Gyömbéres sütik

Nem volt mese, tegnap munkába kellett állnom. A kenyerek újra elfoglalták a hűtőszekrény nagyobbik részét, s a mézeskalács emberek is ott száradtak a rácsokon. Ma reggel szállítottam a kávézónak, magamat is megleptem, hogy a felkelés milyen könnyen ment. A város a szokásos képét mutatta: minden poszter a nagy januári leárazásokat hirdeti, a benzin ára megint felment. A darukon még ott a karácsonyi fénysor, de a boltok kirakatában már a Bálint-napi készülődésre bíztatnak. S reggel megkaptam az első megrendeléssel kapcsolatos emailt, így nyugodtan mondhatom, elmúlt az ünnep, hiába van hatodika. Emilie és Paco, volt kollégáim még javában ünnepelnek, Madridban. Nekik majd jövő hétfőtől kezdődnek a szürke hétköznapok.

Mint minden csütörtökön, aprósütit kellett sütnöm a piaci kávézónak is. Kb. 60-70 darabot kell minden héten, ezért kerek 7.50-et kapok én, vagy ha nyaralok, az, aki éppen hajlandó sütni. Korábban, amikor dolgoztam, s nem értem rá erre, titkárként kínszenvedés volt rávenni a tagokat, hogy süssenek: ugye, ez extra munka egy amúgy is sűrű napjukon, az a 7.50 euró elég kevés ennyi sütiért, s nekem sem volt egy élmény a vonakodó arcukat nézni, amikor közeledtem a beosztással, hogy na, akkor ki süt?!

Így, amikor felmondtam a kávézóban, boldogan vállaltam el (megint), hogy sütök én minden héten, kipróbálok újfajta sütiket. Volt, aminek nagy sikere volt, volt, ami csúfosan megbukott. De élveztem, hogy az ünnepekkor spéci sütivel rukkolhattam ki, szívecskéssel Bálint-napkor, Húsvétkor bárányossal, karácsony előtt ünnepi feliratossal, amihez a kiszúrót a Tiger nevű olcsó boltban vettem, ahol néha kincseket lel az ember.

Van egy nagy sütis könyvem, a leértékelt könyvek boltjában vettem, főleg arra szerettem volna támaszkodni (Catherine Atkinson: 500 Cookies, Biscuits and Bakes). De ez a könyv nekem mumus: valahogy félresikerülnek a sütik, amiket kinézek belőle. A mézes aprósütiben nagyon érezhető volt a szódabikarbóna, a narancsos olyan vajas volt, hogy szinte úszott a sütőlapon, a cukorral megszórt vaníliás sütik formátlan halmok lettek, s hülyén nézett ki rajtuk a valódi svéd szórócukor, egy másiknál a sütik méretével volt a gond: szinte egy összefüggő lapba sültek össze a tepsin, ezért még azon forrón vágtam őket méretre, hogy azért ne a kukában végezze az egész. Egyedül a földimogyoróvajas sütemény sikerült úgy, ahogy a képen kinézett, s finom is volt. A könyvben ott vannak  jegyzeteim a kudarcaimról (menthetetlenül tele szoktam jegyzetelni a szakácskönyveimet, sajnos). Most már akármit sütök belőle, csinálok egy próbatepsinyit, jobb az óvatosság.

Amikor még a többieket nyaggattam sütikért, a legfinomabbakat, legnépszerűbbeket mindig ugyanaz a két öregasszony sütötte: egyikük, Daphne egy baracklekváros szelettel rukkolt ki (aminek a receptjét nem árulja el), és Stephanie a gingerbread snaps-szal (igazi angolszász sütikedvenc), vagyis a gyömbéres ropogóssal. Amire egy vevőnk azt mondta, ez a volt legfinomabb gingerbread snaps, amit valaha evett. Ránézésre nem mutatós: barna, kerek, lapos, kissé repedezett tetejű süti, ami igen jó a teába tunkoláshoz. Szintén titkos a receptje, naná, ők féltékenyen őrzik a titkaikat. Nem úgy mint én, aki, amikor a múltkor egy tag "de jó a kovászos kenyered! Hogy csinálod, nekem mindig olyan folyós lesz a tészta" felkiáltással jött oda hozzám, mire nekiálltam elmagyarázni, mit csinálhat rosszul, mennyiség/módszer/eszközök stb. Aztán V. mondta, lehetnék óvatosabb is, főleg, mert ez az a tag, aki előszeretettel másolja mások ötleteit, pl. nagyhirtelen elkezdett bodzaszörpöt árulni, amit addig én szoktam, és már mézeskalács házakat is csinál. Olcsót, és nem olyan szépet, amilyet én, de csinál. Egy időben komoly harcot folytattunk a mézeskalácsemberek készítési jogáért, szerencsére egy idő után nem ért rá a negyedik babája mellett ilyeneket csinálni, visszaszereztem a monopóliumot. A gyerekek mellett nem ér rá feljönni a piacra sem, csak nagyritkán, a mamája hozza fel a dolgait, aki szintén tag.

