Pénteki hajrá 2.

A kávé nem sokat segített, a második fejfájáscsillapító már igen. Önmagamat is felülmúlva dolgoztam, dudolászva, jó ütemben. Mielőtt beautóztam Dublinba, dobozoltam-csomagoltam néhány tortát. Miss Hall-ét is, márt várt rá az igazi tortadoboz, fehér, összehajthatós.

Amikor hűlőhelyéről az asztalra raktam a tortát, s jobban megnéztem a lámpafénynél, le kellett ülnöm. Teljesen kicsapott rajta a vaj, ikrásodott, vagy mi a szakszó, egyszerűen nem lehetett letagadni, hogy ezzel itt baj van. Semmilyen "szpesöl effekt"-nek nem lehetett volna elsütni azokat a gombostűfejnyi apró zsírgöböcskéket, amik a minták között lapultak, és a rózsák körül tömörödtek. Kicsit sóhajtoztam, majd bőgtem a torta felett, végül úgy döntöttem, hogy új bevonatot csinálok. Miss Hall-t szeretem, tisztelem, nem állhatok elé egy elszúrt tortával a nagy napon. Lekapirgáltam a torta tetejét, s amennyire lehetett, az oldalát. Szívesen készítenék egy közelit a zsíros masszáról (még megvan), de a telefon nem elég hozzá.

Összeszedtem magam, gyorsan összeforraltam még egy tábla csokit tejszínnel, se rum, se vaj nem került most bele, kikevertem, aztán mentem szállítani. Megint megszámoltam az úton szerencsétlenkedőket - akad belőle minden útra pár, de még mindig nyugisabb élmény itt vezetni, mint mondjuk Bp-en. Aztán amikor hazaértem, hűtőbe raktam a krémet, s dolgoztam tovább, ettem még egy jó kis tengeri herkentyűs vacsorát (most nem volt itthon senki, akit a szag zavarhatott volna ;-), majd lefedtem a tortát. Újabb várakozás, majd végre megdermedt a máz, bezacskóztam őket, elő a fém formázóhegyekkel, s hajrá, lehetett megint dekorálni.

Most is ugyanolyan szép lett, mint az alsó képen, de fényes. Az oldalára kötöttem egy hatalmas aranyszalagot, bedobozoltam, s a hűvös előszobában altattam. Tudom, hülye vagyok, de annyira féltem, hogy valami baja lesz, hogy körbebarikádoztam műanyag dobozokkal, ha esetleg éjjel betörne valaki, s keresztül esik a szűk előszobában a tortán, legalább magát törje össze, ne a tortát.

***

Megérte az erőlködés! Miss Hall-t Betty 12 előttre hozta fel a nursing home-ból. Addigra már egy pultot szépen leterítettünk terítővel, arra a torta, egy jókora amarillisz (Patricia felajánlása), a mindannyiunk (még vevők által is!) aláírt üdvkártya, és egy nagyobb gyertya került (ez szerintem kissé templomos hangulatot adott, szerencsére hamar elfújták). Végül, éppen amikor Betty már tolta be Miss Hall-t a tolókocsin, valaki gyorsan beletűzött a tortára 3 gyertyát, s meggyújtották őket. Gyakorlatilag akkor léptek szét az emberek a pult elől, amikor Miss Hall már ott volt mellette. Betty gyorsan elmondta, miért nagy nap a mai, volt taps, a vásárlók nyújtogatták a nyakukat: kit ünnepelünk? - volt fotózkodás, elénekeltük a Happy Birthday-t, tapsvihar, és gyertyafújás.

A képen b-j: Sally, Clarissa, Betty, az elnökünk, mögötte eldugva Michael, Miss Hall és Willie, s egy vevő, akinek még várnia kell, mire valaki kiszolgálja :-)

Azt hiszem, örült. Piacunk legidősebb tagja, mondhatnánk, még aktív tag, hiszen küldi a babáit eladni. Sikerült is lefoglalóznom a következő babát, sajnos, amin most dolgozik, az is megrendelés. Muszáj volt mesét kerekítenem arról, miért kell a baba ("gyermeket várnak a családban", ami végül is igaz, de a babát magunknak szeretném).

