A kocka el van vetve

No, szavaztam. Nem ment zökkenőmentesen. A szavazókártyáról kellett volna kitalálnom, hová is kell mennem. "An Scoil Chualann" - ebből csak annyi jött le, hogy iskolaépület. De hol? Melyik? A telefonkönyv sem volt bőbeszédűbb: címként annyi van csak megadva, hogy Vevay Road. Ami jó hosszú. Miért nem néztem meg a neten? Megnéztem. Ott Putland Road-ot írtak, s a térképen még csak véletlenül sem volt jó helyen a nyíl.

Ahogy már írtam, volt egy halvány - mint kiderült, téves - sejtésem, melyik iskola lehet az. Reggel, szállításkor kinéztem a szemem, hogy hol a Polling Station tábla, az majd segít odatalálni. Míg a belvárosban hatalmas feliratú táblák voltak kirakva, addig Bray-ben kinézhette az ember a szemét, mire egyet is meglátott. A kinézett iskola is egy falatnyi táblával volt csak jelölve. Az épületen, amit én nem tudtam elolvasni az útról, a sasszemű V. látta meg. Aki kellemesen elszórakozott az izgalmamon, holott egyszerűen csak nem akartam kódorogni a szavazókártyámmal a kezemben, mint egy tudatlan blown-in - ki szeret bénáskodni?! Senki.

Persze, nem volt parkolóhely, kerengtem egy sort, aztán ügetés a sulihoz. Booth 5. Good morning, nyomom a nő kezébe a kártyám, a jogosítványom, nézi a listát, nahát, maga nem ide van beosztva. Oh, really? Hát hová? Az An Scoil Chualann-ba kell mennie, tudja, az iskola fent a domb tetején...? A templomnál?

Kösz.

A templom parkolója tömve, de azért sikerült becipőkanalaznom Focist két autó közé. Hol lehet az iskola? Mivel mások már határozottan elindultak egy bizonyos irányba, követtem őket. Kicsi fakapu, rajta a felirat... aha, szóval ez a suli! Jól eldugva a templom mögé.

Bent nyújtom a kártyám, ellenőrzik, s mindjárt elbizonytalanodtak, mit jelenthet a listán a nevemnél az L betű. Mondom, segítőkészen, hogy csak a local election-ön szavazhatok, alighanem azt jelenti. De ők azért megnézik a kiskönyvben (legalább megtöri valami a hosszú nap unalmát). S valóban, tényleg azért volt ott a L betű. Nő kérdezi - csak a biztonság kedvéért - melyik országból is...? Mondom, Hungary, part of the EU since... OK. A mellettem álló bácsika barátságosan megkérdezte, hogy ez lesz az első ír szavazásom? Nem, mondom, második. S próbáltam szavazásban rutinos arcot vágni.

Kaptam kétféle papírt, barnát és kéket, helyi és megyei jelöltek sora, megyek a fülkébe, ahol már várt a kissé megkopott - ceruza! Amolyan középvastag ácsceruza jellegű valami, ezt már a múltkor is megcsodáltuk. Szavaztam, papírok összehajtva, aztán csókolom. Reméljük a legjobbakat.

Még ma reggel is volt brosúra az egyik helyi jelölttől a postaládában, aki főleg azzal próbált szavazatokat szerezni, hogy mivel szintén az estate-n lakik, de jó lesz nekünk, ha megszavazzuk őt, mert különös figyelmet fog fordítani az estate ügyes-bajos dolgaira. Is.

Amúgy a héten nagy mulatságot okozott nekem a szavazással kapcsolatban az, hogy a közelben lévő Kilruddery-ház és birtok ura, Lord és Lady Meath külön nekik felállított szavazóhelyiségben adhatják le szavazataikat. A birtok területén. Mivel valami csoda folytán a birtok területe Bray közigazgatási területéhez is tartozik, meg nem is. Így a birtokon élő Meath család tagjai - már aki oda van "bejelentve" -, valamint a birtokon lakó személyzet külön fülkében szavazhatnak, s mivel kevesebben vannak, mint 50, ezért a szavazatokat - a többivel ellentétben - privát fogják megszámolni. V. mondta, őszintén reméli, Meath-ék lesznek olyan jó fejek, hogy nem hagyják egész nap ott ülni a két biztost, hanem már reggeli után túlesnek a szavazáson.

