Függöny!

Ma függönyt vadásztam. Ez megint egy olyan dolog, amihez türelem kellene, amiből nekem kevés van, de végre megpróbálkoztam vele, mert a minap este letérdeltem nem messze az ablaktól, hogy bekapcsoljam a fényeket, s a hideg huzat marokra fogta a hájamat a derekamon. V. már korábban is panaszkodott, hogy érzi a lábán a hideget... Aranykezű Róbert rakott fel karnist, de most jött el igazán az ideje, hogy valamit akasszunk is rá, valamit, ami véd, s kint rekeszteni a kiváncsi tekinteteket.

Ugyanis a Lazacékról elnevezett boltban kapott elegáns és remekül működő roló csak szemközt takar, kétoldalt ott van még két ablak, amit ellenben nem takar semmi. Szóval, húz be a hideg. Ezért ma, amikor már kinyitottak a boltok, s elindult a szokásos kiárusítási mizéria, gondoltam, levadászok egy - hozzáértők által ajánlott színű - függönypárt.

Függöny az volt. Mindenféle színű, négy-ötféle hosszban. Még olyan árnyalatút is találtam, mint a kanapé, el is játszadoztam a gondolattal, hogy olyat veszek, az ajánlott szürke vagy bézs helyett, ha azokból nincs hosszú. Igen ám, de... egyik sem volt olyan hosszú, mint amilyen kellett volna. Minden megakadt 230 centinél. Amikor végül említettem a hölgynek, hogy nekem minimum 240 de inkább 250 cm hosszú kellene, a hölgy eltátotta a száját: olyan magas ablak? Nem ajtó lesz az? 

Édes egyetlenem, hát csak tudom, hogy ajtóval van-e dolgom, a saját (bérelt) lakásomban? Persze, hogy ablak. Esetleg kinézte belőlem, hogy valami flancos villában lakom, ahol még vannak ilyen égbe nyúló ablaktünemények, amire nem elég a máshova passzoló 230 cm hosszú függöny. 

Nem tudnánk lejjebb rakni a karnist? - Így ő. Ha lejjebb rakjuk, már belelóg az ablakbenyílóba, Aranykezű Róbert a lehető legalacsonyabbra tette, de attól a 230 cm még nem lesz elég...

Aztán felcsillant a szeme, s mutatta, hogy végül is van 3 modell, ott fent, ni, s felmutatott a hétköznapi függönyök feletti sorba, no, azok 270 hosszúak. Én is felnéztem, reménytől csillanó szemmel, aztán le is hervadtam azonnal, mert azok a fenti függönyök mintázatuk alapján még egy velencei kupiba is túlzásnak minősültek volna. Hiába voltak béleltek, hőt bent tartó, hideget kirekesztő vastag függönyök, a mintájuk borzasztó volt.

Még egy darabig simogattam az anyagokat a boltban, megfontoltam, hogy esetleg kipróbálom a függöny, huzatpárna kombinációt, de sejtettem, hogy V. húzná a száját, miszerint ez ronda, hogy nem ér a padlóig a függöny, hanem alatta egy keményre tömött párnaforma tartja kint a hideget, s azt reggelente pakolgatni kell... Tényleg elég amatőr megoldásnak tűnt. Így inkább csalódottan hazamentem. Jöjjön a netes vadászat.

Megnéztem az IKEA választékát, ott éppen a szélesség a gond, nekünk 150 cm kellene, nekik csak 145 a legszélesebb, ellenben mindegyik függöny 250 cm hosszú... csendesen téptem a hajamat. Marks and Spencer (alias Marks and Sparks) szintén csak 230, sőt 229 centi hosszúra engedi a függönyeit... Lazacékat meg sem mertem nézni, mert ott biztosan kapok széleset, hosszút, de vagyonért, de V. célzott rá, hogy most ilyesmire ne költsek pénzt. Akárhol néztem, valami nem passzolt. Vagy jó volt a méret, de vékony az anyag, vagy gond volt a mérettel és tetszett az anyag... 

Ha minden szakad (hahaha), marad az IKEA, januárban, majd feszesre húzzuk azt a nyamvadt függönyt...

