Nyárelő
Reggelente sétálok. Vagyis inkább megyek, fejemen a fülessel, hangoskönyvet hallgatok. Mire Michelin-baba derekú testemet felviszem ide a dombtetőre, s elmegyek a Tesco előtt, már kissé izzadok, s aztán megyek tovább, össze-vissza, ahogy elémkerülnek az utcák. Olyan helyekre megyek be, ahová eddig még sosem, a főútról nyíló kis mellékutcákba, zsákutcákba bemenve behatolónak érzem magam, aki az utolsó ház utáni kocsifordulóban nagy lendülettel fordul, hogy ha valaki figyeli, lássa, csakis testedzés miatt van itt, nem rosszat akar. Nem tudom, mikorra vetkőzöm le ezt a kelet-európai viselkedést. A viszonylag korai időnek köszönhetően - munkába menők helyett - néha szembejön velem egy hozzám hasonlóan határozott léptekkel edző középkorú nő (basszus! középkorú vagyok!), de meglepő módon majdnem mindegyik karcsú. S macskanadrágban, sportosan nyomják, színes felsőben, testet ölelőben, némelyiknél vizespalack. Van, amelyikkel összemosolygunk, amikor előadjuk a most már megszokott jár...