Tegnap pedig az ország 19 szigeténak lakossága szavazhatott elsőként.

***

Megoldottuk a szúnyogháló gondját. V. kinézett egy ritka szövésű, viszonylag áttetsző függönyt, s felrajzszögezte a számgépszobában az ablak köré. Kis zsebet hagyott oldalt, így lehet nyitni-csukni az ablakot. Végre egész nap járhat a friss levegő legyek nélkül!

Tegnap pedig elémentem, s a közeli csendes kis átjáró bodzabokrait szüreteltük le közös erővel. Egy jó nagy papírszatyornyi összegyűlt. Egyelőre még feldolgozásra várnak a virágfejek, addig is betöltik illatukkal a nappalit.

Ezeket pedig még múlt héten alkottam. Ezt, és egy remekül sikerült almáspitét. Bodza weboldaláról vettem a receptet, és szerintem remekül sikerült (nincs link, priváttá tette a blogjait). Kicsi gondom volt a pite tetejére terítendő tésztalappal, azt majd még gyakorolni kell. V. örült, végre egy almás süti, amiben nincs apróra vágott dió vagy az itt kapható mixed nuts nevű keverék, ami jobbára földimogyoróból áll, amit ő utál. A tészta először igen omlós, az uram fel is panaszolta, hogy szétesik a kezében, 2-3 nap állás után azonba puhára összeérik az egész. Ma bevitte a maradékot az irodába, ahol csütörtökön, amikor szabadság után visszament dolgozni, felhánytorgatták neki, hogy üres kézzel érkezett.

Lehet, hogy elkapattam a fiúkat?!

***

Most pedig abban gyönyörködöm, ahogy zöldikéék sorban állnak a madáritatónál, s zsinórban fürdenek. Meleg van!

It's a boy!

Ma Susan barátnőm sms-ezett, hogy megszületett első unoká-ja, Cian. 2,5 kilós, megvan mindene, szüléssel sem volt semmi gond.

Susan lánya, Deirdre, aki múlt szombatra volt (elvileg) kiírva, tegnap reggel még elballagott a felújítás alatt lévő házukig, beengedni a mesterembert, hogy az feltegye a rolókat. Majd hazaballagott. Aztán úgy döntött, hogy bizony, neki szülnie kell, Luassal (!) bement a kórházba, és este 8-kor megszületett Cian. Ma pedig Deirdre hazajött a kórházból, minek ott lenni, amikor otthon is lábadozhat.

Nagyon örültem neki, hogy ilyen flottul mentek a dolgok.

Amikor telefonáltam, tele volt a ház a rokonokkal, pár futó szót váltottunk csak Susan-nal, majd megyek valamikor babanézőbe is (khm, fel kell készülnöm értelmes kérdésekkel), még valami kis ajándékot is kellene szereznem, a mamának főleg, mert ilyenkor mindenki a gyerek körül ugrál, holott a mama az, akinek a neheze jutott. S a papának, akinek valószínűleg ragyog a feje, mert fia van. Ötletek?

Vagy ne erőlködjek, s csináljam azt, amihez legjobban értek, és süssek valami finomat?

Nap, besüt

Semmi különös, csak megtetszett. Majd egyszer rendes géppel is megcsinálom. A késő délutáni napsütés éppen csak besüt (vagy betükröződik? ki tudja) a nappali ablakán, s megsüti kedvenc képemet a kandalló felett (régebben a ránk bízott, Csirke nevű papagáj próbálta mindig kidolgozni a kép akasztóját a falból). A kép téli látkép, egy Westport környéki romos tornyot ábrázol.