Az ünnep vége

Ma meglehetősen morózusan ébredtem, ugyanis a falszomszédék bulit tartottak, ami belenyúlt az éjszakába. Malmozva feküdtem, semmilyen hangtompítós trükköm nem működött, már komolyan azon voltak, hogy fürdőköpenyesen átmegyek, amikor végre csendesedni kezdett a vendégsereg.  Csak hallgattam a zajokat a másik oldalról, egyik wc-lehúzás, ajtócsapódás, röhögés, zörgés a másik utén, míg V. szerencsére édesdeden aludt. Neki ma már munkanap volt, egyedül húzta az igát a Félcsöcsűnél. Sokáig aludtam, de nem esett jól, így megtoldottam egy délutáni szunyával - s a pokolba kívántam a tegnapi összes vendéget. 

Akárcsak a falon túl, a kertben is nagy volt a járás: jöttek miniék, Európa két legkisebb madara, az ökörszem és a királyka. Előbbi az egészen sekély kis tálka vizében fürdik, míg a rigók a mélyebb, nagyobb tálat szeretik: még ilyenkor, az alig +2 fokban is megfürdenek. Jöttek a szarkák, s megpróbálták lerángatni a cinkék zacskós eledelét, de odacsavaroztam az etetőhöz, mert tudtam, hogy mire számíthatok. A cinkejárás folyamatos volt egész nap, fenyőcinke, széncinke, kékcinke... S sajnos, egy patkány is megjelent, végigrohant a falon, s a shed mögé vetette le magát, amikor rányitottam az ajtót... úgy tűnik, valahol átjár a falon, vagy beásta magát a kis shed alá, mindenesetre rekordidő alatt tud eltűnni.A  hidegfront miatt jelenhetett meg újból, nem láttam patkányt hetek óta.

S bár elmúlt a Karácsony, a fényeket azért még felkapcsolom estére, az ajtón lógó koszorún is, s a kis fenyőfán is, újévig. Az ablakban kivételesen a megfelelő időpontban virágzik a karácsonyi kaktusz, amelyik néha húsvéti kaktusznak képzeli magát. Az orchidea két nehéz száron tartja a virágait, vigyázni kell, kitámasztani, különben feldönti magát. Nemrég vettem egy cserép vitorlavirágot, elvileg jó penészes helyiségekbe, s tessék, ma kiderült, hogy virágot hoz. Az ablakpárkányon lakó díszciklámenek is rendületlenül virágoznak,és a kinti fal mentén futó csőre felfuttatott Dipladenia is virágzik, nem fagyott el, eddig nem, pedig voltak igen hideg éjszakák, itteni mértékkel legalábbis.

A hétre egy nagy feladatom van, köszönetsütiket sütni az Olaszautósok Írországi Klubja tagjainak, aki a múltkori Tipperary-ben esett baj idején olyan nagyon segítőkészek voltak, s nem hagytak minket buszozni. A Moha-féle fahéjas, mandulás süti fekete-fehér változatával fogok kirukkolni, külön adagokat készítve azoknak, akik hazahoztak minket, s Pat-nek, aki azóta Popsika (vagyis most már Tommy) tulajdonosa. A klub pénteken karácsony utáni ebédet tart Kilkenny-ben, ahová, mint amolyan olaszautó tulajdonos, most le fogok menni Julie-val, teljesen egyedül (!), mert V. dolgozik, s különben is, ő már németautó tulajdonos. 

Tegnap este mesélt egy érdekeset a klub nevével kapcsolatban, amely angolul az ICCI (Italian Car Club Ireland) névre hallgat. Pár éve megkereste őket az Írországi Iszlám Kultúrális  Központ (Islamic Cultural Centre of Ireland), hogy nicsak, az ő szervezetüknek is ICCI-re jön ki a rövidítése, s ez így nem lesz jó. Engedjenek az autósok, mert az övék a rövidítés, azt az autósok jogtalanul használják. Nem tudom, hogy a autóklubosok mit válaszoltak, de aligha engedtek... mert még mindig ICCI a rövidítésük, minden rendezvényen, szórólapon, matricán ez szerepel.   

Nem tudom, milkyen lesz az autózás, mert éjjelre havat mondanak, s szombatra vihart. De azért rmegpróbálok lemenni.

