Jetlag után

A hazatérés után meglepett minket, hogy a kora reggeli keléskor már sötét van. Valahogy másképpen mászik ki az ember az ágyból, amikor odakint sötétség várja. Rengeteg pók bukkant fel az enyhe szeptembernek köszönhetően, hatalmas hálókat szőttek/szőnek még a bejárati ajtó elé is, amibe gyanútlanul belesétál az ember, ha nem úgy esik a fény. Trish állította, hogy szép idő volt, míg távol voltunk, de amióta hazaértünk, néhány napos órán túl nagyon sokat esik. Tegnap a fenyegetően közeledő Lorenzo nevű vihar tartotta izgalomban az országot, de csak a délnyugati, nyugati részeket tépte meg jobban a szél, itt a letépett ágakon, leveleken, néhány felborított cserépen kívül nem okozott kárt. S persze, esik... A szél elálltával ma reggelre langyosabb lett a levegő, de volt már +4 is. Esik éjjel, hallani a lefolyó gurgulázását, esik nappal, s mindehhez kora esti sötétség van, ami nyomasztó és elkedvetlenítő. S még csak most kezdődik az ősz! Örülünk minden egyes napos félórának.

A szabadság utáni első uszodalátogatásomkor ügyetlenül, a ritmust nehezen találva csapkodtam a vízben. Most nem mentem olyan korán, mert nehéz volt a kelés, s így volt egy fél óra, 8 után, amikor csak ketten voltunk a medence nem sávokra osztott részében. A folyton bepárásodó szemüveg sem segített az erőlködésemen, végül inkább levettem. Kenegettem nyállal, még itthon kis samponnal, legközelebb valami olajjal próbálkozom. Valahogy működnie kellene.

A barátaink sportos életet élnek Seattle-ben, most legtöbbjüket egy Peloton nevű új szobabicikli tartja lázban és edzésben. Így nem volt meglepő, hogy a hétvégi nagy eszem-iszomok ellenére vékonyak. Egyikük megosztotta velem az előfizetését, így a különböző videós edzéseket én is kipróbálhatom. Mert a Peloton szobabiciklihez tartozó tableten nem csak biciklis edzéseket lehet nézni (az olyan, mintha egy edzőteremben vennénk részt többedmagunkkal, az edző folyamatos bíztatása mellett), hanem van jóga, torna, futás, és gyaloglós edzés is. Amit nézhetek telefonon is, vagy a  tévére kivetítve. Így mintha saját személyi edzője lenne az embernek, s nyugalomban fújtathat a saját nappalijában, s senki nem néz rá furán, ha átizzadta a melegítőgatyáját.

Talán az ő példájuk nyomán találtam ki, hogy az úszás mellett - ha már érvényes a bérletem -, kipróbálom az edzőtermet is. Na jó, inkább az hajt, hogy eltüntessem a hasamról, a felkaromról a hájat, s beleférjek egy-két régi kedves holmimba. Amikor óvatosan érdeklődtem a recepciósnál, azonnal lecsapott az alkalomra, s mire eljöttem, már be voltam jegyezve egy felmérésre, hétfő reggelre. 

Hátizé. Voltam én már egy ehhez hasonlón, réges-régen, egy azóta már megszűnt edzőteremben, talán néhány hónapig jártunk V.-vel? Unalmas feladatsort írtak elő, csinálgattuk egy darabig, aztán elmaradtunk. A mostani felmérést végző kedves fiatalember ránézésre feleannyi idős volt mint én. Mindenféle kérdésre kellett válaszolni, aztán mért ezt-azt, vérnyomást, tüdőkapacitást, majd kérdezte, mi a cél, s ekkor már badarság lett volna azt mondani, hogy én csak néha jönnék ide fel, használni mondjuk az evezőpadot, hogy az úszás monotóniáját valamivel megtörjem. Szerdán mentem vissza, várt a feladatsor. Jajistenem. Vitt körbe az edzőtermen, mutatta  a gépeket, itt állítok, ott állítok, ezt csavarom el, ezt csavarom le... Minden súly koppanásakor úgy képzeltem, mindenki minket néz. "Ó - mondta az egyik gépnél, - maga nagyon kicsi, rakjunk ide két emelvényt, hogy felérje a fogantyút, így már jó?" Közben körülöttem távolba meredő tekintetű nők-férfiak vegyesen már javában edzettek. Valahogy senki nem úgy nézett ki, mint akinek szüksége volna edzésre. Egyetlen vigaszom az volt, hogy volt köztük egy nagyon kövér nő, aki szuszogva végezte a gyakorlatokat egy jógamatracon, volt rajtam kívűl más is, aki még nem volt kigyúrva. 

Majdnem minden gyakorlatom gépet igényel, amin állítgatni kell, persze, hiszen nekem a legkisebb/legalacsonyabb fokozat a szükséges, mert alacsony vagyok. Súlyban 15 kilókat kellene kinyomnom, emelgetnem, nem az alap 5 kg-t. No, ez nem mindenhol sikerült. Toljam a lábammal, erősödjön a combizmom, aztán van ott biciklizés, elliptikus tréner vagy micsoda, hasizomerősítés, plank, levezetésnek gyaloglás a futópadon. Ez most egy öthetes fogyasztókúra, s utána egy hathetes másik jön, ami elvileg segít feszesebbé tenni az én punnyadt testemet.

Mondanom sem kell, hogy izomláz köszöntött másnap reggel... Valahogy egyfolytában a "mit keresek én itt?" érzés fojtogatott, míg megpróbáltam az utasításai szerint használni a gépeket, miután magamra hagyott és elment hasizom edzést tartani pár magamkorú nőnek. Vagy a lélegzést vagy a gyakorlatok számolását szúrtam el, valahogy nem megy együtt (most még...) a kettő. Idő kell, míg megszokom ezt az egészet, a mások előtti szuszogást, s talán majd egyszer én is lazán tudom a törülközőmet áthajítani a bicikli kormányán, s nem rúgom fel sokadszor a vizespalackomat. Amiről eddig azt gondoltam, hogy jajnemá, minek ez a palackozás, majd iszom vizet a végén, aztán az első tíz perc után kifulladva úgy szívtam magamba fél liter vizet, hogy roppanva horpadt a palack oldala. 

Úgyhogy edzés, hétfőn-szerdán, plusz kedden-csütörtökön úszás, hacsak nem kell különlegesen sokat sütnöm. Be kellene dobnom azt a trükköt, amit egy barátnőnk alkalmazott: a hűtőre kirakott magáról egy olyan fényképet, amelyen elképesztően kövér volt, aztán mellé rakott egy másikat, amit egy évnyi kemény edzés után látható, szinte újjászületetten, karcsúan, harmadakkora testtel.

A dolog csak rajtam múlik. S ettől a legnehezebb az egész.

***

A rögbi világbajnokságon az írek alaposan kikaptak a japánoktól. A szombati piacon folyamatosan frissítettük a netes oldalt (mert éppen akkor ment a meccs), egymásnak adtuk a híreket, hogy aztán mindenki lehervadjon a vereség hallatán. Az írek elég nagy mellénnyel készültek erre a meccsre, erre tessék. Az oroszokat tegnap megverték, de ahogy hallom, nem játszottak valami jól. Közben a telefononomon egyre jönnek fel a tavalyi fotók, emlékeztetők a japán útról. Úgyhogy a sütis FB oldalamra újra felraktam azokat az ajándéksütiket, amiket tavaly kivittem, a kis kimonókat, lampionokat...

