"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Volt nagybejelentés , már érett egy ideje. A recesszió elérte a Gyárat is - el fognak küldeni (világszerte) 5000 embert. Ebből Dublinra 17 ember jutott. V. munkahelye egyelőre biztos. Örvendezzünk! Az uram nem egészen elégedett a dolgok menetével, mert 1500 embert bocsátottak el azonnal világszerte, teljesítményüktől függetlenül, és 3500-at fognak 18 hónapon belül. Ez a cég bevételeihez képest nevetségesen minimális megtakarítást jelent. 18 hónapon keresztül senki sem azzal fog törődni, hogy dolgozzon, hanem lesz seggnyalás, hátbadöfögetés, a saját pozíciók megerősítése. Kezdődik a cut-back, nem lesz fizetésemelés, az utazásokat is megritkították - így nem fog menni február végén az ámerikaiakhoz, s nem fogja megnézni személyesen Emma Rose-t, aki 16-án, ahogy az meg volt írva, megérkezett Zitáékhoz, harmadik csemeteként. Mama és csemetéje egészségesek. *** Az uram mondta, nem kellene hetente kétszer szállítanom, amikor a keddi rendelés alig 30 eurót ér... Nem annyi profitot hoz, annyit...

A lelkizésemre kaptam választ apósomtól, s levele további gon-dolatokat ébresztett. Próbáltam végiggondolni, miért éreztem enyhe ellenszenvet Mao iránt, miért is volt bennem az a "jaj-csak-haza-ne" érzés. Sok mindenből tevődik ám ez össze. Főleg abból, hogy hogyan éltem egykor, és hogyan élek most. Mielőtt kijöttem V. után, adminisztrátor voltam, meglehetősen ócska fizetéssel. Mindig voltak és kellettek is a pluszmunkák, hogy a víz felett tudjam tartani a fejem, és olyan luxusnak számító élmények, mint egy-egy vendéglői látogatás, igen ritkán eshetett meg. Talán ha egy sörözésre futotta a barátnőkkel (szigorúan egy sör), akkor boldogok voltunk. Állandóan egy csomó kölcsönkönyv volt nálam könyvesboltos barátnőm jóvoltából, amiket megvenni nem tudtam, de ő - hálám örök - kölcsönadta őket. A pénz másra kellett, kajára, kutyakajára, Maminak "lakbérre". Nem éltem jól, a hónap végére mindig le voltam gatyásodva. Emlékszel, első komoly kiadásom egy 19.500.- forintba kerülő...

Lydia, a kávézó managere telefonált az előbb. (Reggel hagytam neki levélkét, hogy please, nézze már meg, hol dekkol a november vége óta várt csekkem. Az, és a december végi.) Szóval telefonált, megírta a csekkeket, az egyiket ugyan bemondás alapján, mert M. már továbbküldte (kifizetés nélkül) a december végi elszámolásomat a könyvelőjének. Aztán lediktálta, hogy ezután kedden-pénteken miket vigyek. (Önuralmam, ha csekélyke is, de volt, nem nyivogtam közben, hogy "Csak ennyi?!"). Az eddigi 9-10 torta és "tart" helyett heti 4 kell. Cukormázas, dekorált aprósütiből az eddigi heti 80 helyett 25 kell. Mézeskalács emberkékből a 24 helyett 20 kell, a gyömbéres sütikből egy sem, mert a másik kávézónak többet már nem kell sütnöm, s azokat ők árulták. Le sem merem írni, hogy ebből milyen csekélyke bevételem lesz. Eddig sem volt sok, de ez már kevés. Még megérem, hogy a piacon többet fogok keresni egy szombaton, mint a kávézóban egy hét alatt. Well, well. Ha ez így megy tovább...

Az úgy volt, hogy megvilágosodásom támadt. Vagy pálfordulá-som volt, vagy mi. Egy napig próbáltam erről beszélni V.-nek, szünetekkel, kocsiban, vasalás közben, helyenként könnyekkel küszködve, mint egy rossz regényben. Nem tudom nagyon részletezni, mert - ahogy az uram is mondta -, nehéz az érzésfoszlányokat megfogalmazni, de azért megpróbálom. Eredetileg nem akartam, félreértik majd, félremagyarázzák, orkok belém kötnek, s jönnek a megjegyzések a blogomra. De aztán ma volt egy szívenütős pillanatom. A főzéshez vettem elő a fűszercsomagot a hűtőből - friss petrezselyem és kakukkfű -, a nyitott zacskóból elővettem a kettőbe hajtott kakukkfűcsokrot, s letéptem néhány szálat. S mint mindig, mindent, ezt is az orromhoz emeltem. (Mindent megszagolok.) Kakukkfű, hideg a hűtőtől, fagyos illat, erős, élénk, eltéveszthetetlen - becsuktam a szemem. S hirtelen nem a konyhában voltam, hanem a Bécsi dombon, ahol mindig volt kakukkfű, igaz, kurta kis szárakon, de ugyanilyen erős illatúak. Te jó ég, ...