Anzac-süti

Pappito blogjáról tudtam meg, hogy ma van az ANZAC day Új-Zélandon és Ausztráliában. A részletekről, s hogy miről is emlékeznek meg ezen a napon, nála lehet olvasni.

Én az Anzac-süti receptjével járulok hozzá a megemlékezéshez. Már csak azért is, mert boldogult ifjúkoromban kb. egyidőben láttam a Gallipoli című filmet, s valaki adott nekem egy angolból fordított német nyelvű szakácskönyvet (füzetecske inkább), amiben megtaláltam az Anzac-süti receptjét. Később az Anzac-süti volt életem első saját magam sütött sütije, nem volt valami frenetikus siker, de rágcsálnivalónak kiváló.

Az Anzac-sütit a tengerentúl harcoló ausztrál és új-zélandi katonáknak küldték az otthoniak, írja a Wikipédia, eredete vitatott, de az biztos, hogy a skót zabpelyhes süti leszármazottja. A sütemény azért volt népszerű katonaeledel, mert nincs benne tojás, sokáig eláll, tehát megromlás nélkül túlélte a sokhetes hajóutat a katonák állomáshelyéig. A süti elődje az új-zélandi Dunedin városából származik, amely a skót Dunedin-ről kapta a nevét, s ahol először sütöttek Új-Zélandon zabpehelyből sütiket a skót zabpehelysütik mintájára. Ezek az elég száraz, hol kör alakú, hol négyszögletes sütik itt is kaphatók a boltokban oat cakes néven, sajttal, esetleg valami lekvárral megkenve fogyaszthatók, sajnos, nem sikerült megkedvelnem őket, az én ízlésemnek túl szárazak, íztelenek. A cukros, később már kókuszreszelékkel is édesített Anzac-süti azonban jobban ízlett. Eleinte katonasütinek hívták, csak később, 1921-ben talált egymásra az Anzac név és a süti. Manapság kirándulásokra, többnapos túrákra viszik magukkal az emberek.

Biztos van korhűbb recept, de én is egy kókuszreszelékest adok meg, abból a bizonyos német-angol füzetkéből, amely velem tartott Írországba is.

Anzac-süti (kb. 50 darabhoz - Anne Wilson receptje)

100 g zabpehely (angolszász országokban lévőknek: rolled oats v. porridge oats)
125 g sima liszt
250 g kristálycukor
75 g kókuszreszelék
150 g vaj

20 ml / 1 evőkanál cukorszirup (golden syrup), talán mézzel helyettesíthető
20 ml / 1 evőkanál frissen forralt víz
1 teáskanál szódabikarbóna

A sütőt melegítsük elő 150 fokra.

A zabpelyhet a liszttel, a cukorral és a kókuszreszelékkel alaposan keverjük el. A cukorszirupot/mézet a vajjal kis lángon olvasszuk meg. A frissen forralt vízben keverjük el a szódabikarbónát, adjuk a vajhoz, majd dolgozzuk bele a lisztes keverékbe - alaposan keverjük el.

A tésztából púpos teáskanálnyi adagokat tegyünk a sütőlapra, és hagyjunk köztük 3-4 centi helyet, mert sülés közben szét fognak lapulni. 150 fokon kb. 15-20 percig süssük a sütiket aranybarnára. Rácson hagyjuk kihűlni, és tároljuk légmentesen, fémedényben. Jó sokáig eláll.

S végül egy kis hallgatnivaló, Anzac-day tiszteletére, a Dubliners-től, a néhai Ronnie Drew előadásában: http://www.youtube.com/watch?v=R2wK-5RxGG4

Böhöm-baj és a mandulás ropogós

Kedd este hazajött az uram - hurrá! hurrá! -, hozott finom erős-paprikát - hurrá! - amit azonnal beleöntöttem egy csatos üvegbe. A színe álomszép. Az ereje-íze félelmetes. Hamarosan ki is próbálom, gulyáshoz.

Az uram a vártnál kevésbé vaskos megjegyzéssel kísérte a hírt az OEP adatbegyűjtéséről, így anyósommal és vele hármasban csak kiokumláltuk - véleményünk szerint helyesen -, hogy melyik rubrikába mi kerül, aztán hamarosan megkapják a borítékot kis aktatologatók, legyenek vele boldogok.

