Megint egy sűrű hét... De legalább sikerült tisztázni a sosem csökkenő túlóráim ügyét a főnökömmel. Amikor megemlítettem - egy különösen jól sikerült, saját kézzel elkészített dögös presszókávé hatására -, hogy hátizé, túlórák, akkor megkérdezte, mi lenne nekem jobb, ha kifizet, vagy ha szabadnapot ad. Mondtam, mi a könnyebben elintézhető neki, mondta, az utóbbi. S hogy ő tulajdonképpen már tavaly is adott vagy 5 napot, azon felül, ami jár, nem írta meg nekem ezt a könyvelő?!
Kicsit habogtam, hogy fogalmam sem volt róla, hogy ilyen módon kompenzál, mert nem, nem írta meg a könyvelő, de akkor köszönöm, s jajdejó. S most már azért könnyebb szívvel fogok túlórázni, mint eddig, mert valahol megtérül. Még mindig azzal a taktikával élek, hogy azt nézem, mennyire okoz örömet nekem ez a túlórázás, s amit kiadok a kezem alól, az jól nézzen ki. Akkor nem bánom, ha bent kell maradni. A pepecses dekormelókat megcsinálom előre otthon, nyugalomban, amikor nem emelnek át forró víztől csöpögő edényeket a dekorált tortáim felett, s nem esik bele semmi kosz a hófehér cukormázba, és nyugodtan megállhatok egy mentatea erejéig, ha úgy gondolom.
Cukormázra készített rajz, szintén cukormázból egy 60. születésnapra
Mind gyakrabban csinálok otthon cukorvirágokat, mindenféle méretben és színben. A legutóbbi érdekes dekorációs babrameló cukorgalambok készítése volt, s őket sikerült el is adnom másnap, elsőáldozásra készült cupcake-ek díszeiként. A megrendelő örült, én is örültem, hogy sikerült használni a formázót, amit hirtelen felindulásból vettem, mondván, valamikor majd csak fogom használni.
Persze, azért néha lefáradok, tele lesz a micsodám az egésszel, s muszáj megjutalmaznom magam valamivel. Retail therapy - bizony, működik. Most pénteken, este fél 6-kor úgy döntöttem, a maradék egyórás dekormelót egy hétfőre rendelt tortához majd megcsinálom otthon, vasárnap -, s helyette elmentem verseskötetet venni. Lehervasztó élmény volt, kedvenc könyvesboltom költészet szekciója egyetlen nyamvadt, keskeny polcsorra korlátozódott, s amikor azt mertem mondani az eladónak, hogy Updike verseit keresném, akkor kissé kétkedő mosollyal mondta, hogy ő csak novelláskötetet és regényt tudna adni...Én voltam a hülye, vinnem kellett volna magammal a kötet címét is, mert így csak habogás lett a vége - sikerült elbizonytalanítania, annak ellenére, hogy határozottan emlékeztem, olvastam a verseiről.
Sebaj, Amazon majd segít.
Végül egy Wendy Cope-kötettel vigasztaltam magam, mindenkinek tudom őt ajánlani, humoros verseit mindjárt a Luas-on elkezdtem olvasni, s próbáltam nem hangosan röhögni a tömegbe szorulva, mert mégis, viselkedjünk. Évekkel ezelőtt vettem két könyvet, az egyikben a mindennapi élethez mankóként használható verseket gyűjtöttek össze, a másikban pedig szerelmes, vagy párkapcsolatokat boncolgató verseket: Wendy Cope mindkettőben előfordul. Ezek mind nagyon tetszettek, ezért is vettem meg most tőle a Two Cures for Love c. vékony kis kötetet Updike helyett, de majd apránként szert teszek a többire is. A címadó verset egyszer már elküldtem egy ismerősömnek tanácsként, amikor égő szemekkel epedezett egy fickó után. Így szól:
Two Cures for Love
- Don't see him. Don't phone or write a letter.
- The easy way: get to know him better.
