2008. december 11.

Maga alá temet a mézeskalács!

Nos, annyira sikeres volt a drukkolásotok, hogy lassan maguk alá temetnek a megrendelések. Ottalie, Kate is rendelt, sőt, a kávézó managere és szakácsa is fordult hozzám (privát) rendeléssel. Sms-eztem Dingle-be, hogy aszongya, van-e megrendelés? Még nem jött válasz, ellenben volt egy olyan óra ma délután, amikor csak megrendelős hívások-sms-ek jöttek. Úgyhogy most Karácsonyig nem blogolok, hanem építek, sütök, dekorálok, csomagolok, s próbálok nem megtaknyosodni ebben a nyálkás időben, a hol jegesen hideg, hol depressziósan sötét ír ég alatt.

A karácsonyi előadásom remekül sikerült. A főpróba rossz volt, V. fura arckifejezéssel hallgatott végig a kanapéról, sokszor közbeszólt kritkus megjegyzésekkel, míg kéztördelve és nyökögve és néhol selypegősen próbáltam értelmes mondatokat kiejteni. Az előadáson már ment minden, mint a karikacsapás. Sokat segített, hogy kirakhattam mindent magam elé, aztán körbeadtam, tapogassák, szagolgassák. Meglepte őket a tálalt sütimennyiség. Legjobban a mákos beigli és a szaloncukor fogyott. Olyan aranyosak voltak, sok kis öregasszony, utána odajöttek, elmesélték, hogy az ő gyerekkorukban milyen volt a karácsony, és ami most van, az már olyan más, bezzeg akkor... akkor még a varázslat számított, az ünnepet körbelengő titokzatosság, s nem az összevásárolt ajándékok mennyisége.

Még arra is futotta a lelkierőmből, hogy remegő gyomorral, de azért felolvassam az előadás végén József Attila Betlehemi királyok c. versét. Béna, iskolás hangsúlyozással, de felolvastam. Kicsit másképpen hangzott a "Hulló könnye záporán át / alig látja Jézuskáját" angolul ("Beyond her flooding tears of joy / she hardly saw her little boy"), de addigra már annyiszor elgyakoroltam, hogy így sem volt szokatlan. Mármint nekem. A kilternan-i Irish Countrywomen's Association József Attila verset hallgatott - kérem, erre büszke vagyok! S arra is, hogy páran elkérték a magyar bolt címét.

Jut eszembe (mert sajnos, sokszor eszembe jut), a volt főnököm egy segg. Ilyeneket csinál: elé raktak két csekket (nekem járókat), s csak az egyiket írta alá. Biztos mosolyszünetel, amiért nem vagyok hajlandó tovább várni, hogy hátha lesz még házrendelés. Legnagyobb jóindulattal sem tudnám megtenni, rengeteg meló van. Lydia kedden hívott, és elmesélte, hogy csak az egyik csekk van aláírva. "Remélhetem, hogy a másik is alá lesz írva péntekre?" - kérdeztem. "If you are lucky" - volt a válasz, amire hirtelen nem tudtam semmi szellemessel válaszolni. S miért is tenném, elvégre ő csak a manager, nem ő szarakodik velem és a pénzemmel.

Lehet, hogy csak paranoiás vagyok, és túlságosan nagy a lelkem, de pl. legutóbbi megrendelős emailjét volt főnököm mindenféle üdvözlés és egyéb sallangok nélkül küldte. Ebből gondolom, hogy mosolyszünet van. Nekem pedig még oda kell vinnem az ajándékkosarat... Istenem, adj nekem egy kis konyhát valahol, és amilyen gyorsan csak lehet, leépítem.
Szép álom ez, tudom, de mostanság a "ballagok a zúzmarás füvön az álomházam felé" fantáziajelenet mellett ez az, ami még sokszor előfordul álmodozásaim között. De hát ki ne szeretne független lenni?

No, megyek vissza, házat építeni.

2008. december 8.

Drukktime is over

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a drukkokat.
Nem voltak hiába!



Mintaházak Immacolatának, mutatóba

A hölggyel - nevezzük nevén, Ottalie-vel - való találkozásom jól sikerült. Helyreállítottam a ház kéményét, és közben kellemesen csevegtünk. A kertészet igen szép karácsonyi díszbe öltöztetve. Rengeteg virág, mindenhol piros szalagok és télapósipkák a fenyőkön. Mint kiderült, nem a kávézótól jutott el hozzá a mézeskalács ház, hanem azt Cabinteely-ben, Kate-nél vette neki a nagynénje. Onnan kapta meg a telefonszámomat is. Rendelt még két házat Karácsonyra, és szombaton reggel már szállítottam neki gingerbread hóembereket, hópelyheket, feliratos kekszeket és egyéb apróságokat csomagolva. Milyen sikerrel adta el őket, eladta-e egyáltalán, még nem tudom. De igen lelkes volt, igen bizakodó.

