A kerti asztalka azóta is odakint élvezi az ír nyár napsugarainak becéző simogatását... írnám, ha valami giccses női magazinnak írnék, de ugye nem, így maradjunk abban, hogy elég sokszor rá kellett húznom az asztalkára a fekete szemetes zsákot, amibe éppen passzol (hurrá!), mert ez mégiscsak ír nyár, és sosem lehet tudni... Hol csöpög, hol nem, aztán kisüt a nap, nem kockáztatom, hogy elázik az asztal.
Tegnap végre hosszabban esett, Dublinban valóságos felhőszakadás volt, olyan nagy, hogy súlyosabb beázást okozott egy múzeumban. Mondjuk szükség is volt egy kiadós esőre, már locsoltam reggelente, dugdostam az ujjam a növények földjébe, hogy kell-e több víz vagy sem... Kitéptem egy rakás szedercsemetét, s néhány öregebbet is, amelyiken már kerekedtek a termések, de nem hagytam magam meghatni. Még akkor sem, ha a szederszörp mind jobban fogy a piacon, a teák mellé. Azt hiszem, az idén eladásra is fogok csinálni, mert finom, nagyon.
Szombat délután elegánsan, egy negroni koktéllal ültem ki kötni (s fejeztem be azt a zöld sálat, amit még az 1001 Fonal nevű bolt remek választékából vettem, Budapesten). Éppen ment a repülős show a parton, amilyen kis kiváncsi vagyok, sokszor felugráltam, ha hallottam, hogy éppen "nyomtak neki egy kövéret", felbőgtek a motorok: én, kötéssel a kezemben, felpattantam a lépcsőre, hogy lássam, mit bűvészkednek lent a parton a repülők, s néha sikerült is látnom, amint felrepültek, magasan, felfelé, aztán mindenféle lélegzetelakasztó manőverrel zuhantak vissza a part felé. Vasárnap már mi is láttunk belőle valamicskét, amikor enni mentünk, de nem álltunk meg bámészkodni. 14. éve tartják meg, most már kétnapos a buli, egyre jobban szervezett, főleg a parkolás: idén például egyáltalán nem merészkedhetett be egyetlen idegen autó sem a telepre, a rendőrök szigorúan lezárták a környező utcákat, s a város szélén kialakított, őrzött parkolókba terelték a népet. A nyári fesztiválon már volt csirkeszárny-fesztivál, vasárnaponként élőzene a pavilonban, s most hétvégén pedig tüzijátékkal zárnak.
***
A vasárnap sem telt el munka nélkül, mert egy - maradjon névtelen - szomszédasszony kért meg arra, hogy süssek neki háromféle ízesítésű aprósüteményt. Mindegyikből csak párat rendelt, de legyen közte hat diabetikus süti is... Sóhaj. Megpróbáltam elmagyarázni, mi az a minimum, ami kijön ki egy adag tésztából diabetikusan, csökkentett cukortartalommal, de nem értette meg, hogy nem lehet csak 6 sütit lesütni... Így kénytelen voltam egy teljes adagot kókuszpálma cukorral készíteni, elfelezni, s úgy ízesíteni. De végül is nem tiltakozott, amikor elmondtam neki, hogy akkor a citromos és a narancsos sütik diabetikusak, a csokis az rendes cukorral készült.... csak megjegyezte, hogy majd limonádéval tálalja a látogatóba érkező anyósának-apósának, de jaj, olyan nehéz jó minőségű limonádét kapni a boltban...
Limonádét? Boltban? Elnyílt a szemem, könyörgöm, limonádé, ehhez nem kell gép, vagy egzotikus hozzávaló... Végül küldtem neki egy receptet, mondván, nálunk ez mindig beválik, de bevallom, eléggé meg voltam lepődve, hogy valaki boltban veszi a limonádét, aztán eszembe jutott, hogy a piaci kávézóban is a MiVadi nevű műizét isszák a gyerekek, ha éppen nem tudom őket meggyőzni a házi szederszörp előnyeiről.
Elképesztő, hogy mennyire elterjedt ez, boltit venni egy egyszerű recept elkészítése helyett. A palackos palacsinta egyik lelőhelye az ország. Nem viccelek, palackban a lisztes keverék, ahhoz kell tejet adni, s talán tojást (majd ma megnézem, nincs-e benne már tojáspor, mert jaj, hogyan is fogjuk beleönteni a palackba a tojást??), aztán rázzuk fel alaposan, s máris lehet adagolni a palacsintatésztát a sütőbe. A műanyag palack pedig kuka...
