A Butlerek és Cahir

Amíg arról írtam, hogy a zuhanytálca szigetelése nem volt kielégítő a szállóban, teljesen elfeledkeztem a kisvárost felkaroló egyes Butlerek történetéről, pedig az érdekesebb, mint a recepciósfiú nyakkendője, vagy a vízfoltok a fürdőszoba padlóján.

Ha valakit részletesebben érdekel a vár és a család története, itt van egy remek és részletes angol nyelvű összefoglaló a családról, én csak az elmúlt két-három évszázad fejleményeit említeném meg. Főleg azért, mert akkor virágzott fel Cahir.

Az ország egyik legszebb és legjobban karbantartott városkája, ma 2500 lakossal. Tágas főterét Richard Butler, a környék ura terveztette. Négyfelől belé futó főutakkal, templommal, bírósági épülettel és szállóval, valamint fogadóval/kocsmával a tér körül. Módos kvéker kereskedők, kézművesek vették meg és lakták a tér házait. A birtokok tulajdonosa nagy gondot fordított arra, hogy a város szépen nézzen ki, jónevű építészekkel dolgoztatott, s ez ez ma is meglátszik a városka összképén. 

Szinte elsőként, 1912-ben kapott a tér közkutat, amelyhez a vizet hatalmas költséggel megépített vezetéken át a Galtee hegységből kapta. (A városka felé autózva ez a hegyvonulat igen szép látványt nyújt!) Tíz évvel később a lakosok már igényelhettek saját vízvezetéket, bevezetve azt házaikba, amely szintén rendkívül modernek számított. Cahir 1854-ben kapott vasútállomást, de mint akkor, ma is csak napi két járat áll meg az állomáson. Vannak dolgok, amelyek nem változnak...

A vasút megjelenéséig postakocsik szállították az embereket a közeli városokba. Az első járatot 1815-ben egy olasz bevándorló, Charles Bianconi indította, hatszemélyes fogat képében. Az emberek nehezen barátkoztak meg az utazásnak ezzel az "ijesztően gyors" módjával, ezért Bianconi - hogy érdeklődést keltsen - álnév alatt még egy járatot indított, s azok egymással versenyezve teremtettek látványosságot és álversengést a két "üzletember" között. A versengés, a száguldó fogatok izgalmas látványa azért nagy érdeklődést keltett az emberek körében, s a járatok - a szédítő sebességük ellenére - egyre népszerűbbek lettek. A Bianconi névbe azonban már beletörött a nyelvük, ezért csak "a Bian", "Bianok" néven emlegették a fogatokat.

Az elkerülő főútnak hála nyugodalmasabb a forgalom a városban, de a kastélya és egyéb látványosságai miatt így is kb. 75 ezer turista keresi fel évente. Főleg a kastély, a Swiss Cottage és a kiváló horgászati, kajakozási lehetőség vonzza ide az embereket. Nagyon szép sétautak találhatóak a környéken, s a város közepén lévő szigetre épült vár mellett a két lazacugrató is kellemes látvány. Nyugalmas, ránézésre jómódban élő kisváros, zajló közösségi élettel. A buszmegállók és a vár közelében turistákat csalogató boltok, kapható minden, ami zöld és egy kicsit is az írekkel asszociálható.

A már említett Butleréket még VIII. Henrik tette meg Cahir és környéke uraivá, biztosítva, hogy a birtokaik akár fiúi, akár lányágon mindig a családban maradjanak. A család fő ága azonban 1788-ra kihalt, s egy távoli leszármazott, az akkor még szegénységben élő 12 éves Richard Butler lett volna az örökös. Számos irigy rokon azonban megpróbálta megakadályozni, hogy a fiúcskára szálljon a vagyon, s nővérével együtt Franciaországba vitették, hogy "elfelejtődjön", hogy ő az örökös. Egy akkori naplóíró szerint a Cahir Inn-ben megszállt egy bizonyos Mrs. Jeffaries, a Blarney kastély úrnője, aki a szóbeszédből megtudta a kisfiú történetét. Felháborodott az eseten, s saját költségén visszahozatta a gyerekeket Írországba, nagykorúságáig nevelte őket, s gondoskodott róla, hogy a fiú megkapja örökségét. Sőt, idővel saját lányát, Emily-t jegyeztette el Richard-dal (talán hogy neki is csurranjon-cseppenjen a gazdag örökségből, ha már annyit fáradozott, mondhatnák a rosszindulatúak.)