A piacon amúgy volt örömködés, hogy újra vagyok, hiányoltak - naná, a kávéosztás elég hajtós -, s a kenyereimet is keresték. Sok dekorált sütivel ünnepeltem a visszatérést. Aztán izgatottan mentem munka végeztével a piaci kerítés bokraihoz, már előre tervezve, hogy nagy szederszedést csapok: erre kiderült, alig van termés idén a bokrokon. Igaz, hogy a szederszörp iránti érdeklődés eléggé megcsappant a piacon, de itt vannak a palackjaim, a bodzaszörpözés után szándékosan megtartottam a szebbeket, erre tessék.

***

Kellene írnom Ámerikáról... Majd fogok. Most csak annyit, hogy Seattle belvárosában laktunk egy hétig, s míg sűrűn mászkáltam ott, nagyon szembetűnő volt a hajléktalan probléma, amit sokat emlegetnek a nyugati part nagyvárosairól, s aminek nem látni nyomát a (módos) külvárosokban. Szatyrokba pakolt kis cuccaikkal ballagó öregasszonyok, fa tövében üldögélő férfiak, vagy ott vannak azok, akik a hotelhez közeli katolikus segélyegylet előtt álltak sorban. Akadnak köztük, akik kéregetnek is, de nem erőszakosak. Csak elkeserítő látni ezeket az embereket, a hatalmas felhőkarcolók, a modern épületek között, abban a városban, amit a Gyár, a Félcsöcsű és más nagy cégek épületei uralnak. 

Ugyanaz a helyzet, mint Dublinban, drága város, drága lakást bérelni, amiből kevés van, de ott látványosan több építkezés folyik, mint nálunk, mármint lakótömbök építése. Dublinnal ellentétben tiszta, s a közlekedés nyugalmas, jól szervezett, nem hallani dudálást, s senki nem rohangál át az úttesten a pirosnál.

Megint nagy élmény volt a Pike Street market, ahová megint mentem lédús, hatalmas őszibarackért, ami itt nincs. (Később a redmondi szombati piacon még csodásabb választékot láttunk, csupa családi farmról érkező gyümölcsöket.) Megint alaposan bevásároltam a piachoz közeli konyhaboltban (is). Én voltam az, aki két polc között álldogálva hosszasan rágta a körmét, a telefonján tepsiméreteket guglizva, mert nem voltam benne biztos, hogy a rendkívül jó áron mért sütis tepsi beleférne-e az én európai méretű sütőmbe. (Naná, hogy nem  fér bele, mert ott minden nagyobb, így a sütők és az egyentepsik is, ellenben fele olyan drágák, mint itt. Grrrr.)

Arányok. Martina, utazó német birkánk egy méretes barackkal

Pike Street market

Redmond, hétvégi piac a bevásárlóközpont oldalában. Elképesztően gazdag volt a választék

Annyi érdekes látnivaló volt, amiről írnom kellene, s érdekes különbségek, nyelvben, felfogásban, attitűdben... De most várnak a kisütendő kenyerek, aztán az aprósütik. A Halloween-ra szánt mintasütiket is be kellene fejeznem... Ketten is hiányoznak a piacról, így extra dolgokat kell sütnöm. Sűrű hónap lesz ez! Tortamegrendelés, keresztelő, adóbevallás...

Apropó, ha bárki kiváncsi, Zajosanyuka múltkori hajnali távozása nem utazás miatt volt. A középső gyerek szedett össze valami fertőzést, ami magas lázzal járt, nem érezte a lábát, fura fájdalmai voltak, úgyhogy kórházba mentek, nem utazni. De már jobban van a kiskölyök, s ugyanúgy hangoskodik és rohangál, mint korábban. 

Nyár, bodzaillat, napsütés

Odakint még kicsit hűvös a levegő, kellene a zokni: locsolok. Már nem is tudom, mikor esett utoljára, váratlanul (ha!) igen kellemes, nyári idő érkezett, mint mondják, ez várható volt: most vannak az "érettségik", ilyenkor (a hagyomány szerint a diákok bosszantására) igen jó idő szokott lenni. 

Bray-t a tegnapelőtti lövöldözés tartja lázban, a helyi bokszklubba/edzőterembe ment be valami kora reggel, s lelőtt három embert. Sajnos, az egyik, egy ártatlan gymbe járó, meghalt. Indíték nincs még a támadásra, csak sutyorgások vannak, hogy miért is, ki is volt a célpont. De amikor bemondták a hírekben, megállt bennem a levegő, egyrészt, hogy felénk történik ilyesmi (az ilyen lövöldözések, leszámolások Dublin rosszabb kerületeiben, bandaharcok során szoktak megesni, nem egy viszonylag csendes városkában), másrészt mert alig húsz perccel korábban ugyanazt az útvonalat autóztok végig, külön-külön, mint a tettes. V. dolgozni ment, én szállítottam. A rendőrség azóta is ott van, kutatják a kikötő vizét, a környéket, az áldozatok kocsijai még a helyszínen... s a pletykagyárak nagy erővel üzemelnek. Valószínűleg egy személyes leszámolásra bérelték fel a tettest, a boxklub vezetőjével lehetett gondjuk, aki letelepedett traveller, ráadásul az ország szemefényének, az olimpiai bajnok Katie Taylor-nak az apja, korábbi edzője. Azt suttogják a mindent tudók, hogy összekülönbözött egy helyi bűnözővel.

De engem inkább foglalkoztatnak a késve leadott rendelések, mert mostanában kissé szakadozó a kommunikáció a kávézóval. Káosz, mondhatni. Még nem volt 8 óra, már jöttek az sms-ek, az emailek. James, a manager, aki egyben süt is, fél lábbal már az ajtóban. Következő hét végén távozik. Ray, a főnök, egyelőre nem talált megfelelő embert a jelentkezők közül. Séf már került, arra nincs gond. Na, de ki fog sütni? Ki fogja a megrendeléseket kezelni? A megrendelések, a köztünk jövő-menő emailek néha olvasatlanok maradnak, én pedig szokás szerint rágom a körmöm, hogy most akkor kell-e az a 15 süti péntekre, vagy nem kéri a megrendelő? Ez a péntek a holnap, s még mindig nem tudom, kell-e neki, mert az emailt, amiben a sütitervet megküldtem, elfelejtették neki továbbítani...

Sebaj, ma is sütni fog a nap: locsoltam, közben a madarak már meglepték a a már feltöltött etetőt. A hátam mögött a kiscinkék kórusban cincegtek, ültek a bokrosban egymás után az ágon, mint a felfűzött, puha kis gömbök, három darab, izgatottan fészkelődtek, apu-anyu pedig egymást váltották az etetőn. Amit levertek, a kis vörösbegy fióka szedte össze, és a szürkebegy (akinek egy múltkori udvarlását sikerült végignéznem). Aztán ezt a szépen felépített idillt egy feketerigó megjelenése zilálta össze, aki azonnal rászállt az etetőre, s a kicsik félve rebbentek szét. A bátrabbja, a cinkék visszatértek, gondosan az etető ellentétes oldalán csípték fel a magokat, míg a feketerigó mohón beleült a maghalom közepébe. 

