Ezt a verset Myles felesége rakta fel a Facebookra, azonnal megfogott. (S ennek köszönhetően felfedeztem egy fiatal költőt.) Pontosan visszadja, amit érzek. S ennek a nagy kollektív gyásznak a közepén éppen ez jutott eszembe, hogy mennyi baj, fájdalom, gyász van világszerte... ki tudja mind számotnartani... S hogy az első döbbenetes órák után hogyan egymás szemére tudják hányni vadidegenek, ha valamelyik borzalom nem foglalkoztatja a másikat az elvárt (?) mértékben.
Nem tudom, nem fogom, nem akarom magamra venni a világ fájdalmát, képtelen vagyok mindenre gyászosan, könnyes szemmel reagálni. Elég volt az, hogy szombat reggel a torkom elszorult, amikor Amanda és Louis, Párizsban lakó ismerőseink bejelölték magukat a Facebook-on azzal, hogy biztonságban vannak. A gyors végigvétele a rövidke sornak, ki van ott? Ki él ott? S hála az égnek, mindenki megvan. Volt kollégák a Gyárból? Üzleti út látogatottjai?
Nem tudok mindenre időt, energiát, érzelmet szánni. Naponta bombáznak egykor támogatott jótékonysági tömörülések, csoportok új kampányokkal. Naponta jönnek emailek, hogy ez és ez ellen, ennek és ennek az érdekében tiltakozzak, írjak alá. Néha megteszem, sokszor nem. A világom nem tágul, hanem szűkül, s már csak azért facsarodik össze igazán a szívem - bármennyire is szánom a többit -, amit/akit ismerek, aki/ami hozzám közel áll. S ha ez csak jobbára Európa határáig terjed, akkor bizony csak addig ér. Oda, odáig, ahol ismerősök, barátok élnek. Ahol jártam, ahol valamennyi időt töltöttem. Sem szent, sem világmegváltó nem vagyok, hogy magamhoz öleljem az összes szenvedőt, s álmatlanul forgolódjak, s megoldást keressek. Vagyok annyira önző, hogy szűrök. S már csak néhány olyan dologért sírok, ami hozzám közel áll.
Mint ma, a német katonai temetőben. Ahová azért mentünk ezen a hétvégén, mert V. nem volt itthon az előzőn. 11-én a közeli templomba mentem, egy rövidke megemlékezésre, ahol - nagy meglepetésemre - a közeli iskola gyerekei is részt vettek, csupa 7-8-9 éves. A pap elmagyarázta nekik, miért vagyunk az előtérben lévő felkoszorúzott emlékkő, nevekkel teleírt kőtábla előtt, s a háborúkban résztvett katonák egy-egy hozzátartozója mondott néhány szót. Öreg katonák, érmekkel teleaggatott mellkasú férfiak között álltam. Mindenki ismert mindenkit, ismeretlen voltam a "parish" tagjai között. Megható volt a pontban 11-kor megtartott egyperces csend, a gyerekek éneke, a pap rövidke beszéde.
Aztán ma elvittük a pipacsot, kertem még maradék virágai közé fűzve Knockree-be. Míg parkoltunk, megjelent egy férfi, trombita-tokkal, s V. odasúgta nekem: "Itt valami műsor lesz". Dr. Herbert Rumpf, és a vele egy sírban nyugvó német sírköve elé jókora, német zászlóval fdíszített babérkoszorú volt odakészítve. Leraktam a csokromat, s elindultunk megnézni a többi sírt, emlékkövet. Tavaly óta felújítottak megint, a kövek betűit szépen kiemelve találtuk. Most sokkal jobban olvasható mindegyik név.
Mire elindultunk volna, megjelentek a megemlékezők. Férfiak, nők, gyerekek, fiatalok, öregek, egyenruhás férfiak vegyesen, egyesekről nagyon lerítt, hogy nem írek. Kórus állt fel a trombitás mellé, s kértem V.-t, maradjunk, ha már látogatásunk így egybeesett a koszorúzással. A trombitás rövid szólója után énekelni kezdett a csoport, az egyik hölgy operaénekesnői hangerővel támogatta a többieket. Aztán egy hosszú kabátos férfi beszédet tartott, aminek csak foszlányait hallottuk az erős szél, a közelben zúgó fenyőfák és a patak hangosan lezúdúló vize miatt. Mint kiderült, ő a német nagykövet. Utána koszorúzás, és megint egy rövid, szívbemarkoló trombitaszóló. A tömeg mögött surrantunk el a kocsiig, ott már rendőr felügyelte az úton átmenő megjelentek biztonságát.
V.-nek mondtam a könnyeim lenyelése után, hogy igen, ez szép és jó, hogy gyertyák, és virágok, koszorúk és gyermekének, a pipacs most már heteken át való kitűzése, de nem fog változni semmi. Semmi, de semmi nem kényszeríti rá a világ lakóit arra, hogy a másikkal békében éljen. Nyugodtan felkészülhetünk egy újabb gyászos, döbbenetes eseményre, s marhatjuk egymást, ha a másikat nem érdekli, tovább folytatva az a háborút, amit valahol, valaki egészen más okból elkezdett.