Ott volt a Panorama cimű helyi lap kiküldöttje is, ő csinált csoportképet, lesz cikk az újságban.

Ha már ott volt a piacon, Miss Hall bevásárolt, főleg növényeket (a háza még megvan, kiadta valakinek, talán annak a kertjébe kell), majd keresetlen egyszerűséggel közölte Willie-vel, hogy drágák a paradicsompalántái. Willie mosolyogva (igen, erre is képes) morgott valamit, majd a kezembe nyomta a maradék két palántát, mondván, legyen mivel összehasonlítanom a nyomoroncaimat. Mivel panaszkodtam neki reggel, hogy három darab, 3 centis palántával rendelkezem, az 50 magból ennyi kelt ki. Azt is megtudtam, hogy a sok esős nap miatt egy hónappal vannak elmaradva a konyhakerti növények.

Balra Willie palántái, jobbra az enyémek... No comment!

***

S végre megjelent a cikk az Irish Times-ban a piacról. Valamint végre-végre egy összehasonlító írás a farmers' market-ekről, és a country market-ekről. Ditte, ajánlom figyelmedbe!

A piacokról: http://www.irishtimes.com/newspaper/magazine/2009/0418/1224244971138.html

Rólunk: http://www.irishtimes.com/newspaper/magazine/2009/0418/1224244971125.html

Két termékemet is megemlítik, hurrá! Lehet, ezzel magyarázható, de a narancstortából ma egy szelet sem maradt, ellenben a cseresznyés torta felét szét kellett osztogatnom, nem fogyott...

Pénteki hajrá

Az uram már repül, villámlátogatás, Budapesten, a mamája születésnapjára utazik haza. A csomagvizsgálatot végző hölgyike és a kollégája úgy el voltak foglalva a tegnap esti parti kitárgyalásával, hogy simán átengedték a meglepetést, amely két zokni között rejtőzik az uram csomagjában. Éljen!

Még nem értem rá aggódni, hogy mi lesz velem hétvégén egyedül, mert már reggel óta gyötör a fejfájás, ami még jó jel is lehet, mondjuk a 3 napos eső után melegedés jön és esetleges napsütés...?

***

Igen büszke vagyok, és nem is. Először is, a napraforgós tortám, amit a kávézó rendelt, olllyan szép lett, hogy csuda. Főleg azért lett szép, mert kivételesen két adagnyi írós-vaníliás tésztát öntöttem bele, magas lett, az oldalán lévő minta is szépen látszik. (Nigella-recept, naná!) Sült is vagy 70 percet! S most olyan alaposan kivajaztam-liszteztem a formát, hogy sehol nem ragadt bele a tészta, egyszerűen fantasztikusan néz ki. Majd ha leszórják a szirmait porcukorral, még szebb lesz. Ma este szállítom - alig értem haza a reptéri busz megállójától, ahová az uramat vittem reggel, volt főnököm már telefonált, hogy jaj, nem találja sehol a tortát, elfelejtettem volna, hogy szombatra kell?! Holott már egy hete megbeszéltük, hogy ma este viszem be, hogy minél frissebb legyen. Azóta már Lydia is telefonált, hogy hol a torta... viszem, már, viszem! Az információcsere nem az erősségük.

Ez a forma volt az első Nordicware-es tortaformám. Őróluk tudni kell, hogy remek, tartós sütőformákat (is) készítenek, s ha lehetőség van rá, közvetlenül tőlük, az USA-ban kell ezeket megrendelni, mert az angolok kétszer annyi pénzt elkérnek érte. Zita barátnőm eddig már többször rendelt nekem, az uram, vagy más, Gyárbeli dolgozó pedig hurcolta haza a súlyos mintákat, hogy kiélhessem magam mindenféle virágformák sütésében. Sajnos, a kávézóbeli másfél év nagyon megviselte szegényt, a sütő tetején volt, s belefolyt valami rejtélyes eredetű ragacs, amit jó hosszan vakargattam a mintáiból, miután felfedezem a kárt.