Felöntöttem (ma először, de nem utoljára) a madárfürdőt, a legnépszerűbb dolgot a kertben. Szomorúan megállapítottam, hogy a magról vetett virágaim közül egy sem kelt ki: sem a porcsinrózsa, sem a körömvirág nem fejlődik, előbbi egyetlen-egy kis pici levélpárt produkált a sok száz magból, a másik virágládában pedig inkább csak a gazok jönnek fel. S még van három borítékom Emilie-től kapott magokkal, de helyem nincs, hogy elvessem. Ami különösen jól néz ki, azok a páfrányok, az etető fája alatt. A treefern kissé felkopaszodva, "csak" kilenc új levelet hozott, de a régiek riasztó gyorsasággal száradnak le. Nagyon megviselte szegényt a tél, a levelek sokkal kisebbek, rövidebbek, mint máskor.

Ellenben e napos időnek köszönhetően végre virágzik a bodza - az első adag bodzaszörp szűrésre, palackozásra vár, s már ott a következő adag bodzavirág. Kaptam szalicilt egy rokonnak hála, ipari adagban, idén azt is raktam bele, hadd bírja a tárolást. 

***

V. hazaért Seattle-ből hétfőn, kissé törődötten a 9 órás repülőút után, szétpakoltunk, majd nekiállt dolgozni. Rengeteg holmit hozott, és rengeteg ajándékot kapott, akárcsak engem, parádésan megünnepelték a barátaink. Remélem, sikerül majd viszonoznom a kedvességüket, ha minden sikerül, novemberben jönnek.

S azóta is hajtás van, tegnap 12 órázott, ma is csak a remény van, hogy korán hazaér.  Engem a megrendelések tartanak izgalomban, és az új kiszúrók, festékek, amiket rendeltem. Ezeket a barátnőm megtoldotta, így most van egypár olyan kiszúró- és sütőformám, amiről csak álmodni mertem. Tengeri kagylós: hétvégére megpróbálok benne sütifalatkákat csinálni. Kész süteményt keverek össze olvasztott csokival, kókuszreszelékkel, belenyomogatom a formákba, alaposan kihűtöm, aztán izgulhatok, hogy kijönnek-e a formából. Ha igen, akkor vékonyan leöntöm őket csokibevonattal, talán kapnak valamilyen díszítést is, s felszolgálom őket a vasárnapi Street Feast-en.

Aminek a szervezője idén én és az egyik szomszéd, Orla vagyunk. Sajnos Hannah, aki először szervezte, nem ér rá az idén. Az érdeklődés elég langyos a lakók részéről, csak az a pár lelkes ember érdeklődött, akik tavaly is beszálltak a szervezésbe, a körlevélre egy embert válaszolt csak. Amikor lementünk a kihirdetett megbeszélésre a közösségi kertbe, egy lakó jött el, és egy másikkal véletlenül találkoztunk, mert éppen locsolt. Nem valami biztató kezdet, de szóban többen jelezték, hogy jönnének.

(Közbe kell vetnem, hogy az általam szégyenletes módon elhanyagolt kertészkedést mások nagyon is lelkesen művelik. A közösségi kiskert mindkét fólisátra beültetve, az ágyások gyönyörűen rendbe tartva, már érik a cseresznye, a ribizlik...nő a krumpli, a póréhagyma, a bab, a borsó... Jono említette is, kik dolgoznak ott, de nem ismerem őket. Tőlem egyetlen dolog telik az idén csak: egy klemátisz-gyereket fogok elültetni a pergola tövébe, remélve, hogy ugyanolyan lelkesen felfut majd a tetejére, mint itt a kertfalunkra. S ha találok üres helyet, elszórom az egyik zacskó retekmagomat, bár Jono mondta, nem rajong a retekért. A múltkor összefutottam vele és a feleségével a kertben - éppen zsályalevélért mentem be -, ők akkor a vékonyka, de saját nevelésű spárgákat szüretelték éppen.)

A másik nagy élményem az új ételfestékek. Americolor a márka neve, eddig csak olvastam róla, ugyanis ide nem szállítanak. Érdemes összehasonlítani az árakat: az általam rendelt "student kit" 25 dollár az amerikai Amazon oldalon, az angolon ugyanez (nem ugyanazok a színek, de hasonló kiszerelés) már 61 font. Még ha a szállítási díjat is beleszámítjuk, ez azért elég durva különbség. 

Tegnap a szitakötők dekorálásához használtam az első pár rnyalatot. A kicsi palackocskákból takarékosan lehetne adagolni, csak éppen én nyomtam meg az oldalukat túl erősen, sok ment a cukormázra... így elég erős színeket kaptam. Egy csöpp is elég ahhoz, hogy kellemes árnyalatot kapjak. De legjobban az arany tetszett, tényleg arany színű, nagyon szép, jól jön majd gyűrűk és a házak dekorálásakor. Itt a lila árnyalatokat mutatom meg:

 

Ping. Sms. Némileg kaotikus fogalmazással két megrendelést is véglegesítenek. Az egyik nem volt betervezve. Ideje elindulni a konyha felé, kezdődjön a munka.

Seattle 3.

Alig három hete már a történéseknek, de máris a naplómra kell támaszkodjak, hogy mi is történt velünk a nyaralás alatt. Az első itthoni hét sűrű volt, két nagy tortamegrendeléssel, sütikkel, így nem volt időm írni, csak fejben fogalmaztam a leírandókat. Azóta még sűrűbb lett az élet, egy barátunknak hála, sokaknak feljött a hírfolyamában az üzleti Facebook oldalam, s most pár érdeklődéssel, és esetleges rendeléssel kell törődnöm. Adja ég, hogy legyen belőlük valami!

***

Első ott töltött napunk délelőttjén vendéglátónkkal, Mikivel, akinek házában laktunk ebben a két hétben, egy igazi amerikai Cars and Coffee rendezvényre mentünk. Ez nem egyebet takar, mint hogy büszke autótulajdonosok kiállítják autóikat valami nyilvános parkolóban, s egy közeli kávézóból vett kávéjukat hörpölgetik, egymás autójának megtekintése közben. 