Ezzel a kellemetlenségek azonban nem értek véget, ugyanis szerda reggel az uram a szokott módon körbejárta az autót, és észrevette, hogy jól meghúzták a bal ajtajait, az autó majdnem teljes hosszában. Azt hittem, ott kapok szívrohamot. El is határoztam, hogy ezután ő parkol a járda felől, az első helyen, és én a második helyen, legalább az egyik fele védett lesz, én pedig biztos nem ütöm meg Böhömöt az ajtóval (kérdés, engem ki csap oldalba). Most már a tömbtársak is beleszoktak abba, hogy ott mindig mi parkolunk, s a "szokásjogunkat" néha tesztelő kínai házaspár két hete el is költözött a fölöttünk lévő lakásból (hurrá, talán kevesebb eldobott csikk lesz az ajtónk környékén, s a gyepfoltokon).

Beköltözött helyettük két kínai srác, egy öreg, fehér Toyotával, s ahogy körülnéztünk, mindjárt láttuk, hogy bizony új tömbtársaink autója volt a vétkes. Később emlékeztem is rá, hogy mikor parkolt V. autója mellett, alighanem kitolatáskor sértette meg Böhöm ajtajait hétfőn vagy kedden délután, amikor dolgozni ment (azóta figyeltem, éjszakás műszakban dolgozik, délután megy, hajnalban jön). Persze, nem értük be felületes gyanúsítgatással, alaposan megnéztük az autót, s lám: a) övé az egyetlen fehér autó a parkolóban, b) fehér színű volt a nyom Böhömön, c) a srác kocsijának elülső bal lökhárítóján Böhöm színével egyező festékcsík van, d) a lökhárítója középen hosszában be van nyomva, s a benyomott rész szélessége, valamint a lökhárítón lévő sérülés magassága egyezik a Böhömön lévő nyomokkal.

Mindegy, lehetne elemezgetni napokig, mert V. elmondta neki mindezeket, de a srác állítja, hogy 90 %, hogy nem ő a tettes, erre mit lehet mondani? El tudom képzelni, hogy jött haza fáradtan a sötétben, nem figyelt oda, nehézkes beállni két autó közé, s máris ott a baj. Az biztos, hogy fizetni nem fog, nem is erősködik az uram, mert a sérülés annyira nem mély, inkább csúnya nyom, mint karcolás, s ha mást nem is, annyit talán elért a beszélgetéssel, hogy a srác - fáradtság ide vagy oda - figyelmesebben fog parkolni.

De ha az én autómra is varázsol egy ilyet, lekapom a fejét. Azt még nem tudom, hogyan, mert vitához nyúlbéla vagyok, de mégis.

***

Mindenképpen valami újjal akartam kirukkolni a héten a kávékuckóban, süti terén. Még Chili weboldaláról jutottam el David Lebovitz-hoz, a Párizsban élő amerikai pastry chef-hez, akinél egyébként már több igen finom süti (krémsajtos brownie, juhú) receptjét olvastam, volt, amit ki is próbáltam. Hála az égnek, nyilván a sok európai rajongója miatt, hajlandó a cup mértékegységeket grammban is megadni.

Nemrég olvastam nála a pain d'amande (mandulás kenyér) receptjét (angolul tudók itt találják), s azonnal el is határoztam, ezt fogom adni a kávé mellé. (Ha valakit később érdekel, szívesen lefordítom.) Mandulás ropogósnak kereszteltem el, lehet tunkolni vele a kávéba, erős mandulaíz, remek lesz, tipikus kávézóba való süti. Valóban remek lett. Kétszeres adagot sütöttem, mert az első tömbből nekem csak 40 szeletet sikerült nyernem, pedig igen-igen éles késsel szeleteltem, mégsem voltam képes másfél mm-esnél vékonyabb szeletekre. El nem tudom képzelni, neki és a recept eredeti szerzőjének hogyan sikerült 80-90 szeletet nyernie egy 23 centi hosszú tömbből? (Ehhez tudni kell, hogy a kávékuckóba szombatonként 70-80 db sütit kell vinni a kávé mellé, ezért kellett többet sütnöm.)

Az enyéim leheletnyit megereszkedtek, de azért megtartották négyszögletes formájukat, arra nem is lehetett panasz. Hanem teszt-tunkolás közben az uram megjegyezte, hogy ez elég ropogós - mire belém hasított, hogy jaj, a sok műfogsoros öregasszony! A vevők legtöbbje is idősebb ember már... nem leszek én népszerű ezzel a sütivel...