Már említettem, hogy elvileg lett volna még egy tortamegrendelés mára, V. egy kolléganője kért tortát a kislánya születésnapjára. De amikor ma reggel rákérdeztem, hogy mikor óhajtaná begyűjteni, jött a válasz, hogy majd jövő péntekre kell... Mibe került volna felemelni azt a telefont... Így szépen ráérősen mindent meg tudok sütni, Miss Hall tortáját már be is fejeztem, s sajnos, éppen az ő tortája az, amire nem vagyok büszke.

Messziről még egészen jól néz ki. De - először is, bénák lettek a marcipán rózsák. Hiába próbáltam követni a könyv leírását, nem lettek rózsaszerűek. A másik a csokoládébevonat. Találtam még Willie kakaójából, így beleraktam a csokibevonatba, mire az olyan sűrű lett, hogy... hú. Hűteni is alig kellett, alig telt el egy óra, már önthettem is a tortára, szemben a szokásos 35 %-os kakaótartalmú csokibevonattal, amit órákig kell dermeszteni, hogy szétkenhessem a tortán, s rajta is maradjon. Az íze nagyon csokis, majdhogynem keserű. Majd javaslom, hogy egyenek mellé tejszínhabot :-)

Nem tudom, mi ütött belém, de egy kiskanálnyi vajat is tettem a keverékbe. Ki is csapódott rendesen, a fenébe. Ha az ember közelről megnézi, látszik. Mintha habos csokit kentem volna szét a tortán, nem szép tömör csokit. Egyáltalán nem volt olyan fényes és formatartó a ganache, mint máskor. Hülyeség volt, megtanultam egy életre, hogy vajra nincs szükség! Amikor a szőlőfürtöket nyomtam a tortára, a kezem melegétől megolvadt a ganache - s a zacskóban jól látszott a folyós vajréteg a csoki tetején, fújj.

Nem lett profi, nem is merem iderakni a fotót, amiről az ötletet vettem. Egyetlen mentségem, hogy nem vagyok profi cukrász, s csinálok még hülyeségeket.

Tessék, összehasonlításul itt egy torta, aminek a bevonata nem tartalmaz vajat. Ugyanolyan fényviszonyok mellett fényképeztem, ugyan telefonnal, de a különbség jól látható. Ugye, milyen szép fényes? Ha nem buzgólkodom, Miss Hall tortájának is ilyen szép fénye lenne. 60 %-os kakaótartalmú csoki, sűrű tejszín, összeforralva, semmi vaj, semmi vanília, talán egy csöpp rum, és kész.

Legközelebb nem kísérletezem! S most muszáj innom egy dögös kávét, mert szétmegy a fejem.

Még mindig szakad + Adósság 2.

Hála a tegnapi buzgó munkának, s a mai szigorúan betartott munkatervnek, már délután kettőkor elindultam Dublin felé a szállítmánnyal. Nem rajongok az esőben való vezetésért, de minél előbb túl akartam esni ezen. Az út eléggé tele volt, visszafelé már határozottan besűrűsödött a forgalom, pedig még csak háromnegyed négy. Hol a rádióműsoron röhögcséltem, hol pedig hitetlenkedve számoltam azokat a BARMOKAT, akik képtelen voltak ebben a vízfelcsapódós, ködös, szakadó esős időben felkapcsolni az autójuk lámpáját. Húsznál adtam fel.

Hihetetlen.

Mikorra már fájósra kuplungoztam a térdemet, éppen visszaérkeztem Bray-be, a Tesco-ba, kukkoltam is, nem látom-e az ebet. (Nem volt ott :-)) Vettem jókora, virágos, versikés kártyát Miss Hall-nak (a tortája már sül), aztán gyerünk haza, a barlangba. Most széles ívben elkerültem a növénymagos állványt, nagyon haragszom rájuk, az 50 paradicsommagból, amit ott vettem, helyes kis zacskóban, 3 (!) kelt ki. 3 cingár kis izé várja, hogy majd, egyszer, talán rendes növény legyen belőlük. Van egy olyan érzésem, hogy inkább majd a piacon veszek erős és edzett palántákat Willie-től, mert azokkal többre fogok menni, mint ezekkel a kis nyomoroncokkal.

Ugyanakkor pedig... én is kis nyomoronc voltam kiskoromban, kész Tajgetosz-jelölt, mondta a papám anno, szeretetből, de most azért egészen rendes ember volnék... szerintem...

