Nos, Kilternan Country Market nincs többé. Két hete szombaton volt az utolsó alkalom. Rengetegen eljöttek, akkora volt a tömeg, mint az 55. születésnapunkon. Nyitás előtt az elnök mondott pár szót, taps, aztán szinte benyomták az ajtót a vásárlók. Alig maradt áru 11-re. Teát, kávét szolgáltunk fel az épület előtti hosszú asztalon, volt rengeteg falatka, süti, mini scone, pici szendvicsek, nyomtattam sütiket a piac logójával... Az összes kitett asztalnál ültek, mindenki ráérősen beszélgetett, nem győztem pótolni a kávét, teát, egyre csak fogytak a falatkák. Szerencsére volt segítségem, tényleg csak a kannákat kellett újratöltögetnem, s elmosogatnom pár edényt.
Volt sok könnyes búcsú, telefonszámcsere, mi lesz, hogyan lesz, még a Country Market Ltd. elnöke is megjelent, s kérdezte, mik a terveim. Hallotta, hogy csinálnám a piacozást tovább... Ha bármi nehézségem lenne másik piacnál elhelyezkedni, csak telefonáljak. Kissé elnyílt szájjal hallgattam, a nagy izgalomban nem jöttem rá, csak később, hogy nekik szükségük van tagokra a fennmaradáshoz, ezért aztán körbeudvarolt mindenkit, aki másik piacra szándékozik menni, hogy nehogy végleg faképnél hagyjuk a "céget". A tagságból hárman maradtunk, akik valahol máshol szeretnék folytatni.
A nyitás előtti izgatott készülődésemet V. szakította félbe, mondván, jöjjek ki a konyhából, egyre csak biztatott, s nagy nehezen kimentem onnan, valahol azt hittem, hogy hozott egy csokor virágot, mert korábban nagy titokzatoskodva otthagyott a piacon, hogy dolga van. De nem virág várt az ajtó előtt, hanem a barátnőm jött felém, eljött Magyarországról a nagy alkalomra, erre a hétvégére, hogy megnézze még utoljára a neki is kedves piacot. Volt örömködés, micsoda meglepetés volt, micsoda fegyvertény, hogy sem ő, sem V. nem szólta el magát! Sírtam, nevettem, erőt vett rajtam a meglepetés és a nagy nap jelentősége. Később aztán nagyon jó volt, hogy ott volt, mert kirándultunk, s nem a piac vége felett szomorkodtam. A nagy meglepetés után ő bement Dublinba, én pedig futkostam tovább teáskannákkal, kávéval.
A piac végeztével a saját búcsúzkodásunk jött. Akinek ajándékot szántam, elrejtettem azt a kocsijukba, vagy rokont kértem meg, hogy adja oda később, mert nem bíztam magamban, nem akartam bőgni előttük. Mint kiderült, azokat a holmikat, amiket egy lista alapján el lehetett kérni, megkaptuk ingyen, kerti asztalkát, széket, régi bögréket, kávésedényt, ki ki vihette igény szerint. Egy összehajtható kerti székkel gazdagodtam, s elhoztam azt a fémkanalat, amivel korábban a kávét szoktam kevergetni, mély, igazi leveshez való ősöreg kanál. Mindenki, aki sütni szokott, megtarthatta a zöld, piaci logóval díszes zöld kötényét.
A nagy parti után kimosandó konyharuhák nálam maradtak, mert azóta a kulcsok átkerültek az új tulajdonoshoz, nem vihettem őket vissza. Három tagunk adta át neki ott a piacon, s aztán ahogy kijöttek autóikkal, a tulaj behajtotta a kaput, s mint később egyikük mesélte, akkor ütötte őket igazán szíven a dolog: 59 év után a piacnak vége... Az épület, s minden, ami benne maradt, már másé. Még pár hete szedtem fel egy fehéres, kétmaroknyi követ emlékbe, én kis érzelgős, beraktam a páfrányfa alá, ha most kinézek az esőbe, rálátok.
