"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Amikor először jártunk a Wicklow megyei Mount Usher Garden-ben, a kertet ismertető lap térképén fel volt tüntetve egy ház is, a folyó túloldalán, jól láthatóan az egyik ösvényről. Napozóágyak árválkodtak a kerti gyepen, jókora ablakok nyíltak a kertre... S a kert ismertetőjében olvashattam, hogy a kert tulajdonosa egy amerikai nő, aki 1980-ban vette meg a házzal együtt, s tette látogathatóvá a sziget legszebb kertjét, amelynek - tőlük szokatlan módon - a BBC is teljes programot szánt. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaki ennek a hatalmas kertnek magánemberklnt a tulajdonosa, s ott él, mintegy nagyító alatt, míg a belépőjegyet fizető látogatók megbámulják a féltett növényeket, s pár méteren át a privát lakóház előtt baktatnak el. Milyen csodálatos lehet egy ilyen házban lakni... Pár évvel ezelőtt tudtam meg - véletlenül, vagy úgy mondta valaki? -, hogy a házban az Air B and B-n keresztül lehet megszállni. Felcsillanó szemmel ellenőriztem a tényt, s valóban, megfizethető áron lehe...

Előnyös testtartásban, anyámmal és öcsémmel a Zwinger szökőkútjánál Mostanában volt a drezdai bombázás évfordulója, amiről leveleztem apámmal, s kijött erről két  új könyv, el kellene olvasni, ha már Az ötös számú vágóhidat még nem mertem. Még romosan láttuk a Frauenkirche-t, 1976-ban, azt hiszem. Nagyon sok romos ház volt Drezdában, fák nőttek az ablakszemekből, apám magyarázta, majd akkor újítják fel őket, ha pénz lesz rá, a lakások kellenek az embereknek, a régi romok majd azután következnek. Aztán olvastam egy vitát arról, hogy a kisebb gyerekeket érdeklik-e múzeumok, vagy unják, udvariasan vagy ellenérzésüknek hangot adva, ki-ki nevelése szerint. Annak idején mi nem untuk a Zwingert, vagy a templomokat, vagy a galériákat, még akkor sem, ha csak kis ideig volt utána csónakázás, vagy fagyizás (NDK-s négyszögletes fagyi, papírba csomagolva!), s várszínpadon rohangálás. Megnéztünk mindent, ahogy azóta is megnézünk mindent, s érdeklődéssel, s ezért nagyon hálás vagyok szülei...

Az óév vége eseménydúsra sikerült. Voltam - ezúttal teljesen egyedül! - Kilkenny-ben, olaszautó-találkozón. Minden évben tartanak karácsony utáni ebédet/összejövetelt, azon képviseltem a családot, s vittem a köszönet-sütijeimet, amivel a Tipperary kaland óta tartoztam nekik. V. dolgozott, s különben is, már németautó-tulajdonosként nem igazán tarrtozik oda, bár a társaság miatt talán jött volna. A helyszínig Kate, a GPS segítségével letaláltam, de a kocsikat nem láttam sehol, pedig meresztgettem a szemem, hogy Popsika (illetve most már Tommy) feltűnő színét hol látom sárgállani. Aztán odabent megtaláltam a résztvevőket is, az asztalokra vártak, s mondták, hogy a félreeső hátsó parkolóban találom a kocsikat, így átálltam én is oda. Nagyon szépen, ívesen, simán sikerült beparkolnom csont nélkül, figyelő, nálam tapasztaltabb sofőrszemektől kísérve.  A hotel előterében mézeskalács házak és kisvasút a téli jelenet sztárja Az ebéd különteremben folyt, igazán kellemes kör...

A tegnapelőtti utolsó szállítások nem mentek zökkenőmentesen. Nem emelte a kedvemet, mert amúgy is egész héten nyögvenyelősen dolgoztam. Az utolsó piac és a gyerekhospice-nak való szállítás után jött egy szabadnap, a születésnapom (hurrá! 50 éves vagyok!), a vacsora hármasban Trish-sel, s a kellemes ünnepi este után megint visszatérni a konyhába, a rengeteg cukormázas zacskó és a mind jobban szétterülő dekorhalom elé... nem volt könnyű, na. Az utolsó piacon Olive - akinek bizalmasan borongtam egy sort, hogy jaj, kerek az évszám -, elkotyogta a többieknek is, és alighanem a szám kereksége miatt történt, hogy Willie a várakozó tömeg elé lépett, s bejelentette, hogy születésnapom van. (Nem szoktak minden születésnapot megemlíteni, főleg nem a vevőknek, csak a jelentőseket, s akkor is csak a piaci tagok előtt szoktuk köszönteni. De az is lehet, hogy a sok 70-80-90 éves között az én szerény 50-em újdonságnak számít, haha). Drága Willie... belekezdett a Happy Birthday to you-ba, s n...

Múlt hétfőn megint hanyagoltam a komolyabb sütést, inkább kertészkedtem, házimunkát végeztem, válogattam a fényképeket a hétvégéről. Múlt szombaton ünnepelte a piac az 50. születésnapját, amire sikerült egy igen béna "piruló citromszelet"-et készítenem. KI akartam rukkolni valami szokatlannal, s eszembe jutott, hogy Chili és Vanília a híres citromos szeletét megcsinálta piros változatban is. Málnára emlékeztem, azt passzíroztam a citromlé mellé, sőt, még a nagyon finom (francia tartósított) málnapüréből is raktam bele, amit egyébként bonbonkészítéshez tartogatok. (Mint számos "projektem", az is várat magára.) Miközben egyszerre próbáltam előkészülni a scone-sütéshez, a citromos szelet alsó rétegéhez, s vadul Facebook-oztam egy remek új receptről (khm),  utóbbiba véletlenül fele annyi vajat raktam, mint amennyi kellett volna. Kőkemény lett az alsó réteg. Aztán, amikor a szép, valóban piruló süti kikerült a sütőből, és újra elolvastam a róla szóló részt Chili blogján...