A fiatal pár a vár helyett a kényelmesebb Cahir House-ban, a mai szálló épületében élt, talán éppen ezért is olyan szétágazóan nagy az épület, hogy egyrészt a jólétben élő pár gazdagságának ékes bizonyítéka legyen, s be tudja fogadni a sűrűn látogatóba érkező barátaikat.

A fiatal Richard és felesége napjai jobbára vadászatokból, bálokból, úri semmittevésből álltak - feljegyezték, hogy a feleség, Emily hogyan táncolt egyszer az asztalon -, ennek egyik ékes bizonyítéka a híres Swiss Cottage. A francia királyi udvarból terjedt el, de csak időtöltésként, a "vissza a természethez", az "egyszerű élethez" ötlete, divat lett parasztot "játszani", amihez természetesen "igazi" paraszti "viskókra" is szükség volt. Higiénikus, magukat egyszerű tárgyaknak álcázó, de drága anyagokból készült egyedi luxustárgyakkal lett berendezve a "kunyhó", ahol a parasztnak öltözött urak és hölgyek élhették a nép egyszerű gyermekeinek mindennapi életét. Mármint azt ahogy Móricka elképzelte. A tisztára mosott tehenek között (amelyek lepényeit láthatatlan kezek tüntették el) ődölöghettek a  rövidre nyírt gyepen, mosott tőgyekből fejhették - gyakorlatlan ujjaikkal - a tejet, s legfeljebb a harmat nedvesíthette a hölgyek szoknyáit, s nem a trágyalé. A meseszerű házikót, mely "legyen olyan, mintha a földből nőtt volna ki" adta utasításba Butler, a kor híres építésze, John Nash tervezte. 

Noha számos szobája és hálója is volt, Butlerek egyetlen éjszakát sem töltöttek itt. Csak vidám összejövetelek színhelye volt a kunyhó. S hogy mindig is emlékezzenek rá, kik ők,  Butler az összes fát kivágatta, amely akadályozta a 2 km-re lévő várra a kilátást. Ugyan az egyszerű életet akarták utánozni (haha), de dolgozni a kor hölgyeinek alantas lett volna, ezért pl. a székekre (melyek legtöbbjét egyetlen fatömbből faragták ki!) kis kerekeket szereltek, hogy a hölgyek kis kacsójukkal könnyedén meg tudják emelni-tolni azokat - két kézzel emelni már munkának számított volna. A szolgák pedig a ház alá fúrt alagúton jöttek-mentek, hogy látványuk se rontsa a paraszti élet illúzióját. Hasonló alagutat egyébként Strokestown úri házánál is látni, csak ott az még hosszabb és nagyobb szolgaforgalomra van kiépítve.

Richard nem sokáig élvezhette a rászakadt jómódot, mert 1819-ben fiatalon meghalt, s fia vette át a birtok irányítását. Az ő leszármazottai közül később Lady Margaret Charteris vezette a szállót, őseinek egykori lakhelyét. Fényképe ma is ott állk a recepcióval szemben. Számos híres lakója volt a szállónak, többek között az írek által istenített J. F. Kennedy és felesége, Jacqui. 1964-ben az utolsó Butler utód (szintén Richard) is elhunyt, s ekkor az állam vette kézbe a vár irányítását. A várat sem a korábbi háborúskodások, sem a Cromwell-i idők nem tették tönkre, annak köszönhetően, hogy ellenállás nélkül átadták a várat az angol hódítónak. Elhelyezkedésének köszönhetően az egyik legnehezebben bevehető vár volt az országban, s fegyverrel csak egyszer, 1599-ben sikerült elfoglalni. 

Az évtizedek, századok során a vár belsejéből egyre tűntek el a bútorok, egyre kevesebb szobát laktak lakói, míg végül, amikor az állam kézhez kapta, már csak a nagyterem volt használatban.