A problémás pandoro

Azt hiszem, eleget áradoztam korábban már a pandoróról, az északolaszok híres karácsonyi "arany kenyeréről", jöjjenek a rideg tények. Ha valami extrára van szükségem, az angol családi válalkozásként működő Bakery Bits nevű céghez fordulok, ahonnan cserébe rendszeresen küldenek recepteket, nem is annyira rejtve a célt, hogy még több, náluk kapható érdekességet vegyek. Így amikor megérkezett a pandoro receptje, bentlakó péküktől, Vanessa Kimbell-től, akkor ott fel volt sorolva, hogy szükségem lenne kettő (!) pandoro sütőedényre, ami magas, csillag alakú alumínium forma, kanadai vagy ahhoz hasonlóan sikérben gazdag, kenyérhez való olasz lisztre, cukros-tojásos tésztát szépen emelő spéci porított élesztőre, és vaníliaporra, s szórócukorra, ami nem olvad el a sütin, s nem rántja le magával a csomagolás. 

Sóhaj...

Ezek híján nekiálltam helyettesítőkkel elkészíteni a pandorót. Kanadai lisztet tudtam itt is venni, az északi útnak köszönhetően. Sima porított élesztőt használtam, vaníliakivonatot por helyett, szilikon tortaformát és egy fémformát a hagyományos sütőedény helyett, amitől főleg a súlyos ára tántorított el, s tudat, hogy évente alig párszor hasznlnám csak. Így visszanézvést ez jó döntés volt, a piacon két pandorót adtam csak el, tetszett nekik, megcsodálták, elfogytak a mintafalatkák, de mivel ismeretlen számukra, nem vettek többet, mi ettük meg mind, vagy elajándékoztam őket.

A recept hosszú, nagyon hosszú, de akit érdekel, annak leírom, most inkább a sütés közben tapasztaltakat közlöm.

Az első próbálkozásom felét egy szilikonedényben sütöttem ki, a maradék tésztát egy magas peremű ún. panettone formában. Az első adagot frissen sütöttem ki, a másodikat hagytam érni a hűtőben, s alighanem nem lett egészen szobahőmérsékletű a sütés előtt, mert alig emelkedett meg, s elég tömör maradt. Az első adag csodásan feljött és hiba nélkül fordult ki a cifra mintából. Öröm volt enni, laza, de nem túl levegős tésztája lett, ellenben kalácsként szakadt-foszlott, és illatozott. Egy hétig friss maradt nylonba csavarva, igaz, a végén már melegíteni kellett kicsit.

(Kedvenc olasz vendéglőnk egyik szakácsa, Rebecca elmesélte, hogy hagyományosan a pandorót kikapcsolt tűzhelyen, vagy radiátoron langyosítják meg, ott ül, amíg vacsorázik a család, aztán a vacsora után langyosan vágják fel, s különféle öntetekkel tálalják a pandorót. A mini pandorókat keresztben több szeletre vágják, s a szeletek közé töltik az öntetet, minden szeletet elfordítanak egy kicsit, így kissé karácsonyfaszerű lesz a csillag alakú sütemény.) 

A második adag a fémedényben nem lett jó, mármint ehető volt az is, de nem volt levegős, s kudarcként könyvelem el, hogy alig emelkedett meg. Tovább kellett volna hagynom melegedni az edényben kisütés előtt...

Idővel megérkeztek a Bakery Bits-ből a javasolt belevalók, így más úgynevezett ozmotoleráns élesztővel dolgoztam, amely bírja a sok cukor, tojás, vaj jelenlétét, s valóban, kettő helyett három pandoro jött ki az adagból, de ezek annyira levegősek lettek, hogy rendkívül hamar kiszáradtak, míg az előző változat a sima élesztővel hosszan eltartható volt. A bio vanília por íze csodás, a szicíliai narancsolaj magáért beszél, bár V. furcsállta az ízét: azt mondta, van egy furcsa, nem kellemetlen, de szokatlan utóíze, amikor belélegzi. Meg akartam bolondítani egy kis panettone aromával, amiben citrusolajok és bergamot van, de nem jó ötlet, nem passzol hozzá. 

Végkövetkeztetés: az élesztő lehet sima mezei, jobb "bélzetet" ad, hogy Limara kifejezésével éljek. A narancsolaj kell bele, s érdemes szilikonformában sütni. A kenyérliszt muszáj, hogy az legyen, minél dúsabb sikérben, annál jobb. Nekem nem jött be az egy éjszakás érlelés, saját hibámból. Lehet, hogy a hagyományos az a csillagforma, utalva az Alpok havas csúcsaira, de szerintem süssük úgy - ha nem akarunk hagyományoskodni - mint egy kalácsot, akármilyen cifra szilikonforma jó hozzá, amibe belefér fél kg tészta, s bőven van benne hely a dagadáshoz, mert dagadni, azt nagyon fog.