***
Voltam megint kajakiállításon, az Odaios jóvoltából. (Az elsőt 2007-ben tartották, itt írtam róla.) Igazából azért mentem el, mert a plebs előtt zárva tartott Fitzwilliam Square-en tartották, a magyar követség közelében - mindig is kiváncsi voltam, mi rejtőzik a kerítés mögött, s gondoltam, körülnézek. Sajnos, futtában néztem meg csak az érdekesebb kiállítók standjait, mert V. a vártnál korábban elém jött, s nem akartam, hogy sokáig keringjen a tér körül parkolót keresve (minden hely tele volt), így nem tudom elmondani, mi is van a kerítés mögött :-) Jobbára fű, és bokrok, haha. Ide csak a téren lévő irodák bérlői és a házak lakói bejáratosak, más nem. Kulcsra zárt magántér ez, kérem!
A kiállítók közül az Eurovanille standja előtt sikerült megállnom, s kifaggatnom a magas, csinos, erős akcentussal bíró francia fickót a vaníliaszirupjairól. Ez remekül ki fogja majd váltani a vodkás vaníliát az Üzemben. Felbátorodtam, s megkérdeztem a cork-i Arbutus sütöde alapítóját, hogyan készíti a tönköly kenyereit. Mint kiderült, tönkölykovászt javít fel még élesztővel, ettől lesz lyukacsos a kenyere. Amelyek gyönyörűek! Francia metódus szerint készíti őket :-) Jót szórakoztam a tényen, hogy az ő cége is készít parti kenyeret, a magokkal borított gömböcök éppen úgy néznek ki, mint amiket én árulok szombatonként a piacon. Szívesen dolgoznék ilyen helyen! (A videón még Darina Allen, az ír konyhaművészet nagyasszonya is felbukkan...)
Elkalandoztam volna még a csokoládés standok felé, de aligha lett volna értelme, a saját szívfájdításomon kívül, mert főnököm igen fogja a pénzt, nem költene drágább, de jobb minőségű csokira mostanság. Majd fogok rendelni egy új brosúrát az Odaios-tól, s megnézem, mi az, amit én is hasznosíthatnék... Az engedélyét már megkaptam a rendeléshez.
***
Tegnap lakásavatóra voltunk hivatalosak. Magali, az uram kollégája, szicíliai nő hívott meg minket, most találkoztam vele először, de receptet már kértem tőle. Ő, V. és egy Lizzie nevű német nő már többször mentek együtt ebédelni, így egy-két dolgot tudtam róluk, V. igen kedveli őket, így kiváncsi voltam, milyenek lesznek szemtől-szemben.
No, ilyen bulin sem voltam még, a csengő ötpercenként szólt, újabb és újabb elegánsan öltözött, jobbára olasz és egyéb mediterrán származású férfiak és nők érkeztek, határozottan topisnak éreztem magam a szép ingemben. Az első óra után már tömve volt a ház, beszélgetőpartnereimmel folyton ide-oda mászkáltunk, keresve azt a csendes pontot, ahol a süket fülemmel is megértem őket. Amikor megérkezett egy fickó, egy ír kolléga, érdekes volt látni, hogy harsánykodásával mennyire kitűnik a többiek közül. Hangos volt ő is, de valahogy másképp, mint az olaszok. S azt hiszem, ő volt az első, aki sört hozott, mindenki más borospalackkal a kézben érkezett.
A ház Dublin 8. kerületében van, a környék tele sok kis vöröstéglás, teraszos házsorral, keskeny járdák, keskeny utcák, valahogy minden egymás mellé szorul azon a részen. Kissé aggasztónak találtam, hogy a kerítésszomszédjuk hátsó faláról egy biztonsági kamera meredt a kert felé. Szemben templom, a háztól köpésnyire buszmegálló és a kellemes sétaútvonalat nyújtó csatorna. Kívülről kicsinek tűnt a ház, az előkert tele volt szemetelve a helyiek jóvoltából - a közeli fal, amelynek mentén parkoltunk, céltáblaként szolgált korábban, a tövében széttört vodkásüvegek... Szóval, hm. Az a fajta környék, ahol kissé aggódva hagyja ott az ember az autót. De aztán beléptünk a színes üveges ajtón, a hangos társalgás, a finom kaják és borok közé, s megnyugodtam. A kert falán sok kis mécses, Magali férje időnként körbejárt, s meggyújtotta a kialudtakat - szépen pislákoltak a sötétben, egészen barátságos lett tőle a még beültetetlen, félkész kert.