A várat kétfelől a folyó öleli, szigeten áll

Manapság is látogatható, szabadon lehet mászkálni a falain. (A többi várban általában csak a szobákat szabad megnézni, nem járkálhatunk a falakon.) Kissé talán üresnek tűnik, alig van berendezés. A legimpozánsabb "bútordarab" egy ősrégi, tőzeglápból kiemelt ősi szarvasagancs, hatamas méretével. A várat jó állapota miatt sokszor használják filmforgatások helyszínéhez, jelenleg a folyóparton két emlékkőre fel is van vésve, milyen filmek helyszínéül szolgált a vár. Kellemesen kiépített sétányok várják a sétálókat, babakocsival is bejárhatóak. Aki pedig horgászni, vagy kajakozni akar, több lehetőség közül is válogathat, a halban dús folyószakaszok közül. A szállodában ehhez is adnak segítséget. 

Ha pedig úgy jár, mint mi, és szakad az eső, s nincs kedve a szálló fedett kerthelyiségében gázmelegítő alatt sörözgetni, vagy Munster tartomány legkisebb whiskey bárjában kocsmázni, akkor kis autózásra ott a Mitchelstown-i barlang. Mióta ott jártunk, sok-sok évvel ezelőtt, jobban kiépült a környéke, könnyebb parkolni is. 

 

A legkisebb whiskey bár Munsterben - a Temperance Bar (haha, az Absztinencia bár). Záráskor megkondítják a plafonról lógó harangot.

"All work and no play

... makes Jack a dull boy." - tanultam még anno Londonban, bébiszittyó koromban. V. tavaly kapott a kollégáitól egy bónt a születésnapjára, amit szállodai tartózkodásra lehetett beváltani, így, hogy le ne járjon, lefoglaltunk egy egyestés tartózkodást egy szállóban. Nem nagyon lehetett válogatni, a legtöbb kinézett helyen nem volt hétvégén hely, így V. addig keresgélt, míg megállapodtunk Cahir egyetlen hotelénél. 

Miért éppen ott? Cahir-től (ejtsd: Kehr) nem messze van a Swiss Cottage nevű aranyos kis ál-paraszti házikó, s oda egy folyóparti sétaút vezet, 2 km-es, tehát nem egy kimerítő távolság. Amióta egyszer ott voltunk, s egy vörösbegy némi gyanakodó szemlélődés után megcsípte a kisujjamat, amit kukacként mozgattam előtte, azóta visszavágyom: vagyis egészen pontosan az volt az álmom, hogy végigsétálunk a sétányon a folyó mentén. Vagy a másik, hogy V. horgászik, én pedig kötögetek mellette. Nyugdíjas korunkban. Ez  utóbbira még várni kell, de most meglesz a séta!

A közepesen jól sikerült piac és rövid punnyadás után táskába szórva az egy éjszakás tartózkodáshoz a nélkülözhetetlen dolgokat, elindultunk Cahir felé. Végre, hétvége, utazás! Két órás út, éppen vacsoraidőre érkeztünk oda. A szálloda recepcióján fiatal legényke fogadott minket, legszívesebben áthajoltam volna a pulton, hogy megigazítsam a nyakkendőjét: a rövid szára éppen csak elérte inge második gombját, a nyakkendő másik vége a nadrágszíját verte... Hosszas keresgélés után lett meg csak a foglalás, addig az asztalkára kirakott időjárás baljóslatú előrejelzését olvasgattam: eső, nagy eső, sok eső, 6-7 fok. Mellette az egykori tulajdonos hölgy, az 1915-ben elhunyt lady portréja. Asztalnál ül a képen, ujjai között kecsesen tartott toll, ruházatát még véletlenül sem rontja egy ügyetlenül megkötött kendő. 

A tér közepén lévő parkolóból a kocsit átvisszük a hotel mögötti (nyilvános) parkolóba, a hátsó bejáraton át újra vissza a recepcióig... A szobát az első emeletről kanyargós folyosón, lépcsőkön aláereszkedve értük el: igen, az épület hosszan hátranyúlik a városka Teréről (másik nincs, úgy is hívják csak The Square) nyíló út mentén. 

A szoba meglepően tágas volt, simán lehetett volna valcerozni az ágyak és a fürdőajtó között. A fűtés is engedelmesen megindult, amint bekapcsoltam a temosztátot. Az ablakot pár éve már csak az eső moshatta, a függönyt fel kellett hajtani, mert nem akartuk, hogy takarja az egyetlen fűtőtestet, s az ablaknyílásba terelje a meleget. A fürdőszoba is nagyobb volt a szokottnál, úgy értem, volt elég hely kettőnknek, s nem vitte le a térdemet az ajtó, amint a wc-n ültem. Plusz pont!