Adok nekik egy esélyt, hogy bizonyíthassanak.

***

Régi adósságomat törlesztem. Sztárreceptünk, a citromos tart következik. Rick Stein egyik könyvében (Food Heroes: Another helping) találtam, s azóta is erre a verzióra esküszöm, habár a neten számtalan változat kering közkézen. Nekem ez a kedvencem. Ebben a szürke időben határozottan feldobja az embert élénksárga színével, nem beszélve az ízéről!

Ha tésztahéjban akarjuk elkészíteni, akkor az édes tésztához kell:

175 g sima liszt
csipet só
50 g porcukor
100 g fagyos vaj a hűtőből, felkockázva
1 tojássárgája
1 kkanál víz

A géppel keverjük el a lisztet a sóval és a cukorral. Adjuk hozzá az apróra kockázott vajat, és elég nagy sebességen addig keverjük, míg olyan lesz nem a tészta, mint a finom kenyérmorzsa. Adjuk hozzá a tojássárgáját, s közepes sebességre állítva bízzuk a gépre, hogy kikeverje a tésztát. Ha nagyon nem akarna összeállni, adjunk hozzá egy fél kk vizet, ha szükséges, még egy felet.

Mihelyt összeállt a tészta, gyorsan gyúrjuk át, két belisztezett sütőpapír között nyújtsuk vékonyra, olyan 3 mm-esre. Én akkorára nyújtom, hogy a tészta 3-3 centivel szélesebb legyen, mint a 23 centiméter átmérű, kivehető aljú, hullámos szélű sütőedényem alja. Ha olyan formánk van, aminek sima a széle, az sem gond. De legalább 3 cm mély legyen! Lényeg, hogy a sütőformát is jó alaposan vajazzuk és lisztezzük ki. Mindenképpen kivehető legyen az alja!

Ilyen, vagy ehhez hasonló forma lenne a legideálisabb (a kép a decuisine.co.uk oldaláról származik)

A vajas-lisztes sütőformába a papír segítségével fordítsuk rá a tésztát. Kezdő háziasszonyoknak trükk: én a sütőpapírról először a bal alkaromra borítom ki a tésztát, óvatosan lehúzom róla a papírt (nem fog elszakadni a tészta!), majd a karomról ráterítem a sütőformára. Óvatosan belapogatom a tésztát a formába, a felesleget pedig éles késsel levágom. Mindig marad egy kicsi. Villával megbökdösöm az alját, hogy sütésnél később ne púposodjék fel, majd hűtőbe rakom 20-30 percre.

Közben elkészítem a fantasztikusan finom tölteléket:

250 g kristálycukrot
6 egész tojást

összekeverek, nem habosra, éppen csak olvadjon el a cukor. Utána belereszelem

3 jókora, bőlevű citrom héját, s beleöntök
150 ml sűrű tejszínt. (Nincs mese, rendes tejszín kell. Utánzatoknak ebben a tart-ban nincs keresnivalója. Angolszász országokból olvasóknak: double cream-ről van szó, de fresh cream-mel is működik.)

A citromokat kifacsarom, és a belőlük nyert 175 ml citromlevet a tojásos-cukros-tejszínes keverékhez öntöm. (Ha nem elég a citromléhez a 3 citrom, áldozzunk fel még egyet.) A keverék elég furán néz ki, összekap, de ne aggódjunk, lesz ez még jobb.

Melegítsük elő a sütőt 200 fokosra. A hűtőből kivett tésztahéjat béleljük ki puha sütőpapírral, s öntsünk rá nehezékként babot, vagy ha van, sikkes "sütőgolyókat", ami tulajdonképpen nem más, mint agyag-, vagy porcelán golyók tömege, félkilós kiszerelésben árulják felénk, s bármennyiszer felhasználhatjuk őket, amikor ilyen tésztahéjakat kell "vakon" kisütnünk.

sütőgolyók - amúgy bab, rizs is megteszi (a kép a decuisine.co.uk oldaláról származik)

A sütőben süssük a héjat 12-14 percig. Míg sül, sűrű szitán szűrjük le a tejszínes keveréket, így megszabadulhatunk a benne úszkáló citromhéjdarabkáktól, s a tejszín összeugrott darabkáitól, s a tojás jégzsinórjaitól. A folyadék mindjárt vonzóbban néz ki.

