is benézek. Büszkén mutattam V.-nek, hogy a kurta kis fűrésszel mit értem el, ő pedig jót nevetett rajtam, ugyanis a szerszámosláda fémfűrészével estem neki az ágaknak... Kit érdekel, nem tudtam, hogy ez a kurta, ám remekül működő kis fűrész fémre van kitalálva. Viszi a fát, ez a lényeg!

Vár rám még a borostyán ujjnyinál vastagabb ágainak levágása, s a falról való lepucolása is. Mint egy szolid, mindent befonó, vaskos réteg, úgy ül a fal tetején, rajta meggyűlve a lehullott levelek tömege... Ha a piaci kertészeknek emlegetem a borostyánt, arcukra kiül a gyűlölet: mélydégesen megvetik a mindenhová befurakodó, felkapaszkodó, gyorsan növő, és nehéz borostyánt. A madarak ellenben szeretik, ősszel, amikor érnek a bogyók, nagy zabálás folyik az ágak között.

***

A madáritató/fürdető továbbra is roppant szórakoztató, annyit meséltem róla, hogy Trish is kirakott egyet a kertjébe, s egyelőre csak egy erdei galamb jár oda inni. Aminek már nevet is adott, Percy. Különösen akkor szórakoztató, amikor a cinke család jön rá, s nagy fürdőzést csapnak, kettesével, vagy egymás után, s utána a kis család csapzott tollasan felül az ágakra, s ott szépítkeznek-szárítkoznak. A madáritató macskaitató is egyben, a minap rajtakaptam Mancit, amint hosszan lefetyel belőle. Nem árt tisztán tartani, s naponta cserélni benne a vizet, hamar bekoszolódik. Egy ideje egy pirók pár is jár a kertbe, a hímnek szépen világít a vöröses mellkasa, őket is láttam már fürdeni.

A mókus miatt az egyedi, házi készítésű madáretetőmet visszaraktam a kis kerti asztalkám tetejére, mert oda nem kapaszkodik fel a mókus, túl közel van az ablakhoz, s alighanem fél. Az asztalka pedig a munkaszobám ablaka előtt van, így munka közben láthatom a jövést-menést, a néha fellángoló területi vitát a vörösbegyek és a cinkék között. A pirókok mellett jön még rá szürkebegy, ökörszem, rigó, szőlőrigó... Nagy az élet. Sőt, egyik nap, munka közben megláttam egy egérkét, amint megpróbált felkapaszkodni a fém asztalka íves lábán magáig az asztal tetejéig. Az első akadályt sikerrel vette, s sikerült felérnie az alsó szintig, de amikor a kifelé hajló lábon próbált továbbkapaszkodni, s egyik lábát megakasztani az asztal oldalán, kudarcot vallott, s némi kepesztés után visszaesett a földre. Jól kinevettem szegényt. Utána már csak a terasz cserepei között láttam rohangálni, el-elfutva a földre rebbenő madarak elől.

***

Manci, mint egy óramű, vár reggelente, séta előtti reggelire. Sőt, újabban gyakran tovább nyávog, miután befalt egy-két adag száraz kaját. Jön utánam, dörgölődzik, s lassan, de leesett, hogy ilyenkor bundakefélésre vár. Gondolom, a bőven vedlő szőre alatt viszket a bőre, s jól esik neki egy alapos tisztogatás a merev szálú, de puha kefével. Mivel a szőre ezerfelé száll, s főleg az ablakra szokott tapadni, vagy a cserepes rózsa ágaira, ezért kezemben a kefével elcsábítom az ajtó előtti sövény túloldalára, a gyepre. Ott aztán forgolódhat, hol a jobb, hol a bal oldalát kínálva fel a kefének. Maroknyi szőrt szokott összegyűjteni a kefe minden alkalommal. A múltkor már láttam, hogy az egyik szomszéd furcsálló pillantást vetett kettősünkre, amikor ment el dolgozni, s én éppen a hosszan elnyúlt macskatestet dolgoztam meg a kefével. 

