Derült égből tetőfedők

Volt nagybejelentés, már érett egy ideje. A recesszió elérte a Gyárat is - el fognak küldeni (világszerte) 5000 embert. Ebből Dublinra 17 ember jutott. V. munkahelye egyelőre biztos. Örvendezzünk! Az uram nem egészen elégedett a dolgok menetével, mert 1500 embert bocsátottak el azonnal világszerte, teljesítményüktől függetlenül, és 3500-at fognak 18 hónapon belül. Ez a cég bevételeihez képest nevetségesen minimális megtakarítást jelent. 18 hónapon keresztül senki sem azzal fog törődni, hogy dolgozzon, hanem lesz seggnyalás, hátbadöfögetés, a saját pozíciók megerősítése. Kezdődik a cut-back, nem lesz fizetésemelés, az utazásokat is megritkították - így nem fog menni február végén az ámerikaiakhoz, s nem fogja megnézni személyesen Emma Rose-t, aki 16-án, ahogy az meg volt írva, megérkezett Zitáékhoz, harmadik csemeteként. Mama és csemetéje egészségesek.

***

Az uram mondta, nem kellene hetente kétszer szállítanom, amikor a keddi rendelés alig 30 eurót ér... Nem annyi profitot hoz, annyit kérek érte :-) Nudli. Fel is hívtam a kávézót, s sikerült exfőnökömet vonalvégre kapnom. Elcsevegtünk a magyar fogászat előnyeiről, majd mondtam, mi ügyben keresem. Megértő volt, mondta, január csendes időszak, s persze, majd februárban visszatérünk a heti két szállításra, ha javul a helyzet. De mire leraktam a kagylót, már márciust emlegetett. Pedig februárban ott lesz Bálint-nap, amire volna egy-két ötletem.

Össze kell szednem a bátorságomat, és új helyeket néznem. Unom, hogy folyton ugyanazok a torták, sütik, semmi változatosság. (Unom, de gyáva vagyok lépni.) Mivel a változatosság - mondják - gyönyörködtet, ezért tegnap új dolgokat csináltam a piacra. (A csokoládélencsés muffin nem lett olyan haj, de nagy, ahogy a könyv ígérte, de V. szerint finom.) A lendületemet némileg megtörte, hogy csodás rozskenyereim hozzátapadtak a (belisztezett) Tescos sütőpapírhoz, kapirgáltam a kenyerekről - itt-ott vizes szivaccsal rásegítve, igen, ó, horribile dictu - másfél kenyeret sikerült megmentenem, eladhatók lettek, a negyedet pedig V. és én boldogan megettük ma ebédre a maradék házi vajjal.

A sütőpapírt amúgy véletlenül, sietősen kaptam le a polcról, holott nagyon is jól TUDOM, hogy csak a non-bleached baking parchment-tel szabad próbálkozni, a greaseproof paper - hiába 30 méteres a tekercs, ócsóér' - túrót sem ér.

A mai piac csapnivaló volt. Dismal, tragic - hogy a többieket idézzem. Rengeteg sütim megmaradt, csak a kenyereket adtam el - érdemes volt felkelni hozzájuk korán - nekem korán, fél hatkor. Lehet, hogy azokra kellene inkább koncentrálnom, és hajnalban sütni? De nem fér el annyi a sütőben... Pedig amikor bevittem a cuccaimat, valaki még meg is jegyezte, hogy jajdejó, újdonságok a piacon, legalább javítom a választékot. Sokra mentem vele... A maradék sütik tömegét (a muffinokból egyet sem adtam el!) odaadtam Sally-nek, mert a Wayside focicsapat, amelynek oszlopos támogató tagja, holnap játszik, el fognak fogyni a kávé-tea mellé a pálya szélén. Januártól már pénzt kérnek a sütikért-teáért, legalább lesz egy kis bevételük a focicsapat dolgaira.

