Édes Istenem,

...hogy egy ilyen hírre jön haza az ember...

Vénülök. Egyre fogynak a kedvencek. Akiknek a soraiba bele lehetett időnként kapaszkodni. Akiknek a hangja néha menedék volt. A helyükre nem jönnek újak... ki fog nekünk énekelni?

Egy nyomorúságos ír katolikus gyerekkor

"Az emberek sokat kérkednek vagy siránkoznak gyerekkori megpróbáltatásaik miatt, de a katolikus ír gyerek sorsán nem tesz túl semmi. Nincstelenség; dologtalan, nagyszájú, alkoholista apa; a tűz mellett nyöszörgő, istenfélő, agyongyötört anya; fennhéjázó papok; gyereket csépelő tanárok; ráadásnak pedig az angolok, és az a megszámlálhatatlan szörnyűség, amit nyolc hosszú évszázad alatt elkövettek ellenünk." - írta Frank McCourt Angyal a lépcsőn c. könyvében, amely angolul az Angela's Ashes címre hallgatott.

Elolvastam angolul és magyarul is, muszáj volt mindkét nyelven beszerezni a megjelenésükkor, de nyugalom, nem fogok fordítási elemzésbe bocsátkozni, nem ezért a bejegyzés. Most azért vettem le kicsit a könyveket a polcról, mert Frank McCourt, e hihetetlenül sikeres önéletrajz írója nemrég 79 évesen meghalt. A könyv borítójáról még egy fehér hajú, meglepően fiatalos arcú úr néz le ránk, míg az újság Halálhírek rovatában már megvékonyodott, ráncos arcú a fotón. Nagyon megöregedett, megviselt lett az arca az elmúlt években, betegsége idején. A könyvet (magyarul) anyámtól kaptam ajándékba, mondván, mivel Írországban vagyok, biztos érdekelni fog ez a népszerű ír könyv.

Életrajzával, mely óriási sikert aratott - Pulitzer-díjjal jutalmazták az elsőkönyves tanár könyvét - divatot teremtett. Egyre-másra jelentek meg a "nyomorúságos ír katolikus gyerekkor"-okat ismertető művek, sőt, testvére is megírta a maga visszaemlékezéseit, A Monk Swimming címmel. A rádióban hallottam egy interjút, amely McCourt egy közeli barátjával készült, aki elmesélte, az író szinte egész felnőtt életében erre a könyvre készült. Egyik testvérével, Malachy-val partik, baráti összejövetek során egyfajta komikus duóként jeleneteket adtak elő gyermekkorukból, s az évek során egyre finomodott az előadás, később darabot írtak belőle. Bátyja szerint csak az "időnként felhangzó hangos röhögés" mentette meg őket a haláltól nyomorúságos gyermekkoruk során.

Frank McCourt 66 évesen leült, és megírta könyvei közül a legsikeresebbet, az Angela's Ashes-t (Angela hamvai-t, magyar címén Angyal a lépcsőn). A címbeli Angela nem más, mint az édesanyja, aki New York-ban halt meg, de kérte fiait, hogy Limerick-ben temessék el. Hamvait kérésének megfelelően gyermekei elhozták Limerick-be, de ez csak második könyvéből derül ki (amit nem fordítottak le magyarra), ezért talán félreérthető az eredeti cím.

Limerick, ahol szüleivel egykor élt, nem reagált valami barátian azokra a sorokra, amelyekkel a várost jellemezte. Ha a könyvet vesszük alapul, Limerick-ben folyton esett az eső, alacsonyan lógó felhők és ködök lepték a szűk, elhanyagolt utcákat, mindenki tüdőbeteg volt, vagy harákolt és köpködött, a szegények nyomorúságos házai előtt sűrű patakban folyt a szutyok, állandó volt a nedvesség, a penész... Valóban ilyen volt a háború előtt, amikor 1934-ben a kis Frank visszatért szüleivel a városba. Ugyanis szülei mindketten Amerikába emigrált írek voltak, McCourt is ott született, első gyermekükként, 1930-ban.