De először is egy kedves kávézóhoz vitt minket Miki. Victor's Celtic Coffee Company a hely neve, s arról híres, hogy eredeti tulajdonosa ír, de ő azóta visszavonult, s csak kávépörköléssel foglalkozik, a kávézót már más vezeti. Jól megreggeliztünk. Miki figyelmeztettt bennünket, hogy a jelenlegi tulaj egy morgos svájci öregember, s valóban, elég kurtára sikerült a hangneme, de a kávé érdekében elviseltük. A kávézó előtti kellemes teraszon üldögélve ettünk. Egy helyi házaspár szóba elegyedett velünk, a magyar beszédet hallva. (A város tele van külföldiekkel, hiszen a Microsoftnál rengeteg külföldi dolgozik, de a magyar szó azért még érdekességszámba megy.) Kiderült, minden évben Európába utaznak. Kölcsönösen áradoztunk Európa szebbnél-szebb helyeiről. A legpoénosabb az volt, amikor elnézést kértek Trumpért :-)

A Cars and Coffee helyszíne, egy teljesen sima városi parkoló jobbára tele volt, s amint már megszokhattuk, az európainál nagyobb és erőteljesebb autókkal. Volt ott minden, amitől elcseppen az ember nyála: Lamborghini-k, Maserati-k, Porsche-k, Corvette-ek, Mustang-ok, felturbózott, egyedi színű autók, s néhány igen szép, klasszikus, régi autó is. Egyiküknél a tulaj, miután körbefotóztam a kocsiját, megjegyezte, hogy nem jó szögből fényképezek. Elvette a telefonomat, s odaterelt az autó oldalához. "Üljön be - mondta, - majd én csinálok egy megfelelő fotót." S lefényképezett. Hosszan hálálkodtam a kedvességéért. 

Aztán vissza a házhoz. Miki bepakolt, ránkhagyta a házat néhány gondosan leírt utasítással egyetemben, s elautózott Vancouver felé, ami alig két óra kocsival Redmondtól, de repülőjegyek szempontjából olcsóbb onnan indulni. Magunkra maradtunk a házban. A teraszra kiülve élvezhettem a kolibrik társaságát, akik hangosan ciripelő kis drónokként kezdtek újra jönni a cukros vízzel feltöltött etetőre. 

Este, hogy gyakoroljuk a kölcsön autóval a vezetést, a közelben kinézett, gps-szel gondosan belőtt bevásárlóközpontba mentünk. Ezek itt jobbára földszintes épületek, jó pár áll egy nagy telepen, köztük kényelmes, széles parkolók, azon túl kis lakásokból álló lakótömbök - majd azon túl egyszintes házakkal teli, labirintusszerűen kanyargó utcák,  tágas, szétterülő telepek, lakónegyedek, köztük rengeteg fa, kis parkok, ösvények, s még több telep, valóságos kis erdőségekkel. 

A ruhaboltok, élelmiszer boltok és áruházak, mozi stb. közé szorulva egy-két vendéglő is található. A leglátogatottabbnak tűnő olasz hely mellett döntöttünk, mert V.-nek nem volt bizodalma mindenféle ázsiai helyen próbálkozni, márpedig azokból itt bőven akadt. A kaja nem, de a helyi bor igen finom volt. Csak üldögéltünk és nézegettük az embereket. Hazafelé V. már nagyobb magabiztonsággal vette az akadályokat, s használta ki a "piros lámpánál jobbra kanyarodni szabad" lehetőségét, és a sok avenue és számozott út közül megtaláltuk a mienkét. Újra ott voltunk a hatalmas házban, a fenyők árnyékolta kertben, a kolibrik cirpelése, és a bokrok alján ugrándozó kisnyulak között. Másnapra pedig Hajniék szerveztek nekünk a közelbe kirándulást.

***

A "közelben" szót újra kell értelmezni, mert ez Amerika, ahol minden nagyobb. Úgy szűk kétórás autózás után érkeztünk meg a Crystal Mountain Ski Resort-hoz, a 410-es út mentén (ha valaki rákeresne). Innen van a legszebb rálátás a Mt. Rainier nevű kihalt vulkánra, amely a Cascade hegyvonulat egyik legmagasabbja. Kihalt vulkánokból akad pár, pl. a Mt. St. Helens, ahol 15 éve jártunk, a Mt. Baker, s társai, ezek egyikét-másikát Seattle magasabb pontjairól egyébként szépen lehet látni.

 Mt. Rainier az útról

Dögmeleg volt, csak a légkondinak volt köszönhető, hogy nem saját levünkben ültük végig az utat. A parkoló tömve. Hiába, hétvége volt, ilyenkor mozdulnak ki a hétközben elég hosszú munkaidővel dolgozók. A hegyre sífelvonó kabinok vittek fel, oldalukon ügyes kis műanyag fakkok, amikbe télen síléceket és botokat lehet csúsztatni. Fent aztán, ahogy az ember kilép, mellbe vágja a látvány, Mt. Rainier látványa. Régi National Geographic-fotók jutnak az ember eszébe, a messzi vidékről, amiről csak iskolában tanult: hatalmas hegy, hóval borítva, körülötte pedig gleccser-csiszolta meredélyek, fenyvesekkel, majd virágos mezőkkel körítve... Elmondhatatlan. 

 Mt. St. Helens a messzi távolban, egy pofátlan rovarral

Fent van egy vendéglő, Karesz oda foglalt helyet. Amíg a sorunkra vártunk, leültünk a kilátóterasz meglepő módon korlátmentes szélére, az oda kitett nyugágyakba. 

Az előttünk nyíló meredélyt kövek borították, azon pedig apró és nagyobb szőrös állatkák futkostak: amerikaimókus-család, chipmunk-ok. Kaját jöttek kérincsélni, s jutott is nekik, a tiltó táblák ellenére. Megpróbáltam őket lefényképezni, de olyan gyorsan cikáztak! 

Ebédelni napernyők védelmében ültünk le. Igen erős volt a napsütés, szerencsére Hajni hozott naptejet, alaposan bekentünk magunkat. (Egyébként nyaralásunk alatt egyszer esett, itt, ahol állítólag Írországot felülmúló mennyiségű eső szokott esni.) Hozták a jókora adagokat, amiből megint csak - hopp! - esett le néha egy-egy falatka a merészebb mókusoknak, akik bemerészkedtek az emberek lába alá.

Az ebédet rövid séta követte, aztán leereszkedtünk a kocsihoz, s a főúton tovább autózva elértünk az igazi kirándulás helyszínéhez: túra, egy közeli domb körül. Naches Peak a domb (hegy?) neve, s a kirándulóút (Naches Loop Trail) ezt és egy fura nevű tavat (Tipsoo lake), és több kis tavacskát érint és ölel körül. 5.5 km, hegynek fel és le, néha hófoltok mentén... 

Nekünk kanapékrumpliknak ez szokatlan volt, de a jó társaság, a sok fotózandó virág és a csodás táj feledtette a rozsdás lábizmok tiltakozását. Hógolyóztunk, virágokat szagolgattunk, füttyögő mormoták után hallgatóztunk, medvés városi legendákkal riogatva egymást. Jót nevettem azon, hogy az ösvény közelében van egy Sourdough Gap is, így megemlékezhettünk a becsempészett kovászomról is, amely ekkor már javában hízott a Mikitól kapott, gluténben gazdag amerikai kenyérliszttől.

Már ment le a nap, mikor visszaértünk a kocsihoz, ahol Karesz és Hajni a (természetesen) hatalmas hűtőládából mindenféle finomságokat varázsolt elő. Alkonyatkor, hatalmas fák ölelte utakon autóztunk haza, fáradtan, a vidék szépségétől eltelve. Karesztől kaptam amerikai SIM-kártyát, így gond nélkül netezhettem útközben is, azonnal utánanézhettem a tőlük hallott információknak. 

Csuda kényelmes életünk volt, a barátainknak köszönhetően.