Nagyon jól esett amúgy, hogy mihelyt meglátott, Bernadette - akitől Maggie-t, a rózsámat kaptam - egyből elkapta a karom, és kérdezte - elég nyakatekerten fogalmazva -, hogy ezek a kellemetlen hírek vannak-e valamilyen negatív hatással az én Drágám (your darling, így nevezi V.-t) helyzetére. Mert ő és Michael, a férje, igen aggódtak értünk, hogy mi történt. Megnyugtattam, hogy V. nem lett munkanélküli, ő pedig biztosított róla, hogy Michael mennyire fog örülni a hírnek. Jó érzés, hogy aggódnak értünk.

***

Amúgy teljesen fel vagyok dobva, akaratlanul is egy klasszikus könyv tulajdonosa vagyok már egy ideje, anélkül, hogy tudtam volna róla. Sheila - a piacról, ő a kékfestő-rajongó - egyszer hozott egy doboz könyvet, tessék, vigyétek, régiek, nem kellenek. A háromnegyedét elhoztam, többek között egy, csak sajttortákról szólót és egy másikat, amely a konyhai fűszerek történetéről, használatáról szól. A könyvek között ott szerepelt egy The Joy of Cooking című, amerikai vaskos alkotás, a 30-as években jelent meg először, azóta folyamatosan frissítik, adják ki újra. Használatától eddig a cup mértékegység visszarettentett. Azt láttam, hogy alapos, mindent elmagyarázó mű - kezdő háziasszonyoknak remek, minden van benne, pl. olyan információk is, hogy hogyan kell sütni-főzni, ha az embert egy nagyon magas hegyre veti a sorsa.

Gary, V. egyik kollégája nősül - állítólag már most a papucsférjség jeleit mutatja -, s kaptunk meghívót az esküvőre. Eredetileg sütiket is csináltam volna nekik, de a rendelésből nem lett semmi, mert a hotel, ahol az esküvői ebéd van, nem engedélyez más kaját, csak amit ők csinálnak. Stuff it. Korábbi esküvős tapasztalatunk alapján be fogjuk érni a nászajándék megvételével és átadásával, kiöltözni, templomba menni, "'reception"-t kiélvezni nem fogunk, az már biztos. Annyira nem közeli haver.

Valahogy eszembe jutott, hogy hallottam valakit, aki azt mondta, nászajándékba mindig ugyanazt a két könyvet adja: The Joy of Sex és a The Joy of Cooking címűt, az ifjú párnak másra nincs igazán szüksége. (Ezek szerint vagy az asztalnál, vagy az ágyban meg lehet oldani a házasélet során felmerülő problémákat.) Mondtam V.-nek, csudás ötlet, legyen ez a nászajándék. Rábólintott. Néztem az Amazonon, mit írnak a The Joy of Cooking újabb kiadásáról (a másikat csak dicsérik.) A legújabb kiadást eléggé szapulják azok, akiknek a régihez is szerencséjük volt, no, gondoltam, nézek egy régi, használt, de jó minőségűt, azzal jobban járnak, mint a mai idők étkezési divatja miatt feltuningolt változattal. Így vetődtem el más oldalakra, ahol kiderült, hogy az én régi, megviselt kötetem sokat ér! 80-120 fontot is elkérnek egy-egy példányért.

Nahát.

V. leginkább azon szórakozott jót, hogy a könyvben a "szakkifejezéseket" kis nyilak jelölik, mint egy szótárban, jelezve, hogy ezeket később megmagyarázzák, vagyis megtanítják a háziasszonyt az adott szakkifejezés jelentésére. Vagyis - V. szerint - tele van hiperlinkekkel a könyv! A legjobban a tojás levesbe főzésén szórakoztam, olyan akkurátus a leírás. Hogyan gyöngyözzék a leves, amikor belecsurgatható a tojás, hány centi - bocsánat inch - magasról kell belecsurgatni a tojást a levesbe, egy egészen bekezdésen át.