Nemcsak Limerick, de a család némely tagja sem fogadta örömmel a könyvet, azt állították róla, erősen eltúlozza az átélt szenvedéseket. Volt olyan rokon, aki felháborodásában miszlikbe tépte a könyvet McCourt szeme előtt. Pedig nem túlzott, sőt, a sok humoros leírással még enyhíteni is próbálta azokat a borzalmakat, amiket átéltek a limericki nyomortelepen.

19 éves koráig szüleivel ott élt, gyerek- és kamaszkoráról szól ez a könyve. Akkor aztán elhatározta, hogy visszatér New York-ba. Idővel tanári diplomát szerzett, és tanárként vonult nyugdíjba 30 év után. A katedrán töltött éveiről szól a Teacher Man, amely magyarul A tanárember címmel jelent meg.

Az Angela's Ashes nagyon jó olvasmány, egy született mesélő remekül megírt könyve - ajánlom mindenkinek, aki még nem ismeri, és kiváncsi rá, hogy milyen élet folyt a háború előtti ír nyomornegyedekben. 2000-ben, amikor elkészült, nagyon kiváncsiak voltunk a könyv alapján forgatott filmre, amelyet Alan Parker rendezett. Stílszerűen Limerick-ben néztük meg, mert Varga Pál, alias Csaszi, a néha Ír Gulyás nevű internetes lapunk egyik szerkesztője ott élt, s felajánlotta, aludjunk nála, és szerkesztőségi ülés keretében nézzük meg a filmet. A mozi tömve volt, s párszor elég hangos nyögésekkel fogadták a helyi nézők az ismerős helyszínek feltűnését, háború előtti nyomorrá maszkírozva. Noha a filmet Írországban (többek között a bray-i Ardmore Studios-ban is forgatták), ír részről sok kritika érte, hogy a főbb szerepekre nem íreket fogadtak fel.

Frank McCourt már első könyve megjelenésekor készült a másodikra, 'Tis (De) címmel. Sokáig töprengtem, mit jelenthet ez a cím. Végül egy nálam figyelmesebben olvasó ismerősöm magyarázta el: ez a szó az első kötet utolsó szava... Hazamentem, s megkerestem az utolsó oldalt, mert én úgy emlékeztem, hogy egy kérdéssel zárul a kötet, amit az Amerikába tartó hajón egy rádiós tiszt tesz fel az írónak, amikor megérkeznek New York kikötőjébe: "Hát nem nagyszerű ez az ország, úgy ahogy van?" s mivel a fejezet a lap háromnegyedénél véget ért, azt hittem, ez a könyv vége is, holott lapoznom kellett volna egyet, s máris szembenézett volna velem a XIX. fejezet, mely egyetlen szóból áll: "De."

Azóta gondosabban olvasok...

A 'Tis, vagyis a második kötet - amiben McCourt amerikai éveiről olvashatunk -, már nem volt akkora siker, mint az első kötet. De legalább megtudjuk belőle, hogy Angela kérése beteljesedett, hamvai hazakerültek Írországba. A legemlékezetesebb számomra ebből a könyvből két jelenet volt: az egyik, amikor Angela megkéri a gyerekeit, hogy ha meghal, Limerick-ben temessék el. De a tetemet sokba kerülne hazaszállítani, tiltakoznak a fiúk. "Reduce me" - mondja erre a mamájuk... A másik érdekes jelenet Frank katonakorából való, amikor a Dachau melletti amerikai táborban tartózkodik, és a már kiürített koncentrációs táborban tett látogatás után az amerikai katonai tábor szakácsa az addig népszerű "Hungarian goulash"-t adja nekik ebédre. Frank e naptól fogva ránézni sem bír a gulyásra, mert folyton a nyitott szájú kemencék jutnak róla eszébe...

