Kedves Emese és Laci!

Tegnap este fél órát töltöttem azzal, hogy egy gyermekkönyv első oldalát bámultam, alaposan szemügyre véve minden kis részletet. Öröm, ámulat, sírhatnék szorongatott, változva percről-percre. A fene sem gondolta volna, hogy kicsi rajzolt lények ekkora hatással lesznek rám. Botond ajánlotta nekem, mert tudta, hogy imádom a Findusz-sorozatot. A könyv címe "Hová tűnt a testvérem?", a zseniális Sven Nordqvist alkotása, akit korábban a Finduszokból ismertem. Kiváncsi lennék, mihez kezdenek az aprónépek egy ilyen részletgazdag mesekönyvvel. A szöveg biztosan nem kicsiknek szól.

Nagyon jó kis könyv. Az uram hozta szerda este, további könyvek (azokra még nem volt idő), két palack pálinka és egyéb finomságok kíséretében. Továbbá kaptam egy cup-os mérőedényt (köszönöm!), ami könnyen kezelhetőnek tűnik (értsd, az olyan botcsinálta cukrász is tudja használni, mint amilyen én vagyok). Most már semmi sem tarthat vissza attól, hogy amerikai szakácskönyvből süssek.

Aztán tegnap délelőtt én elmentem fogászhoz, az uram pedig elkompozott Wales felé. Mint este kiderült, valami Isten háta mögötti faluban alszanak Birmingham után, ő és a kollégái, valami céglátogatásról van szó egy másik faluban, és péntek éjjel majd jön majd haza. Megint két nap egyedül...

Hajnalban elég vad rémálmaim voltak, de hát ki az, aki örömmel megy fogászhoz? Kissé gyomorszorongva mentem fel az emeletre, a Hungary Dental-hoz. A recepciós nőt már magyarul rohantam le, ügyelve, hogy metszőfogam hiánya ne keltsen benne riadalmat. Kiderült, hogy ír az Istenadta. Egy Medical Center része a fogászat. Kedves, fiatal fogorvosnő fogadott, s onnantól már selypíthettem magyarul. Kivillantottam neki a fogamat (a hiányát), s némi kaparászás, bökdösés után kiderült, hogy nem kell kihúzni (phű), kapok rá koronát. Röntgent is készült róla, mialatt kiderült, hogy a régi tömést cserélni kell. Hm. De ne féljek, nem fog fájni, hiszen korábban gyökérkezelt volt, teljesen érzéketlen fog. Ellenben érdemes Bp-re utaznom a korona elkészítéséhez, mert az ottani fogtechnikus olcsóbb. Kaptam kezelési tervet (értsd: árajánlatot), ami fél évig érvényes. Mivel Karácsonyig munka van, nem engedhetek meg 1 hét kiesést, ezért majd januárban utazom. Nagyon-nagy megkönnyebbüléssel jöttem el. Eddig csupa jót olvastam róluk, így legyen nekik egy kis ingyenreklám: az 1890 987 601 telefonszámom elérhetőek. Ha nem vennék fel, lehet üzenetet hagyni, visszahívják a pácienst. Kisebb kezeléseket itt Dublinba is elvégeznek, az ír áraknál olcsóbban, komolyabbakért Bp-re kell utazni. Készpénzt fogadnak csak el, az épülettel szemben van automata!

Alig tettem ki a lábam a rendelőből, hogy kedvenc boltomban, a Kitchen Complement-ben költekezzek, amikor a kávézóból hívtak. Múlt héten csináltam kis mintakekszeket, beleütve az egyik belvárosi étterem nevét, s alighanem elnyerte a tetszésüket, mert 200-at rendeltek belőle. A kávé-tea mellé adják. Ez az első nagy sikere a feliratos sütijeimnek. Kávézón keresztül, nem a saját nevem alatt, sebaj, mégis eredmény. Hurrá! A rendelést mára kellett volna megcsinálni, mondtam, no way, nem tudom elkészíteni. Majd keddre. Úgy is jó. Kihúztam magam, mert az étterem szakácsa Richard Corrigan, jónevű ír chef, most szombaton dedikálja az új könyvét az egyik Grafton street-i könyvesboltban. Régebben néztem egy főzős műsorát, de haverkodós stílusa nem fogott meg.