De amiért végleg a szívembe zártam, az az, hogy közli a "pörkölt" receptjét, azok egyes változatait, bizony. Nem is árulom el Sheilának, hogy az általa egykor eldobásra ítélt könyv milyen nagy érték lett a szememben. Csak azok a fránya cup-ok ne lennének... Már 3 cup-os edényem van, s mindegyik másféle! Találtam egy átszámító oldalt a Gourmet Sleught oldalán, talán majd annak segítségével nekiállok felfedezni a Főzés örömét (is :-).

***

A rallysoktól nem jött semmi hír, se mail, se hívás, végül addig rágtam V. fülét, míg tegnap felhívta az egyik embert, aki anno az első rally idején szervezkedett. Ő egy másikhoz irányította, mivel nem vesz részt idén a rallyn. Kiderült, elvileg küldtek egy sms-t arról, hogy hol-mikor kell szolgálatba lépni, de ez sosem érkezett meg. Elküldték újra. Ennek ismeretében kezdtünk szállást nézni. Ahol majd először fog V. marsalkodni, már minden foglalt, a hotelek, a magánszállások - minden. Végül a másik ügyeleti helyszín, Donegal Bay közelében találtunk egy szállást, ahol - mázli! - akadt szoba, rendkívül kedves házigazdával, aki még hitelkártya számot sem kért. Őt majd erősen le fogom döbbenteni, mert felhívom a hét közepén, és elmondom neki, hogy érkezésünk a szállásra a stage befejezése után, valamikor éjfél körül várható. Talán nem lesz gond, s beéri azzal, hogy kirakja a kulcsot a cserép alá :-)

Szóval, megyünk! Az első stage, amin részt veszünk, éjszakai! Izzó tárcsafékek látványában akarok gyönyörködni, lehetőleg esőmentes éjszakán. Most okosabb leszek, lesz szendvics, forró tea, kávé, extra takarók, dupla harisnya, sok zoknyi, és a számos réteg fölé majd felveszem a szép Ford-os fleece-emet is, kék sállal, mint egy igazi elegáns benzintyúk.

Lelkizés 2.

A lelkizésemre kaptam választ apósomtól, s levele további gon-dolatokat ébresztett. Próbáltam végiggondolni, miért éreztem enyhe ellenszenvet Mao iránt, miért is volt bennem az a "jaj-csak-haza-ne" érzés. Sok mindenből tevődik ám ez össze. Főleg abból, hogy hogyan éltem egykor, és hogyan élek most.

Mielőtt kijöttem V. után, adminisztrátor voltam, meglehetősen ócska fizetéssel. Mindig voltak és kellettek is a pluszmunkák, hogy a víz felett tudjam tartani a fejem, és olyan luxusnak számító élmények, mint egy-egy vendéglői látogatás, igen ritkán eshetett meg. Talán ha egy sörözésre futotta a barátnőkkel (szigorúan egy sör), akkor boldogok voltunk. Állandóan egy csomó kölcsönkönyv volt nálam könyvesboltos barátnőm jóvoltából, amiket megvenni nem tudtam, de ő - hálám örök - kölcsönadta őket. A pénz másra kellett, kajára, kutyakajára, Maminak "lakbérre". Nem éltem jól, a hónap végére mindig le voltam gatyásodva.

Emlékszel, első komoly kiadásom egy 19.500.- forintba kerülő, egyhetes, utószezoni (októberi) buszos "nyaralás" volt Costa Braván. Örök emlék, de arra is emlékszem, nagyon zavart a pénztelenség az út alatt. Később részletre vettem tévét, számítógépet. Mindig részlet, havi törlesztés, máshogy nem lehetett.