Amikor nemrég egy humoros könyv összeállításakor megkérték, hogy foglalja össze életét hat szóban*, ez volt a válasza: "Miserable childhood leads to royalties." (Nyomorúságos gyermekkor szerzői jogdíjakat eredményez.) Figyelmeztették, hogy ez csak öt szó, erre a mondat elejére odabiggyesztett a "the" szócskát... (Vagyis: A nyomorúságos gyerekkor szerzői jogdíjakat eredményez.)

* Ezzel én is megpróbálkoztam, a rádió felhívására, hónapokkal ezelőtt, s ezt küldtem be: "Married quite late, happy ever since". Hiába kértek meg rá, a rádióban már nem mertem felolvasni :-)

Eb az úton

Pár napja nem a Newstalk rádióadót hallgatom, hanem az RTE Radio 1-t, mert az jön be a legtisztábban V. MP3 lejátszóján. Tegnap délután volt egy állatorvosos műsor, betelefonálók kértek tanácsokat, illetve a meghívott doki sztorizgatott a műsorvezetővel. Arról volt szó, hogy az állatoknál milyen nehéz diagnosztizálni a betegséget, mert nem tudják elmondani, hol fáj, mi fáj, mi nem működik, így pl. a vakságot, süketséget is nehéz megállapítani. Ha egy állatnál valami nem stimmel, az állatorvos először csak azokra az apró viselkedésbeli változásokra támaszkodhat, amiket a gazda elmesél.

A műsorvezető a süketség kérdésére reagálva elmesélte, hogy reggel, mialatt az N11-es úton hajtott az RTE épületei felé, Stillorgan magasságában meglátta, hogy egy kutya akar átmenni az úton, s a forgalommal ellentétes irányba, bal felé nézeget. A piros lámpa miatt felgyűlő autók pedig - jobbról - egyre lassulva jöttek, senki sem dudált, nehogy megijesszék az állatot, amelyik kis álldogálás után elnézett jobbra - ezúttal már a jó irányba -, majd átvágott a sávokon. "Lehet, hogy süket volt" - vélte a műsorvezető, és "ezért nem fordult a zajos autók felé". Még folyt egy darabig a diszkurzus az állatok viselkedéséről, amikor is betelefonált egy nő, és sűrűn elnézést kérve elmagyarázta, hogy a lányáé a kutya, reggel meglépett a biztonságosnak tartott kertjükből, és hű és ha, és nahát. Az ebet nemrég hozták Írországba, Franciaországból, ahol a nő lánya él, s ez az első alkalom, hogy itt fog nyaralni pár hétig a család a kutyával. Erre mindenki harsányan nevetni kezdett a stúdióban, mondván, hogy akkor biztos ezért nézett a kutya rossz felé először, nem szokta meg még a baloldali közlekedést... Jót szórakoztam az eseten, s azon, hogy az állatorvos elmesélte, hogy a háziállatok EU-n belüli szabad mozgását biztosító ún. "pet passport" nagyon hasonló az ír útlevélhez. S nehogy összekeverjük a magunkéval, ha hirtelen kikapjuk a fiókból, hahaha.

Aranyos kis sztori, nekünk is van hasonló, szoktuk is pirulva mesélni. (Kutya nincs benne.) Amikor először utaztunk Budapestre látogatóba, fél év itt töltött idő után, ugyanúgy összekevertük a forgalom irányát, mint az eb. A budai oldalon szálltunk volna fel egy buszra, egy egyirányú úton, a Duna partján, mentünk volna a város északi csücske felé, egy ismerőshöz. Ballagtunk is, keresve a megállót, de megálló sehol. V. bosszankodott, hogy milyen sokat kell menni, s eközben átnézett az út másik oldalára... ahol ott volt a megálló. Csak éppen elszoktunk a jobboldali közlekedéstől, s rossz oldalon kerestük. Fél év bőven elég volt hozzá, hogy mások legyenek a beidegződéseink. Azóta óvatosabban járunk el - s mindkét irányba bámészkodunk az úttesten való átkeléskor is, nem úgy, mint Max, a francia eb.

