Nagy öröm, megkönnyebbülés, és volt, ahol könnyes hála fogadta a nyitás hírét, amikor csütörtök este bejelentette a miniszterelnök az elkövetkező hetek, hónapok nyitási tervét. Örvendezzünk! Egyik hírben még jövő hétre ígérték az 50+ évesek oltásának regisztrációját, másik hírben "hamarosan"-ra változott az időpont, így egyelőre nem regisztrálhatunk. Bár az orvosi rendelőből már jött számomra egy sms, mondván, ha valamelyik veszélyeztetett csoportba tartozom, vagy a felsorolt betegségek valamelyike kínoz, akkor jelentkezzek be náluk. Szerencsére nem esem egyik ilyen csoportba sem, de jó volna már, ha lenne oltási időpontunk. Júniusra várjuk egyébként, mármint magát az oltást. Sajnos, választási lehetőség nincs, eszi, nem eszi, nem kap mást, az ötven felettieknek Astra Zeneca lesz, vagy Johnson and Johnson.
Mi Pfizert szeretnénk.
Sajnos, a megbetegedések száma továbbra is fel-le hullámzik, nem sikerül őket lenyomni 300 alá, de legalább a súlyos megbetegedések, kórházban ápoltak és halottak száma csökken. Továbbra is maszkozunk, távolságtartunk, ez pl. eléggé agyoncsapta sétánkat Trish-sel a múlt hét végén. Gyakorlatilag egymást és másokat kerülgettünk, nehezen lehetett így beszélgetni: ráadásul lent a parton tömeg, a szép idő miatt tele volt a város dubliniakkal, mindenfelé parkoló autók, lepirult orrú emberek, nem éreztem jól magam. Így, majd ha már szabad, megint elmegyünk hozzá egy kertbe kiülős beszélgetésre (az ő kertjébe szépen besüt a nap), inkább viszünk egy doboz fagyit, s csináljuk ott a mimóza koktélt, s nem az olaszoknál rendeljük meg papírpohárban. Bármennyire is kedves a kiszolgálás, s finom az ital, azért most már jó lenne igazi pohárból inni. A magyarországi nyitáskor apám is kiült a Fő-térre, kedvenc vendéglője teraszára, egy kávéval, narancslével, neki is hiányzott már a ráérős, bámészkodós kávézás fehér asztalnál.
***
Hosszú hétvége, Bank holiday lesz, s ahogy ilyenkor szokott lenni a régi jó világban, sokan voltak a piacon. Az utolsó szemig mindent eladtam. Most már szinte szokásos, hogy az utolsó órában csak a mentegetőzés megy, miért is üresek a pultok. Hosszú sor várta a nyitást, főleg a régi kliensek álltak az ajtóban, szépen egymás után. A kenyereim szokatlanul gyorsan elfogytak, csak arra tudok gondolni, hogy látták a vevők, mennyivel szebbek, mint máskor. Újfajta módszerrel csináltam őket, könnyedebbek, buborékosabbak lettek, mint a másik recepttel készültek.
Már évek óta ül az olvasómon a Tartine könyv, sokak kovászoskenyér bibliája, onnan vettem a receptet, és a készítés módját. Most nem Őrnagy és Őrnagy Őrnagy keverte erős karjaival a tésztát, hanem én hajtogattam ráérősen az egyre könnyedebb, habosabbra érő többkilós adagot. Láttam már igen klassz, munkára ingerlő videót más péktárstól, aki keverőgép híján ezzel a módszerrel kever ki egy hatalmas edényben majdnem tucatnyi kenyérre elegendő tésztatömeget, de nem hittem volna, hogy gyúrás vagy Bertinet-féle csapkodás nélkül ilyen klassz kenyeret lehet csinálni.
Arányait tekintve kevesebb kovásszal, kevesebb sóval, rövidebb hűtős kelesztéssel kevésbé savanykás, de igen finom kenyér készült. Edényben sültek megint. Amikor pizzakövön próbáltam kettőt kisütni kísérletképpen, akkor megjártam. Az egymás alatt, alsó-felső "lángon" sülő kenyereket félidőben cserélni kellett, mert a felsőt már megkapta a hő, az alsó még sápatag volt. Hiába igyekeztem, a gőzölés sem sikerült a terveim szerint, pedig bőven spricceltem a sütőbe vizet. A sütés végén vettem észre, hogy a nyilván nem eléggé forró kő miatt szinte teljesen világos volt az aljuk. Pedig melegítettem a köveket, de nyilván nem elég sokáig, nem elég magas hőmérsékleten. Még gyakorolni kell. Végül tepsire rakva őket átsütöttem az aljukat is. Ha idén sikerül eljutnunk Budapestre, el tudom hozni a sütővasakat, amiket egy szintén kenyérsütő rokonom edz addig, sikerrel. Talán akkor majd jobban fog menni az edény nélküli sütés.