Kedves Vali és Miki!

Nagyon köszönjük a lehetőséget, hogy átengedtétek nekünk a házat és az autót. Királyi dolgunk volt. A teraszt, a kolibrikkal, a piros etetőjükkel, a házat körbevevő hatalmas fákkal nagyon megszerettem. A nyulat, amelyik reggel, este is ott ugrált a kis házikó körül, hátul. (Mesélték, hogy láttak már a környéket kojotot is, sőt, medvére is volt példa pár éve, betévedt a lakónegyedbe.) 

Minden nagy volt, szokatlanul nagy nekünk, akik kis lakásban lakunk, s nincsenek hozzászokva, hogy az egész mosást bele lehet tenni a gépbe, s még így is marad hely. A ráébredés, hogy hiába szárítottam büszkén friss levegőn a ruhákat, a ránctalan száradás csak a nem igazán értékelt szárítógép segítségével érhető el. A hűtőszekrény, amely katlan, belehajolva is alig értem el a hátulját. A profi kávéfőző, amelyen reggel V. gondosan kimérve főzte a frissen daráltat. A nyitott ablakoknál alvás, a maradak ciripelő hangja, keverve néha a kék szajkó kiáltozásával. A körbejárható konyhapult, a rengeteg fiók, s kedvencem, a mély mosogató, ahová nyugodtan be lehet rakni több fazekat is, elférnek. 

Vagyis éltük a filmekből ismert amerikai életet, ahol az utcáknak száma van, s ha az ember megjegyez pár nagyobb kereszteződést, könnyen tájékozódni tud, az égtájakat is jelző számozás segítségével.

Élveztem, hogy milyen gazdag gluténben az amerikai liszt, a kivitt Állatka életerős lett, s egyre-másra produkálta a szépen puffadó kenyereket.

V. nagyon örült a tolatóradarnak, s a képernyőnek, ami segítette, hogy beférjen a kocsival bárhová.

Szerettünk elveszni a jókora boltokban, ahol volt baszk bor és igazi, könyéken-lé-folyatós barack.

Szerettük a nagy fákat, amelyeknek nem volt levágva a teteje, mint itt, s nem veszélyt látnak hatalmas ágaikban, hanem értéket. Szerettük a hatalmas garázst, s rácsodálkoztunk a kukásautóra, amely gépkarral nyúlt ki a gondosan a járda szélére állított, irányba fordított kuka felé. A jól működő szelektálós szemétgyűjtést. A postásautót, amiből ki sem lépve töltötte meg a postás az egy állványra gyűjtött ládákat. A szombati levélkiszállítást, aminek köszönhetően az utolsó pillanatban tudtam barátnőmnek kedveskedni egy ajándékkal, pedig már azt hittem, nem érkezik meg időre.

Tetszettek a lámpák, amelyek - nyilván ügyes érzékelők segítségével - akkor gyulladtak fel, amikor a hazatérő autó lámpája végigsöpört a sötét gyepen. A nem visító riasztót, amelyik kellemes női hangon jelezte, hogy zárom-nyitom. A zuhanyzót, amiben elfértünk ketten. A tetőablakokat, amitől világos volt minden, s nézhettem az éjszakai csillagos eget, ha ahhoz volt kedvem. Nevettünk a dalocskát játszó mosógépen, amelyik így jelezte, hogy végzett a szennyesünkkel. (A szárító ellenben hangos durranással adta tudtul, hogy kész, s pont akkor durrant, amikor melléje értem.)

Fura volt a nyilvános wc-k ajtaja körül a rés, s ennek okára az amerikaiak sem tudtak magyarázatot adni. A vékony papír... Tetszett a nyugis közlekedés, a széles sávok, a nagy, csőrös kamionok, a carpool sáv, a külön útpályadíjas sáv, az alapos kitáblázás. A készséges eladók, akik néha talán túlságosan lelkesen is léptek oda, akár volt kérdés, akár nem, szóbaelegyedtek velünk. Még ha csinált is volt a vidámságuk, magával ragadta az embert. Tetszett a Pike Street Market nyüzsgése, de nem tetszett, hogy a kajás pultok és a giccsköböt árusító "művészek" pultjai nincsenek arányban egymással. Mind kevesebb a kaja, egyre több a bóvli. Tetszettek örök kedvenceink, a tengeri vidrák, akik szemlehunyva élvezték a napsütést, a víz tetején lebegve, de nem tetszett, hogy olyan kis helyen vannak tartva az Akváriumban. Tetszettek a pékségek, de nem tetszettek a hatalmas adagok, hogy automatikusan hozzák a papírdobozt a maradéknak, mert biztosan lesz maradék. 

Tetszett, hogy olyan sok helyen kint a zászló. Az amerikai és az állami is. Meghökkentő volt a nagy meleg, le is égett a lábam, s egészséges, barnább arcszínünk lett. Esni mindössze egyszer esett, abban a városban, ahol elvileg többet esik, mint Írországban.

Jó volt nagyon, s a kényelmes napjainkat nem utolsósorban a Ti nagylelkűségeteknek  köszönhettük. Le vagyunk kötelezve.

Utána

A vakáció utáni szomorúság nyom, a tömött mosógép morgása komor aláfestő zene, míg gépelek. A tegnap este megtöltött etetőn már nyüzsögnek a madarak, a virágok várják, hogy megszabaduljanak elszárad virágfejeiktől. A nagy asztalon még kaotikus összevisszaságban a beszerzett kiszúrók, a barátaink szeretetének kézzelfogható jelei ajándékok és vidám konyharuhák formájában. A lista, hogy mit tudnánk nekik küldeni, viszonyozni a sok jót, amivel elhalmoztak minket. A legjobb ajándék, egy érdekes francia vajtartó már megöltve vízzel és vajjal, a bőröndök, mint tátott szájú maflák, a padlóra folyatják tartalmukat, s a reggeli gyorskávéba már méz került... Nincs kedvem enni, megtagadom a zokniviselést, pedig itt nem lehet mezitláb mászkálni a kövön, mint Mikiék fából készült, napsütás melengette teraszán. Szemüvegem elhagyta a papucsát, megjavításra vár, féloldalas az orromon. Már írtam két megrendelőnek, akik erre a hétvégére kértek tortát...Egyből vissza a hétköznapokba. V. elment reggel fél hétkor dolgozni, a kissé nyugtalanul, de azért átaludt éjszaka után. Kanadáról álmodtam, s mint a gépen, most is határozottan hallottam barátnőm hangját a háttérben. 

A hosszú repülőút eléggé megkínozza az embert, 9 óra, s hiába a kellemes olasz film, amit nézek, nyúzott vagyok és morc, amikor Amszterdamba megérkezünk. Aludtunk ugyan, de kevesett, egymásra dőlve. A reptéri kényelmetlen ülések csak fokozták a rosszkedvet, és a törődöttség érzetünket, a négyórás várakozás nagy nyűg. A beszállókártya megszerzése nehézkes, nem is kapunk egymás mellé helyet. Seattle-ből 9 óra az út, de az esti hatos indulás után másnap fél egykor landolunk, össze van kavarva a fejem. Ráadásul kisebb géppel jövünk, mint jelezték a jegyen, kevesebb a "flanc", pl. nem volt lehetőség, hogy a képernyőn megnézzem, merre járunk, kimarad Grönland és Izland látványa. De minden törés, sérülés nélkül megérkezik, még a kapott lekvár is, s ezért nagyon hálás vagyok. Azt sem tudom, hol kezdjem, sok a rendszereznivaló, fejben is.