Harry Patch utolsó útja

Évekkel ezelőtt olvastam egy megrendítő regényt az első világ-háborúról, Sebastian Faulks Birdsong c. könyvét. Nagyon jó könyv. Ugyanabban az időben olvastam egy interjút egy több mint százéves angol öregúrral, aki a cikk megjelenésekor - 19 másik öregúrral együtt - az utolsó, még élő brit férfiak közé tartozott, akik egykor harcoltak az Első Világháborúban.

Muszáj volt kivágni a cikket, és betenni a könyvbe. Valamiért megfogott. Talán mert annyira szenvedélyesen érvelt a háborúk ellen. Talán mert olyan egyszerűen, fölös pátosz nélkül fogalmazott. A nevet is megjegyeztem: Harry Patch, egy vízvezetékszerelő, Somerset-ből.

Ma temették. 111 éves volt, két hete hunyt el. Az utolsó angol katona, aki egykor az Első Világháborúban harcolt. Temetésére megdöbbentően sokan gyűltek össze, ismerősei, a városbeliek, de jobbára vadidegenek, akik le akarták róni tiszteletüket a koporsójánál. Tisztelegni egy ember előtt, aki egy korszak utolsó képviselője volt. Wells angol városka katedrálisa előtti tér tele volt, a városka utcáin sorfalat álltak koporsójának az emberek.

Szerény, vidám, mélyen vallásos ember volt - mesélték róla barátai. A háborúban átéltekről sokáig nem mesélt, elmúlt már száz éves, amikor megnyílt, és beszélni kezdett azokról a dolgokról, amelyek olyan sokáig nyomasztották. S akkor mindig kihangsúlyozta, a háború borzalmas, értelmetlen, embertelen. Soha nem ölt meg senkit, amikor egyszer szembe került egy német katonával, vállon, majd lábon lőtte, inkább, mint hogy megölje, hiszen vallása, lelkiismerete tiltotta azt. Megható és irigylésre méltó volt, hogy milyen meleg szavakkal emlékeztek meg róla, közhelyek és sallangok nélkül. Szerethették nagyon.

Kérésének megfelelően nem katonai temetést kapott, nem peregtek dobok, nem lőttek díszsortüzet a koporsójánál. Civilként akart utolsó útjára indulni.

Milyen kár, hogy e szertartás végeztével sem változik semmi. Az emberek megsiratják, sóhajtanak, emlékezni fognak rá - de a háborúk ugyanúgy folynak majd tovább, szerte a világban. Nem szolgál okulásul senkinek Harry Patch tiszteletreméltóan hosszú élete, és halála.

(Az utolsó ír első világháborús veterán, a belfasti Thomas Shaw 2002-ben hunyt el, 102 évesen.)

Tinahely Agricultural Show - avagy vágyakozás vidéken

Néha kitör belőlem az angolszászok által csak "good life"-nak titulált életforma utáni vágy, s "parasztkodhatnék". Volt egyszer, az angoloknál, úgy a hetvenes évek közepén, egy The Good Life címre hallgató tv-sorozat, amiben egy fiatal, városi pár felsőközép maradi szomszédaik megrökönyödésére kisgazdálkodni kezd, külvárosi kertecskéjükben. Az én igencsak városi kertecskémben zöldség aligha teremne meg, jókora műanyag edényben van két (mostanság zöld bogyókat nevelgető) paradicsomom, s ezzel ki is merül a kisgazda-létem. Felsőközép maradi szomszédaink sincsenek, legfeljebb a felettünk lakó népes kínai társaság nézheti lenézően erőlködésem. De a good life után időről-időre vágyakozás tölt el. Rövid, hamar múló fellángolások.