Tegnap elhatároztam, hogy megpróbálkozom a ginger snaps-szal, ha Stephanie meg tudja csinálni 93 évesen, a rossz szemével, akkor nekem is sikerülnie kell, gondoltam magamban. Végül is, nem lettek rosszak, igaz, a felszínük nem lett olyan szép repedezett, mint a képen, de azért ehető. S tanultam egy-két dolgot, amit a könyv nem árult el...

Kell hozzá:

115 g kockára vágott vaj

115 g kristálycukor

115 g golden syrup (Magyarországon állítólag a Tesco-ban kapható, aranysárga, finomított melasz)

225 g simaliszt

2 teáskanál gyömbérpor

1 teáskanál szódabikarbóna

A sütőt előmelegítem 180 fokra. Egy nagy fazéban a vajat, a cukrot és a golden syrup-ot addig melegítem, amíg a cukor feloldódik. Kicsit hűtöm, aztán belekeverem a lisztet, a szódát és az őrölt gyömbért. Lágy tésztát kapok. Ebből a tésztából teáskanálnyi adagokat szedek, gömbölyítem őket, s kb. 7-8 centi távolságra felsorakoztatom őket a sütőpapírral bélelt tepsin. Egy adagból nekem 30 sütim lett, 5-6 centi ármérőjűek. 12 percig sütöm őket, aztán kiveszem a tepsit a sütőből, s pár percig hagyom sülni a sütiket. Utána rácsra szedve hagyom őket teljesen megszáradni, lehűlni.

Amit megtanultam: szigorúan 12 perc az a 12 perc. Ha tovább sütjük őket, a sütik kőkemények lesznek, s hamar meg is égnek. Sülés közben felpuffadnak, s egyáltalán nem néznek ki lapos, repedezett tetejű korongoknak. Akkor lappadnak le, s repedeznek meg, amikor a sütőből kivéve kihűlnek, s ekkor lesznek ropogósak is. A tészta fura lett kicsit: hamar összeállt, de mintha ki akart volna belőle csapni a vaj, amikor gömbölyítettem őket, tiszta vaj lett a kezem.

Ennyi gyömbértől éppen hogy csak gyömbérízűek lesznek. Aki az erősebb ízt szereti, rakjon bele több gyömbért. Én legközelebb cukrozott gyömbérdarabokat fogok lereszelni, azt keverem majd a liszt közé, s az talán karakteresebbé teszi.

"Viharos" évkezdés

A viharos szél és az eső, amit Angliának ígértek, ide is megérkezett az év első hajnalán, hallottam, hogyan csapkod a nylonzsák a szélben, amivel a lábon álló virágládát/madárodút letakartam (sajnos, nem egészen vízálló az odú, a csinos tetőelemek között beszivárog a víz, majd muszáj lesz szigetelni). V. biztos mondaná, hogy ezt is csak ír építette, szépnek szép, de nem praktikus, és kivételesen egyet kell értsek vele.

A hajnali/reggeli zajokat színezte a falszomszéd, aki úgy fél négy magasságában mintha egy marék vasgolyót ejtett volna egy kongó asztalra... Valamik olyan hangosan gurultak szét a falon túl, hogy nemhogy V., de még én is felébredtem rá. S alighanem szállóvendégük volt az amúgy máskor csendes szobájukban, mert amikor felkeltünk, határozottan hallottam, hogy valaki odaát horkol. Hiába, a nyállal összeragasztott papírfalak mellett minden áthallatszik.