A mostanában felkapott Rachel Allen-t sem kedvelem, nem látok benne semmi különöset, hiába sztárolják. A múltkor egy német szakácsot mutatott be, aki a kürtőskalácshoz hasonló süteményt készít (ezért néztük meg a műsort). A férfi rábízta a nőre, hogy kapirgálja ki a vaníliarúdból a recepthez szükséges apró, fekete magvakat. Ahogy a nő megfogta a kést, s kezdte belebökni a vaníliarúdba, a szakács közölte vele, hogy így csak háziasszonyok esnek neki a rúdnak, tessék, így kell csinálni. A hölgy a helyére lett téve, motyogott is utána valamit, hogy hm, mijazhogy háziasszony. De valóban úgy vezet műsort, úgy viselkedik, mint egy csicsergős háziasszony, s nem mutat fel semmi újat, egyszerűen nincs miért nézni.

***
A DART-on hazafelé jövet (még láttam az uram kompját elhúzni a túlsó part felé) megbámulhattam a plakátot a vagon falán, mely arról értesít, hogy itt az ősz, hullanak a levelek, néha megcsúszhat a vonat kereke a síneken, ezért előfordulhat, hogy lassabban mennek a vonatok, hosszabb lesz az út. A dombok már mindenhol sötét aranybarnák, de azért még láttam szép virágokat hazafelé a kertes házak között: fukszia, itt-ott egy-egy kései rózsa, sőt, egy díszpipacsot is láttam. A díszciklámenek mindenhol vadul virágoznak, élénk színük igen elüt a többi növény kissé megfakult színeitől.

A DART-megállóban érdekes dologra figyeltem fel: a a bray-i állomást díszítő falfestményeket lecserélik, mozaikképekre. Még egy blog is készül a munkáról: http://www.mural-to-mosaic.blogspot.com/ Két képet készítettek eddig el. Szépek lesznek!

Hétvégén az All Blacks játszik az írek ellen. Feltűnt néhány cikk az egyik napilapban, mely az új-zélandiak játékának technikáját szedi ízekre. Nem mintha értenék a rögbihez, de lehet, hogy ezt az összecsapást én is megnézem. Holnap csokikészítő bemutató, aztán szusszanásnyi szünet, mert vasárnap bizony, sütiket kell sütnöm.

Márton-nap

... s ne felejtsük el, hogy ma van Márton-nap, amely alkalmából szeretettel köszöntöm Marcit, Botond fiát, aki ma bizonyára nagyobb mennyiségű finom (sült?) libát fog elfogyasztani, míg én itt, tőle nagyon messze, az apja által nekünk hozott Bogyólé nevű új borból iszom az egészségére.

Boldog névnapot, Marci!

(A fotó a http://www.jomagyarbaromfi.hu/ oldaláról származik. Csak nem kapják le a fejemet a kölcsönzésért.)

Pipacsok

Ma van Remembrance Day.

Az első világháború befejezésének 90. évfordulója. A tv-ben van kellő számú dokumentumfilm, az újságokban cikkek - megnéztünk párat, s ma a magam részéről annyival járultam hozzá a visszaemlékezésekhez, hogy elolvastam a háborúban 1917-ben meghalt ír költő, Francis Ledwidge utolsó néhány versét, amit a harcmezőn írt. S elgondolkoztam azon a vitán, ami reggel folyt a rádióban (nem először, megjegyzem), hogy vajon illendő-e egy írnek pipacsos kitűzőt viselnie. Mert, ugye, a pipacs a háború(k)ban meghalt (angol) katonák emlékének szól: "The idea is that the poppies are worn from November to Remembrance Day to remember the fallen of the First World War, and implicitly the dead of other wars." "Dead of other wars." - írja a Wikipedia. Hm. Az írek között van, aki azzal érvel, hogy nem szabad viselni, mert ezek közé az angol katonák közé tartoztak azok is, akik anno az íreket olyan buzgón ölték, amikor az egyenruhájuk miatt Black and Tans-nak nevezett angol katonák 1920-21-ben dúlták végig az országot. Más azzal érvelt, hogy az angol hadseregben harcoltak azonban ír katonák is, sírjaikat ugyanúgy megtalálni az angoloké között, mint a Birodalom többi alattvalóiét: új-zélandiakét, ausztrálokét, kanadaiakét... Nem övezte azokat megbecsülés, amikor hazatértek a háborúból, sőt, erősen szégyenfoltnak számított, hogy az angol hadseregben szolgáltak, de azért... mégis...

Évek óta már, ha tudok, veszek ilyen papírpipacsot (egyre ritkábban látok, főleg a belvárosban árulják, Dublinban), de nem tűzöm ki. Így támogatom is a Poppy Appeal-t, azt a jótékonysági alapítványt, amely beteg, vagy megrokkant katonáknak, vagy azok özvegyeinek nyújt támogatást (van ír részlegük is), de mivel nem rakom ki, nem sértem meg az írek érzéseit.

Ledwidge így írt saját döntéséről, hogy miért csatlakozott az angol hadsereghez: "I joined the British army, because she stood between Ireland and an enemy to our civilization, and I would not have her say that she defended us while we did nothing at home but pass resolutions."