Az út Loláig

Amikor elsóhajtottam magam, mert Popsika otthagyta az uramat az út mentén, hogy kellene egy megbízhatóbb kocsi, ami nem "project", amihez nem kell úgy felkutatni a szerelőt mások ajánlásai alapján, amibe nem kell valami már nem gyártott, az utolsó (lehetőleg más szigeten, kontinensen fellelhető) alkatrész, akkor nem sejtettem (vagy csak kicsit), hogy mit kérek.

Szinte azonnal, mintha csak a beleegyezésemre (engedélyemre?) várt volna, nekiugrott az internet világának, s mire felriadtam, máris eladó autók képeivel lett tele a képernyő, mindig nyitva volt egy ablak, ment a vita, hogy akkor mit? Törekedjünk a legjobbra, amit megengedhetünk magunknak, vagy csak valami áthidaló megoldás legyen, míg a legjobbra, a vágyottra (Alga Romeo Giulia) össze nem gyűlik a pénz részvényekből, két eurósokból, kemény munkából? A közeli Cars and Coffee talállkozóknak hála, körbejárhattam az alternatívaként szóbajött Mazdákat, azok SUV és szedán változatát, egyik szebb és drágább volt mint a másik... Majd hirtelen Volkswagenek tűntek fel az ablakokban, s megjelent néhány erős versenyző: VW Golf GTI. Mert abban hiába reménykedtem, hogy a következő autó "sensible" lesz és hétköznapi, miért is gondoltam ilyesmit, az uramat ismerve ez felesleges volt. Neki olyan kell, amiből nem jár sok az utcán, és egyedi.

Körbejárta a környező és távolibb megyék eladásra váró összes GTI-ját, összesen hatot nézett meg, ötöt vezetett, és tizeneggyel próbált kapcsolatba kerülni, akik közül páran nem is válaszoltak a megkeresésre. Sőt, még az északi városrészbe is felmerészkedett, találkozni egy rejtélyeskedő emberrel, akitől kissé lesápadva tért haza. A magát Keith-ként, majd Kevinként aposztrofáló eladó nem volt hajlandó pontos címet megadni, hogy hol a kocsi, ráadásul egy félreeső telep végén kötött ki V. olyan házak és kertek között, ahová egyébként nem merészkedett volna be. Az autóról nagyhirtelen kiderült, hogy nincsenek meg fontos papírjai, s hiába volt jó állapotban és rendelkezett vonzó külsővel, s gyanúsan kedvező árral, valami nagyon nem stimmelt körülötte. V. aggodalmaskodott, hogy ő ellenben pár fontos adatát megadta az embernek, s az vajon nem fog-e feltűnni itt, esetleg a haverjaival, hogy szert tegyen Popsikára... A fickó nemeges válaszunk után még megeresztett pár sms-t, mondván, látja, hogy V. komoly érdeklődő, s bizony, nagyon szívesen eladná neki a kocsit, s még egy csöppet az árból is engedne... Aztán végre kikopott az életünkből, nem kis izgalmat okozva, s a kocsi is eltűnt a hirdetések közül.

Egy alkalommal északra mentünk fel, némi vásárlással egybekötött kettős autónézésre. Nekem ez fel sem tűnt, de az első fickó egy parkolóban találkozott velünk, s bár kedves, nyílt tekintetű embernek tűnt, az azért zavaró volt, így utólag, hogy mintha titkolta volna a velünk való találkozást. Az autó remek állapotban volt, de nem volt napfénytetője. Mentünk volna a következő helyre, mire a fickó közölte, hogy tegnap este eladta a kocsit. Mibe került volna küldeni egy sms-t erről... Csalódottan indultunk volna az áruházba, amikor kiderült, V. a másik megnézett autóban felejtette a kabátját és a kocsikulcsokat... Üldözőbe vettük az embert aki megint csak a lakásától távolabb várt ránk, mintha félt volna, hogy kiderül, hol lakik, vagy hogy látják, hogy egy köztársaságbelivel üzletel?!