Vegyük ki a sütőből a szép aranybarna tésztahéjat, s igen óvatosan emeljük ki belőle a sütőpapírt a babbal, vagy sütőgolyókkal együtt. Mivel már többször hullott darabjaira a tészta, amikor megdöntöttem a formát, hogy kiguruljanak belőle a babok, ezért inkább összefogom a sütőpapír széleit, és óvatosan kiemelem, mint hogy egy új héj kikeverésével kelljen kezdenem előlről...

Rakjuk vissza az üres tésztahéjat a sütőbe, és süssük 2-3 percig. Majd megint vegyük ki, s felvert tojással kenjük ki az alját, oldalát. Újra tegyük vissza a sütőbe, és csökkentsük a hőmérsékletet 120 fokra.

2 perc múlva nyissuk ki a sütőt, húzzuk ki a héjat a sütőráccsal együtt, és óvatosan öntsük bele a tojásos-tejszínes folyadékot. Figyeljünk rá, hogy amikor visszatoljuk az egészet a sütőbe, akkor a lé ne loccsanjon meg, ne folyjon be a forma és a tésztahéj közé, mert akkor nehéz lesz kiemelnük a kész tart-ot a formából.

Süssük 45 percig. A közepe még kicsit folyós lesz, de kásőbb, hűlés közben szépen megdermed.

Legfinomabb frissen, langyosan, de én inkább teljesen hidegen szeretem. Nem szabad hűtőben tárolni. Lehetőleg még aznap, vagy másnap együk meg.

Így végigolvasva hosszadalmasnak tűnhet a folyamat, pedig nem az. Hamar kész van, és annyira finom.

A recept nagy előnye, hogy tésztahéj nélkül is megsüthető a tejszínes-tojásos-citromos keverék. Öntsük tűzálló üveg- vagy porcelán edénybe, úgy 2-2.5 centi magasan, és süssük a fent leírtak szerint. Ne felejtsük el leszűrni!

Kép Barbara Adams oldaláról

Cím nélkül

Odakint olyan sötét van, mint novemberben, délután 4-kor. Amúgy este fél 7. A felhők a fák tetejét súrolják, és egész nap villanyfénynél dolgoztam. Most is szakad, minden szottyos, a primuláim teljesen átázva, szétvert virágfejekkel kornyadoznak, úgy terülnek szét a cserepekben, mint járdán a vizes papírzsepik. Nekik már véget ért a tavasz.

Ma buzgón előre sütöttem, amit csak lehetett. Péntekre két tortamegrendelésem van, illetve csak egy van megrendelve, a másik felajánlás a részemről, Miss Hall, piaci társunk 99. születésnapjára. Csokoládétorta lesz, természetesen, abból egy vékonyka szelet is elég, s remélem, sok otthonbeli társát meginvitálja majd egy falatra. Az elnökünk, Betty elhozza Miss Hall-t a piacra az otthonból, így mindenki fel tudja ott helyben köszönteni. Még kártyát is kell vennem...

Betty lelkére kötöttem, hogy ha Miss Hall megint köt egy babát, azt foglalózza le nekem. Látni kellene azokat a gyönyörűségeket, amiket köt. Egyenletes sorok - mintha gép hurkolta volna őket, szépen eldolgozott sorvégek, egyszerűen irigylésreméltó. 99 éves! Amikor megismertem, 6 éve, még vezetett, egy ütött-kopott kis autóval - bele sem merek gondolni, hol és hányszor húzta meg azt az autót.

Szándékomban áll egy szép arany 99-est fújni ehető aranyszpré-vel a torta közepére, csokoládéból kanyarítanám rá a virágokat is, majd meglátjuk, lesz-e türelmem és tudásom hozzá. Nagyon szépre akarom csinálni.

***

A héten sikerült kitakarítanom a teraszt, egy törött késsel - célszerszám! - maradéktalanul kibányásztam a gazokat a kövek közül. A beültetett cserepeket odébb raktam, mert a madarak rendesen azokon taposnak, az etetőből lehullott magokat keresve. Főleg a két galamb, amelyek már olyan pofátlanok, hogy csak akkor rebbennek fel, ha kinyitom az ajtót, s hessegetek. Előre aggódom a salátákért!