Ha a német katonatemetőben, Glencree-ben (ahol az a bizonyos Herbert Rumpf nyugszik, akihez Halottak Napján el szoktunk látogatni, ha már egyszer egy családnevet viselünk), az írek és a németek pipacskoszorút raknak a német sírokra, megemlékezésképpen, akkor szerintem bárki jó szívvel viselheti a pipacsot ezen a napon, vagy az előtte lévő hetekben. Esetleg találjon ki valami mást az ír kormány, amely az első világháborúban, vagy az azt követő háborúkban meghalt ír katonáknak állít emléket ezen a napon. Akár az angol hadsereg tagjai voltak, akár nem. Ők is az életüket adták egy jobb jövőért, gondolom én.

Olvasnivaló

Az uram jelenleg éppen Budapest felé repül, ha minden igaz, e percekben ér édes anyaföldet. Én pedig itthon a sütéssel próbálom elnyomni a szalmaözvegységgel járó borús gondolataimat, és mivel megigértem neki, most írok valamit, hogy tudjon engem olvasni este.

Munkával telt a nap, az aprósütik száradnak, ha ezt befejeztem, dekorálom őket. Levél nem jött. Még hezitálok, hogy ma autózzak-e be a városba, vagy inkább holnap reggel... Odakint nagy a szél, de ahogy elnézem a www.met.ie oldalát, holnapra sem ígér jobbat. Reggel a forgalom is kisebb, s odakint juj, de sötét van... Holnap reggel lesz ebből!

Öcsém ma megküldte a weboldalam végleges tervét, felrakva az összes szöveget-képet. Igen jól néz ki! Majd még alaposan át kell nézni, szövegeken változtatni, kibővíteni. Mivel időközben kézen-közön kiderült, hogy volt főnököm nem akarja, hogy az emberek tudják, hogy a sütiket én csinálom, és nem a kávézó, ezért nem tudom, merjek-e linket felrakni a kávézóhoz? A rendelés címszó alá akartam feltenni őket, hogy rajtuk keresztül lehet rendelni, de ezek után inkább nem csinálnék neki business-t. Attól retteg, hogy az emberek, vagyis az eddigi kliensei közvetlenül hozzám fordulnak majd sütiért. Aki eddig megtette, azt mind elutasítottam, mondván, rendeljen a kávézón keresztül. Nem akarom én lenyúlni a törzsvevőket. Ha tudná, hogy nincs mitől tartania!

Nagy bajom, hogy kölcsönösen egymásra vagyunk utalva, s ez nem jó érzés. Nem haverságból vagyunk egymás cinkosai, vagy a közös siker érdekében, hanem muszájból. Ez azért megváltoztatja a dolgokat. Megy a barátságos csicsergés a telefonban, de egyikünk részéről sem őszintén. Sok dolgot csak rajta keresztül tudok megrendelni, rozslisztet például, de ő a legnagyobb megrendelőm is - neki pedig csak én tudom megcsinálni a sütiket, amiket úgy reklámoz a weboldalán. Kate, a Tarte Tatin tulajdonosa - aki azóta újra megkeresett, mézeskalácsház-ügyben -, semmi kifogást nem emelt, amikor rákérdeztem, hogy rárakhatom-e a saját logómat a nála árult sütijeim csomagolására. Ezzel a kávézóban nem is próbálkozhatom. Rákérdezni sem merek!

Szívesen állnék már a magam lábára teljesen, de ahhoz egy saját konyha kellene. A közeli sarki épületről, ami azóta kiadó, mióta ide költöztünk, és amit néha megnéztem jó alaposan, kiderült, eszméletlenül drága, és mint take-away business-t akarják csak kiadni. Bankkölcsönre pedig nagyon nem szeretnék szorulni!

***

Aztán ma emésztgettem azt is, hogy a könyvelő még nem jelentkezett, nem tudjuk, mennyi az uram adója. Ma volt határidős a dolog. Uram azt mondja, ne aggódjak emiatt, de azért nekem néha összeszorul a gyomrom, főleg a pipától. Azt már eldöntöttem, hogy inkább keresek egy közeli, ír könyvelőt, mint azon izguljak, mi lesz majd az én adómmal jövőre. Augusztus óta sem emailre, sem sms-re nem jött válasz a könyvelőtől, biztos kapunk majd tőle később egy magyarázatot, aztán majd én érzem magam rosszul, hogy rosszat mertem gondolni róla, de nem érdekel. Egy gyors sms-re még a legelfoglaltabb embernek is kell legyen ideje, főleg, ha ilyen fontos szolgáltatást nyújt. Már találtam is egy könyvelő hölgyet itt a városban, egy másikat pedig egy közeli kisvárosban, nemsokára személyesen is felveszem velük a kapcsolatot, aztán a szimpatikusabbat megkérem, nézzen a dolgaimra.