Az esküvőnk (2.5 perc) előtti pár hónapot öcsémnél dolgoztam végig, amolyan desk top publisher-ként, értsd, próbáltam kis hirdetéseket gyártani, buszmenetrendeket gépeltem be, rövidített munkaidőben, mert akkor már tudtuk, hamarosan végleg eljövök Sopronból. 7 éven át nagyanyámmal laktam, a fürdőszobát egy orosz hősugárzó melegítette, telente borzongva zuhanyoztam azon az alig egyméternyi szakaszon, amit melegített a radiátor. A "nászút" napjait különböző budapesti hivatalokban töltöttük, hogy minden papírunk rendben legyen az ország felé, mialatt kint vagyunk - eredetileg két évre volt tervezve a kintlét, de azért már akkor volt bennem egy érzés, hogy ha nem muszáj, nem költöznék vissza. (Kiköltözés előtt kint voltam 1 hónapot, s el voltam bűvölve az országtól, a másságától - már bocsánat a szóért.)

A hivatalokban nem sok kedvességben volt részünk. Ó, igen, "a hivatalnak packázásai". Már korábban is voltak kalandjaim, pl. amikor az esküvőt akartam megszervezni Sopronban, s megbőgetett nyers modorával az irodavezető. Vagy amikor fizetni akartam "tartósan külföldön élő magyar állampolgár ilyen-olyan hozzájárulása" (vagy valami hasonló) címén, a hivatalnok irodájában vágni lehetett a füstöt, és amikor egy alá nem írt papírt akartam tőle visszaszerezni, hanyagul intett a kétarasznyi vastag kupac felé: "Ott van, de én ugyan meg nem keresem. A maga baja, hogy nem írta alá". Az aláíratlan, hátrahagyott papír miatt aztán kaptam illatos levélkéket, bizonygatnom kellett, hogy Bp-en fizetek, szálljanak le rólam. Sorban álltunk még az APEH-nál is, többnyire hiába. A hangsúly, a bánásmód mindenhol elég elkedvetlenítő volt. S ez volt a megszokott.

Az már első, londoni au-pairkedésem után Bp-re visszaérkezve is feltűnt, hogy mennyire szürke az ország, itt Írországban pedig még harsogóbbnak tűntek a színek. Naná, a sok eső. Az is meglepett, hogy bemondásra elhittek minden az adóhivatalban, s a velünk emberi, udvarias, majdhogynem mosolygósan beszélő ír hivatalnok megadta a közvetlen telefonszámát, hogy ha esetleg kérdésünk van... Még a bevándorlási hivatalban sem éreztem úgy, hogy lekezelnek, "mit akar ez itt"? Igaz, akkor még nem volt szokásban ide jönni dolgozni, majdhogynem kuriózumnak számítottunk, kelet-európaiak. A bolthálózatnál, ahol dolgoztam, egyedüli külföldi voltam akkor.

Noha másokkal osztoztunk a házon, sosem volt többet szerencsém orosz hősugárzóhoz (pedig itt is vannak ilyenek, egyes lakásokban, jobbára a fürdő ajtaja fölé szerelve, kis húzózsinórral az oldalukon, csak éppen nem orosz gyártmány egyik sem). Az is feltűnt, hogy a megélhetéshez nem kellett extra órákat robotolnom, s ("idegenként" is) meg volt becsülve a munkám. Kijárták nekem a munkaengedélyt, csakhogy megtarthassanak. Ahogy egyre többre vittük, úgy lett egyre jobb, nem volt gond egy vendéglő, és édes Istenem, a két kocsi (!) fenntartása sem - minden különösebb erőfeszítés és fusizások nélkül sikerült. Nyaraltunk, könyveket vettünk - kényelmesen éltünk, élünk. A buszsofőr visszaköszön. Valahogy csevegősebbek, kedvesebbek az emberek egymással, nincs az arcukon gyanakvás, ha valaki hozzájuk lép egy kérdéssel. Az otthoni, arcát tőlünk elfordító, a megálló előtt megállás nélkül továbbhajtó sofőr is örök emlék. Tudom, undok, hülye mindenhol akad, általánosítani nem szabad - mégis megmarad nagyon ez az érzés. Talán még jobban megmarad, ha odahaza éli át az ember.