Tegnap még teljesen elképzelhetőnek tűnt, a hátat melengető napsütésben, hogy majd kirakom a kerti asztalt, s ott olvasok. Mára ez ostoba ötletnek tűnik. A madarak nagyon viccesen néznek ki, itt-ott átázott tollal, az egyik vörösbegynek fura kis taráj van a fején, biztos nem volt még ideje szépítkezni ebben az esőben. De hiába szakad, jönnek a kajára rendületlenül.

***

Egy kuncsaftom beajánlott valakinél, így most egy hét múlva születésnapi tortát és keresztelőre passzoló sütiket fogok gyártani. Először dobtam be referenciaként a félig kész weboldalt, ami eddig még mindenkinek nagyon tetszett. Találtam rajta pár arcpirító helyesírási hibát, amiket én követtem el - pl. a sweet szót sweeth-nek írtam, a sneakers-t snickers-nek... Hol volt az eszem? Amikor piac után leteszem a lantot, leülök, s alaposan átnézem. Igen meg vagyok vele elégedve, amikor majd kész lesz, idelinkelem, naná!

Mostanában sorra kapok extra rendeléseket, ex-főnököm pedzegettte, hogy majd kell melltartós sütiket csinálnom, alattuk Wonderbra felirattal valami PR-eseményre. Végre valami érdekesség.

Lesz magyar mise a hétvégén, de az északi városrészben. A követség küldött értesítőt. Valószínűleg el tudnék oda autózni, az M50-es segítségével kikerülni a várost, de teljesen ismeretlen terület, hol lehet a parkoló, van-e ilyesmi a templom körül stb. Azt hiszem, nem megyek el.

***

Ma buzgómócsingkodtam. 9-kor, mikor mentem a Tesco-hoz, az ajtajában egy igen bájos eb üldögélt. Póráz sehol, tisztelettudóan ült ott, meg sem próbált beljebb menni. Nyakán szíj, kis kutyamintás kendővel. A takarító meglátta, hogy leguggolok a kutyához, odajött, s elmesélte, hogy az eb már nyitás óta ott üldögél. Gondozott kutya volt, mintha nemrég nyírták volna, nyakában kutyamintás kendő... Nem úgy nézett ki, mint akit kiraktak, és kóborol. Igen barátságosan tűrte, hogy simogassam, a szeme kicsit hályogos volt, nem lehetett fiatal eb már.

Bevásárlás után - bő 30 perccel később - még mindig ott ült, tűrte, hogy a jövők-menők megveregessék a fejét. Megnéztem: a nyakörvén nem volt se telefonszám, semmi, a fülében nem volt tetoválás - bár errefelé inkább a mikrochip már az elvárás. Egy éppen megérkező szállítóautóhoz odament, a kiszállók megbabusgatták, majd visszaült az ajtó elé, mint aki várakozik.

A takarító bácsika megint odajött, hogy jaj, de kár egy ilyen szép kutyáért, biztos kidobta valaki. De nekem gyanús volt, hogy ennyire gondozott, nem nézett ki kóbornak. Végül hazafelé beugrottam a Tesco után pár házzal lévő, nemrég nyílt kutyakozmetikába, hogy esetleg nem tud-e a hölgy valamit, netán nem ő nyírta-e meg a kutyát nemrég? A nő rendes volt, adott egy pórázt, hogy ha tényleg nincs gazdája az ebnek, s még mindig ott ül, vigyem át hozzá, majd elviszi az állatorvoshoz, s bejelenti, mint talált ebet.

Autózás vissza, de a kutya eltűnt. Körbeautóztam a Tesco jókora parkolóját, nézelődtem, eb sehol. Takarító bácsikát kérdeztem, ő nem látta elmenni. Végül visszavittem a pórázt a kutyakozmetikusnak, aki jót nevetett rajtam, hogy mekkora cécó, s esetleg lehet, hogy a kutya megunta a várakozást, s hazabandukolt.

Én is ezt remélem. Ezt, s nem akarok arra gondolni, hogy esetleg valaki sokáig vásárolt, s a jól nevelt eb ott várta a bolt előtt, én pedig majdnem "megmentettem" szegényt. Esetleg egy alkalmazottat várt a kutya?