S tegnap minden egybeesett, szerencsésen, az ábrándozáshoz. Mi lenne ha vidéken élnék... A hétvégi újság Property szekciójában egy kedves kis faházat találtam, 2 hálószobás, nagy kertes, a kert aljában folyóval - Wicklow egy szép, eldugott zugában, jó messze mindentől. Persze, nem nyertünk a lottón, de elábrándozni még lehetett. Aztán ma volt a Tinahely Agricultural Show, Wicklow egy másik szép eldugott zugában, s sóhajtozásommal elértem, hogy az uram megígérje, hogy elautózik velem oda, s megbámulhatom a mások good life-ja során készített-nevelt dolgokat-állatokat.

Bella (pk.) említette, hogy megy le, és még indokom is volt, miért menjünk: meglátogatjuk a standját. A szemerkélő esőben, a felszálló ködöcskéktől takart hegyek között autóztunk a helyszínre. Még sosem voltam mezőgazdasági kiállításon, de biztos voltam benne, hogy élvezni fogom. Elég nekem néhány megtapogatható háziállat, enyhe lószarszag a levegőben, s boldog vagyok. Igen, az utóbbi is boldoggá tesz, szerencsére elég sűrűn van benne részem (részünk), mivel a Bray Head oldalában lévő farmot viszonylag sűrűn trágyázzák, s ilyenkor a szél mindig a telep felé fúj.

Az uram állítása szerint először be akart velem jönni, de végül úgy döntött, inkább megvár a kocsiban (pedig voltak veterán autók is!), és egy könyvvel tölti el az idejét. Hagytam neki ennivalót, kávét, és merészen nekivágtam a rengeteg parkoló kocsi között a bejáratnak. Már a falu határától csak hosszas araszolás után jutottunk be a parkolóba, dél volt már, azt hittem, majd csak kevesen lesznek, végtére is hosszú hétvége, későn kelés, ebéd... De már ekkor sokan hömpölyögtem velem az egyik bejáratot jelző két kis faházikó felé, ahol 10 euróért megválthattam a jegyemet. Alig értem ide, máris sáros volt a cipőm, mert annyira azért nem vagyok "kulák", hogy tudjam, az ilyen összeröffenéseknél a gumicsizma kötelező öltözék. De nem én jártam a legrosszabbul: a már korábban megválasztott szépségkirálynő (nem tudtam leolvasni, mikori volt a választás, de biztos, hogy valami faluszépe volt a lányka) magassarkúban billegett be utánam, s lovagja még arra sem volt képes, hogy átsegítse a sáron. Hiába is segítette volna, a kapun túl ugyanolyan rossz volt a helyzet. Kétszer felhajtottam a nadrágom szárát, s utána már nem érdekelt a dágvány.

Kértem, kaptam térképet, az alapján mentem a "home industries" sátor felé, mert úgy sejtettem, Bella valahol ott lesz a lekvárjaival. Végül oda-vissza sétálva mentem a kis sátrak, standok, traktorsorok között, s azt kell mondjam, az első benyomás nem volt jó. Nem a fő-főbejáraton jöttem be, így egyből a bóvlisorok közé tévedtem. Ami árut műanyagból el lehet képzelni, az képviselve volt. Volt a "világ legkisebb porszívója", bemutatóval, elrettentő mintázatú pólók, ajtóra akasztható üdvtáblácskák szellemes feliratokkal, fautánzatra nyomva, napszemüvegek, ékszerek, és társaik.

De voltak még kutyaólak, tyúkketrecek, könnyű, flat-pack módon csomagolt, megrendelhető ólak, algakészít-mények, "ócsóért" "márkás" parfümök, mini szélkerék az áramszámlánk csökkentéséhez (meglepően halk volt, sőt, inkább úgy írom, nem csapott semmilyen zajt!), volt kőből faragott "szökőkút", hárfás tündérrel és bagollyal, voltak - természetesen -, hatalmas vadonatúj munkagépek, azokra kapaszkodó gyerekekkel. Volt kérem, minden. Bazári cuccok, és értékes termékek, egy agricultural show-hoz illő és egyáltalán nem oda illő dolgok.