Anyámékkal nem fergeteges a kapcsolatom, talán ezért sem szívesen utazom látogatóba. Bár ott van a városban (s milyen szép városban!) a testvérem és családja, a régi jó barátok, megelőző életem teljes 31 esztendeje - mégis rossz érzés fog el, ha arra járok. A hazaút általában mindig rohanósra sikeredik, akárhogy is akarjuk lazára szervezni, sok a meglátogatandó rokon-ismerős-barát, végül mindig mi pattogunk lapdaként megyék között - fárasztó ám ez, főleg, mert szeretek tespedni szabadság alatt. Emlékszem, legjobb barátnőm - szintén külföldön él - egyszer megmutatta a látogatási menetrendüket - filccel kiszínezett, heti lebontásban elrendezett színes kockák, ki-mikor jön, ők mikor mennek - ráadásul kisgyerekkel.

Én úgy érzem, hogy így a középkorúság elején, mikor végre pénzünk van hozzá, akkor inkább idegen, még sosem látott országokat szeretnék látni, mint oda látogatni, amit már úgyis ismerek.

Tudom, sok minden változott Budapesten az elmúlt években, mióta ott jártam 1998-ban, mármint egyedül, de az ellentét nekem így is elég nagy a két ország között. Ahogy látom, itt romlanak a dolgok, vajon ott javulnak-e? Számomra megdöbbentő az Irányírország felmérése arról, hány magyart értek kellemetlenségek, csak mert külföldiek, nekem össz-vissz két kellemetlen élményem volt 11 év alatt. Itt is változnak az emberek, mióta nagyobb lett az EU, sok lett a külföldi, nem mindig toleránsak az írek - főleg a műveletlenebbje. Valamicskét biztosan javul Mao-n a helyzet, gondolom én, mert legutóbb nem lehetett panaszom eladókra, ellenőrre - mindenki igen udvarias volt, csevegős. Bár van, aki azt mondja, csak szerencsém volt.

Az is megmagyarázza, miért érzem magam itt inkább "otthon". Itt lett teljes az életem, itt kezdtem el a házasságom, alakítottam ki a karrieremet, értem el sikereket, lettem igazán felnőtt - lassan, de biztosan, sok év alatt kialakult a megszokott, nyugis életünk. Odahaza valószínűleg még mindig admin lennék, savanyú arcú, pozíciójából kimozdíthatatlan. Itt kitaposott útvonalaim vannak, tudom, mit hol kell keresni, kit kell felhivni, ha erre, vagy arra van szükségem. Tagja lettem egy jópofa közösségnek, akik idegenségem ellenére elfogadtak. S büszkén mondhatom, maradéktalanul.

Magyarországon már bizonytalan vagyok, elfelejtettem dolgokat, neveket, mit-hogyan kell. Az eladó néni legnagyobb megdöbbenésére körülményesen megfogalmazott, virágos mondattal kérdeztem meg, megihatom-e a nála vett kávémat - az erre kijelölt pultnál. Féltem, hogy hülyeséget csinálok. Pontosan úgy viselkedtem, mint egy falusi kislány Pesten. Ezt teszi majd' 11 év külföld.

Nincs bennem az az érzés, amit sokaknál tapasztaltam - bezzeg a magyarok jobbak! Nem akarok jobb lenni, csak nagyon jó akarok lenni. Valamint jól akarom magam érezni Magyarországon, s azt szeretném, hogy a magyarok is jól érezhessék magukat. Csak ehhez még annyi minden szükséges. S erre mondta az uram, hogy ezeket már nem fogom megérni.

Derült égből tetőfedő (már vártam)

Lydia, a kávézó managere telefonált az előbb. (Reggel hagytam neki levélkét, hogy please, nézze már meg, hol dekkol a november vége óta várt csekkem. Az, és a december végi.)