S nem nyafoghatok, Zita barátnőm már tegnap dolgozott, s még maradt ideje, hogy este (délelőtt?) kenyeret süssön, s erről képet küldjön nekem. Az én Állatkám megszürkült testtel, erős szagú levet eresztve puhul a pulton, várja, hogy kibányásszam élő közepét a liszthalomból, s megetessem. Csütörtökön már munka vár rá.

Seattle 1.

Egy barátunknak köszönhetően egy hatalmas házban lakunk Redmond és Bellevue határán, Seattle-től húsz percnyire. Keleti kényelem, kocsi van a seggünk alatt, telefon és wifi. Kolibrik röpködnek az etető körül, cirpegő hangjuk és drónra hasonlító mozgásuk folyamatos szórakoztatást nyújt a most már árnyékos teraszon, ahol az előbb még napoztam a 28 fokban. Az öt éve lefényképezett - akkor hóval fedett ház előtti - zászló most is ott lóg büszkén az ajtófélfáról. A hírhedt Seattle-i esőnek nincs nyoma, mióta megérkeztünk. Minden napra akad barát/ismerős/látnivaló, érdekesség ebben a minden-nagyobb országban. Az alma nagy, első nekifutásra nem bírom megenni. A hűtő nagy, mellig behajolok, hogy elérjem a hátsó falát. A mosógépben elvész három napi szennyesünk. A bolti kiszerelés bogyósgyümölcsből minimum fél, de inkább á egy kiló, a lelkesen megvett egykilós tőzegáfonya-csomagot napok óta nem tudom befejezni, pedig mindig azt eszem reggelire. Gyors lecke abból, hogy elkapja az embert az ékszíj, ha nagyobb dobozban sok kaját raknak elé.

S ma kenyeret fogok sütni a barátnőmmel, a megutaztatott kovász azóta itteni liszttel dagad habosra, s a becsempészett kukacvirág - remélhetőleg - egy itteni kert kövét fogja dísziteni majd.

"Rügymozdító március"

No.

Sűrű hét volt, dolgoztam sokat, volt megrendelés is, hurrá - kell a pénz, Focis "frissítése" és a "shopping spree" némileg lemerítette a kereteket. (Apropó, ma vissza kellett vinni a kocsit a slendriánságuk miatt - oda se megyünk többet szervizbe. Bray, Fitzpatrick's Motors, kerülendő.)

De a munkás hét végéjén már szívtam a fogam, mert bár megfogadtam, hogy nem nyafizok ebben a munkanélküliségtől terhes időben, de azért megjegyezném, hogy főnököm szervezési képessége és a többiekre való odafigyelése hagy némi kívánnivalót. Ennek köszönhetően ugyanis megint 11 órásra sikeredett a pénteki munkanapom. Azt már tudom, hogy a mélypontom úgy délután 3-4 óra, amikor rájövök, hogy bár nagyon szeretnék, de nem fogok tudni hazamenni időben. Az után már megint megy a meló, főleg, ha finom ebédet rak elém Jasper. Délután még ad egy kis löketet az Aniz által elkészített dögös kávé, s akkor már - letudva a kötelezőket -, önként maradok bent még egy kicsit, hogy az új szakácsnak elmagyarázzam a brownie-sütés rejtelmeit. S olyan adrenalin túltengésem van meló végeztével (vagy ez a jól végzett munka öröme?), hogy szinte pattogok a villamoson hazafelé.

De ha ez így megy tovább, beszélni fogok a főnökömmel, mert nem akarom, hogy megszokottá váljon a sok túlóra, vagy az, hogy csak úgy odafirkál valamit a rendeléskönyvbe, két másik megrendelés közé, s azt nekem észre kellene venni, anélkül, hogy ő szólna. S aztán maradni kell, s megsütni még azt is.

Sebaj. Túléltem a hetet. Megemésztettem a hanyagságát. Olyannyira, hogy holnap, önként és magamtól viszek be két palacsintasütőt, hogy a Pancake Tuesday (Shrove Tuesday) alkalmából várhatóan megugró számú megrendeléseket gyorsan meg lehessen sütni.

***

A csipkesál majdnem kész. A végére varrandó szegélyt egy ún. Kitchener-öltéssel kellett volna odailleszteni a sálhoz, de ennek elkészítésével csúfosan megbuktam. Azt hiszem, úgy a tizedik öltés után gondoltam úgy, kis türelmetlen, hogy minek ide ez a finomkodás, jó lesz egy ennél egyszerűbb öltés is, á la Moni. Nem lett jó. Csúnya. Úgyhogy hamarosan megint nekiugrom, némi bontogatás, szemek újra felszedése után. Annyi biztos, hogy a csipkekötéshez, amikor a szemeket ilyen trükközéssel le kell csúsztatni a tűről, majd dolgozni tovább a többin, akkor a fa- ,vagy bambusz tű az ajánlott. A fémről túl gyorsan lecsúsznak a szemek, s aztán keresgélhetünk.

***

A hétvégén volt egy mélypontom, amikor az országgal kapcsolatos hírek megviselték az érzékeny lelkemet, s enyhe pánik fogott el. Olyan "jaj-mi-is-lesz-itt?" - tartósan nyomó érzés gyomortájékon. A hozzá nem értő, kissé tudatlan emberek félelemérzete, az olyanoké, akiknek nincs türelmük utána olvasni a témának, csak hallgatják a híreket, s pánikolnak. Lelki szemeimmel már láttam, hogy a Gyár és tsai középső ujjukat lengetve kivonulnak az országból, az esetleg megemelt társasági adó miatt. S hogy ez majd hogyan érinthet minket. Stb., stb.

A rosszkedv érzésbe belejátszott a péntek reggeli kis balesetem, amikor is kinyitottam a szekrényt, amiből kiugrott egy oda beszorított kis műanyag palack, s pattogva elugrált a konyha ajtaja felé. Lehajoltam érte, s amikor fel akartam egyenesedni, jó alaposan bevertem a fejem a kilincs élesebbik végébe. Nagyon fájt. A szekrény egy lépésnyire van a tartósan nyitva lévő ajtótól... Ekkora a konyha... S a konyha mérete mind jobban idegesít és zavar. Főleg akkor, amikor a percre kiszámított reggelemet ilyen apróságok teszik tönkre. V. szerint amúgy is hadilábon állok az élettelen tárgyakkal, amelyek mindig támadólag lépnek fel, ha a közelükbe kerülök. Ezért is vagyok tele kis kék-zöld foltokkal. Mindenhol. Hol a mosogatógép kinyitva hagyott ajtajának sarka jön belém szándékosan az Üzemben, hol az ágy lába akad be alattomosan a lábujjamba (kicsi a lakás, én mondtam!), hol a reszelőbe, vagy a folpack-vágóba könyöklök bele... s még sorolhatnám. S ott vannak még a kis vágások, a szétkapart sebek és a pattanások - kész térkép vagyok már.