De azért vannak virágos gondolataim is, pl. még nagyon hatása alatt állok annak a parkerdőnek, ahová Botond vitt el bennünket vasárnap. (Botond ugyanis meglátogatott bennünket, eljött egy szűk hétre, nem tántorította el még az sem, hogy a futon kőkemény matracán kellett aludnia.)

Sajnos, a parkerdős látogatásunkkor borús nap volt, és mire befejeztük a sétát, már esett is, de a vidék így is nagyon szép élményt nyújtott. Az Avondale House körül található erdőről van szó, mindenkinek melegen ajánlom, aki hajlandó elautózni Wicklow belsejébe. A hatalmas fák alatt, a lehullott, színes avaron (sajnos, időnként jól összesározódva) igen kellemes kis sétát tettünk. Vízálló magasan záródó túracipő viselése kötelező!

Az erdő határán tőzegbarna vízű, sebes folyó folyik, ahogy ott sétáltunk, egyszerre csak nagy zajjal és csattogással elhúzott a túloldalon egy vonat... Színek, színek mindenfelé, nyugalom, csönd, néha egy-egy kutyás sétáló... Olyan hely, amely minden évszakban nagy élményt nyújt. Sajnos, a ház már nem volt nyitva, majd visszamegyünk egyszer nyáron. A nagy ír hazafi, Parnell szülőhelye egyébként a ház.

Az is örömmel töltött el, hogy kedvenc blogom írója múlt héten munkát talált, feleségét is megtartotta a cég, melynek addig dolgozott, így Új-Zélandon való letelepedésük már biztosítottnak látszik. Hetekig kellett izgulni, lesz-e munka, maradhatnak-e. Drukkoltam erősen. Az azért meglepett, hogy ellendrukker "honfitárs" is akad, aki buzgón veri a nyálát a blogon, csodálom, hogy bírja Pappito türelemmel. Én az ilyen szennyet habozás nélkül kiirtanám a blogomról, nekem ne piszkoljon, ne rontsa a kedvem..

***

Voltunk egy ún. food trail-en pénteken. Botondot is érdekelte, így elmentünk hármasban. Ez a cég rendezi. Tetszett, jó volt, informatív, érdekes, valóban kap az ember bőven kóstolót, valamint kis történelmi ismertető is jár mellé, nem csak boltról-boltra járás folyik. Haha, a kávézó is ott van a meglátogatott helyek között, Amanda jött ki az udvarra, brownie-ból és lemon slice-ból kaptunk kóstolót, míg ő elmesélte, milyen környezetbarát módon folyik a kávézó üzemeltetése. A cég szórólapját egyébként a kávézó wc-jében találtam, múlt kedden, amikor - mivel nem várt az aznapra igért csekkem - csalódásomban betértem oda. Ott hevert a szórólap a kézmosó mellett... hm... újdonság.... milyen jól jártam, hogy eltettem egy példányt!

A séta során meglátogattunk egy hentest a Camden street-en, aki szakmája egyik legjobbja, s úgy tűnt, van nála minden, ami szem-szájnak ingere. Ezen felbátorodva rákérdeztem, tudna-e szopós malacot szerezni Karácsonyra. Adott névjegyet, hívjam fel pár héttel ünnep előtt. Szót sem ejtett arról, hogy EU-előírás így meg úgy, eddig más hentesek mindig ezzel utasítottak el. Ő az én emberem!

A FabFoodTrail egy csokikészítő bemutatójukra is feliratkoztam, mert eddig még nem mertem megpróbálkozni a csokoládé temperálásával, pedig nagyon szeretném már használni azt a bonbonkészítő formát, amit Zita barátnőm küldött nekem. Szép kis bonboncsomagokat látok magam előtt, karácsonyi csomagolásban... Majd meglátjuk!

***

Most kezd rajtam úgy Istenigazából erőt venni az aggodalom, hogy az elkövetkező 2 estét egyedül fogom tölteni. Néha zajokra fülelek, mert megtréfál a fülem - mintha nyílna az ajtó, valami reccsenne, pedig nem, csak a huzat taszít rajta egyet. Hiába takartuk le a kandalló nyílását, azért a szél utat talál a szellőzőn át. Innen erednek a zajok, amik alaposan próbára teszik az idegeimet. Valami zene kellene hamar, esetleg a tévé háttérzajnak...

Csak két éjszaka, nagykislány vagyok, ki fogom bírni.