Hogy Manci mit fog csinálni, amíg szabadságon vagyunk, nem tudom. Az új szomszédokkal nem vagyunk annyira jóban, hogy etetésre kérjem meg őket. Most azon dolgozom, hogy leszoktassam Mancit arról, hogy hazahozza nekem az áldozatait s hangos vernyákolással hirdesse az ajándék megérkeztét. Elkövettem azt a hibát, hogy korábban azonnal kimentem a vernyákolásra ("úgy hallom, megint kaptál valamit" - szokta jelenteni V.) s eltakarítottam a tetemet. Most várok egy fél órát, s amikor már Manci továbbállt, akkor takarítok. Nincs jutalomfalat (korábbi hiba!), nincs szörnyülködés. Tegnap két bébiegér teteme várt félóra eltéréssel. Összeszorított szájjal vártam, amíg Manci újra eltűnt az előkertből, s aztán szedtem össze őket. V. szerint, mire visszajövünk a szabadságról egy nagy halom tetem fog érni a napon az ajtó előtt, alaposan kiakasztva Trisht, akit - mint mindig - a virágok öntözésére és a postaláda ürítésére kértünk meg.

Alternatíva, hogy Mancinak feltűnik majd a rendszeres kajaforrás megszünte, s megeszi őket. Reménykedjünk.

***

Tegnap korábban keltünk, s leautóztunk Cork-ba, találkozni V. egy régi kollégájával, s japán feleségével. Hiroko-val, akinél egyszer japán főzőórán voltam. A hozzájuk közeli hotelbe tervezett ebéd nem sikerült, már akkor sejtettem, amikor beálltunk a hotel parkolójába, ami tele volt. Ugyan hivatalosan nem szabad még vendéglőkben enni, zárt helyen tilos, de ha valaki a hotelben megszáll, vagy oda bemegy, akkor ehet a hotel éttermében. Tudom, semmi logika nincs benne! 

Tehát ott a vendéglőben nem volt hely, ezért ők azt javasolták, menjünk át a folyó déli oldalára, ahol gyakorlatilag egy ipartelepen, egy hatalmas hodályban volt egy piac, ahol főleg kaját árultak. Találtunk árnyékos parkolót, s a Lee folyó partján sétálva a ragyogó napsütésben mentünk az egykor hétvégi, most már minden nap nyitva tartó piac felé. Fedett helyen számtalan kis stand, a vegán kajától kezdve a csirkesütőig, pizzásig minden volt. Élő zene szórakoztatta a nagyérdeműt, de aki inkább beszélgetett volna, az kint talált ülőhelyet, kecskelábú asztalok mellett, itt-ott fák árnyékában. Odabent inkább csak hordók mellett álldogálva lehetett enni. Nagyon tetszett a hely, kicsit olyan volt, mint Lisszabonban a Time Out market, csak nem annyira szofisztikált, s nem a helyi vendéglők standjait lehetett látni, hanem kézművesek és kis vállalkozások, helyi termelők standjait. Tele volt, természetesen, de még így is találtunk egy árnyékos asztalt, ahol leülhettünk, beszélgetni a terveikről, apróságokról. Nagyon régen nem találkoztunk.

Kaptam egy shiso növényt, ezeknek vannak azok az élénkzöld levelei, amit húsok mellé raknak a japán vendéglőkben, vagy apróra vagdosva rakják rizs tetejére. Mi annak idején először dekorációnak néztük, amig ki nem derült, hogy ehető. Érdekes illata, íze van, szerintem nálunk csak salátába fog kerülni. Hirokonak 29 növénye van, magról nevelte őket, s kicsike lakásuk ablakpárkányain laknak, félbevágott műanyag palackban. Mindenhez eszi! 

Jut eszembe, hosszú érlelés, sok-sok javítgatás után elkészült a családnak tartogatott japán útinaplóm, ezúttal kinyomtatott példányban. Az online naplót ezen a felületen szó szerint éveken át csiszolgattam, egészítgettem ki, amikor éppen ihletem támadt. A fotók beillesztését egy idő után meguntam, megtörte a lendületet, s nem volt valami gyors folyamat. De amikor megérkezett a kinyomtatott példány, igen boldogan nézegettem. Jól mutat a polcon, jó lesz belelapozgatni, ha éppen nosztalgiázni akarnánk.