"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

...hogy egy ilyen hírre jön haza az ember... Vénülök. Egyre fogynak a kedvencek. Akiknek a soraiba bele lehetett időnként kapaszkodni. Akiknek a hangja néha menedék volt. A helyükre nem jönnek újak... ki fog nekünk énekelni?

"Az emberek sokat kérkednek vagy siránkoznak gyerekkori megpróbáltatásaik miatt, de a katolikus ír gyerek sorsán nem tesz túl semmi. Nincstelenség; dologtalan, nagyszájú, alkoholista apa; a tűz mellett nyöszörgő, istenfélő, agyongyötört anya; fennhéjázó papok; gyereket csépelő tanárok; ráadásnak pedig az angolok, és az a megszámlálhatatlan szörnyűség, amit nyolc hosszú évszázad alatt elkövettek ellenünk." - írta Frank McCourt Angyal a lépcsőn c. könyvében, amely angolul az Angela's Ashes címre hallgatott. Elolvastam angolul és magyarul is, muszáj volt mindkét nyelven beszerezni a megjelenésükkor, de nyugalom, nem fogok fordítási elemzésbe bocsátkozni, nem ezért a bejegyzés. Most azért vettem le kicsit a könyveket a polcról, mert Frank McCourt, e hihetetlenül sikeres önéletrajz írója nemrég 79 évesen meghalt. A könyv borítójáról még egy fehér hajú, meglepően fiatalos arcú úr néz le ránk, míg az újság Halálhírek rovatában már megvékonyodott, ráncos arcú a fotón. Nagyon meg...

Pár napja nem a Newstalk rádióadót hallgatom, hanem az RTE Radio 1-t, mert az jön be a legtisztábban V. MP3 lejátszóján. Tegnap délután volt egy állatorvosos műsor, betelefonálók kértek tanácsokat, illetve a meghívott doki sztorizgatott a műsorvezetővel. Arról volt szó, hogy az állatoknál milyen nehéz diagnosztizálni a betegséget, mert nem tudják elmondani, hol fáj, mi fáj, mi nem működik, így pl. a vakságot, süketséget is nehéz megállapítani. Ha egy állatnál valami nem stimmel, az állatorvos először csak azokra az apró viselkedésbeli változásokra támaszkodhat, amiket a gazda elmesél. A műsorvezető a süketség kérdésére reagálva elmesélte, hogy reggel, mialatt az N11-es úton hajtott az RTE épületei felé, Stillorgan magasságában meglátta, hogy egy kutya akar átmenni az úton, s a forgalommal ellentétes irányba, bal felé nézeget. A piros lámpa miatt felgyűlő autók pedig - jobbról - egyre lassulva jöttek, senki sem dudált, nehogy megijesszék az állatot, amelyik kis álldogálás után elnézett ...

Évekkel ezelőtt olvastam egy megrendítő regényt az első világ-háborúról, Sebastian Faulks Birdsong c. könyvét. Nagyon jó könyv. Ugyanabban az időben olvastam egy interjút egy több mint százéves angol öregúrral, aki a cikk megjelenésekor - 19 másik öregúrral együtt - az utolsó, még élő brit férfiak közé tartozott, akik egykor harcoltak az Első Világháborúban. Muszáj volt kivágni a cikket, és betenni a könyvbe. Valamiért megfogott. Talán mert annyira szenvedélyesen érvelt a háborúk ellen. Talán mert olyan egyszerűen, fölös pátosz nélkül fogalmazott. A nevet is megjegyeztem: Harry Patch , egy vízvezetékszerelő, Somerset-ből. Ma temették . 111 éves volt, két hete hunyt el. Az utolsó angol katona, aki egykor az Első Világháborúban harcolt. Temetésére megdöbbentően sokan gyűltek össze, ismerősei, a városbeliek, de jobbára vadidegenek, akik le akarták róni tiszteletüket a koporsójánál. Tisztelegni egy ember előtt, aki egy korszak utolsó képviselője volt. Wells angol városka katedrálisa előtti...

Néha kitör belőlem az angolszászok által csak "good life"-nak titulált életforma utáni vágy, s "parasztkodhatnék". Volt egyszer, az angoloknál, úgy a hetvenes évek közepén, egy The Good Life címre hallgató tv-sorozat, amiben egy fiatal, városi pár felsőközép maradi szomszédaik megrökönyödésére kisgazdálkodni kezd, külvárosi kertecskéjükben. Az én igencsak városi kertecskémben zöldség aligha teremne meg, jókora műanyag edényben van két (mostanság zöld bogyókat nevelgető) paradicsomom, s ezzel ki is merül a kisgazda-létem. Felsőközép maradi szomszédaink sincsenek, legfeljebb a felettünk lakó népes kínai társaság nézheti lenézően erőlködésem. De a good life után időről-időre vágyakozás tölt el. Rövid, hamar múló fellángolások. S tegnap minden egybeesett, szerencsésen, az ábrándozáshoz. Mi lenne ha vidéken élnék... A hétvégi újság Property szekciójában egy kedves kis faházat találtam, 2 hálószobás, nagy kertes, a kert aljában folyóval - Wicklow egy szép, eldugott zugába...

Tegnap este volt egészen pontosan 12 éve, hogy először megér-keztem Írországba, akkor még egy hónapos látogatásra. V. már 5 hónapja itt volt, és meghívott magához. Akkor még nem volt közvetlen járat, Párizson keresztül repültem, Sopronból felvonatozni Budapestre, majd elrepülni Dublinba egész napos utazást és sok, reptéri várakozást jelentett. S akkor még barátibb hangulatban folyt a repülés, nem kellett terrortámadástól rettegni, az ír repülő pilótafülkéjének ajtaja végig nyitva volt, a gépet végig beragyogta a lemenő nap fénye, megbámulhattam a baseball-sapkás pilótát, egy ifjú párt pezsgővel köszöntöttek fel... Akkor még nem voltunk EU-tagok, meghívólevél kellett, és belépéskor hosszas faggatáson estem át (a lassabban fogyó) beléptető sorban, hogy miért, kihez, hová stb. Mire azon túlestem, a csomagom eltűnt a szalagról, hosszas keresgélés után egy kocsikán találtam meg, számos más csomaggal együtt. Kint az előtérben nem találtam V.-t, tanácstalanul bámészkodtam (ja igen, a mobiltel...