Amúgy tartok ettől a nőről, mert van benne valami, ami óvatosságra int. Fura. Akkor találkoztam vele először, mikor évekkel ezelőtt becsengetett, s kissé elfúló hangon érdeklődött, hogy mondjuk már el neki, mennyire hallatszik le a felettünk lakó kínai család gyermekeinek futkosása. Mert hogy panaszt tettek rá az alsó szomszédai, hogy a gyereke (aki egy roppant elkényeztetett egyke) nagyon hangosan rohangál. Óvatosan mondtuk, hogy hátizé, végül is igen, eléggé lehallatszik, de nem akartuk ingerelni, csak mondtunk valamit arról, hogy ugye, gyerekek, ez az a kor, amikor tele vannak energiával, s nem osztottuk meg vele, hányszor forgattuk az égre a szemünket, amikor felettünk megindult a dobogás.
Ennek ugyan pár éve, de mint megtudtam, nemrég beszerzett egy dobkészletet, mert a kislánya dobolni akar... Alighanem új, toleránsabb alsó szomszédai vannak.
***
Nemrég derült ki, hogy Myles, egykori kollégám, még a hősi, kezdeti időkből az Üzemben, új kávézót/pékséget nyitott a már meglévő nagysikerű Shells mellé, ezúttal Sligo-ban. Fel is rakott a múltkor egy rövid videót arról, milyen komoly emelőgép kellett ahhoz, hogy a többszintes profi sütőt beemeljék a pékség tetején keresztül. Aztán a minap az újságban láttam egy cikket arról, hgy megnyitottak, egyelőre csak hét közben. Nézegettem a korábbi posztokat, s nagyon örültem, mert kovászos dolgokat sütnek, s megint olyan alaposan átgondolva, profikkal együtt dolgozva alakították ki a hely arculatát, mint a Shells esetében, s nem olyan hűbelebalázs módra ment a tervezés, mint az Üzemben. Fel is raktam az Instagramra a cikket, amire Myles-tól a következő megjegyzés jött rá:
"Thanks for the post , and for the original inspiration , I
remember you teaching me your brown soda bread recipe, tarts and scones ,
I still use your paistry recipe too the tee"
(Kösz a posztot és az eredeti inspirációt, emlékszem hogyan tanítottad meg nekem a barna szódakenyér receptedet, a tartokat és a scone-t, még mindig ugyanazt a tésztareceptet használom, egy az egyben)
Azért ilyenkor elhomályosul az ember tekintete, hogy nahát, milyen kedves... Mert ugyan azokat a kezdeti időket lassan feledem már, de arra emlékszem, hogy az a barna szódakenyér recept a durvára őrölt, teljes kiőrlésű liszt zacskójának hátuljáról került le, s alakult át lassan, többünk keze alatt a most használt receptté, tehát nem mondhatnám, hogy az enyém... s hogy mennyire utáltam tart case-eket, azaz kerek, alacsony falú kis tésztacsészéket csinálni, de megérte, mert amit a nagybani ajánlott, az kb. a préselt fűrészporral volt egyenlő, ízben és külalakban. Csak éppen monoton meló volt, ha a séf óvatlanul nyúlt hozzájuk, eltörtek, leszakadt a szép cakkos szélük, s olyankor a séf (=Myles) nézett rám bűnbánóan, hogy tudnék-e gyorsan csinálni még párat... Tekintve, hogy a tésztát hűteni kellett hozzá, ez azért nem ment olyan hamar... A kivehető aljú fém formák, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a tésztacsészékhez, néha megfogyatkoztak, el-eltűntek a mosogató gyomrában, vagy véletlenül "kidobódtak"... Sosem volt belőlük elég, szerintem most is árválkodik pár fémkarika ott a polcon, a kivehető aljuk nélkül...
Ilyenkor kedvem támad visszaolvasni a régi bejegyzéseket,miket bénáztunk akkoriban az Üzemben, hogyan tanulgattunk dolgokat a kezdeti időkben, hogyan rázódott össze (vagy sem) a csapat, több, mint egy évtizeddel ezelőtt...