A kávézóba kedden leszállított házzal azonban egészen más történt. Nem jött érte a megrendelője. Volt főnököm csütörtök este telefonált, hogy nem találja a megrendelő telefonszámát, csak a nevét (ez már magában is érdekes, de ki vagyok én, hogy a kávézóbeli ügymenetet kritizáljam). Visszavenném-e a házat? Meglepődtem, kérdeztem, nem akar-e még várni, esetleg kirakni a pultra, hátha elkel. Nem, nem akar, hiszen tudom, mennyire kevés a hely, hozzam el. Úgyis elkel a piacon... nem? Igen, feleltem, elkel.

Megemésztettem a hírt, sőt, még örültem is neki, mert a piacon van pár megrendelés, valaki mást boldoggá tehetek az eladatlan házikóval. Fél óra múlva újra telefonált. Nem rendelt-e tőlem házat a piacon át egy Lynn Ezmegaz? Nem, de miért? Mert ez a neve annak a nőnek, aki nem jött a házért, s ő nem akarja, hogy esetleg kétszer rendelje meg ugyanazt a házat az illető.

Wha'?! Biztosítottam róla, hogy nincs ilyen nevű megrendelő a piaci rendelők között. Közben a kezemmel képzeletbeli nagykést bökögettem a vonal másik vége felé. Hogy lehet ilyen? Attól fél, komolyan attól fél, hogy a megrendelői, a belvárosi hölgyek és urak meghallják, hogy a piacon 27 euróval olcsóbb a házikó, s nagy sietve inkább onnan rendelnek? Hogy - s ez a téma már megint előbukkan - "elszipkázom" a vevőit? Ennyire bántja a hiúságát, hogy valami máshol kelendőbb, mint nála? Nem én szabtam ki rá az árat!

Ha már beszéltünk, azt is megmondtam neki, hogy mától már nem veszek fel több rendelést, vagyis holnap hazahozom a mintaként a kávézóban hagyott házikót. Na, de miért? Nem akarok várni még? Nem, mondtam, így egyeztünk meg, a karácsonyi megrendeléseket valamikor le kell zárnom, hogy be tudjam osztani a munkát. Ó, akkor ezek szerint sok megrendelésem van? Igen. A piacon keresztül? Azon át is - mondtam, mert nem bírtam magammal. Nem mondtam neki, hogy ugyan nem szakadok bele a munkába, de köszönöm kérdését, van elég tennivaló. Pukkadjon meg.

***

Mindezek után az uram emlékeztetett rá, hogy ellenszenv ide, irigység oda, karácsonyi ajándékot vennem KELL a volt főnökömnek. Valamint Kate-nek is. Mégis csak ők a legfontosabb megrendelőim. Így vasárnap megint a magyar boltba mentünk, ajándékcsomaghoz venni magyar termékeket, borokat. Miután ott bevásároltunk, mentünk műanyag papucsot keresni V.-nek, hogy a gym-ben ne kelljen mások tócsáiban mezitláb pacskolnia. Már nem emlékszem, hány helyen jártunk, de V. rohamos gyorsasággal vesztette el az életkedvét a vásárlóktól hemzsegő shopping center-ek, outdoor shop-ok mélyén. Engedelmes kiskutyaként kocogtam utána, néha oda-odapillantva érdekes termékekre, de mindenhol sietősen fordultunk csak meg, boltba be, boltból ki. A sokadik outdoor shop-ban aztán találtunk egy pár fekete műanyag papucsot (SALE! üvöltötte a filctollas felirat az árcímkén), ami úgy nézett ki, mint ami bírni fogja a zuhanyzóbeli megpróbáltatásokat. A táskámba gyűrtem, s ebédért nyafogtam. Alig egy órát töltöttünk Dublin szívében, s az uramnak máris foszlányokban voltak az idegei. Csak a pizzája felett higgadt le kicsit.

***

Nekem pedig azért vannak foszlányokban az idegeim, és a gyomorfalam, mert a könyvelővel még mindig nem jutottunk zöldágra.