Amikor elindultam a kocsival hazafelé, bömböltem, mint egy gyerek, aztán két sarokkal odébb már összeszedtem magam, mégsem lehet folyós orral vezetni a forgalomban. A pillanatnyi pánik a "hogyan tovább" érzetével együtt elült, tudtam, mit fogok csinálni, s azt is, hogyan fogok hozzá. Semmi falrengető, hanem ahogy terveztem, a rákövetkező szombaton lementünk V.-vel az új pacra körülnézni, beszélni a vezetőséggel, aminek az lett a vége, hogy július végén csatlakozom. Azért nem előbb, mert ebben a hónapban Budapestre szólítanak minket a bürokratikus dolgok, s nincs sok értelme menni egy szombaton, aztán kihagyni kettőt. Úgy akarok kezdeni, hogy folyamatosan dolgozzak, szokják meg a vevők az új termékeket.
Tegnap megint lementnünk, alaposabban megnéztem az áraikat, beszélgettünk arról, hogy miket kellene sütnöm, kifaggattam őket a be- és kicsekkelés folyamatáról, hány százalékot vesznek le a bevételből, s az mire megy el. A terembérletet és az esetleges takarítást ebből a bevételből fizetik. Kulturált konyha és új mosdók is tartoznak ehhez a sportteremhez, jó nagy, rengeteg asztalnál le tudnak ülni azok, akik kávézni akarnak. Kicsit más, de sokban ugyanolyan, mint a mi régi piacunk. Sheila, a patchwork-öket készítő kollégám is csatlakozott, s míg ott voltam, egy újabb érdeklődő is jött, csatlakozási szándékkal. Amikor először lementünk, két régi vevőnket láttam válogatni az asztalok között, mint kiderült, oda is jártak/járnak,nemcsak Kilternanba.
Meglátjuk, majd milyen lesz, addig lakásrendezgetés, Budapest.
Hogy mi lesz a piac területének jövője, pontosan nem tudom, valaki, aki látta a terveket, s arra saccol, hogy a faluközponthoz tartozó parkoló lesz a helyén. Majd kutakodom a neten, egyszer csak felkerülnek a tervek. Valahol egy út is készülget, rebesgetik, kell egy újabb út az M50-es felé, mert a sok új lakónegyed lakóinak valahol közlekednie is kell, s a jelenlegi keskeny út nem igazán bírja a megterhelést.
S az a hétvége végül is inkább örömteli lett, mert kirándultunk Avondale Forest Parkba, megmutatni barátnőmnek a lombkoronasétányt, s a csodaszépen kiépített látnivalókat, autóztunk az akkor már esőmosta élénkzöld vidéken, teszteltük a város új éttermét, felelevenítve a régi hagyományt a fűszeres csirkeszárnyakat a Cézár-salátával... Valahol szerencse is volt, hogy esős lett az idő, a vasárnapra tervezett Street Feast-et elhalasztottuk egy héttel, így ráértem vele kirándulni. Azóta már a Feast-et is megtartottuk, s az eső sem verte el múlt vasárnap. S mert azért az emberek emlékeznek rám, már kaptam két rendelést is, régi piaci vevőktől.
Tehát megy tovább az élet, dolgozom, pakolgatok, szelektálok, s igyekszem most már nem búslakodni a piac megszűnte felett. Még lesz egy legeslegutolsó committee meeting, aztán tényleg vége. (Remélhetőleg majd azt is megmondják, meddig kell őrizgetnem a régi piaci papírokat, ilyen-olyan jogi okokból.) Már kávézni is voltam két kollégával, egyikőjüktől kaptam rengeteg csomagolóanyagot, amit majd használhatok az új piacon, egyelőre fogalmam sincs, hova fogom őket rakni, mert a munkaszobámban még káosz van. A szakácskönyveket már úgy-ahogy felpakoltam az új polcra, jobbára két sorban, de a sütidekorációs cuccokat, s fene-tudja-mi-van-ebben dobozokat még csak kerülgetem.
Ellenben életemben először (valamikor el kell kezdeni) használtam fúrógépet, akasztókat szereltem fel az ernyőinknek, és felszereltem két fém hurkot (fogalmam sincs, mi a nevük), amibe a függönyöket akaszthatjuk, amikor szét vannak húzva. Nekem ez óriási előrelépés volt, mert az ilyen csináld magad dolgokhoz elég béna vagyok, pedig van pár dolog, amit meg szeretnék csinálni. V. felvont szemöldökkel fogadta a tervemet, hogy a vízfoltos ablakkereteket lecsiszolom, és befestem valamivel, hogy ne legyen ronda. Terv, az mindig van, most már csak lelkierő és önfegyelem kell hozzá, hogy meg is csináljam!
