Őszike

Ma fájó szívvel unfollowing-oltam egy régi ismerőst, barátot a Facebook-on. Egy ideje nem értünk szót, s nagyon rosszul esik. Jó pár év külföldi élet után hazaköltözött, új karrierbe kezdett, s azóta mintha szemellenzővel nézne körül. Minden rossz lett hirtelen, amit odakint látott. A város, ahol élt. Az emberek, akik között élt. Emlékszem, hogyan vitt el minket a kedvenc helyeire, amelyek most már nem azok, hogyan szerettette meg velünk a helyet, ahol élt. Hogyan jártuk végig a csodás vidékek sorát, s irigykedtünk az ottani életvitelén. Miért lett minden hirtelen megvetendő, amit odakint korábban élvezett? Nyilván más ott élni tartósan, mint turistaként, de miért kell most mindenre fújolni, emlékezhetne nosztalgikusan is, hiszen voltak jó dolgok... 

Nem tudok mit kezdeni ezzel a pálfordulással. A sok bíztatással, hogy költözzünk haza, mert... Persze, elismerem, lehet úgy is élni Magyarországon, csak a jót nézve, csak a szépet véve észre, sőt, azt hiszem, mostanság talán ez kell ahhoz, hogy ne gyűljön az ember torkában a gyomorsav. Néha elénk kerül egy-egy cikk, s utána nem térek magamhoz. Kérdezik az ír ismerősök az újságcikkek nyomás, mi megy ott? Ő nem foglalkozik ezekkel, s bizonyára jól teszi. De miért szükséges ehhez lenézően nyilatkozni azokról a dolgokról, amelyeket egykor szeretett... nem értem.

S ennek a szemellenzősségnek a kapcsán írom, hogy a Tokyoreloaded blogon olvastam egy érdekeset: amikor az egykor építészmérnökként dolgozó írója mesélte, hogy megdöbbentő, milyen csúnya tud lenni egy japán város. Hogyan bontják le egykori szép és nagyhírű épületeiket, ügyet sem vetve annak építészeti jelentőségére. Valamint hogy miért is teszik ezt. Hogy Japánban a megdöbbentően gyönyörű vidékek hogyan váltakoznak megdöbbentően csúnya városokkal. Hogy nehéz már eredeti épületeket találni, egyre fogynak, s csak a turisták kedvéért maradnak meg. Egészen más a hozzáállásuk a régi szokások szerint épült épületekhez.

Elmesélte, hogy Japánban az embereknek mintha valamiféle csőlátása lenne, s a ronda környezetben, amiben laknak, megteremtenek picike kis szépségeket, amiken aztán pihenhet a szürkeségben megfáradt szem. A hely amúgy kevés, de mindenhová lehet tenni egy aprócska szobrot, netán fel is öltöztetni azt, valami kis színessel. Pl. verébszobrocskákat a vasútállomás korlátjára... A ronda épület előtt legyen az csak pár cserép színes virág, növény. A sötét fakeretekkel körbevett kockaházat majd befutja a köréje telepített szép zöld futónövény. A híres fürdőhely terasza csúnya házoldalakra néz, de ha ügyesen fókuszálunk, megláthatjuk a pár fából álló falatnyi zöldet a terasz előtt... A barnás boltportál elé kerülhet egy színes lampion, vagy a bejáratát jelző, tájképet ábrázoló ajtófüggöny (noren). (Ezeket amúgy sem árt szemmel tartani, mert jelzik, hol rejtőznek a vendéglők, kocsmák, amelyeket esetleg más nem is jelez. S ha ott a függöny, nyitva a hely!)

Még 2.5 nap, s indulunk. A gyomrom kicsit csomóban, de mindenki szerint feleslegesen hergelem magam, csodás lesz és nagyon fogjuk élvezni. Még dekorálnom kell az ajándékba szánt sütiket, mert kiokosítottak minket, hogy az ajándék ennivaló legyen, országunkra jellemző, s a kézzel készítétt ételek igen nagy becsben állnak. Hogy legyen szép a csomagolás. S hogy az ételeik mindig, mindenhol minőségiek, de a gyümölcs, zöldség igen drága. Egy vacsorára is hivatalosak vagyunk, lakásra, de már kiműveltük magunkat az etikettből. S alighanem mi is ételeket fogunk majd hozni ajándékba. Babpasztával töltött sütiket, rizskrékereket. 

Közben csak kapok megrendeléseket. Nem baj, ha nem vagyok itthon, majd szabadság után, csak legyen a gyereknek születésnapi süti! Bejelentkeztek már Halloween-ra, sőt, születésnapi, elsőáldozós tortákra, jövőre (!). Úgy látszik, megéri folyamatosan emlékeztetni a vevőket, hogy jelezzék jó előre a megrendeléseiket. Hurrá!