Azonnal megindultunk (szintén a hátsó kijáraton át) a V. által kinézett Lava stone nevű étterem felé. Aztán nevetés: ugyanis az étterem gyakorlatilag a szálló melletti épületben van, egyszerűbb lett volna a főbejárat felé kimenni, s onnan belépni az étterem ajtaján. Bent hangos csevegés: tele voltak. Hely nem volt. S nem is lesz, az elkövetkező 2 órában. Hová menjünk? A pincér a Galtee Inn-t javasolta, a szállodával szemben: beültünk oda. Kellemes hely volt,  nézhettük a téren elsuhanó autókat, az ilyen vidéki kisváros jellegzetes üzlethelyiségeinek feliratait: ügyvéd, kissé avitt ajándékbolt, női divat, gyermek divat, ékszerbolt (benne bronz Massey-Ferguson-nal, mert itt azért mezőgazdálkodásból élnek az emberek.) Úgy tűnt, mindenki mindenkinek az ismerőse, csak mi lógtunk ki a tömegből.

Vacsora után éppen csak pár fotó erejéig sétáltunk egyet a Téren, majd el a várhoz. Ami igazán impresszív. Számos nemzetközi filmforgatás jött ide, ha egy jó karban tartott várra volt szükségük. Tövében, a folyó túloldalán rengeteg liba fészkelt. A hidacskán átmenve új szoborparkot fedeztünk fel, a rétecskén további libák legeltek. Mergpróbáltam egy közeli fotót csinálni róluk, de egyikük egyszerűen elkergetett, magasra emelt nyakkal és csőrrel, sziszegve támadott. V. nem védett meg. A parton szunyókáló kacsák csalódottan vették tudomásul, hogy nincs nálam kaja. 

Aztán irány a  szálló bárja. Csupa középkorú, inges-szövetnadrágos helyi iszogatott a pultnál, a nők kissé kiöltözve. Tudnánk ilyen kis helyen élni? Mi kellene, hogy befogadjanak? V. felbátorodva javasolta, végezzünk kutatást, s kérdezzük meg őket, ki mivel foglalkozik. De végül nem mertük. Úgy tűnt, a kocsmák mellett a szálloda az, ahol "látni és láttatni" illik magukat a helyieknek.

Irány az ágy. Jobb időben reménykedve mentünk aludni. Mondanom sem kell, éjjel még erősebb esőre ébredtünk. S reggel sem volt jobb a helyzet. A zuhanynál gyanakodva néztem a tálca körül láthatóan kézzel felkent szilikontömés nyomait, de a slendrián munkáért kárpótolt a jó forró víz és az állítható vízerősség, lehetett "esőerdei permetben" élvezkedni, vagy végigveretni magunkat Niagara-erősségű sugárral.

A reggeli a szokásos: V. hideg hústálja a tegnapi vacsora maradéka, s szerinte amit most meghagyott, az majd a Gyerekmenün fog feltűnni hamburger képében. De legalább forró volt a kávé. Csupa fiatal felszolgáló mozgott a teremben, fekete ingbe és nadrágba szorítva. A falon az ételek eredetét mutató bizonyítványok, keretben. Ajánlott volt a bárányhús, és a marhahúsért a Bord Bía (az Irish Food Board) felelt. De ne legyek igazságtalan: a reggeli menü igazán hosszú volt, változatos, de visszafogtuk magunkat, nem ettünk full Irish-t, mert egy ebédre foglaltunk helyet a Lávakő-ben.

Ahová végül nem jutottunk el. Pakolás után odakint még mindig szakadó eső fogadott bennünket. Ebből nem lesz hosszas itt-tartózkodás. Menjünk haza. V. lemondta az ebédfoglalást, majd megnyúlt arcomat látva javasolta, próbáljuk meg a folyóparti sétát. Legfeljebb visszafordulunk, ha nagyon áznánk.

Kicsit csendesebb esőben indultunk el, az ösvény gyakorlatilag a szálló mögül indul. Az első párszáz méteren gyerekek által készített ún. "tündérajtók" vannak a fák tövére, alacsonyabb ágaira felszerelve, némelyik még készítője nevét is viseli. Itt-ott a fák neve is fel volt tüntetve. Igazán színes ösvény volt ez. Sehol egy lélek, csak mi ballagtunk a kavicsos ösvényen egyre közelebb a folyóhoz. Nemsokára golfpálya tűnt fel, néhány elszánt pasi golfozott jókora ernyők védelmében. 