Húsvéti ajándék

Az idén nekem korán tojt a nyúl. (Az ilyentájt szokásos "Na, mit tojt neked a nyuszi?" kérdésről amúgy mindig anyám jut eszembe, aki feltette ezt a kérdést kollégája pár éves gyerekének, és a gyermek csillogó szemekkel felelte: "Papagájt!" Egyesek szerint a válasz "Repülőt!" volt, de akárhogy is, az irodában harsány röhögés kísérte a kisgyerek válaszát, mert mindenki előtt felrémlett egy nyúl, amint éppen papagájt/repülőt tojik...

Szóval idén korán jött a nyúl, és ajándékba sünsegget tojt nekem. Sünsegg. (Ha nem tudnék magyarul, s nem tudnám, mit jelent a szó, a hangzása alapján skandináv autómárkára tippelnék.) Immától kaptam, igazi új-zélandi sünsegg, de amitől igazán elérzékenyültem, az nem maga a kedves gesztus, vagy a sün seggének látványa (az sem semmi), hanem az a pici láb, amint még kinyúlik a testből, éppen egy pillanattal azelőtt, hogy tulajdonosa visszahúzná a védelmező tüskés test alá... Az a kis talp, ami tolja maga előtt a nagy testet...

Annak a süntalpnak én nagyon határozottan fel tudom idézni a tapintását. Meleg, tele dudorokkal, amelyeket a rajtuk való taposás már megérdesített-keményített kicsit - a kis karmok az ujjak végén, de főleg a talp, főleg attól lesz egészen picit honvágyam, kutyasétáltatós soproni esték után. Amikor a Villasoron kutyám halált megvető bátorsággal rontott az útszéli bokrok alá, s addig rázta jókora szőrös fenekét, míg utánamentem, s megláttam az összegömbölyödött sünt a bokor alján. Amit ő talált nekem, ugye, milyen okos kutya is ő?!

Még kicsi voltam, amikor egy ideig Pesten laktunk szüleimmel - Pesten, ahová apám családja tartozott, bizony. Pesterzsébet, Vasút utca, köpésre Gyáltól, a ház előtt a töltésen vasúti sinek, apám testvérének szép kertes háza. Anyáméknak idilli korszaka volt ez, engem valami minisztériumi oviba adtam, aminek köze lehetett a külkereskedelemhez, vagy külügyhöz, mert óvodás társaim között akadt egy fekete kisgyerek is - emlékeim homályosak, de az biztos, hogy az ovinak nagy kertje volt, öreg fákkal, s még valami ételliftre is emlékszem. S arra, hogy egyszer csakazértis kihányom a belémtömött dinnyét a nappaliban, az ablakon beömlő nagy fénynyalábba, s anyám bosszankodik felettem.

Anyámék jó állásban voltak mindketten, fiatalon, a város pedig tele izgalmas programokkal, pl. Latinovits szavalt egy klubesten, s ők ott voltak, s hallhatták. S a könyv sem volt drága, sokat vettek, hogy aztán később antikváriumba vigyék eladni muszájból - anyám sokszor vett lett könyveket a polcomról, mondván, hogy az övé, s sosem tudtam meggyőzni, hogy ez nem ugyanaz a kötet, amit még ő vett, ezt én vettem, használtan.

Nekem kisgyereknek ott volt a kert, a megmászható fák, a kaputól a házig vezető kis út, a terasz. S a teraszon esténként megjelenő sün, amit Anyu tejjel etetett, mert nem tudta, hogy azt nem szabad. S Apu bőrkesztyűben megfogja, és megfordítja a sünt, s mutatja, hogyan húzódik össze, mintha csak belülről összehúzná valaki, mint egy zacskó nyakát, a soktüskés bőr a sün hasa, lábai felett, míg végül már semmit sem látni belőle. S azt is megengedte, hogy az ujjammal óvatosan megfogjam ennek a zacskószájnak a szélét, micsoda izgalom tud lenni egy meleg sünhas az ember gyerekének. Főleg, mikor a sün úgy döntött, hogy végül is nincs oka pánikra, és éreztem, ahogy ellazul, s apám tenyerén hanyatt fekve kibontja magát ebből a szoros csomóból, s előkerülnek a lábai, a kis talp, ami meleg, dudoros, és kis karmok vannak a végén. S oda lehet nyomni hozzá az ujjunk hegyét.