Sütit vittem ajándékba, sok kis színes, házszámos-kopogtatós ajtósütit, ami nagyon tetszett nekik. Kézről-kézre adtak, faggattak, hogyan csinálom, milyen recept, mi a trükk, s a sok kérdezősködés után Meisoon előtt kötöttem ki. Aki perzsa. Gyakorlatilag csak ételekről és süteményekről beszélgettünk, főleg, miután kiderült, hogy tud főzni, és az Üzem lelkes látogatója. Rengeteg recept szóba került, de ami a legnagyobb poén volt, az az, hogy ismeri és igen szereti a családomban csak "kétemberes orosz konzerv"-ként emlegetett zölddió konzervet. Még kamaszkoromban lehetett kapni odahaza ezt az orosz, sűrű, fekete szirupban eltett dió konzervet, amit Apu nevezett el kétemberesnek, mert csak úgy tudtuk kinyitni, ha egyikünk szorosan markolta az üveget, a másikunk pedig sűrű nyögések közepette feszegette a fém tetejét. Meisoon állítja, hogy ezt itt is lehet kapni a Tesco-ban, nézzek csak alaposan körül, meg fogom találni. Ha nem kapnék, majd hoz nekem. S ő nemcsak édességként eszi, hanem főz is vele! Emailcímet cseréltünk, ígért egy pisztáciás, kardamómos tortareceptet, ami érzésem szerint jót tenne az Üzem mára már kissé unalmassá vált felhozatalának.
S mesélt arról, hogy egy ismerőse bazsalikomleveleket bevont cukorral, sütőben megszárította őket, s hogy annak milyen fenséges íze van...
Utána egy fürge beszédű szicíliai leányzó csapott le rám, Paola Chiara, szintén a sütik elkészítése felől érdeklődött, de végül a szicíliai édességek témájába feledkeztünk bele. Szintén emailcím-csere, majd a melyik kereskedőnél legjobb a hal? kérdés megvitatása került sorra. Ebbe már mások is beleszóltak, úgy tűnt, az itt élő szicíliaiak között ez a legfőbb téma. Tőle a kandírozott gyümölcs elkészítését fogom megtanulni, mert saját és barátnői állítása szerint ebben ő verhetetlen. Egy bizonyos cassata nevű tortáról mesélt hosszan, saját receptjét fogja elküldeni majd.
Utána Lizzie következett, a német nő Kölnből, akivel végül a legtöbbet beszélgettem. Vele nem annyira a főzés volt a téma, hanem az itteni élet. Ő már többször költözött, élt Cambridge-ben, New York-ban, és most itt. Korban közelebb áll hozzám, mint Meisoon és Paola, talán ezért is beszélgettünk inkább komolyabb dolgokról, főleg a hovatartozásról, vallásról, családról, könyvekről, a jövőről. Többször volt olyan pillanat, amikor egymásra meredtünk, hogy jaj, te is...? Elég sok dologról azonos a véleményünk. S nem lettem valami haj, de vidám a beszélgetés után.
Jó későn jöttünk el, tele volt a fejem, mondatfoszlányok, arcok, a buli még csak akkor lendült be igazán. Hangosan szólt a zene, már kiderült, hogy az aznapi fontos meccsen győzött a Chelsea, kicsit szédültem a bortól, és a sok érdekességtől, amit hallottam. Nem vagyok egy bulizós fajta, de ezen remekül éreztem magam. S alighanem szert fogok tenni néhány érdekes receptre is...