Bray vendéglői

Éppen most próbáltam legépelni azoknak a látnivalóknak, érdekességeknek a listáját, amit Tokyo-ban és Kyoto-ban meg szeretnénk nézni. Sikerült kigolyóznom párat, ami nem feltétlenül szükséges, pl. nem szeretnék japán whisky-t kóstolni. Amit legutóbb merő lelkesedésből vettünk a dublini reptéren, az nem volt valami jó, hiába ajánlgatta a bácsi, sikerült kifognunk egy kevésbé sikerültet, így inkább hű maradok a skót füstösökhöz, s kajára költöm a pénzt.

Kajáról jut eszembe, milyen fergetegesen finomat ettünk egy hete, múlt szombaton. Rég láttuk Trish-t, így a szokott módon összejöttünk egy Mi-történt-veled-az-elmúlt-hetekben? c. vacsorára. A Galito nevű portugál étterem nemrég nyílt egy kínai bolt helyén. Már hetek óta nézegettem a kirakatot, ami rendkívül vonzó, s bent, az ablaknál lévő asztalnál mindig ültek. Jó jel! A város FB-oldalán többen emlegették, jó véleménnyel. Először spanyol tapas-os helynek gondoltam, de aztán a menüből egyből kiderült (no és a sok portugál tárgyú képből és dekorációból is lehetett sejteni), hogy itt bizony portugál módra főznek. A falon Lisszabon egyik jelképeként az ezüst színű makrélák tekeregtek, mint azon a konyharuhán, amit ott vettem.

Nagyon jó este volt, s talán kritikaként elég annyi, hogy amikor befejeztem az evést, kértem még egyszer egy kört a rendelt kis "tapa"-kból. Bébispenótos, ananászos, frissítő gyümölcsös szósszal leöntött saláta mellé vékony szelekre vágott polipkart kaptam, az utóbbi zsírosságát szépen ellensúlyozta az előbbi édes-savanyú íze. Mivel a desszertre kissé hosszabban kellett várni (tele voltak, körülöttünk folyamatosan váltották egynást a vendégek, telt ház volt), V. figyelmeztette a pincért, hogy már elég régóta várunk, ezért kárpótlásként megduplázták (jaj) a desszertadagunkat. Így két pastel del nata-t hoztak ki, úgyhogy nagyon örültem, hogy a közelgő esőre való tekintettel kocsival mentünk. Képtelen lettem volna dombnak föl hazagyalogolni.

Erről jutott aztán ma eszembe, hogy milyen remek vendéglők vannak ebben az amúgy elég fakó kisvárosban. A helyi olasz közösségnek köszönhetően van számos jó és kiugróan jó olasz vendéglő és kávézó, van japán (de kínaiak csinálják), indiai és nepáli (s nem is egy!), s akkor az igencsak igyekvő ír helyeket még nem is említettem. A vendéglők listáján folyamatosan országos dobogós helyet ér el a Platform Pizza, testvére a Box Burger és legújabb kishúguk a CowFish. Az Ocean Bar and Restaurant a szolidabb, csendesebb körülmények között étkezni vágyó, vagy családdal érkező vendégek kedvence, kiülős helynek ott a Campo De' Fiori vagy a Box Burger, utóbbi még fűtött is.

A kikötőben nagyon jót lehet enni a Dockyard Nr. 8 nevű kávézóban, ahol az emeleten csütörtöktől vasárnap estig vacsorát is szolgálnak fel. A mellette lévő ikonikus Harbour Bar-ban van toastie, azaz sonlás-sajtos tósztolt szendvics, bár legutóbb elhajtottak minket azzal, hogy az udvaron, a kiülős kisházakat a szintén oldalt található FishBar szolgálja ki, ott kaphatunk ennivalót. Nem nagyon rajongok a papírdobozból evésért, de a kaja általában finom és nagyon nagy adagokat adnak, s emellett még a kocsma macskáinak társaságát is élvezhetjük. (Általában már annyira tele vannak kapott falatkákkal, hogy nem fognak beleszagolni a kajás dobozainkba.)