A sün - az én sünöm! - aztán beteg lett. Emlékeim homályosak, de mintha elvittük volna valahová, apám és én, s aztán már csak arra emlékszem, hogy egy kis matchbox-szal a kezemben ülök a villamoson (?), s a matchbox egy emeletes londoni piros busz (vagy csak busz?), s az állatorvos adta, biztos elkívántam az asztaláról. A sün nem lett jobban, sőt. Alighanem azért kaptam azt a kis játékbuszt, hogy legyen, ami elfelejteti velem a sünt. Kár, hogy nem emlékszem a részletekre, biztos szép ívet lehetne kerekíteni ebből, hogy londoni emeletes busz - későbbi anglománia - London, 1989 - de mivel nem emlékszem pontosan, nem írok le nagy ívet, nem vonok le messzemenő következtetéseket egy hiányos emlékképből.

Később Marcaliban volt sününk (és még sok egyéb állatunk), Apu az alacsony kávézóasztalt a falhoz tolta, az alját kerítette el sünlakásnak, és a sün ott éldegélt velünk a lakásban. Éjjeli túrái során azonban rendszeresen túl hangosan karistolta tüskéivel a szekrények alját, amint alattuk kocogott, és valószínűleg azért kellett mennie, mert nem hagyta aludni anyámat. A családi legenda szerint egyszer felmászott anyuék ágyába, és odabújt apám szakállas álla alá, melegedni.

A Városligeti úton, ahol Sopronban utoljára laktam, már sűrűbben fordultak elő sünök, hiszen igazi sokkertes, zöldövezeti utca volt. Egybe egy késő éjjeli hazatéréskor rúgtam bele a sötétben, feltűnően nagy volt és puha, nem szúrta meg szandálos lábamat, biztos jó irányból érte az akaratlan rúgás. A házba bemenve felkapcsoltam az udvari villanyt, visszamentem megnézni, mibe rúgtam bele, talán a kutya hagyott elő valamit - ott találtam a sünt a házfalhoz lapulva. Boldogan emeltem fel - sosem féltem megfogni állatot, bár a határt azért meghúzom a kígyóknál, férgeknél -, aztán le is ejtettem egyből, mert mindkét alkarom megtelt bolhákkal. Azt a csapkodást, amit ott rendeztem! A sünt innen kezdve tisztes távolból néztem - eszméletlenül bolhásak tudnak lenni. Kivittem neki egy kis gyümölcsöt, de mivel nem akart megmozdulni, hogy csoszogásával és csámcsogásával elszórakoztasson, magára hagytam. Reggelre eltűnt a gyümölcs és eltűnt a sün is.

Találtam még döglött sünt is, vagyis inkább a maradványait, mert a sünt magát valami kiette a tüskés bundájából - régi kertünk magas füve rejtette a tetemet, bottal piszkáltam, s meg voltam döbbenve. Korábban ilyet csak Durrell valamelyik könyvében olvastam, hogy a bagoly ki tudja bontani a sünt a tüskéi közül, mert karmos lábát vastag bőr fedi, aminek nem árt a tüske.

Itt nincs sününk. A kert apró, zárt, ide legfeljebb a patkány tud bemászni, nem a sün. De biztos akadnak sünök a közeli nagyobb kertekben. V. orosz kolléganője például egy teljesen átlagos housing estate-n a zárt kertjében tartott egy sünt - a szokványos ír kert, zsebkendőnyi négyszög a házak közé szorulva. Szveta csodaszép ápolt kertet varázsolt oda, s gondolom, a sünre bízta, hogy leszámoljon az esetleg oda betévedő kártevőkkel. Meztelen csiga, s egyéb nyálkás csúszómászók még a mi, jobbára köves teraszunkon is akadnak, nemhogy nála, ahol finom fű van és zöldségek.

Meleg talpak és karistoló tüskék helyett egyelőre marad nekem a távoli sünsegg képének csodálása. Köszönöm.