Szóval telefonált, megírta a csekkeket, az egyiket ugyan bemondás alapján, mert M. már továbbküldte (kifizetés nélkül) a december végi elszámolásomat a könyvelőjének. Aztán lediktálta, hogy ezután kedden-pénteken miket vigyek. (Önuralmam, ha csekélyke is, de volt, nem nyivogtam közben, hogy "Csak ennyi?!").

Az eddigi 9-10 torta és "tart" helyett heti 4 kell. Cukormázas, dekorált aprósütiből az eddigi heti 80 helyett 25 kell. Mézeskalács emberkékből a 24 helyett 20 kell, a gyömbéres sütikből egy sem, mert a másik kávézónak többet már nem kell sütnöm, s azokat ők árulták.

Le sem merem írni, hogy ebből milyen csekélyke bevételem lesz. Eddig sem volt sok, de ez már kevés. Még megérem, hogy a piacon többet fogok keresni egy szombaton, mint a kávézóban egy hét alatt.

Well, well. Ha ez így megy tovább, körmeit reszelgető, eltartott háziasszony leszek. Vagy már vagyok?

***

Vasalás közben megnéztem, hogyan habog Obama a beavatáskor, volt szívet melengető, lelkesítő beszéd és ének, remélem, ez a beszéd majd akkor is érezteti hatását, amikor az emberek holnap dolgozni mennek.

Lelkizés

Az úgy volt, hogy megvilágosodásom támadt. Vagy pálfordulá-som volt, vagy mi. Egy napig próbáltam erről beszélni V.-nek, szünetekkel, kocsiban, vasalás közben, helyenként könnyekkel küszködve, mint egy rossz regényben.

Nem tudom nagyon részletezni, mert - ahogy az uram is mondta -, nehéz az érzésfoszlányokat megfogalmazni, de azért megpróbálom. Eredetileg nem akartam, félreértik majd, félremagyarázzák, orkok belém kötnek, s jönnek a megjegyzések a blogomra. De aztán ma volt egy szívenütős pillanatom. A főzéshez vettem elő a fűszercsomagot a hűtőből - friss petrezselyem és kakukkfű -, a nyitott zacskóból elővettem a kettőbe hajtott kakukkfűcsokrot, s letéptem néhány szálat. S mint mindig, mindent, ezt is az orromhoz emeltem. (Mindent megszagolok.) Kakukkfű, hideg a hűtőtől, fagyos illat, erős, élénk, eltéveszthetetlen - becsuktam a szemem. S hirtelen nem a konyhában voltam, hanem a Bécsi dombon, ahol mindig volt kakukkfű, igaz, kurta kis szárakon, de ugyanilyen erős illatúak. Te jó ég, akkora, de akkora honvágyam támadt. A Bécsi domb után (aminek, szégyen-gyalázat, a nevén gondolkoznom kellett kicsit). Egy villanásnyira honvágyam volt. Pedig állítom, hogy soha nincs.

Ugyanakkor Paul Simon orvul éppen azt énekelte a fülembe, hogy "there is a moment, a chip in time / When leaving home is a lesser crime / when your eyes are blind with tears but your heart can see / another life, another galaxy".

Kész voltam. Leültem bőgni. A főzés várhat. Megpróbálom leírni.

A reptéren volt, már álltunk sorban a beszálláshoz, mint a birkák. Megfordulok - magyar pult, bolt, feliratok. Hirtelen erőt vett rajtam valami ijedtség, hogy én ezt most mind magam mögött hagyom. Torokszorulás. Aztán a gépből a reptér látványa, a fények, a lepukkantnak tűnő kis autó, ami a lépcsőket viszi oda az érkező gépekhez. Hirtelen olyan sajnálat vett rajtam erőt, hogy miért ilyen lepukkant, ilyen használt, ilyen szegényes... (Mert nem automatikusan a kivilágított, világraszóló szépségű Vár és a Duna-part jut eszembe a Lánchíddal, ha Mao-ra gondolok. Az vesse rám az első követ...) A néni nyomta a szöveget az övekről, és hogy "ne-fújjuk-fel-csak-ha-már-a-gépen-kívül", én pedig nyeltem a könnyeimet, hogy hát izé, én most HAZA megyek, jajdejó, de EZT itthagyom. Ezt a szegény, lepukkant, elhasznált, megszürkült országot, ami - ugye - mégiscsak a hazám. Szülőhazám.