***

S tudom, hogy kellene valami összefoglalót írnom az útról, de még nem volt rá időm/türelmem. Az biztos, az amerikaiak nem öltöznek olyan elegánsan, mint a baszkok/spanyolok, de nagy magabiztossággal viselik a hatalmas testüket (sok a kövér). Nem olyan megnyerően lazák, és osztályoktól mentesek, mint az új-zélandiak. Ezerféle az akcentusuk, s - legalábbis Seattle-ben - mindenki bevándorlónak néz ki. Bár beszédesek és érdeklődők, a csevegés nem folyik olyan szellemesen és folyékonyan, mint az íreknél, s hamar be is ragad. Az adagok óriásiak, hamar elhíznék ott, amilyen akaratgyenge emberke vagyok. Nincsenek az út mentét, városképet elcsúfító hatalmas hirdetőtáblák, s szemetet sem láttam.

Barátaink most sokkal sűrűbben járnak a fejemben, mint máskor. Úgy értem, hogy jó volna a mindennapjaik aktívabb részese lenni - meg lehetne ezt oldani odaköltözés nélkül? Amerika most sem a szívem vágya, de jó volna megint palacsintázni velük, akikkel együtt kezdtük Dublinban ... még gyermek felvigyázást is vállalnék :-)

Nincs mese, sűrűbben kell arrafelé utazni :-)

***

Amúgy pedig reggelente még fagy. Fura is, hogy elinduláskor a jeget kapirgálom a szélvédőről, öt perccel később pedig a közeli főút melletti sövény fái fehérbe, virágba borultan köszöntenek (valami vadringlók, vagy micsodák), s a melegebb, naposabb foltokon virágoznak a nárciszok az N11-es mentén, főleg Cornelscourt körül. A cinkék igen aktívak, zajosak, valamiért az egyik fácskánk virágait csipegetik (megnéztem, nincs rajtuk tetü, ahhoz még hideg van, s igen, teljes erőbedobással virágzik). Az etetőben érintetlenül megpenészedett a madáreleség, amit a földre kiszórtam, abból a szarkák kiválogatták (!) a diót, a többit a meztelencsigák hada csócsálja fel.

Délre aztán mindig napos, langyos lesz az idő, a levegő már nem csíp a hidegtől, hanem üdítően friss. Egyre később sötétedik, így még vacsora előtt, a naplemente utáni félhomályban lehet hallgatni a rigókat, amint még egy utolsót koncerteznek, mielőtt ágybabújnak.

Tavaszodik.

Hazaértünk...

... de még minden kicsit zavaros. Mármint az érzések. (A testünket lassacskán szoktatjuk vissza az ír órához, lassan és puhány módra: hiába próbáltunk erősek lenni, délután úgy elaludtunk pár órára, hogy na. S most aludni kellene már, de még korántsem vagyok álmos. Nehéz lesz a kelés kedden!)

Le voltunk nyűgözve barátaink szeretetteljes fogadtatásától, életstílusaik, irigylésre méltó házaik láttán - igen, bevallom, irigykedtem. Jó volt látni, hogy révbe értek, megállapodtak. Egyikük kamrája akkora, mint a konyhám. (Félreértés ne essék, dolgoznak is érte keményen, nem adják ott sem ingyért a jót, de az ár-érték arány az írekéhez képest valahogy elfogadhatóbban alakul.) Amerikában tényleg minden nagyobb, főleg a kajaadagok, a választék néha pánikba ejtett, s egyszerűen nem éreztem jól magam a boltban. S lehet hasonlítgatni, hogy itt minden mennyivel drágább, szervezettlenebb, szemetesebb, stb., mint ott, de azért megörültem nagyon, amikor megláttam az ír partokat a gépről - s az örömre nemcsak a zsibbadtra ült fenekem késztetett.

Odakint hidegrekordok dőltek meg, míg ott voltunk, sokat esett a hó, egyik reggelre látványosan behavazott hegyek fogadtak minket. Ha rájövök, hogyan lehet letölteni a fotókat az új fényképezőgépemről (JUHÉ!), majd rakok fel. Úgy 15-20 év kihagyás után megint szánkóztam, hintáztam. Sütidekorálást tanítottam apróságoknak, megpróbáltam visszafogni magam kiszúróilag, s tényleg csak olyasmiket venni, amiket fel tudok használni. Gond nélkül átestünk vizsgálatokon, bár az ingerküszöböt magasabbra kellett emelnem, amikor átvilágítottak azzal a bizonyos "majdnemmindentmutat" röntgenttel Chicago-ban, és tetejébe még alaposan végig is tapogattak. A végén már rutinosan ment a cipőlevétel, nadrágszíjkihúzás, és a mosolytalan hivatalnokokra való mosolygás. Szerintem az emberbaráti arcom miatt szúrtak ki, míg V. szakállasan, sötét szemüveggel senkinek nem volt gyanús :-) Még a nadrágzsebbe csúsztatott C-vitaminport is megcsipogta a gép, a fóliaborítás miatt...

Ami kissé megállította bennem az ütőt - a látványosan nagy autók és a néhol ijesztően lepukkant vidéki házak láttán -, az az volt, amikor mellettünk egy igen fiatalnak tűnő katona csekkelt be, két apró gyereke kísérte ki a feleségével együtt. Vagy amikor a bevetésre utazó katonáknak külön sáv volt a csomagellenőrzéshez... Kicsit ijesztő, amikor a hírek lelépnek a tévéképenyőről. Szokatlan volt nekem a hősökre emlékeztető zászlós emlékmű a reptéren, a külföldön szolgálóknak adományokat gyűjtő veteránok a kis boltban.... s zászlók, zászlók mindenütt.

De félre a búval, nagyon jó volt ott lenni a régi írországi branccsal, beszélgetni, sörözni, pletyizni... újra hot port-ozni Zitával, látni, mennyire megtelepedtek ott, mennyire bejáratott módon, zökkenőmentes síneken halad az életük. A gyermekek nőnek, van, akivel most találkoztam először. Volt gyerekzsivalytól hangos vacsora, vásárlás a meglepően olcsó árakat nyújtó outlet-ben, ahol megint gond nélkül kaptunk V. méretére melegítőt, felsőket. Az egyik konyhás boltban Zita elém rakott egy sütis csomagot: az enyémekéhez hasonló, kétszer olyan vastag, ám feleakkora, elég slendriánul kidekorált sütik, úgy 15-18 darab - 22 dollár! Na, akkor nyeltem egyet.

Ó, és láttam sast! A Washington Lake hídja felett repült el, a kocsival egy irányban, Zita először lesirályozta, de aztán megláttuk a jellegzetesen fehér fejét... bizony, fehérfejű halászsas! Tíz éve is minden egyes sas láttán denevérhangokat hallattam, ez most sem maradhatott el.

S találkoztam volt piaci kollégával, akivel elég vonakodva szerveztem a találkát, gondolván, lesz egyáltalán miről beszélnünk? A piaci tagságon felül nem fűz össze minket semmi. Végül négy órán keresztül ültünk egy kávé felett, nem voltak kínos üresjáratok... aztán sétáltunk, s még mindig beszélgettünk... Ismerettségünk felületes volt eddig, s most lám!