Később egyébként engedett volna egy keveset az árból, de V. elmesélte neki, hogy itt még fizetni kell egy importadót is, ami igen csak megdobja az árat, s bár értékeljük a kedvességét, ez nem segít rajtunk, sajnos. 

A bánatunkat vásárlásba fojtottuk, ami remekül sikerült, mert a Lisburn-i Sainbury-ben csuda klassz dolgokat kaptam, amit fel tudtam használni a pandoro sütésnél (kanadai lisz), a házak díszítésénél (dekorcukrok, előre mintázott cukorhóemberek stb.). Amúgy idén végül 12 ház készült, az utolsóként befurakodó megrendelésekkel együtt.

Egyszerre csak hangosabban sóhajtozott az uram, hogy megtalálta az autót. Ekkorra már túl volt egy Kildare melletti kocsi megtekintésén, amely igen jó lett volna, de húzósnak bizonyult az ára. Amikor kiderült, hogy a kinézett kocsi Angliában van, csak forgattam a szemem: hiába elfogadhatóbb a kocsi ára, arra rájön még a komp/repjegy ára, no és az AA általi átnézetés költsége. V. egyre nagyobb lendületbe jött, A kocsi képe most már folyton ott volt a képernyőjén. 

Az AA átnézte, küldött róla igen részletes jelentést, s V. már naponta váltott emaileket az eladóval, aki a Gurdeep névre hallgatott. Közben ment egy kis adok-kapok azzal a garázzsal, szereldével, amelyik utoljára dolgozott (mint kiderült, rosszúl) Popsikán, s semmilyen felelősséget nem voltak hajlandók elismerni, még azután sem, hogy Popsika új tulaja, aki autószerelő, tételesen felsorolta, mi mindent barmoltak el az autón szerelés címmel. A Rathdrum-i FIAT szereldéről van szó, ahol egy szimpla olaj- és injektorcseréért 800 eurót kértek el, s azt is elszúrták. 

Aztán felgyorsultak a dolgok, s mikor már sokadszor kérdezte V., hogy megveheti-e, amikor már majdnem sikoltoztam, hogy veddmármeg, no, akkor végre letette a foglalót, s elkezdődött a pénzezés. Megíratta a csekket a bankkal.Összepasszolni az odarepülést, a megvételt, a visszakompozást, nem volt egyszerű, de sikerült, sőt, Gurdeep felajánlotta, hogy elviszi V.-t a reptérről a kocsihoz. Még bonyolította  a dolgokat, hogy közben egy vihar közeledett a sziget felé, így várható volt, hogy a) nagyon nagy hullámzásban fog hazakompozni, b) törlik a járatot, s másnap nem tud dolgozni menni...

Én itthon izgultam, mire kaptam egy telefonhívást Gurdeep-től, hogy ő ugyan a reptéren van, de hol az uram? Telefonszámcsere, megoldották. Aztán jöttek az sms-ek V.-től, hogy megvette... hogy úton van barátaink háza felé egy kis látogatásra. S aztán elindult haza. S onnan már se kép, se hang, de megérkezett, csak úgy esett be a kompra... Ahogy azt már lentebb írtam, izgalmas éjszaka volt, a vihar közeledte miatt...

Volt némi bonyodalom a csekkel, mert Gurdeepék rossz cégnevet írattak rá... Kezdődött a fizetési bonyodalom előlről. Másnap Gurdeep számos, egyre ingerültebb emailben követelte a pénzét, mert amolyan kőfejű angol szigetlakóként nem tudta elképzelni, hogy a banki átutalás tarthat több napon át is, s nem pár óra mint náluk. (Közben érik egy bankváltás, mert amit a Bank of Ireland munka címén mindenféle díjak ellenében művel, az tényleg kritikán aluli.) Végül a pénz megérkezett, azóta már a legtöbb papírmunka is elvégezve, s az újonnan keresztelt Lola végre ír rendszámot is kapott.

Minden luxussal felszerelt, ahogy azt már említettem. Simán vált, nagyon kényelmes, és ebben a hideg időben a fűthető ülés igencsak jól jön. Tegnap új karácsonyi tradíciót akartunk kezdeni, mondván, áthajtunk a hegyeken Glendalough-ba, s teszünk egy nagy kört, látványos erdei utakon... amiből az lett, hogy az első megállónál eleredt a hó, s Sally Gap-hez érve már V. aggodalmaskodott, hogy a nyári vacak gumik (még nincsenek lecserélve) nem fogják bírni a lejtőkön... Így a tábláknál jobb helyett balra fordultunk, s lassan ereszkedve inkább hazajöttünk, s szolid karácsonyi ebéddel töltöttük az időt, s nem a ködös-havas erdőkben kerestük azt a bizonyos karácsonyfát, amit évekkel ezelőtt díszített fel valaki...

