Amikor a piac felé autóztam múlt szombaton, megcsodálhattam a Wolf Moon-t, az év első teliholdját. Szép reggel volt, mögöttem jött fel a nap, előttem az egyre világosodó égen a hold... nagyon szép volt a látvány. Az első piac igen csendes volt, csak csordogáltak a vevők, sok sütim megmaradt, de a kenyér/krumplis buci így is mind elfogyott. Nagyon-nagyon lassan múlt az idő, kávézni is kevesen ültek le, csak lézengtünk. Jobb híján a szemközti domboldalt bámultam, ahol egyre csak emelkednek az újonnan épített házak favázas tetejei a fák felé. Azt reméltem, hogy a sok új ház/lakás lakói majd eljönnek a piacra, de nem ugrott meg a látogatottság. Fogynak a régi vevők, a kiöregedtek, s alig jön helyettük új. Egyik tagunk szerint nem vagyunk elég "trendi" az újaknak, s mióta Paddy, a farmer kilépett (s nemrég sajnos, meghalt), nincs aki zöldséget szállítson, s a helyi zöldség igen nagy vonzóerő volt.
Kellő izgalommal készültünk az Annual General Meeting-re, ahol a tagság megszavazta hogy fogadjuk el az ingatlanos által javasolt árajánlatot a három ajánlattevő közül. (Az egyiket egy kínai cég pénzeli, szinte hallottam, hogyan szívja meg a fogát a tagság, amikor meghallották, hogy kínai lenne a befektető. A városban is van már olyan hotel/vendéglő/bár, ami kínai kézben van.) Mint kiderült, ment a küzdelem a három potenciális vásárló között, s végül a piacot eredetileg is megkörnyékező vállalkozó ajánlatát fogadtuk el, az ingatlanos tanácsa alapján. Övé a környező összes terület, régóta ismert vállakozó, jó a kapcsolata a councillal, s talán kellő jóindulattal viseltetik majd irányunkban s maradhatunk, némi bérleti díj ellenében, amíg meg nem kezdődik a területen az építkezés. Ki tudja.
Felemeltem a kezem én is, az eladásra szavaztam, mert ez még nem jelenti azt, hogy a piacnak vége, az egy külön móka lesz. V. csodálkozott is, hogy igennel szavaztam, de úgy éreztem, nem lehetek az, aki egyedüliként nemmel szavaz. Idősek már, az alkalom is jó, s... s nem is mertem volna nemmel szavazni, azt hiszem.
Kivételesen azt csináltam, amit már máskor is megtehettem volna, felvettem a telefonnal az ingatlanos és az ügyvéd szövegét, bár nem volt bennük sok jogi kifejezés, de tartottam tőle, hogy a bonyolultan fogalmazó (idős) ügyvéd vagy jogi bikkfanyelven fogja előadni, mi a következő lépés. De alig szólalt meg, gyakorlatilag csak megköszönte a bizalmat, mondta, hogy akkor elkezdi a szerződés elkészítését, s slussz. Nem lesz nehéz legépelni a meeting jegyzőkönyvét.
***
Tegnap izgalmas nap volt, vagyis inkább éjjel. Az angolok által repülőgépről rakétával útraindított műholdak miatt háborogtak az indítás területén halászó ír halászhajók tulajdonosai. Megkapták a figyelmeztetést, hogy esetleg nem sikerül a repülőről indítás, és a rakéta darabjai majd ott, Kerry és Cork partjainál hullanak a vízbe. Panaszkodtak hogy nem volt elég korai a figyelmeztés, mert ezek a halászhajók nem csak úgy kiugranak a tengerre, többnapos, vagy akár hetes is a halászat ideje. A halászok vezetője meglehetősen ingerült volt, a riporter nem is tudta félbeszakítani az egyre felhevültebben nyilatkozót. Érzésem szerint leginkább azzal volt baja, hogy angolok indítják a rakétát...
Éppen egy Bécsről szóló (elég bombasztikus, és bőbeszédű stílusban elkövetett) dokumentumfilmbe merültem este, így elfeledkeztem az izgalmas eseményről, pedig sokan követték a rakétát szállító repülőgép útját a különféle, repülőforgalmat követő oldalakon. Ott, ahol én is szoktam nézni, V. mikor száll fel és le, amikor nélkülem utazik.
Izgalmas lehetett!