Most még minden kicsit ülepszik, emésztjük a látottakat... majd próbáljuk a hasznos dolgokat itthon is bevezetni. Még minden kicsit szétszórva, alig elrendezve a lakásban. S holnap újra vissza a hétköznapokba: autót garázsból elhozni, mosni-vasalni, dolgozni...

S holnap leszünk 13 éve házasok.

Húsz nap és utazunk...?

A hét gyorsan elment. Lassan hozzá kell szoknom, hogy kedden sosem tudok eljönni időben, és pénteken pedig jobb, ha nem is számítok rövid napra. 12 tortamegrendelésem volt, 13 órás műszak lett belőle. A végén már a szemem sem rezdült (pedig eléggé dühös voltam), amikor a főnököm délután felvett két újabb megrendelést, csak dolgoztam, mint a gép, hajtott az adrenalin. Lassan megtanulok ilyesmiket nyugodtan fogadni. A leginkább dekorált tortát hagytam legutoljára, s elmolyoltam felette, csak azért is! Legyen szép, nem számít, hogy múlik az idő!

Nagyon sok kiszállításos megrendelés van, legutoljára Edinburgh-ból telefonált egy férfi, hogy születésnapi tortát rendelne dublini ismerősének. Szombaton venné át a tortát, hol is talál meg minket? Minden közeli tájékozódási pontra csak hümmögött, végül kiderült, sosem járt még Dublinban. "Hol lesz a parti?" - kérdeztem, - "Mert ha gondolja, odaszállítjuk a tortát". "Csekély" 6.50-ért a Temple Bar egyik kocsmájába került a csokitorta, amiért ő roppant hálás volt. A kávézó közelében lévő irodákba 3.50 a gyalogos kiszállítás, a távolabbi helyekre egy skót biciklis futár viszi mindig a tortákat, sütiket, vele szerződése van a kávézónak.

Valamikor a nap közepén, amikor már főnököm is felajánlotta a segítségét, mert látta, hogy sok a meló, elkértem még két napot, vagyis egy egész hétig nem megyek dolgozni február végén. Most már csak az kell, hogy megvívjunk az amerikai követség sárkányaival, s mehessek V.-vel. Már a barátok által javasolt ajándékok nagyját is beszereztük egy mai bevásárlás során. Teljesen utazás-váró üzemmódban vagyok, a péntek este beeső rekord-sütimegrendelés sem vette el a kedvem az élettől. Dőljön csak a pénz! Kihagyott szabadnap, mi az nekem. Rászabadulok az első konyhafelszerelés boltra Seattle-ben, s kiszúrók között fogok röfögni, önfeledten... Komolyabb kirándulásra nem lesz időnk, bár barátaink már felajánlották, hogy egy környékbeli egynapos kirándulást megszerveznek nekünk, ha maradunk egy napot.

Ma - elvileg - sütni kellett volna, de inkább tartok munkás napot holnap, mint ma. A kötés csábítóan kacsintgat, szépen haladok vele, igazából nem bonyolult, már ismert szemekből áll.

Nesbo könyvét ma befejeztem. Igazán remek, izgalmas krimi volt, csak ajánlani tudom. Régen olvastam ilyen izgalmasat! Most - nem utolsó sorban a japán vonatkozás miatt - egy családtörténetbe fogok belekezdeni, Edmund de Waal tollából: The hare with amber eyes. Papírfedelű változatban vettem meg. A könyvnek valami igen érdekes tapintása van, mintha kicsit tapadós puha bőrből lenne a borítója, de nem az, papír. S mindjárt a belső oldalán egy színes fotó van, a könyv főszerepét játszó netsukék közül szerepel rajta pár. Fából vagy elefántcsontból készült apró faragványok a netsukék, a család egyik tagja 264-et gyűjtött össze ezekből a pici, művészi szobrokból, s amennyire tudom, a család történetének központi szereplői lesznek. Remélem, jó könyv lesz, nagyon dicsérik. Biztos Veletek is megesett már, hogy azért vettetek meg egy könyvet, mert egyszerűen jó volt ránézni, megérinteni... Ez is olyan, tapogatásra ingerel, nem utolsósorban a borítón lévő hófehér, apró nyúlszobrocska miatt is.

Úgy tűnik, a Maneki Neko eddig szerencsét hoz. Jó hét volt ez, eredményes. V. még időnként köhécsel, s álmában néha még szuszogva vesz levegőt, de folyamatosan "tömöm" Béressel és echinacea-cseppekkel, gyümölcsöt is rakok elé bőven, így talán már makkegészségesen, felpumpált immunrendszerrel vágunk neki az útnak.

Íme egy kép, a sálkezdeményről. Ha befejeztem, kimosva, kihúzva (vagyis formára "blokkolva") még szebb lesz.

Történések

Egyelőre beteget ápolok - V. kiadós megfázással jött haza Japánból. Nem sikerült valami fényesen az út, már ami a privát részét illeti: mire mehetett volna várost nézni, már az ágyat nyomta. De azért az azt megelőző napokban hősiesen megkóstolt néhány ismeretlen tengeri herkentyűt, s volt szerencséje egy wagyu marha szelethez is.

Azt mondta, fura egy nép. Szeretik sok kis bizbasszal felcsicsázni a telefonjaikat, nem csak iskoláslányok, de felnőttek is. S nagyon-nagy tisztelettel üvezik az időseket.

Hozott nekem Maneki Neko-t is, az egyik (aranyfüsttel a fenekében - nem viccelek!) a mobilomon lóg, a másik, nagyobb, az ágy feletti polcról integet. Ez utóbbinak saját kispárnája van a feneke alá... Most ott van, aztán majd átkerül egy kevésbé feltűnő helyre, mert az uram nem bírja a képét.



Betegápolás közben belekezdtem az első tényleg csipkesálba. A fonal leheletvékony, mohair. Remélem, lesz olyan szép, mint amit Limara kötött. Ugyanazzal a mintával dolgozom, a Knitted lace of Estonia c. könyvből, de a fonalam jóval vékonyabb, mint amiből Limara stólája készült. S az enyém biztosan nem lesz kész 10 este alatt...

A villamoson Nesbo: The Snowman c. könyvet olvasom. Igen jó krimi. Izgalmas, ijesztő, ha nem kötne le a csipke, ezzel tölteném a szabadidpőmet. De most csak kis adagokban fogynak az oldalak.

A szombati éves meeting-en a piaci tagok megválasztották az új committee tagjait. Mivel már 3 éve vagyok titkár, most másvalaki kapta a megbízást. Újra szabad minden hétfőm, mehetek Trish-sel moziba.

S ezt még csak igen-igen halkan mondom, mert sosem tudni, nem tesz-e keresztbe az amerikai nagykövetség, de talán februárban sikerül egy rövidke út Seattle-be. Talán. A főnököm már rábólintott, most már csak a vízumot és a repjegyeket kell beszerezni. V. üzleti útra megy, én pedig megyek barátnézőbe. Ha sikerül. Kopp-kopp-kopp!