Nem volt mese, tegnap munkába kellett állnom. A kenyerek újra elfoglalták a hűtőszekrény nagyobbik részét, s a mézeskalács emberek is ott száradtak a rácsokon. Ma reggel szállítottam a kávézónak, magamat is megleptem, hogy a felkelés milyen könnyen ment. A város a szokásos képét mutatta: minden poszter a nagy januári leárazásokat hirdeti, a benzin ára megint felment. A darukon még ott a karácsonyi fénysor, de a boltok kirakatában már a Bálint-napi készülődésre bíztatnak. S reggel megkaptam az első megrendeléssel kapcsolatos emailt, így nyugodtan mondhatom, elmúlt az ünnep, hiába van hatodika. Emilie és Paco, volt kollégáim még javában ünnepelnek, Madridban. Nekik majd jövő hétfőtől kezdődnek a szürke hétköznapok.
Mint minden csütörtökön, aprósütit kellett sütnöm a piaci kávézónak is. Kb. 60-70 darabot kell minden héten, ezért kerek 7.50-et kapok én, vagy ha nyaralok, az, aki éppen hajlandó sütni. Korábban, amikor dolgoztam, s nem értem rá erre, titkárként kínszenvedés volt rávenni a tagokat, hogy süssenek: ugye, ez extra munka egy amúgy is sűrű napjukon, az a 7.50 euró elég kevés ennyi sütiért, s nekem sem volt egy élmény a vonakodó arcukat nézni, amikor közeledtem a beosztással, hogy na, akkor ki süt?!
Így, amikor felmondtam a kávézóban, boldogan vállaltam el (megint), hogy sütök én minden héten, kipróbálok újfajta sütiket. Volt, aminek nagy sikere volt, volt, ami csúfosan megbukott. De élveztem, hogy az ünnepekkor spéci sütivel rukkolhattam ki, szívecskéssel Bálint-napkor, Húsvétkor bárányossal, karácsony előtt ünnepi feliratossal, amihez a kiszúrót a Tiger nevű olcsó boltban vettem, ahol néha kincseket lel az ember.
Van egy nagy sütis könyvem, a leértékelt könyvek boltjában vettem, főleg arra szerettem volna támaszkodni (Catherine Atkinson: 500 Cookies, Biscuits and Bakes). De ez a könyv nekem mumus: valahogy félresikerülnek a sütik, amiket kinézek belőle. A mézes aprósütiben nagyon érezhető volt a szódabikarbóna, a narancsos olyan vajas volt, hogy szinte úszott a sütőlapon, a cukorral megszórt vaníliás sütik formátlan halmok lettek, s hülyén nézett ki rajtuk a valódi svéd szórócukor, egy másiknál a sütik méretével volt a gond: szinte egy összefüggő lapba sültek össze a tepsin, ezért még azon forrón vágtam őket méretre, hogy azért ne a kukában végezze az egész. Egyedül a földimogyoróvajas sütemény sikerült úgy, ahogy a képen kinézett, s finom is volt. A könyvben ott vannak jegyzeteim a kudarcaimról (menthetetlenül tele szoktam jegyzetelni a szakácskönyveimet, sajnos). Most már akármit sütök belőle, csinálok egy próbatepsinyit, jobb az óvatosság.
Amikor még a többieket nyaggattam sütikért, a legfinomabbakat, legnépszerűbbeket mindig ugyanaz a két öregasszony sütötte: egyikük, Daphne egy baracklekváros szelettel rukkolt ki (aminek a receptjét nem árulja el), és Stephanie a gingerbread snaps-szal (igazi angolszász sütikedvenc), vagyis a gyömbéres ropogóssal. Amire egy vevőnk azt mondta, ez a volt legfinomabb gingerbread snaps, amit valaha evett. Ránézésre nem mutatós: barna, kerek, lapos, kissé repedezett tetejű süti, ami igen jó a teába tunkoláshoz. Szintén titkos a receptje, naná, ők féltékenyen őrzik a titkaikat. Nem úgy mint én, aki, amikor a múltkor egy tag "de jó a kovászos kenyered! Hogy csinálod, nekem mindig olyan folyós lesz a tészta" felkiáltással jött oda hozzám, mire nekiálltam elmagyarázni, mit csinálhat rosszul, mennyiség/módszer/eszközök stb. Aztán V. mondta, lehetnék óvatosabb is, főleg, mert ez az a tag, aki előszeretettel másolja mások ötleteit, pl. nagyhirtelen elkezdett bodzaszörpöt árulni, amit addig én szoktam, és már mézeskalács házakat is csinál. Olcsót, és nem olyan szépet, amilyet én, de csinál. Egy időben komoly harcot folytattunk a mézeskalácsemberek készítési jogáért, szerencsére egy idő után nem ért rá a negyedik babája mellett ilyeneket csinálni, visszaszereztem a monopóliumot. A gyerekek mellett nem ér rá feljönni a piacra sem, csak nagyritkán, a mamája hozza fel a dolgait, aki szintén tag.
Tegnap elhatároztam, hogy megpróbálkozom a ginger snaps-szal, ha Stephanie meg tudja csinálni 93 évesen, a rossz szemével, akkor nekem is sikerülnie kell, gondoltam magamban. Végül is, nem lettek rosszak, igaz, a felszínük nem lett olyan szép repedezett, mint a képen, de azért ehető. S tanultam egy-két dolgot, amit a könyv nem árult el...
Kell hozzá:
115 g kockára vágott vaj
115 g kristálycukor
115 g golden syrup (Magyarországon állítólag a Tesco-ban kapható, aranysárga, finomított melasz)
225 g simaliszt
2 teáskanál gyömbérpor
1 teáskanál szódabikarbóna
A sütőt előmelegítem 180 fokra. Egy nagy fazéban a vajat, a cukrot és a golden syrup-ot addig melegítem, amíg a cukor feloldódik. Kicsit hűtöm, aztán belekeverem a lisztet, a szódát és az őrölt gyömbért. Lágy tésztát kapok. Ebből a tésztából teáskanálnyi adagokat szedek, gömbölyítem őket, s kb. 7-8 centi távolságra felsorakoztatom őket a sütőpapírral bélelt tepsin. Egy adagból nekem 30 sütim lett, 5-6 centi ármérőjűek. 12 percig sütöm őket, aztán kiveszem a tepsit a sütőből, s pár percig hagyom sülni a sütiket. Utána rácsra szedve hagyom őket teljesen megszáradni, lehűlni.
Amit megtanultam: szigorúan 12 perc az a 12 perc. Ha tovább sütjük őket, a sütik kőkemények lesznek, s hamar meg is égnek. Sülés közben felpuffadnak, s egyáltalán nem néznek ki lapos, repedezett tetejű korongoknak. Akkor lappadnak le, s repedeznek meg, amikor a sütőből kivéve kihűlnek, s ekkor lesznek ropogósak is. A tészta fura lett kicsit: hamar összeállt, de mintha ki akart volna belőle csapni a vaj, amikor gömbölyítettem őket, tiszta vaj lett a kezem.
Ennyi gyömbértől éppen hogy csak gyömbérízűek lesznek. Aki az erősebb ízt szereti, rakjon bele több gyömbért. Én legközelebb cukrozott gyömbérdarabokat fogok lereszelni, azt keverem majd a liszt közé, s az talán karakteresebbé teszi.