Nem rajongok ezekért a nagy szavakért, főleg, mert elhasználták őket (mint azt, hogy szeretlek, hazaszeretet, blabla, zászlókra tűzködik, és hasonlók), nem is tudom, hogyan írjam le, de egyszerre aggódtam érte (a szülőhazámért), sajnáltam, s dühös is voltam, hogy a fenébe ne lettem volna, hát miért nem lehet már jobban csinálni, amit csinálnak vele? Hiszen van mivel dicsekedni - dicsekszem is, de csak óvatosan -, csak a marketing pocsék. S miért nem csinálják jobban? Hogy mindenki tudja, milyen fasza kis ország ez, csak hát el van kúrva. Semmi kifogásom ellene, ha valaki az itt élő magyaroknak magyar boltot nyit, de vajon miért nem megy ez nagyban? Miért nem híresebb a magyar termék? Miért nincs az itteni Tesco-ban magyar alma, vagy krumpli, a skót vagy osztrák helyett? (Mindkettőt láttam már, nem légből kapott példák.) S akkor már mondhatok olyan közhelyet is, hogy makói hagyma? Borok? Fokhagyma? Kékfestő?? Miért nem dolgozik ezeknek az elhíresítésén (újra-híresítésén) valaki - nem pár ezer magyar, hanem sokkal többek javára? Miért az aggodalom fog el először, ha azt hallom egy ír ismerőstől, hogy Budapestre megy? Hogy jajistenem, mit fog szólni a hontalanok látványához, a városi park bokrai alján kartonpapírral körbevett vackokhoz, és jajistenem, csak ne tévelyegjen el a Határ útig (no, ott féltem). S hogy csak át ne verjék a hitelkátyájával.

Aztán meglep, amikor hazajönnek, mint Susan-ék, és Terry Levin-ék, és lelkendeznek (a mindenen szőröző Terry is, akinek egyébként egy Talpas nevű valaki az őse from Hungary), hogy de jó volt, hogy jót ettek, s igen, láttak koldusokat is, ellenben de szép volt az a Hősök tere, és a hatalmas folyó a hidakkal.

Az uram mondta, hogy egy nemzedéknek kell szemléletet váltani, s azt mi már nem érjük meg. Eddig minden mindenkié volt, most pedig mindenki a saját zsebébe gyűjt. Az is, akinek aztán igazán nem kellene. Kellene, hogy az emberek magukénak érezzék azt, ami körülöttük van, s a gondosságuk ne a kapuig tartson. A politikusok ne meggazdagodni akarjanak, hanem tenni is valamicskét. (Naiv vagyok?) Hogy egy kicsit mindenki jobban odafigyeljen dolgokra. Pl. hogy ne csak a ház és a kapu között szórják fel a járdát homokkal, ha csúszik, hanem mondjuk, egy kicsit a kerítés túloldalán is, netán a következő házig. Segítve a többit. "Going an extra mile" - mondja az ír.

Persze, szememre lehet hányni, könnyen érzékenykedem innen, a messziből, a gázzal szépen fűtött lakásból. Elismerem, tényleg könnyű. De most már valahogy nem látszik olyan elképzelhetetlennek, hogy egyszer hazaköltözzek V.-vel. Nem tudom megmagyarázni - akárhogy is boncolgatom -, az érzéseimet, de szombat este, a ferihegyi reptéren (hopp, megúsztam az újabb sztrájkot) megint megszerettem a szülőhazámat. S amint módomban áll, (megint) fel fogom szórni a szomszédomig a házam előtt a járdát.