Gyerekből amúgy igen sok volt, elvégre ezt a napot családi szórakozásként hirdették, s éppen ezért voltak kis körhinták, dodgem-ek, célbalövő, és volt külön kisállatsátor. Na, ott volt ám csak tömeg. Szerencsére a kicsi állatokat nem lehetett tapogatni, legtöbbjük ketrecből nézte - meglepően nyugodtan -, hogyan tömörülnek a jobbára derékig érő bámészkodók a ketrec előtt. Láttam aprócska lovat, akkora volt, mint egy pudli. Volt számos nyúl, sajnos, szintén kartávolságon kívül. Kiscsibék, kiskacsák, kiskutyák, s a sátor végében még azt a hölgyet is felfedeztem az Irish Guide Dogs for the Blind standjánál, akinek múltkor a sütiket szállítottam. Ismerősként üdvözöltük egymást. Egy teljesen kimerült labrador aludt mögötte a szalmabálán, mesélte, hogy agyon lett tapogatva... Támogatásként vettem tőle egy macskás (khm) szatyrot. A sátrak földje le volt szórva szalmával, amin a szülők elég nehézkesen tudták tolnia babacskocsikat, rendre megakadt a hömpöly, s inkább átmenekültem a home industries sátrába (kimaradt a Poultry,vagyis a házi szárnyasok), ahol megtaláltam Bellát. Rajta és a lekvárokon kívül volt még házi fagyis, többek között számos bio farm képviselte magát, láttam a híres Hick's hentes standját, ahol a hot dog-jukat "Best in Show"-ként hirdették - az ő "forró kutyájukat" nem lehetett überelni.

Sok ebet is elhoztak magukkal a gazdáik, alighanem az ebversenyekre. (Azt sem láttam.) A kölykökre oda kellett figyelni, többször is majdnem ráléptem egy-egy apró ebre, amit a gazdája hosszú pórázon vonszolt maga után. Kivétel nélkül mindegyik nagyon sáros volt már, gyakran - szintén aprócska - gazdájukkal egyetemben. Láttam egymás agarait gusztáló kamaszokat, két óriási új-foundlandit - róluk csináltam egy gyors képet V.-nek. Sajnos, náluk nagyobb állatokhoz nem volt szerencsém, nem akartam sokáig maradni és az uram türelmét kihasználni - időre haza kellett érnünk, mert ma neki még dolgoznia is kellett a Gyárban.

Kétszer is eláztam, az átvonuló gyors záporok miatt. Ilyenkor mindenki tülekedve megindult a sátrak felé. Vagy befértem, vagy nem. Megnéztem a patchwork-verseny darabjait is, igen szépek voltak. Közönségként szavazatomat egy kék-fehér szépségre adtam le. A másik sátorban a sütőversenyen induló sütiket gusztáltam meg közelebbről: most nem ezért, de a nyertes csokoládétorta színe elég fakó volt, s az én ízlésemnek elég göcsörtös volt a felszíne. De legalább látszott rajta, hogy "homemade". Innen hamar kijöttem, mert a finom, még a sáros szalmaillatot is elnyomó süti illattól nagyon megéheztem.

Mint egy vendéglőnél, itt is a "toilet" meglátogatása döntötte el, mennyire jó is ez a hely :-) Jelentem, csillagos ötös. Na jó, a sáros cementpadlón nem lehetett segíteni, de a WC-ket tartalmazó betonépületben a sokadik óra elteltével is működtek a csapok, volt papír és kéztörlő.