S aztán vegyük végig a Promemád vendéglőit! A tavaly nyílt Butler and Barry-t, amely kétszintes, választhatunk a lazább, kocsmai pados kiülős rész, és az elegánsabb, tengerre néző ablakos szép, modern étterem között. Első próbálkozásunkkor nem voltunk megelégedve az ételekkel, főleg az árak voltak meglepők, de mostanra kijavították a kezdeti hibáikat, s az étterem nagyon is jó lett. Az épülettömb másik oldalán a szintén kétszintes Finnbees kávézólánc és étterem hívogatja a sétálókat egyszerűbb kínálatával. A Promenádtól beljebb eső, út melletti részén található az ikonikus Porterhouse, amely söreivel tett nagy népszerűségre szert, s már nemcsak Dublinban, de az USA-ban is van egy kihelyezett kocsmájuk. Mellettük ott a Mortello nevű vendéglő, amelyről nem tudok mit mondani, egyszer voltunk, nagyon régen, nem volt emlékezetes. A kissé eldugott Daata Tandoori vendéglőben állítólag remekül főznek, híre szájhagyomány útján terjed, mert maga a portál nem valami hívogató, de ki fogjuk próbálni. Ide magunk vihetjük az innivalót. 

Sorra nyílnak az új helyek. A Pink Salt nevű indiai étteremben, egy jellegtelen épület első emeletén igen finomat ettünk. Sajnos, nem tudnak sokat újítani az éttermen, mármint a berendezésén: ugyanazok a székek, ugyanazok az edények, csak az itt-ott kirakott indiai szobrok jelzik, mit kaphatunk itt. Kétszintes helyiség, volt már itt görög étterem, aztán libanoni, no, az nem volt hosszú életű. Úgy tűnik, ez a Pink Salt megmarad tovább.

Oscar Wilde családjának egykori villájában lévő, egykor The Strand névre hallgató szállót kínai befektető vette meg, s nemrég olasz kávézót nyitott az épület alsó részén. Ide még el kell mennünk. Nagyon erősnek kell lennie, ha el akarja csábítani a vendégeket a többi, igen jó minőséget felmutató olasz helyektől. Mellette mindjárt ott van másik szálló, talán az odalátogató angol nyugdíjasoknak tetszeni fog a hely, ők nem szoktak messzire merészkedni a hoteleiktől. 

Felsorolásom korántsem teljes! Annyi bizonyos, ha az ember itt száll meg a városkában, bőven talál a pénztárcájának és ízlésének megfelelő helyet, s akár két héten át minden este máshol és másfélét ehet, ha akar. A laza, egyszerű ételeket nyújtó kiskocsmától az étkezdén át talán magának helyet, sőt, kiöltözős is akad, ha olyanra vágyik. Pizzától az autentikusan fűszerezett kormáig mindent megkaphat.

Glasnevin temető - avagy 1.5 millió dublini nyugvóhelye

A hetet temetőben kezdtük, George búcsúztatásán, s temetőben fejeztük be. Pénteken V. csoportja valami csoportépítési szándékkal kultúrprogramot szervezett, s mivel a Glasnevin temetőbe mentek, ahol még sosem jártam (khm), bekönyörögtem magam a csoportba. (Amióta rendszeresen beküldöm a megmaradt sütiket az irodába, jó szemmel néznek rám, haha.) Kora délután találkoztunk a Félcsöcsű irodaházánál, aztán autózás a híres Gravediggers (vagyis Kavanagh's) kocsmába. Ott ebédeltünk. Emlékeztem régebbről, hogy itt jár Anthony Bourdain is, naná, hogy elvitték erre a hires kocsmába, s igen meg volt elégedve az ebédjével. A WC felé menet akadtam erre a fotóra, muszáj volt lefényképeznem:

Anthony Bourdain (b) a kocsma tulajával (s egyben szakácsával) beszélget

Az ebédem finom volt és bőséges, de kicsit korai volt, ugyanis kiderült, hogy a temetői vezetéses túra csak fél 3-kor indul. Még volt egy óránk, így kihasználtuk, hogy a kocsma melletti kapu nyitva volt, s átmehettünk ott a Botanikus Kert felé. Végig a fal mentén vezető úton, szép ápolt sírhelyek, csodálatosan szép gyep és rengeteg fa (!) között sétálva jutni a rácsos kapuig, amin át bejuthatunk a Botanikus Kertbe. Gyorsan végigjártunk pár üvegházat, lefényképeztem egy sor bumfordi állatszobrot, megcsodáltunk egy méretes banánfát (elvileg terem), aztán usgyi, vissza a temető múzeumához, boltjához.

Ott én máris költekeztem, ugyanis (naná!) árulják a One Million Dubliners c. csodás dokumentumfilmet, amit pár éve a nagy sikerre való tekintettel a bemutatója után szinte azonnal a tévében is leadtak. Nagyon szeretem. Youtube-on vannak fent részletek a vezetésből, amelyről így utólag elmondhatom, hogy nagyon élvezetes, bár nyilván attól is függ, melyik vezetőt fogja ki az ember. A videón látható úriember tartotta a legjobbakat, s könyvet is írt az ír temetkezési szokásokból. Sajnos, ő már nem él - de nagyon sokáig a temetőben dolgozott vezetőként, és annak történetét kutatta.