Így - mivel a jó időbeosztásnak köszönhetően tegnap volt még szabad időm - nekiálltam egy fél adag aprósütit sütni, s arra gondoltam, majd mindenkitől megkérdezem, hogy ropogós vagy puha sütit kér-e, s utána senki nem panaszkodhat, hiszen ők választottak. A süti még elég halványka volt, amikor lejárt az előírt sütési idő, így lekapcsoltam a sütő óráját, azzal, hogy majd pár perc múlva kiveszem a tepsiket. Yeah, right. Vacsorát is csináltam éppen, így azonnal elfeledkeztem róla. Jó 15 perccel később riadtam fel de addigra már késő volt: az eredetileg puha gyömbéres süti (írtam már róla, Zdenek sütije) szintén ropogóssá vált a sütőben. Nem ehetetlenné, csak ropogóssá. V. kollégái ma boldogan elropogtatták, sőt még a mandulás ropogósból is jutott nekik (beküldtem néhány mintadarabot, hogy vajon ők mit szólnak hozzá), s mind elfogyott, értetlenkedtek, hogy mi a baj a sütikkel, remek mindkettő.

Ja, az ép fogsorúaknak. Mivel nekem is van már egy-két nem saját anyagból készült fogam, azt hinné az ember, jobban odafigyelek az ilyesmire - de nem, elfelejtettem.

***

Most pedig fülelek a csengőre, mert két új kuncsaft várható, jönnek tortát begyűjteni. Az egyik V. kolléganője, Malika, ővele már találkoztam, de most rendelt tőlem először. De a másik teljesen ismeretlen, úgy ajánlottak be neki. S akármennyire is tudom, hogy minőségi tortákat, sütiket csináltam neki olcsón, s látta is már őket félkész weboldalamon - mégis bennem van a félsz, hogy esetleg valami nem lesz a kedvére való...

***

Apropó, a patkány felette az első adag mérget, és ismét otthagyta a nyomait a kisház padlóján. A harc folytatódik.

OEP - OTT

Amikor egyedül vagyok, meglehetősen gyorsan megy az idő, akármivel foglalkozom is. Esténként felnéztem a könyvből, upsz, már éjfél, aludjunk. De most, amikor az uramat várom, hogy leszálljon a reptéren, és végre hazahozza a busz, most bezzeg csigalassan kúszik előre a mutató... hiába csinálok ezt-azt, az idő sehogysem akar múlni.

***

Így van időm bosszankodni. Írországi magyar topikon kérdezett rá valaki, hogy nézzétek, mit olvastam, ti hallottatok-e róla, igaz ez, mit kell most csinálni? Mint rendes kispolgár, akit mindennel meg lehet ijeszteni, utánanéztem, íme két link, tobzódjatok.

Egy új OEP-es rendeletről

Ugyanaz pepitában

Tehát be kellene jelentenem az Egészségügyi Pénztár és az APEH felé (a 2009. január 1-én hozott "szabál" - vagy minek nevezzem - alapján) legkésőbb 2009. április 30-ig, ha külföldön élő, egy adott EU-országban adót fizető magyar állampolgárként az adott EU-országban fizetek "TB"-t, vagy betegbiztosítással rendelkezem. (Ez az egyik lehetőség, van még lehetőség bejelentésre, ha időközben hazatértem, vagy külföldre ingázóként járok dolgozni, de odahaza lakom és TB-t fizetek a mindenkori minimálbér után, blablabla.)

Ez még hagyján, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ha nem teszem, pénzbüntetésben részesítenek. A pletykák 100 ezer jó magyar forintot emlegetnek, ez akár még igaz is lehet, a mellékelt link csak "elmulasztási bírságot ír", összeget nem.

Na most.

Mi van, ha vagyok olyan "elvetemült", s időmet munkával töltöm, s nem unatkozó háziasszonyként fórumokon olvasom a mások nyűgeit? S nem találok rá erre a bejegyzésre? S nem jár nekem a Magyar Közlöny? (Miért is járna?) Tehát akkor honnan kellene tudnom erről? Akkor röhögve megbüntetnek? Mert erre megy ki a játék? Én meg visszaröhögök, hogy vonjátok le a ... a miből is?