VÉGE!

Ma délután 3-kor leszállítottuk az utolsó tortát, utolsó sütiket.. VÉGE!!! Most már semmi megrendelés nem várat magára, kidobtam a cukormázakat, a halomban álló édességcsomagoló papírokat, cukorkáspapírokat, amiket elhasználtam a házakhoz... egyik édes történet a másik után, a könyörgő apuka sztorija, aki a kávézóban állította, hogy a baker (mármint én) biztosan nem mondana neki nemet, s tudja, hogy már lezárták a rendeléseket, de neki KELL egy ház... ha megcsinálom, akkor fizet egy 10 eurós adományt egy általam választott jótékonysági szervezetnek... Visszahívtam, mert bökte a csőröm, hogy ez ki, a neve nem volt ismerős... A sztori vége az volt, hogy igen, csináltam neki házat, mert tényleg rendelt már tőlünk pár éve, ő pedig az itteni állatvédőknek fizetett 10 eurót, a ház elég súlyos 61 eurós árán túl (amiből 45 az enyém, ugye).

Szóval elkészültem. Mindennel. Nyögve, késő éjjel, könnyező szemmel, de elkészültem. Bedobtam miden lelkesítőt, amit tudtam, zenét, teát, illatos gyertyát verbéna illattal... V. már régen az ágyban szunyókált, én még dekoráltam, csomagoltam. A fodrász ajándéksütiket kért, cserébe 3 alkalommal fog majd fodrászolni. Csereügyletünk kicsit agyoncsapta az időbeosztásomat, de megcsináltam. Maradtak még mini házrészek, így sikerült az utolsó pillanatban 4 mini házat összeraknom, zajos szomsédék gyerekeinek, és azoknak a szomszédoknak, akik küldtek üdvkártyát. 

A lakás... mint amit bombatalálat ért. Por, morzsa, pihék, kosz, vasalásra váró ruhák... V. tegnap összeporszívózott, felmosott, míg a piacon az utolsókat rúgtam. Nagy tömeg volt, pár szeleten kívül mindent eladtam. Kenyér is szépen fogyott. Még tartozom Lola beszerzése körüli kalandjaink leírásával, amikor egy északír autó megnézése után vásárolni mentünk, s sikerült olcsón kanadai lisztet vennem a pandoro-hoz, ami nagyon szépen dagadttá varázsolja a kenyereimet. Igen szépre sikerültek, az utolsó piaci napra.

Mit mondjak... hulla vagyok. Túl a hideg húsból álló vacsorán, forró whiskeys-mézes italt kortyolgatva, lazítok. Vége időm lesz végigolvasni az ajándék könyvet, a születésnapomra rendelhettem, még tavasszal. Korlátozott példányszám, egy prérifarkasról szól. Egy régi lakótársam küldte egyszer a linket, hogy nekem tetszene... tetszett, valóban, s ott ragadtam. Tíz év után egy könyv kiadása mellett döntött Shreve, a périfarkas nevelője, gazdája. Annyi könyvet nyomtak, plusz pár példány, ahányan befizették az árát. A könyv csodás, a képek nagyon szépek... ez a nő olyan életet él, amilyet, ha nem lennék egy lusta disznó, én is élnék. Természetben, állatok között, nem foglalkozva olyan hívságokkal, mint puha ágy, és alkalmazott lét, és rendszeresen bevétel.

De mivel kell foglalkoznom, ezért most néhány nap csend, aztán majd jönnek az állatos sütik, a férj ötlete alapján pulcsiba öltöztetett állatok, mert elvégre tél van,,, bár odakint 14 fok, de tél van a naptár szerint... 

 Hálószoba-részlet, Giczy-festménnyel

 Ajtódíszünk, Simona, piaci kolléga munkája

 Utolsó pillanatban vásárolt cserepes fácska, fényekkel

S egy szép dal, ünnepekre, mindenkinek, aki elveszített valakit az idén. 

Boldog Karácsonyt! - Nollaig Shona! - Merry Christmas!