***
A január szeles és nedves időjárással indított. Még egy alapos fejfájásos reggelem is volt, a szemem mögött fájt, mint régen, még Magyarországon. Frontfájás. Tegnap olyan szél fújt, hogy V.-nek húznia kellett, amikor széllel szemben mentünk. A sirályok szinte egy helyben lebegtek az égen, szárnyukat nem is kellett mozdítaniuk, csak vitorláztak. Éjjel is többször felébredtem arra, hogyan tépi a szél a közeli fákat, s milyen hangosan locsog az eső a lefolyóban. Hangos, néha kissé ijesztően zúgó szélrohamok, mutatták is a neten, milyen nehezen dokkolt némelyik komp a sziget szelesebik felén. A nyolckor még tartó reggeli sötétség nem tesz jót a "márpedig korábban kelek!" elhatározásomnak, rezignáltan fordultam ma is a másik oldalamra, amikor ébresztett az óra, s láttam, hogy a függöny túloldalán még csak nem is dereng a világosság. Sétálni is jobb napközben, amikor fény van, s nincs az embernek barlangérzete.
Ebben a januári, még lendület nélküli napokban külön öröm, hogy az egyik kedvenc sorozatomnak a folytatása végre nem csak egy fizetős csatornán érhető el. Hurrá! Sajnos, a most már számos spin-off még mindig csak a fizetősön nézhető, de már ennek is örülök.
Valamint az új Jonathan Franzen-regény esténként a szórakozásom, magával ragadó történetével. Olyan remekül ír az alakjairól, néha sikerül órákra belefeledkeznem a történetükbe. Jó feküdni az ágyban, a meleg, nehéz takaró alatt, s csak olvasni, olvasni... A másik regény, ami tetszett, mint kiderült, az év ír regénye lett, Louise Kennedy Trespasses c. regénye. Észak-Írországban játszódik, s nem árt hozzá kis háttértudás a Troubles időszakáról. Szerelmi történet, anya-lánya kapcsolat, a katolikus-protestáns mindennapok dühítő, elkeserítő, "nem hiszem el, hogy ilyen volt"-részleteivel. A könyvben egy alkalommal, amikor katonák faggatják a buliba induló (katolikus) fiatalokat, eszembe jutott, hogy 1997-ben, vagy 1998-ban, már nem emlékszem pontosan, mikor, hogyan állt el a lélegzetem, amikor Belfaston át autózva átment előttünk az úton hat angol katona, jókora fegyverekkel a kezükben... Nagon megmaradt benem az "élmény". A könyvhöz remekül társul - szerintem a '71 c. film, amely egy angol katonáról szól, aki egy belfasti utcai lázongás közepette elszakad a többi katonától, s megpróbál visszajutni a kaszárnyába. Hasonlóan megdöbbentő, mint ez a könyv, s nem volt gyomrom végignézni.
***
Ahogy Európában mindenhol, itt is sok a megbetegedés, ennek a köhögős, köpködős vírusnak köszönhetően. Hirtelen elfogyott a gyógyszertárakból a köhögéscsillapító szirup, hiánycikk néhány fájdalomcsillapító, és még jobban tele lettek a kórházak. Az, hogy milyen sok időt kell széken, hordágyon üldögélve tölteni a betegeknek, míg ágyhoz és kezelésnek jutnak, már nem is újdonság. Kérték a háziorvosokat, hogy meghosszabbított rendelési időben dolgozzanak, újra javasolják a maszkozást, úgyhogy izgalmas lesz ez a téli időszak. A Covid, az influenza és ez a vírus így együtt eléggé megkeseríti az évkezdést, több barátom, ismerősöm, és apám is megbetegedett. Neki még szerencséje is volt, hogy karácsony este a helyi kórházban kapott kezelést, s nem kellett órákat, fél napot várnia a fájós hátával egy széken ülve.
***
Tegnap a mókusokkal való hadakozás új szakaszába léptem. Reggel alig töltöttem fel az etetőt, kinéztem, s már bent ült egy mókus az etetőben. Kimentem, hogy elhessegessem, de ügyet sem vetett rám, csak akkor ugrott el, amikor majdnem meghúztam az etetőből kilógó farkát. Ha nem hangos anyázással mentem volna feléje, meg sem hall, annyira tompította közeledésem zaját a sok lehullott, nedves levél. Éppen csak átugrott egy közeli ágra, s onnan nézte, mint hablatyolok neki. Éppen csak annyira ugrált el, hogy ne érjem el, s természetesen azonnal visszatért, mihelyt behúztam magam mögött az ajtót.
Így a nagybaniba menet bementem a kertészetbe, mókusbiztos madáretetőért. A pénztáros kérdésemre lemondóan mondta, hogy semmi sem mókusbiztos, előfordul, hogy a mókusok szétrágják a drótszálakat az etető körül, sőt, sőt! - nézett mélyen a szemembe, mint aki le akar beszélni a vételről -, néha megpróbálják, sikerrel, lecsavarni az etető tetejét, így ni - s mutatta. Kissé hitetlenkedtem, mert később ezt a tetőt jómagam alig bírtam lecsavarni, de ki tudja, lehet, hogy mókusaim már mókusbiztos etetőn is edzettek. Egyelőre nyomuk sincs, s a nagy szél a madarakat is távol tartja az erősen lengedező etetőtől, de majd figyelek...