Alig várom már, hogy mit mond majd erre az uram. Alighanem valami vaskosat.

S ha nem jelentem be, hogy hajtják be a büntetést? Miből vonják le? S meddig lesz ez a szabály érvényes? Lesz olyan hosszú életű, mint a vizitdíj?

Értékeltem volna, ha mondjuk a követség küld erről egy körlevelet, s nem az új salsa-tanfolyamról... Grrr...

A) változat: De, persze, kispolgár vagyok, megyek papírt kitöltögetni, morgó férjjel is aláíratni, anyósomat megkérni, hogy a megfelelő címre juttassa el. Mert nekem gőzöm sincs, hogy melyik területileg illetékes EÜ-Pénztárhoz is tartozunk.

B) változat: hagyom a fenébe, eddig is fizettem a kezelésekért, ezután is fogok. Büntessenek!

Ha harc, legyen harc!

Nagyon szépen köszönöm a sok hasznos jótanácsot a patká-nyokkal kapcsolatban, de sajnos, a mérgen kívül más eszközöm nincsen. Nem tudom, sajnos, szellősebbé, búvóhelyektől mentessé tenni a kertet, hacsak le nem mondunk a házikóról. Mivel a lakáshoz nem tartozik pince, amolyan "muszáj" tárolóhely. Pinky, a sok éve használaton kívüli biciklim így is a kerékpártárolóban rozsdásodik, néha valaki hozzázárja a saját biciklijét, más haszna nincs szegénynek - és még örülhetek, hogy nem itt a teraszon kell tárolni.



A kisházikó így néz ki, a képen jól látható, hogy nincs hátulja. Teljesen nyitott, ráadásul - mivel alapja sincs rendes -, a köveken időnként előre dől, ilyenkor vissza kell lökni a falhoz, s akkor az ajtaja is normálisan nyitható. Mellette alig fél méterrel jobbra a komposztálóedény, azzal a kavicshalommal körbevéve, amit a kiskert helyéről lapátoltam fel.

A téli vizek megártottak neki, a teteje belül meglehetősen foltos, és az ajtaja megvetemedett - csak úgy tudom becsukni, ha eléje rakom Böhöm egy régi kerekét, ami betámasztva tartja az ajtót. A polcain és belül - annak ellenére, hogy a tetejénél lévő szigetelés már rég elvált a faltól - azért még biztonságban pihennek a szerszámok és a kerti bútorok, amiket még sosem használtunk, s a egyelőre a porosodáson, pókhálóval való bevonásos túl más kár nem érte őket. Ja, és a patkánykaki, de az alul gyűlt.

Eddig.

Ma elmentem, s megvettem a következő adag gyilkoló eszközt, kék színű búzaszemek, kis műanyag tálkán. Ma este kirakom, aztán meglátjuk, hányszor kell frissítenem a búzakupacot.

Ma félórát rászántam a galambokkal való hadakozásra is. Amíg kertészkedtem, folyton ott röpködtek nagy szárnysuhogtatással a kert felett, s amint eltűntem, leszálltak, taposni szegény növényemet, keresve a magokat a tövénél. Minden egyes leszálláskor elkergettem őket, de elég lassan érte el az agyukat az üzenet. Kár, hogy nincs csúzlim.

Tudom, tegyem odébb az astilbét, s akkor béke lesz...

No, és persze, a napsütéssel együtt megjelentek a legyek is. Próbáltam alaposan kiszellőztetni, aminek a jó illaton, friss levegőn túl még az is lett az eredménye, hogy légyirtóval a kezemben kellett lesbe állnom, s könyörtelenül lefújnom a dögöket, mihelyt be merték tenni a lábukat a lakásba. Errefelé a szúnyogháló ismeretlen, marad az émelyítő ál-virágillattal dúsított irtó.

Sajnos, hiába a meleg, a szárító szél, s kiskertem elég viharvert benyomást kelt, a múlt heti eső sajnos, teljesen szétverte a virágokat.

De a japán juharom remekül néz ki, rengeteg levelet hozott, most már nincs olyan megkínzott formája, mint tavaly.



A szomszéd klemátisza (befutotta az egész falat, sőt, a kert túloldalán lévő bokrokat is!) már virágzik, az enyém még csak bimbós (hiába, a nap hiánya). A promenád felé vezető úton van egy ház, amelynek a kerítése egyetlen nagy, halvány rózsaszín virágtömeg, hiába, ott jobban éri a klemátiszt a nap. S virágzó illatos, dús, méhdöngéses orgonabokrot is láttam azon az úton!