***
Hiába van a nyár első napja, nem érezni. A reggelek hidegek, még fagy is volt, s péntek reggel hangos, kopogó zajra ébredtünk: jeges eső terítette be a cserepeket, jég pattogott a kerti asztalon. Egészen fura, szinte barnás felhők gyűltek a város felett. Közben pedig a virágok fittyet hányva a hidegre, virágoznak, az orgona, a klemátisz, a tulipánok, a későbben nyíló díszszilvák, cseresznyék.
A közösségi kiskertben a szépen helyrehozott fóliasátor előtt kifestett kövekre bukkantam, mint kiderült, egy olasz hölgy festi őket. Szintén a telepen lakó barátnőjének egész gyűjteménye van a néhol igen részletesen, művészi módon kifestett kövekből, az egyiken pl. maga Dante látható, s egy idézet az Isteni színjátékból. A kert gyümölcsfái is virágoznak, csak éppen méhet alig látni körülöttük. Szépen nő a krumpli is. A reggeli sétához még elkél a harisnya-zokni, és a sapka, s könnyű sál, különben érzem, hogy a hideg szorongatja a fejhallgató és a sál között kilógó nyakamat. Bár láttam már már elszánt arccal, könnyű pólóban gyalogló hölgyet, de ettől a látványtól csak még jobban fáztam.
***
A minap elcsíptem egy srácot, amint az egyik, a városban jól ismert víz-gázszerelő kocsija mellett cigizett, talpig szerelőbe öltözve, itt, az egyik lakótömb előtt. Ugyan, jöjjön már, vessen egy pillantást a bojlerünk vízelvezetőjére, mondtam neki, ha nem zavarom, plíz, plíz, plíz, tudom, kicsi munka, semmiség, tudom, hogy elfoglalt, de nem tudná rendesen megcsinálni? Úgy, hogy a víz ne a betonra folyjon, hanem el, a vízelvezetőig? Kivárom, majd amikor ráér, hadartam. Megnézte, mondta, ez így tényleg nem jó, ki csinálta ezt? Miért nem azok javítják meg? Mormoltam valamit arról, hogy nem tudtam, hogy ez így nem jó, csak sejtettem, hónapokkal ezelőtt volt, s aztán néztem, nagy bociszemekkkel. Végül megadta magát, s megbeszéltük, hogy telefonáljak rá, aztán talán szombaton kijön.
Ahogy megbeszéltük, pár nappal később hívtam, erre a válasz, hogy nem tud jönni, kiment a lába. Eh? Jó kifogás sose rossz, gondoltam magamban, s csalódottan nahátoztam. Majd visszahív, szerez valakit, aki kijön hozzám. Megköszöntem, azzal a biztos tudattal, hogy a rohadt elfolyó így marad, hacsak neki nem esem én magam, mert ebben az országban a visszahívás ritka, mint a fehér holló. Már nézegettem, hol és mekkora csövet kell majd beszereznem, s már láttam magam, hogy a szombat ott talál, térdelve a betonon, ahogy fűrészelem a csövet és átkozódom.
S megtörtént a csoda. A kiment lábú szerelősrác visszahívott! Megszervezte a másik szerelőt, aki szombaton, míg piacon voltam, ki is jött, megcsinálta az elvezetőt. S hümmögött hozzá, hogy micsoda slendrián munka volt az előző szerelőé, mert az, ami a bojlerből kifolyik, kissé maró folyadék, lám, már nyomott is hagyott a betonon. Még a kissé eltömődött, a föléje nőtt növényekkel elfedett lefolyóból is kimarkolta a földet, kitépte a gazt, s megcsinálta úgy, hogy a cső belehajol a lefolyóba. Még V. kérdéseire is válaszolt, s megnyugtatta, hogy a gőzt elvezető cső miatt nem kell aggódni, az előírásszerű. Úgy örültem! El is raktam a telefonszámát, hátha máskor is ilyen készségesen hamar kijön ez az ajánlott illető. De az is biztos, hogyha olyan órabérrel dolgoznék, mint ő, már a franciaországi kastélyom teraszán szürcsölném a mimózát...