Még utoljára átvágtam a tömegen, fájó szívvel búcsút intettem a hordozható csirkeólakban csipegető tollasoknak (minden eladott ólhoz 4-6 csirke is járt!), s a magasra emelt kosarú markolóra tett, RED CAR PARK feliratú tábla segítségével hamar meg is találtam V.-t az autóban. Ekkor már délután 2 óra volt, s a tömeg még mindig jött, egyre autózott befelé. Aughrim és Rathdrum felé jöttünk haza, de azt hiszem, Aughrim felé félútig állt-araszolt a forgalom, a show irányába...

Én még Rathdrum-nál is egyre csak a látottakról meséltem az uramnak, akinek egy gyors ebéd után máris mennie kellett dolgozni. Én megtömtem a sáros nadrágommal-tornacipőmmel a mosógépet, és most itt emésztem a látottakat. Volt ugyan katalógus is, vagy két centi vastag, zömök kis kiadvány, a 74. show-ról, de nem vettem meg. Akit érdekel a hangulat, az megnézheti a tavalyi show-ról készült, majd tíz perces filmet a Youtube-on. Kedvcsináló, kisgazdajelölteknek :-)

***

Szombaton megint voltak az általam most már csak higiénikusoknak nevezett health and safety officer-ek (két nő) a piacon. A kávékuckót külön is átnézték, cseppet le is izzadtam, mert néha jegyezgetett az egyikük, de még fogalmam sincs, találtak-e valami hibát azon kívül, hogy nem volt rajtam kötény. A címemet elkérték, mint a piac titkáráét, és a sütésemmel kapcsolatban is volt pár kérdés. El kell nekik majd küldenem a tagok adatait. Alighanem számíthatok a látogatásukra. Bár alig mondtam meg a lakásszámot és a telep nevét, a nő már újabb kérdéssel bombázott - megtalálnak-e majd így? S jönnek-e egyáltalán??

A lényeg: nagytakarítás, és a konyha átszervezése vár rám a héten, a higiénikusok elvárása szerint, a piactól kapott Zöld Könyv segítségével, amely ismerteti, hogy milyen feltételek mellett használhatom a lakás konyháját sütésre. Pl. javasolják, hogy ne legyen benne mosógép... upsz. Nálunk van, hol máshol is lenne...

Mindegy. Izgulok....

1997. augusztus 1.

Tegnap este volt egészen pontosan 12 éve, hogy először megér-keztem Írországba, akkor még egy hónapos látogatásra. V. már 5 hónapja itt volt, és meghívott magához. Akkor még nem volt közvetlen járat, Párizson keresztül repültem, Sopronból felvonatozni Budapestre, majd elrepülni Dublinba egész napos utazást és sok, reptéri várakozást jelentett. S akkor még barátibb hangulatban folyt a repülés, nem kellett terrortámadástól rettegni, az ír repülő pilótafülkéjének ajtaja végig nyitva volt, a gépet végig beragyogta a lemenő nap fénye, megbámulhattam a baseball-sapkás pilótát, egy ifjú párt pezsgővel köszöntöttek fel...

Akkor még nem voltunk EU-tagok, meghívólevél kellett, és belépéskor hosszas faggatáson estem át (a lassabban fogyó) beléptető sorban, hogy miért, kihez, hová stb. Mire azon túlestem, a csomagom eltűnt a szalagról, hosszas keresgélés után egy kocsikán találtam meg, számos más csomaggal együtt. Kint az előtérben nem találtam V.-t, tanácstalanul bámészkodtam (ja igen, a mobiltelefon is ritka luxus volt még), végül a hangosbemondós néni előtt kötöttem ki, hogy mondaná be, plíz, hogy V.-t keresem. Az idegen hangzású nevet persze, elég furán ejtette ki, közbe is szóltam, hogy hát izé, úgy kellene mondani, hogy... azóta már rutinom van, hogy kell nekik mondani a nevet, hogy ki is tudják ejteni. Aztán megjelent mögöttem a virágcsokros V., és megszűntek a gondok. A mai napig állítja, hogy rossz érkezési időpontot adtam meg (nem is!), s ő - barátaival - még javában egy gyorsétkezdében üldögélt, amikor én már ott keresgéltem őt kétségbeesetten a Meeting Point-nál. Későbbre vártak.