***

A nap híre még, hogy tegnap este kissé remegő kezekkel, de jelentkeztem online a Flora Mini Maratonra, amit Trish tavaly lefutott - idén sétálni fog a kedvemért. Van 8 hetem, hogy némi edzést végezzek. 10 km. Nem vészes, gyalogolva, de már nem bízom magamban. Régen volt, amikor még - nyögve, a végére bedurrant térdekkel, de - sikerült a Tongariro Crossing... :-)

Egy szalmaözvegy vasárnapja

Egészen hülyén indult a mai nap, éjjel fél 3-kor.

Felébredtem. Valószínűleg a víz lódult meg a csövekben, amikor beindult a fűtés, s azt hallottam meg, vagy nemistudom, de nem tudtam már visszaludni. Sajgott a fejem, sejtettem, hogy ez a nap is egy remek, meleg nap lesz. Olvastam hát: Joyce Carol Oates: The Gravedigger's daughter. Nehezen lendült be a történet, az elején még aggódtam, hogy itt van mindjárt kezdésnek ez a 10 oldalas leírás arról, hogy mit gondol egy nő, akit egy férfi követ a csatornaparton. Na hiszen, ha végig ilyen lesz a könyv (jó vaskos, hokedliláb alá való), akkor nem fogom elolvasni. Mondtam ezt magamnak annak ellenére, hogy soha még egy könyvében sem csalódtam, sőt.

De belendült a történet, olyannyira, hogy most már alig bírom letenni, német (zsidó) menekültekről szól, a 40-es, 50-es évek Amerikájában, ami nem ám egy olyan idilli olvasztótégely, ahogy azt tanultuk, ugyanazok a régi ellenszenvek és ellenérzések dúlnak ember és ember között, mint Európában. Jó, nagyon, így aztán el is telt vele egy órácska hajnalban, mire megint kornyadni kezdtem, s elaludtam.

Mire felkeltem, vadul sütött a nap, nincs rá jobb szó, vadul sütött, el is terveztem, hogy idén először kint fogom a teraszon szárítani a ruhákat. Éppen telefonoztam anyósomnak, megkésve köszönteni a születésnapján, amikor hallottam, hogy ping! üzenet jött, de aztán a nagy csevegésben elfeledtem, s mire megnéztem, késő volt már. Trish, mert ő üzent, már elindult a Greystones-ig vezető túrán, engem invitált volna, ha megnézem az üzenetét, mehettem volna vele. Félve írtam neki, hogy most indulok újságért-kávéért, van-e kedve visszajönni és leülni a Campo di Fiore előtt? Írta, hogy szívesen visszafordul, remek, találkozzunk a band stand-nél.

Rövidujjú ingben mentem, az idő remek volt, mindenfelé családok, kutyasétáltatók, színes ballonok, széjpöjjgők, vattacukor, fagyi - sült hal és szalmakrumpli szag, színes zászlócskák, pára, tangóharmonikás román fickó - minden adott volt egy remek sétához. A promenádon még nyüzsgőbb a tömeg, Trish talpig sportosba öltözve integetett a band stand mellől, naná, hogy ő ért oda előbb. Az olasz kávézóban hosszú sor, de gyors kiszolgálás, az alacsony fekete hajú, nevetős szemű srác már ismerősként biccentett, jól emlékszik rám, én vagyok az a nő, akinek a férje hol meleg, hol hideg tejjel kéri a lattét. Na, ezen igazodjon ki valaki!

Hónom alatt újsággal, papírpoharat egyensúlyozva leültünk a promenád szélén, s beszélgettünk. Istenem, de jól esett az a kávé! A fejem sajgott, a párás távolban Killiney, elhúzó teherhajók, s a hatalmas komp a dublini kikötőből. Iszogattuk a kávét, edzéstervekről beszélgettünk, ismét biztosítottam Trish-t, hogy lehet, hogy én ott fogok meghalni az aszfalton, de V. és én is végigballagjuk-kocogjuk vele a mini maratont valamikor nyáron. El ne felejtsek jelentkezni rá. Elújságoltam neki, hogy már kinyomtattam egy gyakorlatsort, a hasi hájak eltüntetése érdekében, most már csak el kellene kezdeni csinálni őket. Mert aggaszt, hogy néha ülök, s mintha gyorsra váltana a szívverésem. Mert hiába vagyok 42 éves, s érvelhetnék azzal, hogy "ez már a korral jár", de azért már zavar, hogy nem férek bele kedvenc, Új-Zélandon felavatott nadrágomba (amit már csak azért is jóleső érzés lenne újra felvenni, mert ott volt velem), és már csak 2-3 olyan pólom van, amely még nem feszül. S az is zavart, hogy az uram összefogta a múltkor hájamat a hátamon, mint egy macskának, s halkan megjegyezte, hogy ennek talán el kellene tűnnie...