 A múzeum/ajándékbolt poénos plakátja a temetőben nyugvók neveivel kapcsolatos érdekességeket sorolja fel

Mint kiderült, nem csak minket vittek aznap körbe, hanem egy jó nagy csoport turistát is, ezért két csoporttá váltunk szét. Egy Bridget nevű hölgy vezetett minket. Az első sírhely Jeremiah O'Donovan Rossa sírja volt, ahol egy komor arcú katonaruhába öltözött színész Pádraig Pearse-ként előadta azt a lázító hangú búcsúztatót, amit a sírnál tartott anno, s amelyet az egyik leghíresebb ír beszédként tartanak számon. Érdekes módon hangsúlyozott a színész, néhol mennydörögve szavalt, máskor halkan suttogta a mondanivalóját. Nagy taps volt a jutalma.

Azután két órán és tíz percen keresztül a temetőben nyugvó leghíresebb ír hazafiak sírjait látogattuk végig, s mindegyikőjüknél mesélt a hölgy, hosszan és nagyon gördülékenyen. Nos, én nem vagyok ellene semmiféle történelmi előadásnak, de egy óra után kezdtem nézegetni, hol tudnék leülni, mert ha ugyan az agyamnak nem is ártott a sok tény befogadása, de a talpaim kezdték felmondani a szolgálatot a sok álldigálás után... Nem voltam egyedül: Parnell sírkövénél (amelyet egykori koleraáldozatok tömegsírja (!) fölé emeltek) sokunk hálásan rogyott le a Parnell tisztelői által állított padra s a környező szegélykövekre. A hölgyből dőltek az információk, a kis színesek, nagyon érdekes volt, amiket mesélt, de szerintem nyugodtan lebonthatnák rövidebb, emészhetőbb falatokra a vezetést, mert az ír történelmet és irodalmat nem mindenki vágja fejből - szerintem.

Egy kanadai, egy új-zélandi, egy ausztrál turista Bridget-et hallgatja Parnell (és szánmtalan koleraáldozat) sírjánál

A túra fénypontja az O'Connell-torony megmászása lett volna, de oda már nem tudtunk felmenni a többiekkel, mennünk kellett haza, V. még ügyeletben volt, s nekem is hátra volt még sütnivaló és egy dekorálandó torta. A torony több évtizedig zárva volt a nagyérdemű előtt, mert megrongálódott egy bombatámadásban.Sok éven át nem nyitották meg, annak ellenére, hogy az egyik leghíresebb hazafi, Daniel O'Connell és családtagjainak sírja található a torony alsó részében. Nagyon fura volt, hogy a hatalmas sírkövén nyílásokat hagytak, s azon keresztül - mert állítólag "szerencsét" hoz - meg lehet érinteni magát a koporsót. Hátizé. Sokan megtették, mi inkább kiléptünk a sírkamrából. A torony meghódítását pedig félretettük egy későbbi alkalomra.

A túra végén Michael Collins sírját néztük meg, amelyet mindig virág borít, hála tisztelőinek, és két, "titkos" rajongójának. Egyikük, egy francia hölgy, évente ötször-hatszor is meglátogatja a sírt Párizsból (!), vagy virágot küldet rá, s végigjárja Cork megyében a hazafi életével kapcsolatba hozható helyszíneket.  Mind megtudtuk, van egy másik titkos imádó is, aki Yank névvel tetet mindig virágcsokrokat, -kosarakat a sírra, egy amerikai zászlócska kíséretében. A legendásan jóképű, igen fiatalon elhunyt Collins, vagyis Big Fella emléke nemcsak a történelemkönyvek lapjain, hanem az őt imádó hölgyek szívében is tovább él. A fent említett vezető, Shane MacThomais szerint ha valaki hős akart lenni, öt dolog volt szükséges: "Legyen fiatal, jóképű, karizmatikus, intelligens és - halott."

Michael Collins sírja

Nagyon szép ez a hely. Mondta is a néni, hogy sokan csak sétálni, futni járnak ide, mert pár lépésnyire a zajos főúttól máris madárének, s csend veszi körbe az embert. Szerintem remek program: a Gravediggers előtt, ha szerencsénk van, tudunk parkolni, ráérős ebéd és söröcske a kocsmában, aztán séta, amiből botanikus kerti látogatás is lehet... Remélem, hogy amikor eljövünk ide majd, kicsit ködöcskés idő lesz, hangulatos párafelhőkkel a sírkövek között, s aztán majd kisüt a nap, amikor felmegyünk a toronyba... Vagy sokat kívánok?