Egyre közelebb kerültünk a folyóhoz, a szitjéhez, s hamarosan feltűnt a fehér fémhíd, jelezve a Swiss Cottage közelségét, s aztán már ott is álltunk a bejárat előtt. A fák mögül kicsit látni lehetett a cottage nádburkolatos tetejét. Megemlékeztünk a vörösbegyes afféromról, megnéztük a folyó két oldalán horgászáshoz készülődőket: ez az egyik olyan folyószakasz, amely nagyon gazdag pisztrángban és lazacban. Május közepéig vissza kell dobni a kifogott halakat, de úgy tűnik, ez nem tántorít el senkit a horgászástól. 

Visszaballagtunk a kastélyig, megejtettük a "hosszú" sétával kiérdemelt kávét, aztán el akartunk indulni a kocsihoz, de elém került egy pár, pórázon hatalmas ír farkaskutyákat vezettek. Én nem mertem volna utánuk menni, de V. megállította őket, így barátkozhattam a csodás ebekkel. Stella kétéves volt, a másik, ötéves nővére nevére nem emlékszem, csak hogy tartózkodóan tűrte lelkes simogatásomat. Hiba volt, de leguggoltam, így Stellától megkaptam a nyalakodást, belenyalt a fülembe, s rám lépett... Karcsú, még csak visszafogottan rojtos szőrű volt mindkettő, de nagyon klasszak. Az ír farkaskutya a világ legmagasabb kutyája! Itt egy videó, csak hogy legyen a méretéről elképzelés: egy ír farkaskutya egy dán doggal játszik: https://www.youtube.com/watch?v=fNSWTD5lZjY

S hogy ez a hétvége ne múljon el hamar, kerülő úton indultunk haza, a nem éppen útba eső Inistioge falucskán keresztül. Még mindig egyre erősebb eső mosta a tájat, sokáig a Barrow folyó mellett autóztunk, mely a Tipperary és Waterford megyék határát jelzi. Aztán lekanyarodva a főútról, farmok és fényesre mosott legelők, virágzó kökénybokrok és primulák díszítette útszegélyek mentén jutottunk el a Nore folyó partjára, soklyukú hídon át, Inistioge-ba. Itt álltunk meg ebédelni, s a kellemes kocsmakaját egy gyors biliárdozás tette még élvezetesebbé. Igazi, lazulós hétvége lett ez. A még mindig szakadó eső miatt csendes volt a falu, idővel csak mi voltunk a kocsmában. Az egyik vendég éppen telefonált, s hangosan jelentette a többieknek, hogy Dublinban nem esik az eső. S valóban, mire kiértünk az N11-esre, már teljesen száraz volt az út, ott nem esett egy csepp sem...

A fotókat felraktam a Facebook-ra, Instagram-ra. Talán ad egy kis képet erről a hétvégéről. Igaz, hogy inkább a kulináris örömök domináltak, de azért jó volt nagyon. Kicsit másféle élet folyik ezekben a kisvárosokban, csendes falvakban, mint itt, közel Dublinhoz.

S a 12 éves Redbreast whisky finom módfelett!

S ha már kulinária: holnap kutyasütiket kell csinálnom, szalonnapörcös, barnalisztes kutyabarát sütiket, csont alakúakat - és vegán, glutén-mentes sütiket. Utóbbit pár hete csináltam egy cégnek, ízlett nekik, mert megint rendeltek. Kis felüdülés a sok húsvéti design közben, de azért ilyen még nem volt: kutyasüti, és vegán süti... Ez is megtörténik!

***

Ez a kép egy "ev_hmlbrg" nevű holland fotós képe, a tokyoi cseresznyevirágzásról. Annak a folyóparti sétánynak a fái láthatók rajta, amelyen én is sétáltam tavaly szeptemberben, egyedül, merészen belevetve magam a környék felfedezésébe. A sötétben, a fák ágai áthajoltak felettem és a folyó felett... Még virágzás idején túl is igen szép a folyóparti sétány, hiába van betonteknőbe terelve a folyó. Talán egyszer majd így is láthatom őket. A Meguro folyót kísérik végig.