Aztán még elsétáltunk a promenád végéig, a kikötőig, megnéztük, hogyan keveredik a kikötőből szétterjedő fura, sötét víz a friss tengerivel - nem éppen úszásra csábító látvány, de amúgy is félek a víztől. Aztán séta haza, Trish vonakodva indult meg, munka várta otthon, megnyugtattam, én sem fogok henyélni.

Gondoltam, ha már kiterítem a ruhákat a napra, akár én is kiülhetnék a teraszra, előveszem hát az egyik kerti széket a házikóból. Nos, ajtó kinyit - s megállapítottam, hogy valóban nem fogok henyélni, hanem szőrös kis látogatóm után fogok takarítani, mert ha ezt a mocskot V. meglátja, bizonyosan felgyújtja az egész házikót, úgy ahogy van.

Szerencsére a múltkori házikóbeli takarítás után nem sok dolgot kellett megmozgatnom, csak a négy kerti széket, és az asztalt, hogy hozzáférjek az eltakarítandó kakamennyiséghez. Gumikesztyűben, fertőtlenítővel felszerelkezve buzgólkodtam, s már tudom, hogy a parkányméreg megint be lesz dobva, igen, tudom, nem vagyok túl következetes, addig még OK a dolog, amíg a komposztot eszi, de hogy ide is kakál, az már nem járja. Szétöntöttem a liternyi hypót is a padlón, hátha segít, nyitva hagytam az ajtókat, hadd süssön be a nap, szárítson, aztán majd még fújok be oda ezt-azt, s holnap a mérget is kirakom.

Az anyja mindenit.

A takarításhoz a vörösbegy asszisztált, nem tudom, mit remélt, hogy mi fog ott neki teremni, csak akkor repült el a közelből, mikor a hátam mögé dobtam a kakával teli nylonzacskót. Már teregetéskor is ott ugrált a falra felrakott cserepeken, s nézett, én pedig mindig megálltam két mozdulat között, nehogy elijesszem... Lehet, hogy engem is betolakodónak tart, mint a visszatért zöldikéket, vagy az erdei pintyet, amelyik szokatlanul kövér tojójával együtt jár az etetőre, s a vörösbegy rendszeresen megpróbálja őket elkergetni. Néha a cinkékkel is pöröl. Akikbe nem mer belekötni, az a seregély-pár. A seregélyek folyton az hájgömböket eszik, ami lepotyog, pont az astilbe cserepébe, azt felszedi a vörösbegy. No és a galambok, akik áttaposnak mindenen, hogy kajához jussanak. Az éppen csak kibúvó salátáimat most átmentettem az előkertbe, mert folyton beleszálltak, s tapostak rajta. Nem beszélve egyéb nyomokról.

Hihetetlen, hogy Sopronban, az erdőkhöz közeli háznál nem volt ennyiféle madár, mint itt. Igaz, ott csak télen volt kint etető, Mami kiakasztotta a szalonna zsírosát, a leveszöldséget kiborította nekik a hóra... Mégis csak a cinkékre emlékszem, másra nem.

***

Utóhang: a patkány vagy a galambok kikezdték a felelőtlenül kint hagyott földimogyorós zacskót, fel is faltak vagy egy kilót. Így most délután áttöltöttem egy másikba, s idetettem a számgépes szoba ablakpárkányára. Ideiglenesen. Most ideszállt az a dög két galamb, s csipegetik a nylont... Minden ijedelem nélkül. Legyintgettem, integettem, de csak akkor szálltak el, mikor egészen közel hajoltam az ablakhoz, s megmutattam szélesedő felsőtestemet - ez már hatott.

Az anyjuk mindenit!