Az éjféli tervet, miszerint lemegyünk virslizni a tengerpartra, a lustaságom és az eső hiúsította meg. Tíz felé kezdett esni, de még csak nem is olyan szemergélősen, hanem úgy istenigazából. Őszinte megkönnyebbüléssel fogadtam. Alexa segítségével meghallgattuk a magyar kabarét, s magyar idő szerint kívántam V.-nek boldog új évet. Aztán csak fennmaradtam, olvastam éjfélig, mikor is odakint megindult a - szerencsére - rövid ideig tartó tüzijáték, s hipp-hopp, már itt is volt 2017.

(Valahogy nem tetszik nekem az a hetes szám, annak ellenére, hogy sokáig 7. szám alatt laktam. A hatos az olyan kis kerek volt, ez valahogy feszesen kihúzza magát, mint egy katonatiszt...)

A januárt betegséggel indítottuk, V. tüsszög, köhög, éjszaka néha a víz veri, láza hol van, hol nincs, érthetően morcos, és fojtott dudahangon conf call-ozik, mert dolgozni, azt kell. De legalább itthonról. Saját magamat a kedvenc citromos/gyömbéres/mézes teával védem, ipari mennyiséget eszem fokhagymából, s már elkészült az igazi házi csirkehúsleves, a zsidó penicillin. Tegnap még lusta dög voltam, s vettem boltit, ami sem színében, sem ízében nem emlékeztetett a valódira, de V. hősiesen megette.  Ma engem már az is jókedvre derített, amikor a lassan felforró leves illata elöntötte a konyhát.

A főzéshez még volt kedvem, de Őrnagy úr közelébe menni még nincs, pedig holnap már kell. Amikor kelni kellene, még sötét van odakint, s még soha ennyire nem zavart a reggeli sötétség. Máskor romantikusnak, és védőburoknak tekintettem a sötétséget, most medveként másznék (mit másznék? mászom!) a paplan alá, míg derengeni nem kezd. Így, több mint egy év távolából szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaha régen én reggel 7-kor már dolgoztam.

S ma reggel döbbenten fedeztem fel, hogy a medvehagyma bújik ki a földből, s nyári növényem, a csodaszép kék virágú, rengeteg bimbókat hoz. Lassan abba is hagyhatom ezeket a jelentéseket, mert talán ez lesz a megszokott, hogy minden előbbre jön, ebben a fura időben. Klímaváltozás, ez van. Marad mások téli fotóinak nézegetése.

Januárra semmilyen sütiötletem nincs, sálas pingvineken túl. Esetleg csinálok síelő emberkéket, hála egy kedves ismerőstől kapott kiszúrónak, szép kékes keretben, fehér dombon lefelé... Februárban ott lesz a Bálint-nap, no, arra aztán lehet készülni. A karácsony egyébként lassan enged el, még mindig mézeskalács házikók és karácsonyi torták képeit nézegetem a Pinteresten, míg V. toszkánai szálláshelyek között mazsoláz. 

Az már nyilvánvaló lett, hogy a tervezett egy hét elsőre amolyan Toscana Light lesz, mert annyi ott a látnivaló! Majdnem minden weboldal úgy kezdi, hogy nem szabad mindent megpróbálni belezsúfolni... Firenze egymaga rengeteg látnivalót nyújt, s az embert úgyis annyira megragadja a toszkán vidék, hogy vissza-visszajár, fenyegetőzik az útikönyv. Így pár városra szűkült le a megnézendők listája. Még elég képlékeny az útiterv, de már kaptunk segítséget ott élő hölgytől, ki a remek Toszkána Mánia weboldalt tartja fent.

Számomra legfontosabb San Gimignano, Siena és útikönyv által melegen javasolt Lucca és a mások által javasolt SR146 számú út Sienából kelet felé, amely tipikus toszkán táj látványával kecsegtet... V. teljesen nyitott, nincsen gyerekkori filmemléke, ami Toszkánába hajtaná, mindent érdeklődve fogad. 

Már szinte látom, amint Popsika az ő sülzanótsárga színével ugyanolyan fotogénen mutat a zöld ciprusok előterében, mint a Francia-Alpok csúcsai között...