-3 kg, +10 km

Ennek a rendkívüli napos, száraz, kicsit szellős, jó időnek egyet-len hátránya az, hogy folyton bejönnek a nyitott ablakon-kertajtón át a legyek. Most, hogy V. is itthon van, nagy súlyt helyezek rá, hogy azonnal el is legyenek pusztítva (mélységesen idegesítik), arasznyira a laptoptól a fenyegető külsejű Vapona várakozik, a másik szobában egy már utolsókat lehelő, még Ede által ránk hagyott francia szpré, s valahányszor felhangzik egy dünnyögés, már talpon vagyok, s megyek ölni. A francia szprének egészen elfogadható illata van, a Vapona jóval rosszabb szagú, mint egy ócska szobaillatosító, mégis muszáj mindkettőt használni, ha békét akarok.

Már találtam egy weboldalt, ahol szúnyoghálót lehet rendelni... mert itt ez ritkaságszámba megy, s hálót "csak úgy", nem lehet kapni.

***

Tegnap részt vettünk a Flora Women's Mini Marathon-on. Bizony ám, mindketten. V. tervezte, hogy felveszi a hosszú, fehér copfokkal ékes Mikulás-sapkát, és így nőnek álcázza magát, de végül erre nem volt szükség. Minden gond nélkül jöhetett velünk, de rajta kívül nem sok (beöltözetlen) férfit láttam a tömegben. Aki beöltözött, azok aztán hihetetlenül néztek ki: egy magát Super Woman-nak álcázó, és két nagyestélyis ruhában kutyát riogató pasiról sikerült csak fotót készítenem.

Szombaton Trish elment egy nőknek való kiállításra, mert ravaszul ott lehetett csak begyűjteni a regisztrációt igazoló, kinyomtatott email ellenében a rajtszámokat. Mellé járt még egy nylonzacskónyi apróság, mindenféle brosúra, a fogamzásgátlási lehetőségektől a kisgyermekeseknek szóló weboldalig minden volt. Mellé pedig rengeteg kupon, termékminta (pl. kisebb flakonnyi testápoló), sőt, még egy doboz tonhal is került a zacskóba!

V. nemesen elvállalta, hogy hozza a holmijainkat a hátizsákban, így nem kellett a St. Stephen's Green-en* lerakni a cuccainkat. A külön erre a célra nyomtatott magazinból készültem fel, mint abszolút kezdő, vittünk extra pólót, kis törölközőt, hónalj alá kencét, de ezekre nem volt szükség. Ami kellett, és jól jött, az a naptej volt, egy müzliszelet (korgó gyomromnak), és az a két liter víz, amit szintén V. cipelt a hátizsák tevepúpjában: ez egy jókora műanyag zacskó, amelyet bele lehet csúsztatni a hátizsák egyik rekeszébe, vékony, hajlékony szívószálát pedig kis hurkokba csúsztatva ki lehet vezetni a hátizsák elejére, és így én gyakorlatilag menet közben tudtam inni belőle. Kicsit hülyén néztünk ki, elég félreérthető pózban ballagva, de kit érdekelt, a hűs víz kárpótolt mindenért.

Aggódtam, hogy fog-e nekem menni a gyaloglás, de persze, hogy ment. Büszke voltam, mert 3 év után ismét tökéletesen belefértem a remek, szellős, praktikus (NZ-n beszerzett) túranadrágomba, úgy, hogy egyáltalán nem szorított a derekamnál. A gyalogláshoz a szintén hónapok óta hanyagolt munkacipőmet vettem fel, egy alaposan bejáratott tornacipőt, ami jó választás volt: tudtam, hogy ha a kávézóban nem törte fel a lábamat a sokórás, állva végzett munka során, akkor most sem fogja. A fejemre pedig sapkát tettem, muszáj volt a napsütés miatt, a rövid hajam miatt is. Hiába kentük be magunkat alaposan, a nyakam azért kicsit leégett.

Ami kellemetlen volt, az a félórás várakozás volt az elindulás előtt. Hatalmas volt a tömeg, s ott kellett már állnunk a startnál félórával a hivatalos kezdés előtt. Eredetileg 15 óra 7 perckor indultunk volna, de mire az a rengeteg gyalogló ember meglódult, fél négy lett már. Nem igazán lehetett tempósan haladni, mert mire az ember felvette a maga ütemét, biztosan elé került a kb. 45 ezer emberből valaki, aki lassabban haladt. Az első félórában szerintem csak totyogtunk. Igazából az 5. km után lendült meg a tömeg, amikor már mindenkit buzdított a tudat, hogy a felén túl vagyunk.

