Lassan letelnek a döbbenet, a mély gyász napjai, jön helyette más, amivel foglalkozni kell. Egy dokumentumfilm után hosszan olvasgatok, s próbálom kideríteni, hogy a sok ábrázolt háziállat között van-e macska hímezve a Bayeux-i kárpitra? Ez elvezet annak az étteremnek a weboldalára, ahol a kárpitot egykor őrző katedrális mögött azt a finom sajt/felvágott tálat ettük. Hol aludtunk akkor este? Gyötröm az agyam, elveszve a múltban, s nem tudom felidézni, pedig sok apróság megragadt a fejemben. Esett az eső, azt tudom... Arról az útról nem írtam útinaplót, vajon miért nem?
Próbálok olyan dolgokkal foglalkozni, amik örömet okoznak, s minden mást félretolni a látómezőmből. Már ha lehet. Sajnos, nem mindig lehet. (Váratlan dolgok lépnek be az életünkbe, amire először csak pislogunk, riadt nyulakként, főleg én, s amire csak lassan óvatos lépésekkel találjuk meg a lehetséges megoldást.)
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy híreket nem nézek, csak szalagcímeket. Még mindig nem vagyok elég fegyelmezett, vagy erős ehhez. Kattintok néha, s mindig megbánom. Reménykeltően hosszan állt a sor a követség előtt, ahol szerintem a tömeg ellenére szépen haladt a szavazás, igaz, hogy egymás sarkát tapostuk, míg felsorakoztunk az első emeleti helyiségbe, ahol emlékeim szerint régen a rövid életű klubmozi is volt. Maszkban álldogáltunk, nem sokan viselték. Még régi ismerőssel is találkoztam szülővárosomból, vidéken él valahol, rövid csevegés, ami közben rémülten jöttem rá, hogy már nem emlékszem a nevére... Szégyenkeztem belül.
Aztán jött az este, majd jött a reggel, s nem, nem lett világosság.
***
A múlt hétvégét még a népszámlálásos kitöltőcske színezte, most még ún. time capsule-t is lehetett írni az utolsó oldalon hagyott mezőbe, mit üzenjünk a 100 év múlva itt élőknek? Fog még élni valaki? Gratulálok, ha eddig eljutottak, remélem béke és szép idő van odakint, írtam, nem sok optimizmussal. Még a szeptemberi szabadságot sem merem tervezgetni, nemhogy a jövőt.
Borúsan ültem hét közben a sütik felett, számbavéve az apró telepi kellemetlenségeket, amikre más ember józanul csak vállat ránt, én emésztem magam. Nem vagyok normális.
Közben pedig a lassan melegedő időt fura közjátékként párnapos hideg szakította meg, ami során többször borsónyi jegek verték el a kertet, hogy aztán öt perc múlva ragyogó napsütés és szivárvány fogadjon, s a következő zuhé előtt éppen csak elég idő volt szemeteslapáttal felmarkolni a jeget a teraszról és átlódítani a falon, ki a gyepre. Így is állt a víz mindenfelé. Ma reggel jeget kapartam a szélvédőről, mert emellé, ugye, megjött a fagy. Manci fenekét nem tudtam megkülönböztetni a fejétől, annyira magába kanyarodott a vackán, s reggel hangosan vernyákolva nyomta be fejével az ajtót, kaját követelve, talpa jéghideg.
Hogy ne egyen szét a kétségbeesés, okos tanácsokat követve igyekszem észrevenni a jót. (Okos tanács baromi sok akad, csak meg kellene fogadni őket.) A reggeli sétánál a kertek virágait, az egyik házépítés falánál a felhúzott friss téglasorokat. A most már minden cserépben nyíló nagyvirágú ibolya fejében turkáló poszméhet, ami alatt földig hajol a zsenge szárú virág. A vörösbegyet, amint a virágkosár szélének feszülve rángatja ki a szalmaszálakat a fészkéhez. A fémasztalkán álló etető előtt leszállva megcsúszó cinke félresikerült mozdulatát. A kisgyerekek boldogságát, amikor meglátják a dekorált sütiket a piaci pulton.
A múltkor, majdnem befagyó fenékkel, hosszan, mozdulatlanul állva elértem, hogy a vörösbegy egészen a fenyőnk szélső ágára ülve vegye szemügyre a tenyeremben tartott magot, alig fél méterről: hogy aztán inkább mégiscsak - mellettem elrebbenve - az ablakban lévő etetőn landoljon. Most már ha feltöltöm az etetőt, elég hátat fordítanom, s ő máris odarepül.
Valamiért még mindig örömmel tölt el a sirályok kiáltozása, az esti madárkórus, a telep bejáratánál lévő (még kissé gazosan is szép) virágágyás, vagy a dermedt fűszálak végén csillogó vízcseppek fénye, a reggeli ellenfényben. A telepen és annak környékén kiabáló fácánkakas hangja. Ahogy Manci hosszan elnyúló testtel rohan utánam, amikor elmegyek sétálni. Csupa, majdhogynem közhelyes örömforrás. Pedig tényleg jók és lehet kicsit mosolyogni, s erőt meríteni.
Lesz valahogy. Megoldjuk. Ha a világ dolgait nem is, de a magunkét biztosan.