Tegnap este tehát nosztalgiáztam, sokszor eszembe jutottak az elmúlt 12 évben bekövetkezett változások. Ahol egykor esténként sétáltunk, vagy reggelente elkísértem az uramat a Gyár felé menet, most az M50-es elkerülő főút halad. Megépült a LUAS, a Port Tunnell, a reptér is átalakult, nagyobbodik. Van már Dundrum Shopping Centre, és 50 méteres úszómedence. Megszűnt egy-két repülőtársaság. EU-tag lett Magyarország. Felépült - csak az általunk ismert környékeken - tucatnyi lakónegyed, s eltűntek olyan házak/boltok, amelyekre rendszeresen rácsodálkoztunk a buszról, vagy vásárlóik voltunk. Laktunk együtt 28 másik emberrel (nem egyszerre), elhasználtunk 1 db autót, 2 biciklit (fogjuk rá, hogy az enyémet nem a rozsda ette meg), volt 1 db macskánk, 1 db papagájunk, és most fogyasztjuk a 4. háziurunkat. 7 éve vagyok a piac tagja, volt két legális és több, nem legális munkahelyem. Voltam takarítónő, pincérnő, botcsinálta fordító és idegenvezető, deli pultos, majd cukrász, és most kisvállalkozó. Bejártuk az országot, aludtunk már majdnem minden megyében egyszer-kétszer, de azért még volna mit megnézni. Az ország túljutott a boom-on, megdöglött a kelta tigris. Pár éve még azon nyafogtam, hogy omoljon össze a mesterségesen felfújt ingatlanpiac, hihetetlen, de ez is megtörtént. Az ír gazdasági csoda katasztrófálisan magába zuhant. Van úgy 400 000 munkanélküli (a számuk egyre nő). Az uram hamarosan tíz éves évfordulóját ünnepli a Gyárnál (az első két évét szerződésesként nem számolják bele a náluk töltött évekbe, ezért csak most évfordulózik majd.)

Már majdnem este tíz volt, mikor V. mondta, menjünk fel az utca végébe, igyunk meg egy sört az évforduló emlékére. Kellemesen langyos volt a levegő, dagadó a hold, rövid a séta. A Vevay House-ban a jobbára középkorú közönség élőzenét hallgatott. Az egyik előadó ismerősnek tűnt, végigvettem az ismerős arcok sorát, s hamar rájöttem, hogy a Deveney az, az újságos, akinél a vasárnapi olvasnivalót szoktuk megvenni. Végre megkóstoltam az erősen hirdetett Bulmer's Pear cidert, közben Sinatra-dalokat énekeltek fent a pódiumon... "Ez egy neked való hely" - mondta az uram. Pontosan, középkorú közönség, szolid eszem-iszom, feltornyozott hajú nők, sehol egy tracksuit bottom-ba öltözött, kiskorúnak tűnő egyén, sörösüveggel, ráadásul jó zene szólt... Lehet, hogy a Harbour Bar-ban bentlakó a macska, de itt jobban éreztem magam. Vénülök. A nyugi számít, a szemnek tetszetős dekor. A tiszta bárpult, a színes üvegből kirakott világítóablak a mennyezeten, a plüssborítás a széken, ami alól nem látszik ki a rugó. A kocsmáros többször is megkérdezte, kiürülő poharaink láttán, hogy minden ok-e, mire mi bólogattunk, csak egy italra jöttünk, kis privát évfordulóra. Nem maradtunk sokáig, hazaballagtunk, a fejem tele emlékekkel.

"Első 12 évem Írországban" c. rövid összefoglalónkat hallották.