Majdnem minden induló valamilyen jótékonysági szervezet pólóját viselte. Ugyanis az a szokás, hogy valamilyen charity színeiben indulnak a népek, és előtte barátaiktól, ismerőseiktől, kollégáiktól pénzt gyűjtenek az adott charity részére. Tavaly Trish is így indult kocogóként a maratonon, idén nem, hanem mint mondta, majd maga befizet valamennyi pénzt a választott charity-jének.

Fel sem tudnám sorolni, hányféle szervezet logóját láttam. Legalább kéttucatnyiét, ha nem többet. Színes logók hirdették büszkén, hogy viselőjük egy gyermekkórházat, egy állatmenhelyet, egy hospice-t, egy önsegélyező csoportot vagy alapítványt támogat. Rengetegféle volt. Amitől azonban majdnem eltörött nálam a mécses, s kemény marok szorította össze a torkom, az a némelyek hátán viselt fényképek, feliratok látványa volt. "In memoriam Robbie" - olvastam az egyiken. "Anyuért" - hirdette az előttem haladó fiatal lány hátán a felirat, s egy kinagyított nárcisz fotója alatt a dátum: "1937-2008". "Gyerekeinkért" - mutatta egy asszony hátán a számos kis fotó. Ő egy gyermekkórházat támogatott ezzel a sétával. Odább néhány nő egy súlyosan sérült, fiatal rögbisnek létrejött alapítvány logóját viselte a pólóján. Eszembe jutott, hogy nekem hány nevet kellene felrajzolnom a pólómra, ha lenne merszem ilyesmihez. S hogy jövőre melyik charity javára ballagnék majd ugyanitt. Nehéz választás lesz!

Az útvonal ügyesen volt kialakítva, legtöbbször volt árnyékos oldal, ahol a napsütés elől elbújva lehetett haladni. Időnként pohár vizet osztogattak, s minden kilométernél sátorokban valamilyen amatőr zenekar szórakoztatta a sorban elvonulókat. A legnagyobb sikert a Donnybrook Fire Station tűzoltói zsebelték be, akik (szolíd erejű vízsugárral ugyan) lefröcskölték azokat, akik nem húzódtak félre idejekorán előlük. S a legtöbben hálásan fogadták a hűsítést. A tűzoltók pedig legeltethették a szemüket, már ha volt min :-)

Két óra alatt sétáltuk le a 10 km-t. A végén hangosbemondós ember köszöntötte a számos charity képviselőit, kollektív éljenzés volt és tapsvihar, nagyképernyős kivetítő, mindenki meg volt elégedve a teljesítményével. A tér túlsó végén sátorok árnyékában masszőrök gyúrták a futók-kocogók lábszárait. Amúgy a futókból és kocogókból nem láttunk semmit, többször viccelődtünk azon, hogy mire mi belelendültünk a sétába, ők már vissza is értek a rajthoz.

A végén az résztvevőket sorokba rendezve átterelték néhány asztal mellett, ahol a rajtszámunk ellenőrzése után megkaptuk a medált. Hazajőve egyből William nyakába akasztottam. Remélem, jövőre mellé kerül majd egy újabb. Trish mesélte, hogy ő lassú kocogóként úgy kocogta végig tavaly a tíz km-t, hogy előtte kb. 3 hónapig edzett. S korábban két percet tudott csak futni, nem többet. S nyugodtan vágjak bele én is az edzésbe... ha gondolom.


Engem már az is boldoggá tett, hogy az elmúlt majdnem 1 hónapban 3 kilót fogyva beleférek a kedves nadrágomba, néhány korábban feszülő pólóm most lebeg a hasam felett, s a tokám is kisebb. 55 kiló vagyok, de nagyon szeretnék 50 lenni, mire megint megyek a soron lévő látogatásomra, Dr. Brien-hez. Akkor talán majd nem fog a képembe nevetni, ha mondom neki, hogy fogytam. Mert most látható eredménnyel fogyok!

* Szégyen és gyalázat, elsőre elírtam. Most javítottam. Nem Steven's, hanem Stephen's!!